Ezekben a napokban történt, hogy Riedl Frigyes szeretett tanárom felhívta a figyelmemet a Budapesten járó két híres francia íróra, a Tharaud testvérekre.
A Tharaud testvérek, Jean és Jérome, útleírásaik és regényeik révén az egész világon ismertek voltak. Egyikük a budapesti egyetemen rövid ideig francia tanár volt, innen barátsága Riedl Frigyessel. A két fivér hamarosan felkeresett minket Lövölde téri lakásunkon, bemutattam őket gyengélkedő édesapámnak, kit — egy délután volt — dolgozószobájában, könyvei közt találtak. A két testvér ottmaradt nálunk, hajnali két óráig.
Elmondták, hogy zsidó tárgyú regényt akarnak írni. Budapestre azért jöttek, mert a keleti zsidóságnak nagy része itt alakul át nyugat- európai zsidóvá, itt van az "olvasztótégely" és a "vízválasztó". De soha életükben még nem jártak zsidó miliőben, nem tudják, mi a chéder és milyen a jesiva. Hazájukban nincsen orthodoxia (akkortájt, a háború előtt még nem volt), és nincs egyetlen élményük ezen a területen.
Apám vette át a szót. Órákon át tartó előadásban ismertette meg velük a jesiva-életet. Elmondta, milyenek a váci, a pozsonyi, az ungvári jesivák. Eléjük állította a kis bóchert, ki éveken át a Talmud szent igájában hajtja le fejét, azután szédülve kerül ki a rideg hétköznapi éleibe: a családalapítás, a benősülés, a hétköznapi robot, a messiás-hit... A vallásos felső-magyarországi zsidóság egész élete feltárult ezen a délutánon a két párizsi keresztény író előtt.
Szakadatlan jegyeztek. A szakkifejezéseket és a héber szavakat fonetikusan írták noteszükbe.
Végül is felvetette egyikük, melyik jesivát tartjuk legérdekesebbnek? Az apám habozás nélkül megjelölte a hunfalusit, ahol a Tátra havas csúcsai alatt, félénk kis faluban, több, mint háromszáz gyerek tanul. Ajánlólevelet kértek és kaptak is
"Hundsdorf"-ba, és boldog örömmel távoztak.
Ebből a látogatásból két irodalmi emlék maradt fenn: "Az utolsó lecke" című vezércikk az Egyenlőségben, ez a cikk a haszid életet
könyv, a hunfalusi jesiva remek leírásával, melynek ez volt a címe:
L ’ombre de la croix, A kereszt árnyékában, mely számtalan kiadást ért meg, és a magyar zsidóság vidéki kisembereinek és a falusi jámborok életét tette híressé az egész világon.
Riedl Frigyes tanárom vont bele ugyanebben az időben a
"Szekfű-ügybe" is. Ez nem tartozik a könyv kereteibe. Csak röviden emlékezem meg róla. Riedl Frigyes az Akadémia könyvkiadó vállalatának volt az előadója, és így felelős minden könyvért, melyet az előkelő testület kiadott. 1913-ban megjelent az Akadémia kiadásában Szekfű Gyula doktornak egy könyve: A száműzött Rákóczi. Ballagi Aladár egyetemi tanár ezt a könyvet hazaárulásnak minősítette, Rákóczi tekintélye szétrombolásának, és óriási hírlapi és politikai mérkőzés támadt az ügyből.
Ballagi Aladár Bloch Móricnak a fia volt. Édesapja a negyvenes évek híres magyar zsidó theológusa, szótárírója. Nagy rabbinikus tudós, aki azonban elhagyta zsidó hitét, hogy állást kaphasson és bejuthasson az Akadémiába. Fia, Aladár, mint apja kétségbeesve mondotta barátainak: antiszemita volt. Valóban, Aladár, a politikában mint képviselő, a tudományos életben mint Marczali Henrik ellenfele a zsidóság és a liberalizmus elkeseredett ellenfele volt és az Akadémiában egy ízben az inkvizícióról dicsőítő felolvasást tartott, elfeledve, hogy az inkvizíció máglyáin az ősei is fuldokoltak és égtek. Ballaginak ez a legújabb hadjárata nemcsak Szekfűt, de főként a szabadelvű Riedl Frigyest akarta tönkretenni.
Riedl barátai összeálltak, hogy mesterüket megmentsék és megvédjék. A Nádor utcai Continental szállóban volt egy külön szoba, hol esténként találkoztunk. A Riedl-védők közt ott volt az akkori idők fiatal tudós gárdája: Császár Elemér, Király György, Baross Gyula, Gragger Róbert, Horváth János és természetesen maga a fővádlott:
Szekfű Gyula, a bécsi levéltár ifjú tudósa, magas, sovány, élénkszemű ember. Riedl kollégái közül vele harcolt: Angyal Dávid és Goldziher Ignác. Beöthy Zsolt félreállt, Négyesy László pedig ellene fordult.
Ballagi Aladár megnyerte gróf Apponyi Albertét az ügyének, és Apponyi az Akadémia nyílt ülésén rótta meg Riedl Frigyest a Rákóczi-könyv kiadásáért. Riedl védelmébe vette Szekfűt, kit a jövő tudományos nemzedék egyik nagyságának nevezett. De hiába, az akadémiai tagok többsége is ellene fordult, a Ballagi-féle hajsza
célhoz ért, Riedlnek le kellett mondania előadói tisztségéről, a Rákóczi-könyvet pedig a negyvennyolcas pártkörök az országban szerte-széjjel elégették.
Mi, a Continental szálló összeesküvői ellentámadásba mentünk át. Jelszavunk volt a történeti kutatás szabadsága. Mindnyájan tudtuk, hogy Szekfű ártatlan, hogy könyve nem gyalázza a nagy fejedelmet, sőt a mártírium fénykoszorúját illeszti fejére. A mi elletámadásunk a "Szekfű-ügyben" közel egy esztendeig tartott, a világháború kitöréséig, sikerült rehabilitálni Riedlt, és Szekfűnek visszaadtuk tudományos presztízsét, Ballagit pedig lehengereltük és nevetségessé tettük.
Felosztottuk magunk közt a feladatokat. Gragger Róbertnek az a szerep jutott, hogy megszerzi ügyünknek gróf Andrássy Gyulát. A gróf hazajött Brioni szigetéről, és ő írta az első röpiratot Szekfű mellett, kit egy alávaló hajsza áldozatának tüntetett fel. (Ebből viszont évekig tartó összekülönbözés lett Andrássy és Apponyi között.) A közvélemény feleszmélt: ha Andrássy Gyula megvéd egy könyvet, az csak nem lehet hazaáruló! Horváth János vállalta azt a feladatot, hogy negyvenöt magyar író és tudós ünnepélyes deklarációját adja ki Riedl-Szekfű mellett, ami fényes sikerrel járt.
Énreám a sajtó kezelése, megdolgozása jutott, és az a feladat, hogy kiadót keressek Szekfű Gyula válaszának.
A sajtóban három napilapot sikerült meggyőzni arról, hogy Szekfű ártatlan, és hogy a szabadelvűség követelése Riedl védelme. A Ballagi Aladár befolyása alatt álló Alkotmány, Magyarország és Budapesti Hírlap csakhamar szembetalálták magukat az Esttel, a Pesti Naplóval és a Pester Lloyddal. Azután rábírtam Dick Manó könyvkereskedőt, az ismert kiadót, hogy Szekfű Gyula védekező könyvét kiadja.
Szekfű könyve polemikus remekmű volt. Ballagi Aladár történetírói tekintélye úgy szétfoszlott lapjain, mint a szeptemberi köd. Címet én adtam neki, ezt: Mit vétettem én? Szekfű így is dediktálta nekem a könyv egy példányát: "Szabolcsi Lajosnak, a «Mit vétettem én?» szerzőjének szeretettel és igaz barátsággal Szekfű Gyula."
Két-három hónap alatt elmúlt a "Szekfű-ügy", melynek egy
rehabilitálták, bár sohasem fogadta el újra az Akadémiától az előadói tisztséget. Szekfű győztesen térhetett vissza Bécsbe, ahol csakhamar egyik vezetője lett a titkos levéltárnak. Riedl jóslata beteljesült: ma a magyar szellemiség vezére és első alakja.
Levéltáramban megbecsült helyen őrzöm azt a harminc levelet, melyet a nagy magyar történettudós a "Szekfű-ügy" alatt hozzám intézett. Ez az emlékem erről a szellemi csatáról, ahol Riedl Frigyes fegyvereit hordtam a tudomány szabadsága védelmében.
Mikor a világháború éve a lapra virradt, az úton volt nagy céljai felé. Az önkormányzati mozgalom vad heve, az ITO mozgalom száguldó tempója vitték előre az Egyenlőséget. Új, kitűnő munkatársak vállai viselték a súlyosbodott terheket. Patai kivált a laptól, és az OMIKE segítségével képes folyóiratot indított Múlt és Jövő címmel, mely mai napig vezető orgánuma a magyar zsidó irodalmi életnek. Helyét a lapnál Újvári Péter foglalta el.
Újvári Péter úttörő jelentőségű írója a magyar zsidóságnak.
Novellái és regényei, melyek a nagy orosz-zsidó mesterek, Perec, Frug, Sólem Aléchem méltó versenytársai, a magyar vidéki és falusi zsidóság mesteri képei. Első nagy regénye, Az új keresztény, melyet a lapban írt, tökéletes remekmű volt, világirodalmi mértékkel mérve.
Éles színei, egészséges humora, embereinek mikszáthi jellegzetessége olyan magasságokba emelték Újvárit, amilyet magyar zsidó újságíró még nem ért el. Eldicsekszem vele, hogy első percben felismertem, amit Újvári maga így ír le kedves humorral:
"Novellát adtam az Egyenlőségnek, címét (Uj földesúr) Jókaitól kölcsönöztem, csakhogy én nem a német jövevény gyökéreresztését írtam meg, hanem a zsidóét, akinek a röggel való tusakodása sokkal fárasztóbb. Az én zsidómat a nagyralátó asszony hajszolta bele a földesúr nehéz szerepébe. Novellának szántam, be is fejeztem becsületesen, mégis regény lett belőle, csak azért, mert egy friss erő, amely nem az én erőm volt, azt akarta, hogy regény legyen belőle.
A dolog így történt.
Azon a télen Szabolcsi Lajos szerkesztett. Az öregúr digitalisszal csillapította szegény, beteg szívének kínzó
kalapálását, és mert ettől keveset enyhült, hajnaltól éjfélig a Talmudban kutakodott.
A novella megjelent, de úgy, mint aki retúrjeggyel száll fel a vonatra, hogy oda, ahonnan elindult, még visszajöhessen. Az utolsó mondat alatt két végzetesen parancsoló mondat fityegett: Folytatása következik.
Megrökönyödve néztem ezt a miszteriózus ígéretet, amelyben az adóintések és a cári ukázok könyörtelen akarata harangozott. Mi az, hogy következik? A zsidóm megvette a kastélyt és a birtokot, a nagyralátó asszony tekintetes asszony lett, mi következik hát ezután még? Nagy tévedésben van ez az újsütetű földesasszony, ha azt hiszi, hogy a folytatása következik. Ha én egy novellahősöm számára kiszabom a hat hasábot, akkor meg is hal a hatodikon, vagy legfeljebb megházasodik, ha nagyobb katasztrófát érdemel. Hát ez az ígéret, hogy folytatása következik, nem komoly dolog. A szerkesztő egyszerűen tévedett. Igen ám, de az újságok házitörvényei nem engedik, hogy a szerkesztők tévedjenek. Szabolcsi Lajos sem tévedett, ami hamarosan kiderült a szerkesztőségben, ahol a retúr jeggyel elindított novella feltartóztatását követeltem.
A novellát — mondom — befejeztem.
Szabolcsi Miksa mosolyog. Mindig így mosolygott, mikor egy nyilvánvaló tévedésért akartam síkraszállni a lap hasábjain. Most nem a tényállításban tévedtem, csak Szabolcsi Lajosban, és ő ezt jobban tudta, mint jómagam.
Hát csak mosolygott, és hagyta, hogy a fia tiporja le szerzői elfogultságomat.
Meg is tette.
Hogy befejezte? — mosolyog szabolcsiasan a fiatal szerkesztő. — Nekem más a meggyőződésem. Higgye el, a novella nincs befejezve. Már hogy volna? Ha kastélyt és birtokot vásárol egy zsidó, akkor ezt az aktust nem lehet befejezni egy telekkönyvi átírással. Es ha utolsó krajcárig ✓
kifizette is az ingatlant, az író nem fizette ki az ő irodalmi tartozását. A megváltozott életkörülmények között az új
akarja, hogyan rendezkedik be az új keretben. Az új földesúr problémája csak itt kezdődik. Tehát igenis:
folytatása következik.
Húsz éves volt Szabolcsi Lajos, de számításom szerint legalább harminc év óta esztétizált. Meghajoltam hát tekintélye előtt, amely pont tíz évvel volt öregebb, mint ő maga. Engedtem hát, és megírtam, hogy miféle fonákságokba keveredtek az én hőseim az új életkörülmények között. ... És nagyot nyújtóztam, és áldottam az Istent, hogy ezt a munkámat sikeresen és véglegesen befejeztem. De kiderült, hogy csak amolyan brocho levatolo volt az én hálálkodásom, mert idő előtt és hiába imádkozta azt ki magából az én írói áhitatom. És a pót-novella is úgy jelent meg, mint az első, megint csak azzal a fatális ígérettel, hogy: Folytatása következik.
Szömyűlködtem. Hiszen csak nem lehet úgy nyújtani egy novellát, mint a rétestésztát! De lehet, ha az szórja bele a tölteléket, aki megrendelte, és nem az, aki meggyúrja. Amíg nem fogy ki a tálból az alma meg a mazsola, nyújtani kell. És mazsola meg alma sok volt még Szabolcsi Lajos tányérjában. Szerencsétlenségemre ugyanis elkotyogtam, hogy gyerek is volt az új földesúrék házában. Hát ezek nem maradhatnak ki a rétesből. Meg kell írni, hogyan fejlődtek ilyen gyerekek a meg nem szokott levegőben. Hiába hitettem, hogy hétpecsétes titok nekem ez a levegő, és sejtelmem sincs róla, hogyan hat, mikor zsidógyerekek a szellős sodraiba kerülnek, bizony csak most is alulmaradtam. Ha kelletlenül is, de ezt is megírtam, csak azért, mert Szabolcsi Lajos a dúsan megtöltött rétest szerette abban az időben. No jó. De hogy még egyszer kibabráljon velem, arról szó sem lehet. Engem nem fog többé terrorizálni az az ostorszíjas Folyt. köv. Én csak egy szót írok a novella alá, szeretném látni, hogy azután az egy szó után még következhessen valami. És odaírtam, hogy:
VÉGE, a nagyobb nyomaték kedvéért csupa nagybetűvel.
De ez a négy betű is csúfos kudarcot vallott. Szabolcsi Lajos egyszerűen rájukeresztette a kék ceruzát, és már nem is
egzisztáltak. Helyébe odaírta, hogy Folytatása következik, és a folytatásnak muszáj volt következnie. Hát igen.
Szabolcsi Lajos úgy járt az új földesúr uradalmában, mint a botosispán, és mindig talált valami parcellát, ami még nem volt szántás alatt, s nekem, szegény zsellérnek nem volt választásom: azt is felszántottam. Öt-hat évig verekedtünk még. Én azt írom a novella alá, hogy Vége, ő meg azt, hogy Folytatása következik. Aztán már nem veszekedtem.
Belejöttem az írásba, ingerelt már engem is az új földesúr problémája, és kiszálaztam úgy, ahogy tudtam.
Szabolcsi Lajos addig öntözgette a kis mustármagot, amíg regény lett belőle.
És Szabolcsi Lajos akkor még csak húsz éves volt..."
(Egyenlőség, 50 éves jubileumi szám, 1930. január, 57-58. old.)
Dr. Fleischmann Sándor, a lap politikai főmunkatársa mellett ott működött, egyre nagyobb népszerűséget szerezve, a fiatal zsidó intellektüel gárda képviselője, dr. Mezey Sándor ügyvéd, kinek tüzes és elszánt vezércikkei, forró hangulatú versei az egész országban ismertek voltak. A lap helyettes szerkesztője, Komáromi Sándor (Haber Samu) volt, fiatal korában tehetséges novellista, később gazdasági szakíró, kinek statisztikai tanulmányai úttörők voltak. így haladt a lap biztosnak látszó, nyugodt síneken előre. A Tisza-kormány élénken foglalkozott a zsidóság szervezkedési kérdéseivel. Az új kultuszminiszter, dr. Jankovich Béla fogadta a neologia küldöttségét, és ezt mondta: "A zsidóság szervezete kérdésének megoldása a kormány érdekében is állana. A zsidóság annyi ezer esztendőn keresztül fenntartotta magát, nem hiszem, hogy most szétválna." Dr.
Ilosvay Lajos államtitkár pedig kedves humorral hozzátette: "Ha már a magyarság nem tud megegyezni, a magyar zsidók legyenek okosabbak, mint a magyarok, és fogjanak össze." A küldöttséget vezette: Székely Ferenc. Tagjai voltak: báró Kohner Adolf, báró Herzog Mór, csepeli Weisz Manfréd és Szabolcsi Miksa.
Aztán eldördült Szarajevóban Princip gyilkos revolvere.
A gyászistentiszteletek komor pompája töltötte be egyszerre a zsidó közéletet. Egy-egy esemény még fölkelti az érdeklődést.
Dr.Blau Lajost Őfelsége a Rabbiképző élére igazgatóvá kinevezte...
Dr. Izsó topánfalvai ügyvédet Őfelsége királyi közjegyzővé kinevezte... A Pest megyei izr. község kerületi ülést tartott. Mezei Mór előadta kibontakozási tervét, Székely Ferenc és Visontai Soma beszéltek... Zangwill levele, melyben Zürichbe hívja a magyar zsidóságot az ITO kongresszusra... Dr. Rózsa Izsót megválasztották Szeged képviselőjévé... Akkor aztán hirtelen csend lett, mert kitört a háború.
"Magyar zsidó testvéreink, szükséges-e külön is szólani hozzátok e hatalmas napokban?
Összeforrottunk, egybeolvadtunk szívvel-lélekkel nemzetünkkel. Test vagyunk az ő testéből, annyira egyek, hogy arról külön szólni most: bántó és sértő volna. S ha mégis tesszük, csak emlékezetül, s önmagunk megnyugtatásául, hogy mi, akik a béke évtizedeiben versenyre keltünk jóban és nemesben környezetünkkel, íme, versenyre kelünk most is velük, és felajánljuk lelkesedve ezért a szent földért, ezért a nagy és nemes nemzetért: az életünket is. Láttunk titeket, magyar zsidó testvéreim, ott a vonuló csapatok közt, ott a pályaudvarok harci lármájában:
igenis ott mentetek, ahol helyetek van, harcban a királyért, kinek jogai alatt lettünk szabad emberek, harcban a nemzetért, mely befogadott, magához ölelt, otthont adott, földet és levegőt nekünk. Láttuk közietek a diplomás fiatalembert, ki otthagyja öreg szüleit, a meglett családapát, ki elfelejti tűzhelyét, a vallásos, jámbor, a templom légköréből kiszakadt szakállas alakokat: egy sem tétovázik, lelkesek és elszántak, s mennek előre a sors örök útjain...
(Egyenlőség, 1914.augusztus2, l.old.)
Ezekkel a szavakkal búcsúztattam lapunk élén a hadba induló magyar zsidóságot.
A nemzedék, mely most háborúba ment királya hívására, nem ismerte a lövészárkot, az ágyúdörgést, a bajonettrohamot. A népfölkelő, ki otthagyta családját és gyermekeit, az újonc, ki elbúcsúzott a szüleitől, a tartalékos tiszt, ki felvette régi uniformisát:
kétszázezemyi magyar zsidó vonult most hadba, először az emancipáció óta, szabad emberek, a jogegyenlőség légkörében felnőtt ifjúság. Utoljára a szabadságharcba indultak a nagyapáik, mint szent családi emlék élt ez nemzedékeken át bennük. Most az unokák is jelentkeztek.
Mi várt rájuk a véres tömegben? Uj, merőben kiismerhetetlen ✓
helyzet előtt álltunk. A felekezet nagyjai éppoly tétován néztek a jövőbe, mint az utca egyszerű zsidóembere. "Nem felekezeteskedni"
— suttogják a barátok jobbról-balról. "Legjobb lesz, ha a lap egy időre elnémul" — mondta Vadász Lipót —, "ne válasszuk szét mi is felekezetek szerint a lakosságot."
Apám Balatonfüreden feküdt nagybetegen, és én csak Mezey Ferencben és Székely Ferencben találtam támaszt és megértést. "Nem szabad egy percre sem szüneteltetni a lapot" — ez volt az álláspontjuk.
Én pedig világosan és tisztességgel éreztem, hogy a lap feladata most kezdődik. Eddig harcolt, most regisztrálnia kell. Eddig küzdött, most naplót kell vezetnie. Eddig történelmet csinált felekezetének, most hűségesen másolnia kell azt, amit a csataterek jelentenek Izrael fiairól. Habozás nélkül új irányba fordítottam a lap kormánykerekét.
Tudtam, mivel fognak vádolni: hogy "minden zsidóból hőst csinált az Egyenlőség", hogy "mi köze a háborúnak a katonák zsidó voltához", hogy "mindenbe beleviszi a felekezetiség üszkét". Ezt mind tudtam. De éreztem, hogy ha pontosan, objektíven és túlzás nélkül megörökítem a zsidóság szerepét a vüágháborúban, bástyát építek vele a rágalom és a gyűlölet ellen.
Ezért már a háború kitörése utáni első számban kezdtem a krónikát. Egyelőre csak a jótékonyság nagy művéről lehetett szó. A hitközségek kórházaikat ajánlották fel, a szentegyletek ezüstjeiket, a papok imáikat; megindult az adakozás végtelen áradata, a Vöröskereszt, a hadbavonultak családjai részére. Mi mindent feljegyeztünk, minden egyes eredményt, minden felajánlást megörökítettünk. Azután az első hősi halottak szomorú árnyéka: dr.
Márton kapitány; az első kitüntetések: Kóbor Ignác hajókormányos az I. osztályú vitézségi éremmel. Huszonegy rabbit nevezett ki a király tábori lelkésszé, azokkal azonnal érintkezésbe léptem, hogy minden feljegyzésüket közöljék velem. Az orosz hadifoglyok nagy tömege zsúfolódott össze Kenyérmezőn. Számukra a hadügyi kormány rendezett RosHasóno istentiszteletet, de a mi olvasóink küldték az imakönyveket és taliszokat az esztergomi táborba ezerszámra. A galíciai menekülteket a hadvezetőség ólmozott vagonban szállította a monarchia belsejébe. A magyar zsidó hitközségek derekasan viselték a nehéz terheket, amit a szerencsétlen menekültek elhelyezése és élelmezése jelentett.
Az első heteknek ezek a döntő eseményei új irányba terelték a lapot. Kiderült, hogy egy pillanatra sem lett volna szabad szüneteltetni, mert a felekezet életében is rohanvást követték egymást az események. Szeptember végén a két harcban álló felekezeti tábor, a neologok és orthodoxok letették a fegyvert — hiszen odakünn a lövészárkokban a zsidó katona valóban csak zsidó katona volt, nem neolog és nem orthodox. A veszteséglisták egész hasábokra nőttek, a kitüntetések is, a jótékonysági krónika oldalakat vett igénybe — a tábori rabbik búcsúztatói és ünnepi beszédei a felekezeti sajtó vezető helyére kerültek.
Október 1-én, a világháború harmadik hónapjában, ugyanakkor, amikor Krausz Emánuel őrnagy és dr. Dömény Lajos ügyvéd csapataik élén történt hősi halála foglalkoztatta a zsidó közvéleményt, hangzott fel Szegeden az első kérdés egy ottani hetilapban: "Miért nincs több zsidó a harctéren?" Most már Vadász Lipót is, akivel sűrűn voltam együtt, igazat adott nekem, hogy az Egyenlőség feljegyzi a zsidóság önfeláldozásait. A mi háborús rovatunk hétről hétre a dokumentumok tárháza lett.
Szegeden kívül az erdélyi Besztercén egy kisebb hetilap, valamint a Gazdaszövetség című hivatalos értesítő voltak az első nyomdatermékek, melyek jelentették a háborúban a zsidókérdést.
Nem hiszem, hogy központi irányításra, hiszen afféle zsidóellenes
Nem hiszem, hogy központi irányításra, hiszen afféle zsidóellenes