A PDF fájlok elektronikusan kereshetőek.
A dokumentum használatával elfogadom az
Europeana felhasználói szabályzatát.
Szabolcsi Lajos
Két emberöltő
Az Egyenlőség évtizedei
(1881- 1931)
Szabolcsi Lajos
Két emberöltő
Az MTA Judaisztikai Kutatócsoport kiadványai
Center of Jewish Studies
at the Hungárián Academy of Sciences.
Publications
HUNGÁRIA J UDAI CA
Szerkeszti: Komoróczy Géza
5
Megjelent
a Magyar Könyv A lapítvány (Budapest),
Memóriái Foundation fór Jewish Cuiture (New York) és a Soros A lapítvány (Budapest)
támogatásával
Kiadja
az MTA Judaisztikai Kutatócsoport Budapest
1993
Szabolcsi Lajos
Két emberöltő
Az Egyenlőség évtizedei
(1881-1931)
Em lékezések, dokumentumok
Szabolcsi Miklós előszavával
Budapest
MTA Judaisztikai Kutatócsoport 1993
A kötetet szerkesztette:
Kom oróczyGóza
Sajtó alá rendezte:
Szabolcsi Miklós
ISSN 0 8 6 5 -1 3 4 5 ISBN 9 6 3 -7 4 5 0 -8 4 X
Copyright: Szabolcsi Lajos örökösei, 1993 Copyright: Szabolcsi Miklós, 1993 (Előszó) Copyright: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993
Distributed by the Center of Jewish Studies at the Hungárián Academy of Sciences Budapest, P.O.Box 107, H-l 364, Hungary
Tartalom
Szabolcsi Miklós, Apámról és Emlékiratairól... 7 Szabolcsi Lajos, Két em beröltő
(1) Prolog ...23 (2) Tiszaeszlár... 25
(3) A magyar zsidóság kibontakozik a derengésben... 35
(4) A mezítlábasok kis csoportja megcsinálja a recepciót... 53 (5) Hétköznapok: a magyar zsidó sajtó hőskora... 74
(6) Közeledik a vihar... 115
(7) Példázat a szőlőkertről... 160 (8) Háború odakünn és idebenn... 180 (9) Abarbanel... 201
(10) A szigeti hosszúnap ...221
(11) Nagygyűlés a Vigadó ruhatárában... 240 (12) Matrózokat a Síp utcába!... 253
(13) Kommunisták a zsidók ellen... 273 (14) 1919 szomorú ősze... 286
(15) A méltatlanul üldözött zsidóság képviselője... 297 (16) A numerus clausus... 309
(17) A tízezer zsidó hősi halott... 316 (18) Vázsonyi Vilmos hazatér... 327 (19) Az ellenforradalom alkonya... 333 (20) A genfi p ö r... 352
(21) Hevesi Simon kimarad a felsőházból... 382 (22) Az Egyenlőség félszázados jubileuma... 407 (23) Az árnyék ráfeküdt a magyar zsidó életre... 422 Névmutató... 431
Szabolcsi Miklós
Apámról és Emlékiratairól
Ma is világosan áll előttem, ahogyan kamaszkoromban láttam:
gyors, szenvedélyes, mindig sietős, termetre is hatalmas ember. Ekkor már teljesen kopasz, erősen elhízott, szivarozik, szeret enni, élvezi az életet, hajszolja magát. Látom az Egyenlőség szerkesztőségében, diktálva, szervezve, telefonálva; erélyesen, néha éles-kíméletlenül követel közvetlen munkatársaitól cikket, információt, veszekszik az ügynökkel, pénzbeszedővel, és főként hadakozik adóssággal, váltókkal. Látom a Glóbus-nyomdában, az Aradi utcában a tördelésnél, minden lapcsinálás legizgalmasabb perceiben a mettőrrel és a szedőkkel tárgyalni, és látom a Nyugati mellett a Démusz- sörözőben tízórai zónapörköltet enni, friss sört inni. És látom otthon, házigazdaként, lubickolva a társaságban, akár írók, újságírók, akár közeli baráti köréhez tartozó építészek, pénzemberek voltak a vendégei. Tudom, hogy költőként és kritikusként indult, nagy műveltsége, franciás érdeklődése, naprakész olvasottsága, zeneszeretete maradt meg ez időből, és a roppant nagy, egyre gyarapodó, egész nagy szobát körbeölelő, számomra váratlan kincseket rejtő könyvtára.
És vissza tudom idézni akkori saját sérelmeimet is: mindeközben nem jutott ideje ránk, öcsémre és rám, szinte sohasem beszélgettünk, az 1930-as évek egyre szaporodó gondjai, problémái megtárgyalatlanok maradtak. És Anyám, humorral és türelemmel, végtelen intelligenciával rendezi a család életét, tompítja a konfliktusokat.
/ /
Es látom néhány évvel később, 1938-ban. En már egyetemi hallgató vagyok, az 1938-as sajtótörvény kiveri az Egyenlőséget Apám kezéből, csak az adósságok maradnak, kifizetetlen váltók, folyton sürgetett nyomdaszámlák. Egyik árverés a másikat követi;
majd elkezdődik a munkaszolgálatra behívások hosszú sora. Ötvenegy éves Apám Monorra vonul be, közlegényként. Egyre betegebb, törtebb, és ami a legszörnyűbb, betegségének következménye szellemi
hanyatlása lesz. Es látom az egykor hatalmas, magabiztos embert *
megroppanni is, emlékezetét megromlani, beszéd- és íráskészségét lassanként elveszítve, hogy majd egyre inkább mindennapos ápolásra szoruló beteggé váljon. A köztünk lévő problémákról — magyarság, cionizmus, szocializmus akkor számomra olyan élő kérdéseiről — most már ezért, fáradtsága, súlyos betegsége miatt nem beszéltünk.
Talán most, Emlékiratainak megjelenése alkalmából, ötven év távlatából tehetem mérlegre, gondolhatom át útját, pályájának értelmét.
Az Emlékiratokban részletesen foglalkozik apjával és a Szabolcsi családdal. Ehhez csak kiegészítésül, mintegy históriai adalékként: a Nyírturán élő Weinstein család talán a XIX. század legelején költözött oda Ungvárról, apai dédanyám meg ott született ugyanakkor. Apám szerette volna hinni, hogy a kazárok leszármazottai voltak, őslakók; persze, ez nem valószínű. Weinstein Márton szőlősgazda volt, és az ő legkisebb gyermeke a későbbi Szabolcsi Miksa. A többi testvér és családjuk még két generáción keresztül a Nyírségben maradtak, legfeljebb Debrecenig jutottak el. A Krúdy által is megírt debreceni nagytrafikos, a két méter magas, csizmás, magyar ruhás Túrái Farkas nagyapám testvére volt, egy másik unokatestvér vitte a legmagasabbra, ő állomásfőnök lett Püspökladányban. A harmadik generációban, tehát az enyémben tovább ágazódott a család, volt olyan tagja, aki benősült a megyei dzsentribe, én még az 1960-as években is találkozhattam Debrecenben olyan idős rokonnal, aki 1944-et férje okán élte túl. A család más tagjai Pestre kerültek.
Szabolcsi Miksa Tiszaeszlár után, mint Apám is leírja, újraindítja az Egyenlőséget. Megnősül, elveszi egy Óbudáról származó, kiterjedt család lányát, Boskovitz Malvinát; ez a családnév viszont a XVIII. századi Morvaországba visszavezető eredetre utal.
Ma már tudom, a Bence nagybátyám hagyatékában talált levelek alapján, hogy ezen választásának előzménye volt: egy zalaegerszegi család művelt lányába volt szerelmes, gondolt arra is, hogy a lánnyal Bécsbe költözik és német újságíró lesz. De a család kikeresztelkedett, nagyapám számára ez végét jelentette házassági szándékának.
Nem családtörténetet írok, csak megemlítem: amennyire a
kisemberekből, részint "paraszt zsidókból", részint legfeljebb kiskereskedőkből állt, annyira túlélezetten, megfáradtán városi jellegű volt a Boskovitz család, több érdekes különc, félbemaradt tehetség akadt köztük.
Szabolcsi Miksa házasságából négy gyermek született: egy Károly nevezetű, aki nyomorék volt és korán elhalt, Apám 1890-ben, utána egy nőtestvér, Ella, és tíz év után a legkisebb és egyszersmind legzseniálisabb, a család benjámin ja, Szabolcsi Bence.
Még egy szót Elláról. Ő lett a család "fekete báránya", összekülönbözött szinte minden rokonával. NyÜván súlyos sérülések érték serdülő korában; utóbb egy debreceni kiskereskedőhöz ment férjhez, és a pesti gettóban halt meg 1944-ben. Egyetlen fia, Balázs Miksa, kísértetiesen József Attilára emlékeztető arcú, nagytehetségű és beteg ember, pesti bölcsészhallgató lett magyar-latin-görög szakon, és a sokadik munkaszolgálatra való behívás után a menyasszonya lakása előtti gangról levetette magát az emeletről.
De vissza Apámhoz. A gimnázium után a pesti bölcsészkar hallgatója lett, magyar-francia szakos tanár. Húsz évesen a budapesti irodalmi élet ismert tagja. Költő, kritikus, társasági ember. Ekkori arcképeiről sovány, hosszúkás arcú, kisbajszos, elegáns fiatalember tekint ránk; tudom, hogy teniszezett, korcsolyázott és persze, sokfelé udvarolt. Az egyetemen ott van a Négyesy stílusgyakorlatokon, de leginkább Riedl Frigyes tanítványa, rajongásig szereti a színes céduláiról olyan elragadóan előadó, ugyanakkor félénk és magányos mestert. Apám többször járt Franciaországban, tanulmányainak egy részét ott végzi, a kor francia irodalmát, főként a századvég divatos íróit, színműíróit, kritikusait jól ismeri és gyűjti — könyvtáramban ma is megvannak az akkor általa beszerzett könyvek. Kamasz- és fiatalkori baráti körének tagja Karinthy, Kosztolányi Dezső; velük együtt tagja a rövid életű Balkán egyletnek. Két verseskötete jelenik meg: a Vasárnapok és a Rokokó. Nehéz nekem ezekről elfogulatlan- lávoli bírálatot írni, megtette ezt a korabeli sajtó, barátok és más kritikusok, köztük Kosztolányi Dezső is. Mindenesetre, a századelő fiatal művész-értelmiségijének stilizált, félig játékos, félig komoly világa él bennük, az akkor divatos új-rokokó játékosság, Verlaine, Régnier, Hoffmanstahl hangja, kissé álarcos játék, kissé szenvelgő póz, finom jelzőkkel, csiszolt formákkal. Beleillik a Hét által közölt
versek közé és valóban, Apám 1909-től Kiss József állandó munkatársa, versei, fordításai, kritikái, glosszái jelennek meg ott.
Prózája érzékletesen szellemesebb, egyénibb, mint verseié; stílusa csattanóra felépített, pontos és gúnyos. 1913-ban megjelenik bölcsészdoktori disszertációja. Nagy Ignác vígjátékai címmel.
Baráti körének másik része, persze, az Egyenlőség író-újságíró munkatársai köréből toborzódik, eleinte barátság fűzi Patai Józsefhez, a Múlt és Jövő leendő főszerkesztőjéhez és főként a lap állandó glosszaírójához, a csípős és éles Gábor Andorhoz, és amikor a fiatal bécsi levéltáros, Szekfű Gyula, megjelentette illúzióromboló,
"labanc" könyvét, A száműzött Rákóczit, s felharsant ellene a hajsza vad zaja, nem utolsósorban Ballagi Aladár ösztönzésére, akkor Gábor Andor és Apám szervezi az ellentámadást a sajtóban. (Minderről szól Emlékirataiban.)
Mindezzel együtt akkor világnézete, felfogása teljesen az uralkodó szabadelvű párté, a jellegzetes magyar liberalizmus. Bár szabadkőműves páholy-tag egy ideig, nem tartozik a radikálisokhoz, egyáltalán nem rokonszenvez a szociáldemokratákkal, és nem tartozik a Nyugat szűkebb gárdájához sem.
Szinte természetes, hogy ugyanakkor kamaszkorától fogva segít apjának, résztvesz az Egyenlőség szerkesztőségének munkájában mint annak legfiatalabb tagja. Ekkor azonban úgy látszik, mégsem erre vezet majd útja, a Hét köréhez tartozó kritikus, színházi ember, esetleg tanár lesz majd belőle, vagy országos lapnál újságíró — semmi esetre sem zárkózik be a zsidóság köreibe.
De közbeszól a történelem, a hazai és a családtörténelem. Az első vüágháborús események azonnal kiélezik Magyarországon a helyzetet, erősödik az antiszemitizmus, a harci cselekmények miatt megjelennek Magyarországon a galíciai menekültek. Es Szabolcsi y
Miksa egyre betegebb lesz. Súlyosbodik régóta meglévő szívbaja, feszített munkatempója, szinte alvás nélküli életmódja, felesége halála, a lányával kitört konfliktusok éppúgy hozzájárulnak ehhez, mint a nehezedő helyzet. Szabolcsi Lajosnak egyre többször kell helyettesítenie, lassan gyakorlatilag ő veszi át apjától a szerkesztést.
Nem szabad elfelejtenünk: az Egyenlőség a Szabolcsi családnak tulajdona is volt, tehát minden gazdasági üggyel, a nyomdaszámlától
1915. június 17-én Balatonfüreden meghalt Szabolcsi Miksa.
Fiára hárult ettől fogva az Egyenlőség szerkesztése, anyagi gondok, a családfenntartás terhe. Az elegáns fiatalemberből hamar gondokkal küzdő szerkesztő válik, hiszen úgy érzi, folytatnia kell a munkát, sőt frissíteni kell a lapot, helytállni az egyre nehezebb helyzetben.
Irodalmi barátságai még fennmaradnak, Karinthyval és annak híres
hírhedt barátjával, Békessy Imrével, a filológus Trostler (utóbb Turóczi-Trostler) Józseffel ezután is gyakran találkozik még a harmincas években is. És jól emlékszem, Apám mutatott be Móricz Zsigmondnak, ő küldött el Kosztolányihoz, mindezeket a barátságokat máig megmaradt, dedikált könyvek őrzik könyvtáramban. De a pálya, a hivatás most már egyértelmű: folytatni az Egyenlőséget, folytatni apja misszióját.
1918-ban megnősül: elveszi az akkor tizennyolc éves, félárva Mészáros Erzsébetet, akinek nemrég elhúnyt apja ugyancsak lapszerkesztő és ismert "szegények ügyvédje" volt, egyébként az Egyenlőség munkatársa is. Feleségében nagy intelligenciájú, művelt, minden viszontagságban kitartó társra lelt; érdekes módon egyszersmind teljesen asszimilált, egyes tagjaiban már a dzsenh i, sőt a jobboldali arisztokrácia felé tartó családdal került rokonságba. Két gyerekük született, 1921-ben én, 1923-ban Péter öcsém. Péter zseniális ember és szélsőséges egyéniség, magyar-latin szakos bölcsészhallgató, költő és fordító, aki 1944-ben eltűnt.
De vissza 1918 körűire. Az Emlékiratok részletesen szól a világháborúról, a forradalmak időszakáról, az élesedő harcról az antiszemitizmus ellen, az Egyenlőségnek a Tanácsköztársaság alatti betiltásáról és a leghősiesebb korszakról, a húszas évekről.
Ekkor Apámnak és az Egyenlőségnek kiemelkedő szerepe volt.
Mind az antiszemita rágalmak megcáfolásában, és ezzel kapcsolatban egy friss, érdekes és támadó publicisztikai hang kifejlesztésében, mind a numerus clausus sújtotta diákok megsegítésének megszervezésében, a kulturális értékek felfedezésében. S tegyük hozzá: az utódállamokhoz került zsidóság magyar érzésének ébrentartásában. Nem csoda, hogy Romániából és az SHS államból, azaz a későbbi Jugoszláviából időről időre kitiltották a lapot.
Milyen alapról vívta az Egyenlőség és Apám ezt a küzdelmet?
Eszménye, meggyőződése a régi, háború előtti Magyarország volt.
politikai platformja a liberalizmus. Ezen a talajon képzelte el a magyar zsidóságot, bevett vallásnak, sajátos hagyományokkal bíró és ezekre büszke kulturális közösségnek, de semmi esetre sem fajnak, vagy nemzetnek, vagy kisebbségnek. A maga módján O is egy, a valóságos mögött levő igazi Magyarországban, egy ideális magyar népben bízott, amely érettebb, lovagiasabb, szelídebb a valóságosnál.
A húszas években mindez annyit jelentett, hogy az Egyenlőség elhatárolta magát a szociáldemokratáktól, a radikálisoktól, az oktobrizmustól, és olyan politikai csoportokra támaszkodott, amelyek a századelő liberalizmusát próbálták folytatni (Rassayék, Rupperték vagy Balthazár Dezső debreceni református püspök), de bizonyos reményeket, illúziókat táplált még a Bethlen-konszolidáció Egységes Pártját illetően is, hiszen annak volt zsidó képviselője: a nagyváradi származású Dési Géza, aki Apám szűk baráti körébe tartozott. Az Egyenlőség 50. évfordulóján, 1930-ban meg éppen Klebelsberg Kunó szólalt fel, részesült is éles támadásban a jobb és a szélsőjobb részéről.
UgyanÜyen élesen határolta el magát a cionizmustól, és az ellentét egyre mélyebb lett, többek között, ifjúkori barátjával, Patai Józseffel is. Általában a magyar zsidóságon belüli rendhagyó, különös
___ v
elemekkel, csoportokkal szembenállt az Egyenlőség. Es ennek egyik oka az volt, hogy személyekben, és anyagilag is, főként a magyar zsidó felekezet egy központi vezető csoportjára, a Pesti Izraelita Hitközségre támaszkodott, azzal politizált. Ez voltaképpen egy tágabb kört jelentett: közepes vagyonú és befolyású pénzemberek, bankárok és vállalati tulajdonosok egy meghatározott csoportját, valamint az akkori "vezető főrabbi", Hevesi Simon meg más tudósok, rabbik körét.
A sajtó anyagi támogatása a pénzintézetek részéről ekkoriban bevett szokás volt: minden nagy banknak, vállalatnak volt erre külön pénze;
persze, az újságírónak, szerkesztőnek azért az összegek megszerzése állandó küincselést, megalázó kijárást jelentett. Az Egyenlőség tehát harcában, munkájában erősen kötődött ehhez a jellegzetes (és általam már kamasz korom óta nem szeretett) gárdához.
Mindezzel együtt, a húszas évek még fénypontja volt az Egyenlőségnek is. Szabolcsi Lajos egyéni tekintélyének, közéleti helyének, szavának ekkor még nagy súlya volt. Életvitele ekkoriban
A régi Személynök utcai (a mai Balassi Bálint utca) lakásból az évtized végén divatosabb helyre költözött: a Pasaréti út legelejére (Trombitás utca 26), egy nagy, hétszobás lakásba. A szépen berendezett lakásban régi és újabb képek lógtak a falakon, metszetek és kortárs festmények (Rippl-Rónai, Kmetty, Remsey, Scheiber Hugó), a könyvtár is egyre gyarapodott. Apám szeretett utazni, és nem csak az évi abbáziai vagy tiroli nyaralás volt napirenden, hanem távolibb tájak is (Földközi-tenger, Párizs, Ostende). Igaz, az utazások egy része "ellenszámlára" történt. (Tehát: hirdetés fejében nyaralt vagy nyaraltunk ingyen, például, az abbáziai Breiner panzióban.) De volt benne élményszerzésért tett út is, ezekből később cikkek, útinaplók születtek. Odahaza még gyakori volt a vendégség, híresek voltak Apám széder-estéi. Színház, kávéház tették teljessé napjait ekkor. Persze, sok volt a hivatalos vacsora, a reprezentáció is.
Mennyire volt vallásos Apám? Jellegzetesen "neológ" vallásosság volt az övé. Odahaza nem vezettünk kóser háztartást, viszont péntek este gyertyát gyújtottunk. Említettem, hogy Anyám szinte teljesen vallástalan családból származott, neki bizonyos szertartásokat és szokásokat úgy kellett megtanulnia. Szombaton főztünk. A
"nagyünnepeken" Apám eljárt a Dohány utcai templomba, sokszor engem is magával vitt, de az istentiszteletek merev ünnepélyessége, kiürült külsőségei, a pénzre és hatalomra épült hitközségi hierarchia, a prédikáció orgonaszagú retorikája engem nagyon is taszított. Az már későbbi fejlemény, hogy Apám kisebb, otthonosabb templomokba kezdett járni. Előbb a Csáky utcai zsinagógába, majd a Pasaréten, még később a Sváb-hegyen magánlakásokban tartott kisebb istentiszteletekre. Ez a neológ vallásosság nem zárta ki a haszidizmus iránti kulturális érdeklődést, de a hagyományos rabbinikus orthodoxiától mindvégig idegenkedett.
A szerkesztés, a lappal való bajlódás és a közéleti működés mellett Szabolcsi Lajos a húszas években írói, költői munkásságát is folytatja. Folytatta és meg is tagadta korai líráját. Folytatta: az impresszionista színezés, a sejtelmesség, az erős és hatásos csattanóra való törekvés továbbra is jellemzi. De meg is tagadta, amennyiben majdnem kizárólag magyar zsidó tárgyakat választ már versei témájául. Akkoriban sokat szavalt, szeretett darabok voltak például: a Szól a kakas már és a Jiszgadal, hatásos, érzelmes, színes, embereket
mozgató versek. A húszas évek elejéről való regénye, A csillag fia, eleven rajza a Bar Kochba felkelésnek. Ez is, miként az Áruló című darabja, saját belső vívódásairól is árulkodik, a zsidóság vállalása és a világi hatalommal való együttműködés konfliktusai, a megmaradás és hősies önfeláldozás különféle változatai, magatartásformái vonulnak fel. Más témához nyúl A leveleid mennyegzőben, majd utóbb a Délibáb című kötetben összegyűjtött novellákban. Apja és nagyapja szülőföldje, a Nyírség, Szabolcs megye zsidóságának legendáriuma ez, középpontjában a magyar haszidizmus nagy alakjával, a káliói pappal, a magyar szenttel, Reb Eizikl Taubbal. írói tehetségének talán ezek a színesen megírt, jól szerkesztett, csattanóra épített novellák a legjobb termékei. Köztük A mainzi rabbi, a zsidó és keresztény kultúrkincs frappáns szembesítése. Ezekben az években sokat és kedvvel írt, bizonyos körökben sikerei is vannak, bár korábbi irodalmi környezetétől messze került. Amit írt, a kritika és az irodalomtörténet
"felekezeti irodalom"-nak tartja, de ezt is vállalja.
Életútjának sikeres csúcspontja: 1930. Az Egyenlőség jubileuma, az 50. évforduló, amint az Emlékiratok is leírják, hatalmas ünnepség keretében zajlik. Hitközségek, egyesületek, egyének ezreinek gratuláló levelei áradtak hónapokon át. De még ebben az évben és ezután folyamatosan a harmincas években a hanyatlás következik.
Az 1929/30-as gazdasági válság mindent megrendít, így az Egyenlőség létalapját is. Az eddigi finanszírozó bankok fizetési nehézségekkel küzdenek, az előfizetők sorra lemondják a meghosszabbítást, a példányszám jelentősen csökken. Az Egyenlőség és Apám vagyoni helyzete eddig is hitelek, elsősorban a hirdetési irodák javára aláírt váltók törékeny épületén nyugodott. Mostantól fogva a kifizetetlen nyomdaszámlák egyre gyarapodnak, nem csoda:
az Egyenlőség bázisa, olvasóközönsége ment tönkre.
És elkezdődik a harmincas évek eseménysorozata. A lejtőn való lecsúszás 1944-ig. Megbukik a Bethlen kormány, 1932-től Gömbös lesz a miniszterelnök. Németországban Hitler jut uralomra, és az út végén, 1938-ban az első zsidótörvény és mintegy mellékesen az új sajtótörvény is. Következményeképpen a 60 éves Egyenlőség megszűnik. Mindez ismert; bár csökkenő írói erővel, de szól róla
Szabolcsi Lajos az Emlékiratok (sajnos, egyelőre lappangó vagy elveszett) utolsó részében is.
Amiről nem beszél: mély csalódása. Amire életét, tevékenységét 1915 óta építette, az húsz év múltán rombadől, és úgy érzi, rombadől az ő műve is. A fő pillérek: a konzervatív, liberális Magyarország, a mérsékelten vallásos, anyagi tekintélyre épülő magyar zsidó vezetés eltűnőben, csődöt mondanak azok az erők, amelyek a közép
megoldást lehetővé tették volna. A történelem vészjósló menete egyre távolabb visz a vágyott-remélt 1910-es évektől. És feltámadnak benne, ha ezt nem írja is le, a kételyek: nem volt-e hiba, nem a hazai baloldalra támaszkodni? Nem volt-e ugyanilyen hiba oly élesen szembeszállni a cionizmussal? Apám megpróbálja megérteni, ha nem is elfogadni az új jelenségeket: egy Pap Károlyt vagy a zsidó kulturális érdeklődés újbóli megjelenését a Tábor könyvkiadóban. Az időszak vége felé szerveződő Ribáry-féle OMZSA-t is támogatja. Mindezek a dolgok megjelennek az Egyenlőségben, de azért O is érzi, hogy lassan- lassan szélre szorul, hogy súlya csökken, hogy a lap gyengébb lesz.
Soha sem kerül sor nyilvános leszámolásra, átértékelésre, erre nem is volt alkalmas az Ő egyénisége, de sok gesztusa jelzi, érezte egy új irány, új tájékozódás fontosságát. Magam vagyok erre tanú: felsőbb gimnazista, illetve elsőéves egyetemista koromban olyan könyv- és folyóiratszemlét íratott velem és közölt tőlem, amelyet a politikai baloldal és ha nem is a cionizmus, de egy "kultúr-zsidóság" irányában jelenthettek nyitást. Olyan írókhoz, költőkhöz küldött el, vagy nem akadályozta meg barátságaimat, mint az általa korábban támadott vagy nem szeretett Komlós Aladár, Pap Károly, Zelk Zoltán.
És ha már az én személyemről van szó: 1938 szeptemberében mintegy utoljára tért vissza az életben az én egyetemi felvételem kapcsán a múlt. "Jól érett" lévén, nem volt esélyem az egyetemre kerülésre ez években. Apám ekkor levelet írt Szekfű Gyulának, akivel akkor már csaknem húsz éve, A három nemzedék óta nem volt érintkezésben, és segítségét kérte felvételemhez, az 1913-as csatákra emlékeztetve. Szekfű akkor megígérte, ha Apámnak bármire lesz szüksége, segíteni fog. Most beváltotta régi ígéretét, nehézség nélkül bekerültem magyar-francia szakos hallgatónak. Ugyanúgy, mint
1940-ben még Péter öcsém is.
1938-1943: a gyors hanyatlás évei Apám életében. Az Egyenlőség megszűnésével élete értelmét vesztette, nem tudott magával mit kezdeni, feleslegesnek érezte magát a világban, családja előtt is szégyellve ezt. Indult ugyan Magyar Zsidók Lapja címmel egy hetilap, az Egyenlőség szedésével, szerkesztőségének átvételével, de ennél már csak fizetett alkalmazott volt. És az Egyenlőség megszűnésével hirtelen anyagi csődbe kerültünk, a váltók lejártak, a hitelezők kegyetlenek, tartalék pénzünk nem volt.
Megkezdődött a foglalások, az árverések sora, az elemi pénzgondok, kölcsönkérések. Az ötven éves ember ezt is egyéni kudarcként élte meg. Már korábban kisebb lakásba költöztünk a Gyergyó utcába, most már csak két szoba hallosba. Ritkábbak lettek a vendégségek, már a politikai események miatt is a külföldi utak, ellenszámla sem volt már. Apám persze nem is gondolt kivándorlásra.
Kétségbeesett erőfeszítéseket tett a pénzkeresésre. Aránylag kevés újat írt már, de régibb műveit új és új csoportosításban ismét kiadta és árulta. (Ez egyébként a zsidótörvény után általános szokás lett, állástalanná lett újságírók, színészek, sőt, tudósok jelentették meg és árulták előfizetésre vagy személyesen műveiket.) Ekkoriban alakultak meg Magyarországon is, voltaképpen német mintára, a magyar kultúrából kiszorítottak résztvételével a belső zsidó kulturális fórumok, így az OMIKE, amelynek színpadán ekkor egy-két darabját is bemutatták, verseit szavalták.
Es a külső nyomás is folytatódott: az első és második/
zsidótörvény és 1940-től kezdve sorozatban a munkaszolgálat.
Ötvenegy éves Apámat az elsők közt hívták be, Monorra került, sárga karszalagos közlegényként szolgált egy ideig, már súlyos betegen.
Mert beteg is volt már — az általános kudarc és csődérzés váltotta ki?
Korábbi életmódja? Magas vérnyomás, érelmeszesedés, amely utóbbi az agyi ereket is megtámadta már, 1941 -tői kezdve egyre gyakoribb és egyre hosszabb kórházi periódusok követték egymást. És mindehhez családi viták ts: öcsém egyre távolabb került szüléinktől, mindennaposak lettek a hangos veszekedések, jelenetek, utóbb el is költözött. Anyám hősiesen és türelmesen, tapintattal és találékonyan közvetített ezekben a vitákban is; ő volt Apám egyetlen igazi támasza, ápoló ja, szenvedéseinek csillapítója.
És Anyám volt az, aki mintegy terápiaként is javasolta Apámnak, hogy írja meg Emlékiratait. Jó érzékkel vette észre, hogy Apámnak szüksége van útja átgondolására, hogy amíg lehet, kötelessége megírni, amit az előző korról tud. Ha jól emlékszem, Apám Emlékiratait 1940-ben kezdte írni, és 1942-ben fejezte be. Naiv módon azt gondolta, hogy megjelenhetik, az akkor már háborús cenzúra azonban nem engedélyezte. Többszöri interveniálás a miniszterelnökség Sajtó Osztályán, régi ismerősök által keresett protekció sem használt, az Emlékiratok kéziratban maradt.
1940-ben, amikor Szabolcsi Lajos írását elkezdte, még szellemi ereje teljében volt. Az Egyenlőség még meglevő, majd csak a második világháborúban elpusztuló irattárából, a lap évfolyamaiból tudott dolgozni. Egyes dokumentumokat könyvtárakból kért ki, rendszerint én segítettem ebben. Apám Emlékiratai sajátos műfajt képviselnek.
Személyes emlékezés — de mindenekelőtt családtörténet és az Egyenlőség története. Ugyanakkor bőven él idézetekkel, dokumentumokkal, főként az Egyenlőségből vett cikkek anyagából.
Egyszerre külső és belső történet kíván lenni: azaz egyaránt érdekli az ország politikai története és a magyar zsidóság viszonya, s a zsidóság belső viszonyai.
A megírás időpontja, 1940-1942 felől nézve érthető kettős motivációja: fájdalom, megrendülés, ugyanakkor önigazolás is, innen a fő vonulat: felmutatni a magyar zsidóság harcát az egyenjogúságért, hűségét a magyarsághoz, érdemeit, küzdelmét az össznemzeti célokért.
Változatlanul a magyar szabadelvűséget tartja eszményének, ahhoz mér, azzal viszonyít, mint ahogy a zsidóságon belül is egyfajta közép álláspontot képvisel. Az Emlékiratokban ezért is heves a támadás a polgári radikálisok, s mindenekelőtt Jászi Oszkár ellen (ezeket a részeket olvasva érzem ma leginkább Apám végig megőrzött illúzióit és elfogultságait), s ezért igyekszik ismételten meggyőzni olvasóját arról, hogy a Tanácsköztársaság voltaképpen zsidóellenes volt, s hogy a "szegedi gondolat" bölcsőjénél viszont ott voltak a zsidók. Változatlanul megőrzött meggyőződésből, és persze, mint az Emlékiratokból kiderül, személyes tapasztalatokból is, támadja a kommunistákat. Ugyanilyen élesen foglal állást az "utódállamok"
ellen, ez esetben a régi, integer Nagymagyarországon felnevelkedett s
ezt végig megőrző magyar hazafi hangja szól, olykor éles-bántóan.
Kevésbé élesen, de határozottan fordul szembe a cionizmussal és a zsidóságon belüli konzervatív áramlatokkal.
Mindez ma számomra — annyi történelmi tapasztalat után — érthető és ugyanakkor tragikus. De éppen ezzel az ellentmondásossággal, és mindazzal amit a történelem 1940 óta hozzáírt az Emlékiratokhoz, válik a könyv korhű dokumentummá, hiszen Apám az Egyenlőség, s még tágabban az asszimiláns magyar zsidóság fénykoráról, sikereiről és kudarcairól, eredményeiről és ellentmondásairól igyekszik képet adni.
Apám betegsége egyre súlyosbodott. 1943 őszén ismét kórházba került, és 54. születésnapja körül, novemberben, hosszú haldoklás után meghalt. Magam ugyanez év októberében munkaszolgálatra vonultam be, búcsúzáskor láttam utoljára életben. Mivel Magyarországon szolgáltam akkor, teihetésén ott lehettem, ekkor láttam utoljára öcsémet. Anyám túlélte Apámat, túlélte 1944-et, a bécsi országutat, a gettót, és hősiesen, humorral és intelligenciával viselt hosszú özvegység után 1966 elején hunyt el.
Apám életéről és munkásságáról halála óta most először írok, első értékelés, első szembenézés ez, és talán nem személyes érdek.
Remélem, hogy az Emlékiratok megjelenése alkalmat ad erről az életútról további vélemények, álláspontok kifejtésére is.
Szabolcsi Miklós
* * * * *
Szabolcsi Lajos Emlékiratainak gépiratát kiadás céljából 1943- ban benyújtotta Budapesten a királyi ügyészséghez. "Az egészet. Nem engedélyezem" pecsét 1943. június 1-én kelt.
A gépiratot a háború alatt Édesanyám őrizte meg, majd hozzám került. Kisebb részleteket közöltem belőle a MIOK Évkönyvében (1977/78, pp. 366-384). Az Emlékiratok eredeti beosztása a
Első könyv: Nagy-Magyarország zsidósága. Ezen belül három kötet vagy inkább rész: Szabolcsi Miksa és kora (1881-1915), A bűnbak (1916-1917), Az antiszemita forradalom (1918-1919).
A második könyv címe: Trianon; ezen belül ugyancsak három kötet (rész): Zavaros idők (1919-1921), A Bethlen-korszak (1921-
1931), majd külön cím nélkül: (1932-1938).
Sajnos, ennek a legutolsó, az Emlékiratok egészét nézve hatodik résznek a gépirata ez idáig nem került elő; talán még lappang valahol.
Fejezetei voltak: Gömbös, Zsidótörvény, Levél az Édesapámhoz, Az Egyenlőség megszűnése.
A jelen kiadásban az Emlékiratok eredeti kötetbeosztását nem jelezzük, a szöveget folyamatosan, fejezetenként közöljük. A gépirat szövegét kisebb kihagyásokkal adjuk. A kihagyott oldalak leginkább olyan dokumentumok, amelyek már szerepeltek más összefüggésben vagy az Egyenlőség anyagának egyszerű újraközlései voltak. Néhány fejezet címét, a szöveg szavaival összhangban, kissé módosítottuk. A kéziraton egyébként nem változtattunk, eltekintve az igen kevés apró stiláris igazítástól. Az írásmódot a ma szokásoshoz közelítettük.
Sz.M.
Megjegyzés. A fennmaradt kézirat teljes szövegének xerox másolata hozzáférhető az MTA Judaisztikai Kutatócsoport könyvtárában. A kötet végén álló Névmutató csak tájékoztató jellegű lehet. A halálozási évszámokat sok esetben csak a Budapest, X., Kozma utcai temető nyilvántartása alapján tudtuk megadni. — (A szerk.)
Szabolcsi Lajos
Két emberöltő
(1) Prolog
Az itt következő memoárok két nemzedék életét adják vissza:
1880-tól 1940-ig a magyar zsidóság életét.
Emberi és történelmi dokumentumok következnek itt, családi és közéleti visszaemlékezések egyaránt. Arcképek, társadalmi és politikai portrék, főképpen a felekezeti élet szereplői. De feltűnnek a szabadelvű Magyarország nagyjai is — mint ahogy a vasúti utazásokon egy-egy hegycsúcs, mely betekint a nyitott ablakon.
A sors családomnak juttatta azt a kiváltságot, hogy hatvan éven át a nyilvánosság előtt képviseljük a magyar zsidóságot. Két emberöltőn keresztül úgy és azt tudta a külvilág a hazai zsidó felekezetekről, amit és ahogyan a mi lapunkban olvasta. És tovább: az egész zsidó közélet, sőt a magyar zsidó szellemiség úgy alakult, ahogy azt az Egyenlőség hatvan éven át irányította. Minthogy a magyar zsidóság emancipációjának egész élettartama a zsidótörvényig alig hetven esztendő: nyugodtan mondhatni, hogy ez a korszak elválaszthatatlanul összeforrt a lappal, mint a napfény a napóra rovátkáival.
Az Egyenlőség hatvan éves fordulója, bár a lap az év eleje óta hallgatni kénytelen, kötelességemmé teszi a visszatekintést és a beszámolót. Rendkívüli szellemi erők szülték, mozgatták és vitték előre a lapot, melynek hatvan esztendeje éppúgy tükrözi a magyar felekezet életét, mint a Talmud oldalai a babiloni zsidóság vitáit és harcait. Nekem, aki az idők fordulóján állottam a lap kormánykerekénél, azért is kötelességem a visszatekintés, mert nem tudom, indul-e még tovább a zsidóságnak ez a büszke hajója, mely most számyaszegetten, leeresztett vitorlákkal vesztegel a zátonyon.
Ha indul: legyen ez a könyv program a jövőre. Ha többé nem mozdulhat el a helyéről: legyen a történelemé ez az emlékkönyv, a ragyogó, harcos, napfénnyel és viharral teljes hatvan év krónikája gyanánt.
Most, amikor e sorokat írom, ágyúk dörögnek a határon, reng a föld, és minden bizonytalan. Itt a második világháború. Az örök és el nem oltható zsidó optimizmus azonban mégis arra késztet, hogy a
könyvet megírjam. Mert a hang, még az ágyúé is, elszáll és elmúlik. Az írás, még ha falevélen van is, megmarad. Talán lesz még kor, amely méltatja a szabadelvű ideálokat, talán lesz még olyan kor, mely példáért fordul vissza a múlthoz, talán elfogy egyszer a gyűlölet útja is, és megindul a keresés egy olyan korszak után, amit fel kell támasztani.
És akkor elő fogják venni ezt a könyvet is, mondván: Ilyen volt a régi Magyarország, és ez volt az Egyisten üldözött vallásának élete hatvan esztendőn át magyar földön.
Ezért ajánlom könyvemet nemcsak a ma olvasójának, hanem a jövőének is, ki az áldozat után, a vihar elmúlásakor, az első csöndességben visszatekint ennek az évszázadnak az életére.
(1940-1942)
(2) Tiszaeszlár
Az Egyenlőség tüzét egy villám gyújtotta meg hatvan év előtt.
Azt az égiháborút, melyből ez a villám kipattant* így hívták:
Tiszaeszlár. Hat évtizeddel később egy másik égiháború gyülekezett a zsidóság fölött. Ezt pedig úgy hívták: zsidótörvény. Ebből is kipattant egy olyan villám, mely az Egyenlőségnek szólt. De ez a villám nem életet adott a lapnak, hanem elvette tőle az életét.
E két villámcsapás, e két történelmi zivatar között hullámzott az újság élete. Az első zivatar is, a második is külföldi antiszemita mozgalmak átvonulása volt az ország fölött, aminthogy minden zsidóellenes mozgalom nálunk sosem a mi talajunkban fakadt, hanem mindig idegenből jött. Tiszaeszlárt az orosz antiszemitizmus jelszavai szülték. Ignatiew gróf orosz politikus programbeszédei csapódtak le Istóczyék szellemi világában. A zsidótörvényt pedig a hitlerizmus inspirálta. A német antiszemiták jelszavait kellett átvennie szegény országunknak. Hatvan év előtt a pánszláv, hatvan év után a pángermán zsidógyűlölet fertőzött meg bennünket. A két örök ellenség, két szára a történelmi harapófogónak, melyben évszázadok óta vergődik Magyarország.
Tiszaeszlár a nyolcvanas évek elején megrázta az egész magyar társadalmat. Éveken át szabadon folytatott izgatás tette porhanyóvá a nemzet akaratát. Tisza Kálmán szintén meg volt győződve a zsidóellenes jelszavak valótlanságáról; a miniszterelnök és "első partnere", Ferenc József király a legélesebben elítélték ezeket a jelszavakat. De a miniszterelnök nem akarta útját állni a viharnak, melyet ő tisztító viharnak gondolt. A király a bécsi udvarban akkor talán az egyetlen zsidóbarát jelenség volt, mert körülötte az előkelő tényezők nem bánták, ha a zsidóság önérzetét kissé megpörkölik,
"szarvait letörik". Azok, akik így gondolkodtak, mindig egy-egy meghatározott zsidót tartottak szem előtt: a legtöbben egy-egy bankárt, tőzsért vagy uzsorást. De mire a haragnak ezek a gomolygó felhői odaértek a nyíri pusztaság fölé, a zápor és a jégeső ártatlan faluzó koldusokat és saktereket vágott a földhöz.
A tiszaeszlári pör, úgy, mint tíz év múlva a Dreyfus-ügy, kettévágta egy nemzet társadalmát "sakter-védőkre" és
"igazságkeresőkre". Anatole Francé azt írja a Dreyfus-ügyről, hogy az, mint a szita, rázta és kavarta az országot, kihullt az ocsú, bennmaradt a szitában a nemes mag. A "Dreyfusardok", akik az egyik oldalon álltak, győztek, és azután évtizedeken át ők vezették Franciaországot. A tiszaeszlári pör szitájából is kihullottak az Istóczyak, Ónodyak, de aki csak bennmaradt, azoknak szelleme vezette azután a világháborúig a feltörekvő, erősödő Magyarországot.
Dy értelemben a tiszaeszlári pör "szülte" Kozma Sándort, a főügyészt, a magyar jogélet újjáalkotóját. Irányi Dánielt és Eötvös Károlyt, a 48-as párt vezetőit, Berzeviczy Albertét, az Akadémia elnökét, Szilágyi Dezsőt, a képviselőház elnökét, Wlassics Gyulát, a felsőház elnökét, Mikszáth Kálmánt és Tóth Bélát, az új magyar irodalom nagyjait. A fiatal "sakter-védők" első sorában volt Tisza István, az idősebbek arcvonalát Jókai Mór vezette.
A tiszaeszlári pör szülte az Egyenlőséget, és szülte Szabolcsi Miksát is.
A reflektor, mely első ízben Szabolcsi Miksa arcába világít, sovány, szakállas, lobogószemű ifjút mutat. Élete addig jelentéktelen volt, előkészület a nagyjelenetre. Huszonhat éves volt a per kitörésekor. Egy nyírturai zsidó parasztcsalád szegényes miliője, nehéz földmunkát végző apa, jámbor, hamar elégő és kifáradt anya a //
szülők. O a hatodik, a legfiatalabb gyermek. Iskolába — a talmudiskolát kivéve — nem küldték. Tizennyolc éves koráig vándor talmudista, éhező, gyötrődő, országutazó, ha kell, éneklő, ha kell, prédikáló aszkéta-theológus. Azután házitanító gazdagabb zsidó birtokoscsaládoknál; minthogy ő is autodidakta, tanulva tanít és tanítva tanul. Mérhetetlen talmudtudását e nehéz vándoréletben szerezte. Huszonöt éves korában beiratkozik az újonnan megnyílt Rabbiképző Intézetbe. De csak egy félévig marad itt. Erről a koráról van egy fényképünk, melyet dr. Neumann Ede, a Rabbiegyesület elnöke örökített meg a következő sorokban.
"A Rabbiképzőbe készültünk, melynek csarnokai annyi küzdelem után 1877 őszén megnyíltak. A Talmud Tóra
Az idősebbek már a Talmud Tórában kezdtek írogatni, egyesek prédikációkkal vagy más beszédekkel próbálkoztak.
A dolgozatokat felolvasták és azzal a kérlelhetetlen szigorral bírálták, mely az önképzőkörök hős bajnokait mindig egy fokra helyezte a tudományos akadémiák tagjaival.
Ülést tartottunk. Szabolcsi, akkor még Weinstein Miksa rögtönzése volt az első tárgy. E sorok írója trónolt az elnöki széken. Feláll a körnek egy pajzán tréfákat kedvelő tagja, és felemelve mutatóujját, ezt mondja: Erről szóljon Weinstein! Néma csend. Minden szem Weinsteinon függ. És ő feláll, és néhány pillanatnyi gondolkozás után megkezdi beszédét. Ecbá Elauhim hi. Isten ujja. És szól Isten ujjáról, amelyre rá lehet ismerni a népek történetében, Izrael sorsában, és amely minden embernek kijelöli pályáját.
Bámulva hallgattuk szavát. Egy fényes tehetség bíztató megnyilatkozása volt. Ott ragyogott rajta a géniusz bélyege.
Megnyílt a Rabbiképző, és Weinstein éleselméjűsége, széles bibliai és talmudi ismerete az új mesterek figyelmét is felkeltették. Ha megmarad a papi pályán, nagy tanítójává válik Izraelnek. De «Isten ujja» más utakat mutatott neki.
És csakhamar felismerte azokat. Fél esztendő múltával elhagyja iskolánkat és megy a saját útján. ír héberül, magyarul, németül. így is egyik avatott tanítójává lesz a magyar zsidóságnak. Tanítójává, bajnokává, rettenthetetlen harcosává. Pályáján, munkáján, harcaiban , sikerein és diadalain szemmel látható «Isten ujja». Csak folytassa sokáig. Küzdjön tovább, írja szakadatlanul nagy művének:
«Isten harcai könyvének» lapjait."
(Dr. Neumann Ede, Egyenlőség, 30 éves jubileumi szám, 1911. június 1,39. old.)
A vándor ifjú tehát otthagyja a Rabbiképzőt. Nem bírja a szűk padokat. Debrecenbe kerül, újságíró lesz a Debreceni Ellenőr című lapnál. Stílusa még tört, nehézkes, dadogó, de tüzes és izgalmas. Mikor
1882 tavaszán az "Ügy" elindult mindent otthagy, a helyszínen terem, s onnan másfél évig el sem mozdul.
Ismeri a megyét, hiszen szülöttje volt. A gentryt, a birtokost, a szegény zsidót, a városi intellektüellt. A lelke izzik, mikor a vérvád örült meséjéről hall, és fogadalmat tesz, nem nyugszik, míg a hazugságot ki nem deríti. Egyelőre a debreceni lapok hírlapi tudósítója, de első cikkei olyan feltűnést keltettek, hogy a budapesti Egyetértés is szerződteti, sőt később a Pester Lloyd is, végül pedig a Neue Freie Presse. Tudósításai maró kritikák az eljáró hatóságok, különösen a csendőrség ellen. Nem csoda, ha már két hónap múlva hajtóvadászat folyik ellene. Egyszer a tárgyalás egyik tisztviselőjét támadja meg cikkében, mert a bebörtönzött falusi zsidókkal rosszul bánik. Másnap este ismeretlen tettesek meglesik, késsel megsebzik, két hétig nyomja a kórházi ágyat. Mindenütt ott igyekszik lenni a vérvád-pör jeleneteinél. Egyszer a zsidókat ösztökéli, másszor a vádlottak feleségeit viszi Pestre a miniszterhez audienciára, azután nyílt leveleket ír, felhívásokat intéz, üzeneteket közvetít, a szörnyű kavargásban, mely egyre jobban feldúlja a megye életét is, fanatikus lázban keresi a hazugság gyökerét és igyekszik tépni, marcangolni a gonosz hálót, melyet ráborítanának az egész zsidóságra.
Nem csoda, ha ráirányul a közfigyelem, már az első tárgyaláson.
Nem csak Eötvös Károlyé, Friedmann Bernáté, Kozma Sándoré, hanem Istóczyé, Ónodyé és Vay csendőrbiztosé, sőt Bary törvényszéki jegyzőé.
Ekkor veszi fel a családi Weinstein név helyett írói álnévnek a Szabolcsi Miksát. Ezen a néven üldözik és tisztelik ezután.
Ma, hatvan év után, a Bary-memoárok, az Eötvös-regény, a német és francia emlékiratok fényénél tisztán látni, amit akkor csak kevesen vettek észre, hogy végül ő nyomozta ki az eszlári pör titkát.
A titok abban állott, hogy Solymosi Eszter, a kis parasztlány, kit a vád szerint a zsidók tettek el láb alól: tulajdonképpen öngyilkos lett, mert a mostohaanyja megverte. És mikor Tiszadadán felbukkant a Solymosi Eszter holtteste, aki a Tiszába ölte magát bánatában, Szabolcsi Miksa működése célhoz ért, mert megállapíthatja hatósági személyek közbenjöttével, hogy megvan az áldozat, testileg sértetlenül, vére el nem folyt, nyakán vágás nincs — a kislány
A dráma itt aggasztóan feszültté vált. A közvélemény egy része, az erő és a hatalom tényezői összefogtak ellene. És a fiatal újságíró megtanulta — sohasem felejtette el későbbi pályáján —, mit jelent az, harcolni egyedül mindenki ellen. Most eljött az eszlári pör legszomorúbb része, az úgynevezett hullaúsztatás rémmeséje. Ennek a korszaknak a feszültségét akkor éreztetem a legjobban, ha átadom a szót egy percre Eötvös Károlynak, azután Bary Józsefnek, az akkori vizsgálóbírónak, s végül magának Szabolcsi Miksának,
íme, háromfajta idézet.
"Azonban volt közöttük akkor egy zsidó fiú, Szabolcsi Miksa nevű. Ha nem csalódom: Szabolcs vármegyében született. Rabbinak készült, meglehetős műveltségre tett szert, s különösen nagy jártassága volt a zsidó szent könyvekben. Tele volt magyar érzéssel, s faja és hitsorsosai iránt buzgó ragaszkodással. Lelke fenekéig érezte a zsidóság minden fájdalmát. Szerény hírlaptudósító volt ekkor, s e foglalkozásból élt. Később az Egyenlőség című lapnak lett tulajdonosa és szerkesztője. A fiatalember és a fiatal zsidó rajongása vett akkor erőt rajta. Abban az ábrándban élt, hogy az eszlári lányka eltűnésének rejtélyét ő fogja felderíteni, s a zsidók igazságát ő hozza napfényre. Bátor volt e törekvésben a vakmerőségig, s fáradságot nem ismert.
Rajongása, tapasztalatlansága s lázas mozgékonysága sok félszegségbe is belekergelte. A vérvád hívei s a vizsgálat vezetői különösen haragudtak rá.
O augusztus közepén elutazott Máramaros vármegyébe Szeklencére, fölkereste Herskót, s meg akarta tőle tudni, mi lehetett annak oka, hogy az ál-tetemúsztatást magára vállalta. Herskó felelete az volt, hogy őt és társait Tisza-Lökön kínozták. Szabolcsi nem nyugodott addig, míg Herskót, Matejt és Csepkanicsot rá nem bírta, hogy a kínzás miatt emeljenek panaszt az illetékes hatóságnál."
(Eötvös Károly, A nagy per, II. kötet, 221-222. old.)
"A nagy szolidaritásnak koncepcióját Weinstein Miksa a Nyírvidék című nyíregyházi hetilap Nyíltterében július
16-án következőképpen állította fel.
«Ezen sorok írója behatóan ismeri a Talmudot: híres rabbik «Morénu»-ja (megfelel a tudor címnek) tanúskodik az állításom mellett, jártas a rabbinikus irodalomban és a héber nyelvet folyékonyan beszéli. S én, íme, ország-világ előtt ünnepélyesen kijelentem, hogy amüyen bűnös tiszaeszlári rituális gyilkosságban a tiszaeszlári zsidók bármelyike, olyan bűnös én is vagyok. Es ha az eszlári zsidók *
a börtönben azért sínylenek, s ha családjaik azért nyomorognak, mert a rituális gyilkosság vádja terheli őket, akkor hurcolják fogságba Dóczy Lajost is, Kiss Józsefet is, Ágai Adolfot, Simonyi Zsigmondot, Bánóczi Józsefet, Wahrmannt, Neményit, Goldzihert, Kármánt, Mezeit és Chorint, és akkor üssék láncra az egész zsidóságot, orthodoxot és haladót különbség és kivétel nélkül. Mert azon farizeusi megjegyzését a lapoknak, hogy «tisztelet a kivételnek», a rituális gyilkosság vádját illetően, nem veszi magára egyetlen zsidó sem. De igen bántóan érzi magát minden zsidó, kiről egy percig is felteheti valaki, hogy rituális gyilkossággal vádolt tiszaeszláriakkal szolidaritást nem vállal. Igen! Szolidaritást vállal a zsidóság azon szerencsétlenekkel, kiket a rituális gyilkosság vádja sújt.
Mert az összes zsidóság szíve legnagyobb szívével meg van győződve a vád hamisságáról, a rituális gyilkosság abszolút lehetetlenségéről.»
A nyilatkozat így végződik: «Ha találkozik Magyarországon csak tíz becsületes embernek ismert zsidó, kinek ezen állításaim nem a szívéből vannak merítve, ki nem írná alá tételeim mindegyikét, szólaljanak fel és én ellököm magamtól meggyőződésemet és azt fogom vallani és hinni, hogy hazudtam.»
"Rituális gyilkosság vádjával a zsidók egy pillanatig sem voltak terhelve. Rituális gyilkosságról a bűnügyi iratokban egy szó sincs. Annak lehetősége ellen tiltakozott
gyanúsítva voltak az eszlári zsidók azzal, hogy Solymosi Esztert vallási fanatizmusból megölték. Weinstein tehát rosszhiszeműleg beszélt a rituális gyilkosságról, csak azért, hogy a közönséges bűntettes hitsorsosaival való szolidaritást szépítse és erkölcsileg elfogadhatóvá tegye a közvélemény előtt."
(Bary József vizsgálóbíró emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 297. old.)
"Megjelent Nyíregyházán a Debreceni Ellenőr hetilap munkatársa, egy ifjú, fanatikus talmudista: Weinstein Miksa, ki utóbb nevét Szabolcsira magyarosította.
Bámulatos agilitású, páratlan lelkes fiatalember, aki e pillanattól fogva a tiszaeszlári per eltussolási akciójának
«spiritus rectora», s fáradhatatlan kitartással az maradt a per végéig. A jelszava: «A cél szentesíti az eszközöket.» A cél volt az eszlári sakterek és társaik kiszabadítása mindenáron. Istóczy és Ónody parlamenti felszólalásaiból
— úgy látszik — azt következtette, hogy ha kiderül a gyanúsítottak bűnössége, a zsidóságról senki le nem mossa a vérvádat. A cél érdekében aztán nem válogatta az eszközöket. Nem volt olyan eszköz, amit meg ne ragadott volna, ha azt célszerűnek, hasznosnak találta. Akadály nem volt számára. Ha kellett, belegázolt a tisztességes emberek becsületébe, nem riadt vissza a legsötétebb rágalmaktól, a legfantasztikusabb valótlanságok terjesztésétől, hogy a gyanúsítottak ellen felmerült bizonyítékok hitelességéi
/ /
megerőtlemthesse. O szállította a védelemnek csaknem valamennyi tanúját, akikkel azonban a végtárgyaláson csúfos kudarcot vallott. Amint látni fogjuk, jóformán kivétel nélkül valamennyi védelmi tanúról beigazolódott, hogy vallomásuk hamis. Egyedüli enyhítő körülmény Szabolcsi javára, hogy minden tettének egyetlen mozgatója fajának, felekezetének rajongó szeretete s határtalan vallási fanatizmusa.
Ez a fanatizmusa olyan szertelen túlzásokra, olyan cselekedetekre ragadtatta, hogy végeredményben kevés zsidó ártott annyit a magyar zsidóság ügyének, mint éppen ő. Aki látta, hogy mire képes vallási fanatizmusból ez az eszes és tanult fiatalember, az előtt elhihetővé és megérthetővé vált az is, hogy a sötét középkori elmaradottságban fetrengő, undorítóan szennyes, műveletlen tiszaeszlári vádlottak fanatizmusból arra is képesek lehettek, hogy az ártatlan Solymosi Esztert megöljék."
(Bary József emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 122. old.)
"Augusztus közepén a mindenütt jelen való, mozgékony ifjú rabbijelölt, Weinstein Miksa útrakélt Máramarosba, Matéjt és Herskót felkutatni. Napokig tartó keresés után reájuk akadt Szeklence községben.
Herskóval könnyű dolga volt Weinsteinnak, mert hiszen egyebet nem kellett elhitetnie vele, mint hogy az ő beismerő vallomása bajba, romlásba kergeti az egész zsidóságot, ki fogják üldözni őket az országból, elpusztítják mindenüket, s még talán le is gyilkolják valamennyit.
Herskó Dávid együgyű, korlátolt ember volt. Olyan gyenge értelmi képességgel, amely zsidónál a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Elképzelhető, mennyire megijedt a Weinstein által kilátásba helyezett rémségektől. Dehogy is ellenkezett attól, hogy mindent visszavonjon! Nem tud ő semmiről semmit. Kínozták, fenyegették, és ezért hagyta jóvá, amit a vizsgálóbíró jegyzőkönyvbe vett."
(Bary József emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 334-335. old.)
"A bölcs intelemnek, az igazság leplezetlen feltárásának dehogy is volt foganatja. Dehogy is hallgatott a
része. Hiszen még olyan szellemi vezérei, mint Acsády Ignác és Mezei Ernő is teljesen egyetértettek a szertelen Szabolcsi vad és eszközökben nem válogatós fanatizmusával. A bűnpalástoló liga rágalomhadjárata még hevesebben tombolt, mint ezelőtt, Adolf Mózes szavának egyenlő értéke volt előttük a Verhovay Gyuláéval."
(Bary József emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 438. old.)
"A másik csodálatos hódítása a Szabolcsi-szellemnek Mezei Ernő országgyűlési képviselő, aki Acsády mellett a zsidóság szellemi vezérei között az egyedüli volt, aki nyíltan a bűnpártoló szövetkezet szószólójává lett, és bizonyosan ő is hitte azokat a vádakat és rágalmakat, amelyeket ez a szövetkezet napról napra gyártott minden becsületes és tisztességes ember meggyalázására és meghurcolására, aki nem volt hajlandó a bűnpalástolást elnézni és az igazság elrejtésében segítségére lenni."
(Bary József emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 446. old.)
"Ott voltam a per kezdetétől annak végéig, tizenöt hónapon keresztül. Odasiettem mindjárt kezdetben, mert égette lelkemet a szégyen, hogy hitfelekezetemet olyan förtelmes bűnnel vádolják meg, és ami fokozta fájdalmamat, hogy ezt magyarok teszik, hogy üyen Magyarországon történik. Föltettem magamban, bármily gyengének éreztem magam, hogy nem nyugszom, míg az irtózatos vád, mely hitemet és hazámat egyaránt sértette, nem tisztázódik. A legutolsó voltam a hős férfiak között, kik e nagy munkát végezték, de ott voltam közöttük, láttam és hallottam mindent és emlékszem mindenre.
A zsidóság ellen irányuló minden vérvádról bátran állíthatja akárki, hogy hamis vád, de specialiter a nyíregyházai vádat illetőleg, úgy első, mint második részére
vonatkozólag szent esküt teszek: Isten, atyám Istene úgy segéljen engem, mint ahogy igaz, hogy Solymosi Esztert a zsidók meg nem ölték, és ahogy igaz, hogy az a holttest, melyet az ő ruhájában a Tiszából kifogtak, Solymosi Eszter holtteste volt. Nem volt igaz egyetlenegy betűnyi sem, sem az első, sem a másik vádból. Megesküszöm erre százszor is, és eskümmel a való, a tiszta szent igazságot szolgálom.
Uram, Isten, úgy légy hozzám kegyelmes mostantól fogva életem utolsó pülanatáig."
(Szabolcsi Miksa, Visszatérés Tiszaeszlárra, Egyenlőség, 1911. december 31)
Elkövetkeztek Szabolcsi Miksa életének legfontosabb percei.
Feltevése győzött, a hullaúsztatás is mese volt, sikerült bebizonyítani, feltárni a rendőrbiztos terrorját, a hamis vallomásokat. Az igazság kiderült, a vádlottakat fel kellett menteni.
Azt a szerepet, melyet Zola játszott a Dreyfus-perben, töltötte itt be a huszonhat éves zsidó újságíró. De az ő harca az igazságért, egymilliónyi hitsorsosa becsületéért nem a villanyfényes Párizsban játszódott le, a civilizáció központjában, a gyorsvonat, az aszfalt, a rotációs gép segítségével. Szabolcsi Miksa hősi küzdelme elhagyott országutakon, falusi pajtákban, petróleumlámpás fészerben, porban, homokban, a forró nyíri nyár emésztő hevében játszódott le, kisemberek, kis viszonyok között. Csak egy volt nagy: az Igazság, mely végül is felkelt tetszhalálából, felegyenesedett, megindult, és mikor tógáját meglobbantotta, mint süvöltő szél rohant végig az országon a levegőáram.
A vádlottakat felmentették. A pör elült. A nyugalom helyreállt.
Szabolcsi Miksa, férfivá erősödve, felment a fővárosba és megkezdte élete művét. Lapot akart csinálni felekezetének.
(3) A magyar zsidóság kibontakozik a derengésben
Eszlár után vagyunk. Még tart a sötétség, még itt ül a fekete köd a magyar rónán. De már kéklő halvány derengés viliódzik a láthatáron.
A felekezeti gyűlölet iszonyatos vihara még nem ült el, de nemcsak a zsidóság rendült meg belé, hanem az egész ország. És az első derengésben kontúrjaiban felrémlik, milyen károkat okozott az égiháború. Mindenütt romok, feldúlt lelkek, feldúlt társadalom. A budapesti kereskedelmi grémium jelenti a kormánynak, hogy az eszlári pör két éve végzetesen megrázkódtatta az ország közgazdaságát. A külföldi kereskedelmi összeköttetések meglazultak, a járadék árfolyama megingott. Előkelő külföldi cégek stomírozták itteni rendeléseiket, az volt a hír külföldön, hogy a közbiztonság Magyarországon teljesen megszűnt, rablások folynak az Alföldön stb.
És egy-egy még erősebb mennydörgés a borús égbolton. Mikor az eszlári pör végétért, a vádlottakat felmentették, az augusztusi forró nyárban valóságos forradalom tört ki a fővárosban. A felizgatott tömegeket a Józsefvárosban Istóczy kortesei feltüzelik, több, mint tízezer ember vonul a Kerepesi útra, vad kiáltozások közt kirabolják és lerombolják az összes zsidó üzleteket — nem, az összes üzleteket. A rendőrség nem bír a fosztogatókkal. Katonaság vonul fel, sortűz a levegőbe, kődobálások. A forradalom késő éjszakáig tart, a Tisza- kormány jelentést tesz a királynak. A király parancsára másnap reggel elrendelik Budapesten az ostromállapotot.
Ezen a napon érkezik Budapestre Scharf Móric, az eszlári pör koronatanúja, kit apja ellen bérelt fel vallomásra a vármegye és az antiszemita vezérkar. Móric megtört, szomorú. A Fehér Hajó szállodába viszik rokonai. Ablakaik előtt tombol órákon át az utcai csőcselék forradalma. Móricot valósággal szöktetve viszik tovább éjszaka, Amsterdamba, ahol azután még negyvenöt évig él, súlyos lelki önvádban és konfliktusok között.
De a budapesti forradalom még nem jelentette az izgalom végét.
Ónody Szabolcsban lakott, Istóczy Zalában. Dlett, hogy most már a Dunántúl is bekapcsolódjék a zsidóellenes tüntetésekbe. Istóczy kezei
hosszúak voltak. Zalában példátlan zavargások törtek ki nem sokkal később. Egerszegen, Lctenyén, Zalalövőn véres események játszódtak le. A megye katonaságot kért. Zavargó tömegek vonultak a falvakon át, kifosztották antiszemita jelszavak alatt az udvarházakat, a kúriákat. Statáriumot kellett hirdetni. Halottak és sebesültek, lerombolt házak, égő falvak hirdették: itt járt a zsidógyűlölet.
Mindez nagy feltűnést keltett egész Európában. A külföldi sajtó most már csaknem annyit foglalkozott a magyarországi zsidóüldözésekkel, mint az orosz pogromokkal. Minden újságolvasó szeme ide irányult. Kell-e erre nagyobb bizonyíték, mint hogy még a nyíregyházi tárgyalás alatt beleszólt ebbe a specifikusan magyar ügybe a katholikus egyház feje, a nagy és rettegett XIII. Leó pápa is?
Nem a Rotschildok szólaltak meg, és nem a "Kagál", a zsidó intemacionále, amit Istóczyék találtak ki. Nem. Róma kért szót. 1883.
május 13-án a Vatikán hivatalos lapjában, a Moniteur de Romé hasábjain a pápa nevében Jacomini bíboros, a szent konzisztórium titkára ezt a nyilatkozatot tette közzé:
"A szent konzisztórium nevében kijelentjük, miután a Talmud összes tanításait és a zsidó vallás összes törvényeit ismerjük, az a vád, hogy húsvétkor keresztények vérével élnek, hazug és hamis. A zsidóknak el van tiltva mindennemű vér élvezése. Még az állatoké és madaraké is:
mennyivel inkább az embereké!"
Ez a világ legkomolyabb hangja volt, mely az eszlári per vádaskodásait letörte és összezúzta. De egyúttal Magyarországnak is szólt, és nagyon is gondolkodóba ejtette az ország kormányzatát.
A legtöbbet tépelődött a kormányelnök, Tisza Kálmán. Nyolc éve vezette Magyarországot a fejlődés, a gazdagodás, a kibontakozás útján. Deák Ferenc halála óta ő a kormányelnöki székben az új magyar gondolat, a hatvanhetes Magyarország megtestesítője. A király bizalmasa, a hatalmas parlamenti többség vezére, a konszolidált pénzügyek és költségvetés megteremtője. Hosszú évszázadok óta először élvezett a magyar nemzet nyugodt és békés évtizedeket, a nagyhatalmi állás presztízsével és Európára szóló
maga is mint távoli idők emléke él csak az emlékezetben, szavának már nincs eleven ereje. A kiegyezés óta egyenes vonalban nő a jólét, nyugalom uralkodik.
És mindent, egy élet remekművét, egy államférfiúi zseni mesteralkotását, derékban kettétörte az eszlári botrány, illetve az antiszemita agitáció, ami 1880 óta dühöng az országban.
Oroszországból jött az Ignatiew-féle pogromokkal. Tisza nem törődött vele. Pártjának egy jelentéktelen képviselője, egy Zala megyei kisbirtokos, Istóczy Győző volt az első apostola. Nem vette bizony komolyan senki éveken át. Különcnek tartották. Azután pénz is jött Kievből. És ma lángban áll az ország, katonaság vonul fel a fővárosban a fosztogatók ellen, a Dunántúl legszebb megyéiben statárium. Hát miért kellett idáig jutni a dolgoknak?
Először az volt a jelszó a minisztériumban: hadd tombolja ki magát a gyűlölet. Mint hogyha a tűz, melyet nem oltanak el idejekorán, megállítható lenne szörnyű útjában.
Az igazságügyminiszter, mikor szabad folyást engedett az igazságszolgáltatás gépezetének, nem számított arra, hogy a szenvedélyek megingatják az egész gépezetet. A magyar bíráskodás mindig tiszta volt, és felülemelkedett egyéni és pártszempontokon. De most Onody és Verhovay szelleme dominált a tárgyalóteremben, most Scharf Móricot a Megyeházán tartották bezárva, és most egyes csendbiztosok túlkapásai rémítették meg az ország közönségét. Most Pécely Kálmán — kiről a főtárgyaláson kiderült, hogy közönséges rablógyilkos — volt a vizsgálóbíró hivatalos jegyzőkönyvvezetője.
Mindez nem volt a kormány intenciója, természetesen az igazságügyminiszteré sem. Mindez helyi nagyságok túlkapása volt — a helyi nagyságokat pedig erősen befolyásolta az antiszemita közvélemény és az antiszemita sajtó.
Tisza Kálmán megborzadt a részletektől. És ha ma kérdezzük, hol volt a nemzet nagy, százados, nemes szabadelvű vezérgondolata, a liberális szellem, azt kell felelnünk, hogy a magyar Justitia becsületét és hófehér palástját Kozma Sándor jelentette a szörnyű káoszban, a nagy és tiszta férfi, a vád főügyésze, ki nem csak a vádlottak szabadságát adta vissza, hanem a magyar zsidóság makulátlan hírnevét is.
És mikor a pápa fenséges tanúvallomása is elhangzott a nehéz korszakban, Tisza Kálmán érezte, hogy nem várhat tovább. Kitéve magát az izgatóknak, elhatározta, hogy visszaállítja a szabadelvűség korlátlan uralmát Magyarországon. És mikor Tisza Kálmán erre a megállapodásra jutott önmagában, és látta, hogy a liberalizmus állíthatja csak helyre Európában Magyarország jó hírnevét: akkor kezdődött meg a derengés és akkor tűnt fel a hajnal első sugara a nagy éjszaka után.
Tisza Kálmán hadjáratát, mellyel ki akarta békíteni a világ minden szabadelvű országát és pacifikálni akarta a feldúlt magyar zsidóságot, Nagyváradon kezdte meg 1883. szeptember 23-án.
E városban, melynek képviselője volt, összehívta pártját és előttük hadat üzent az antiszemitizmusnak. Szóról szóra ezt mondta:
"Nem szabad elfelejteni, hogy a magyar államnak és a magyar nemzetnek sok ellensége van. Mi mentett meg mindannyiszor haragjuktól? A felvilágosult, szabadelvű országok rokonszenve. Mert Magyarországon maga a nemzet és a társadalom évtizedekkel előbb törölte el a türelmetlenség törvényeit, mint a törvénykezés. Ezért állítom, hogy a külföld előtt az antiszemitizmus megrontja Magyarország és a magyar nemzet jó hírnevét és erkölcsi hitelét. Én ezt a kérdést nem a zsidóság kérdésének tekintem, hanem a nemzet becsülete és jó hírneve
s
kérdésének. Mert mi a jelszó: antiszemitizmus. Es mi a valóság: a rablás! Az antiszemitizmus szerintem óriási szociális veszély, mely elválaszthatja az egész társadalmat.
Az én jelszavam: ölelje magához a becsületes embert minden becsületes ember, és nem kérdem, hol imádja az Istenét. Ha pedig a faji és felekezeti gyűlölet ide is be akarna tolakodni, akkor csak lökjék ki maguk közül, mint egészséges test a fekélyt."
Ezektől a szavaktól, mint varázsigétől, kezdett világosodni Magyarországon.
✓
Es Tisza államférfiúi géniusza akkor azt sugallta, hogy a
