(1) Prolog
Az itt következő memoárok két nemzedék életét adják vissza:
1880-tól 1940-ig a magyar zsidóság életét.
Emberi és történelmi dokumentumok következnek itt, családi és közéleti visszaemlékezések egyaránt. Arcképek, társadalmi és politikai portrék, főképpen a felekezeti élet szereplői. De feltűnnek a szabadelvű Magyarország nagyjai is — mint ahogy a vasúti utazásokon egy-egy hegycsúcs, mely betekint a nyitott ablakon.
A sors családomnak juttatta azt a kiváltságot, hogy hatvan éven át a nyilvánosság előtt képviseljük a magyar zsidóságot. Két emberöltőn keresztül úgy és azt tudta a külvilág a hazai zsidó felekezetekről, amit és ahogyan a mi lapunkban olvasta. És tovább: az egész zsidó közélet, sőt a magyar zsidó szellemiség úgy alakult, ahogy azt az Egyenlőség hatvan éven át irányította. Minthogy a magyar zsidóság emancipációjának egész élettartama a zsidótörvényig alig hetven esztendő: nyugodtan mondhatni, hogy ez a korszak elválaszthatatlanul összeforrt a lappal, mint a napfény a napóra rovátkáival.
Az Egyenlőség hatvan éves fordulója, bár a lap az év eleje óta hallgatni kénytelen, kötelességemmé teszi a visszatekintést és a beszámolót. Rendkívüli szellemi erők szülték, mozgatták és vitték előre a lapot, melynek hatvan esztendeje éppúgy tükrözi a magyar felekezet életét, mint a Talmud oldalai a babiloni zsidóság vitáit és harcait. Nekem, aki az idők fordulóján állottam a lap kormánykerekénél, azért is kötelességem a visszatekintés, mert nem tudom, indul-e még tovább a zsidóságnak ez a büszke hajója, mely most számyaszegetten, leeresztett vitorlákkal vesztegel a zátonyon.
Ha indul: legyen ez a könyv program a jövőre. Ha többé nem mozdulhat el a helyéről: legyen a történelemé ez az emlékkönyv, a ragyogó, harcos, napfénnyel és viharral teljes hatvan év krónikája gyanánt.
Most, amikor e sorokat írom, ágyúk dörögnek a határon, reng a föld, és minden bizonytalan. Itt a második világháború. Az örök és el nem oltható zsidó optimizmus azonban mégis arra késztet, hogy a
könyvet megírjam. Mert a hang, még az ágyúé is, elszáll és elmúlik. Az írás, még ha falevélen van is, megmarad. Talán lesz még kor, amely méltatja a szabadelvű ideálokat, talán lesz még olyan kor, mely példáért fordul vissza a múlthoz, talán elfogy egyszer a gyűlölet útja is, és megindul a keresés egy olyan korszak után, amit fel kell támasztani.
És akkor elő fogják venni ezt a könyvet is, mondván: Ilyen volt a régi Magyarország, és ez volt az Egyisten üldözött vallásának élete hatvan esztendőn át magyar földön.
Ezért ajánlom könyvemet nemcsak a ma olvasójának, hanem a jövőének is, ki az áldozat után, a vihar elmúlásakor, az első csöndességben visszatekint ennek az évszázadnak az életére.
(1940-1942)
(2) Tiszaeszlár
Az Egyenlőség tüzét egy villám gyújtotta meg hatvan év előtt.
Azt az égiháborút, melyből ez a villám kipattant* így hívták:
Tiszaeszlár. Hat évtizeddel később egy másik égiháború gyülekezett a zsidóság fölött. Ezt pedig úgy hívták: zsidótörvény. Ebből is kipattant egy olyan villám, mely az Egyenlőségnek szólt. De ez a villám nem életet adott a lapnak, hanem elvette tőle az életét.
E két villámcsapás, e két történelmi zivatar között hullámzott az újság élete. Az első zivatar is, a második is külföldi antiszemita mozgalmak átvonulása volt az ország fölött, aminthogy minden zsidóellenes mozgalom nálunk sosem a mi talajunkban fakadt, hanem mindig idegenből jött. Tiszaeszlárt az orosz antiszemitizmus jelszavai szülték. Ignatiew gróf orosz politikus programbeszédei csapódtak le Istóczyék szellemi világában. A zsidótörvényt pedig a hitlerizmus inspirálta. A német antiszemiták jelszavait kellett átvennie szegény országunknak. Hatvan év előtt a pánszláv, hatvan év után a pángermán zsidógyűlölet fertőzött meg bennünket. A két örök ellenség, két szára a történelmi harapófogónak, melyben évszázadok óta vergődik Magyarország.
Tiszaeszlár a nyolcvanas évek elején megrázta az egész magyar társadalmat. Éveken át szabadon folytatott izgatás tette porhanyóvá a nemzet akaratát. Tisza Kálmán szintén meg volt győződve a zsidóellenes jelszavak valótlanságáról; a miniszterelnök és "első partnere", Ferenc József király a legélesebben elítélték ezeket a jelszavakat. De a miniszterelnök nem akarta útját állni a viharnak, melyet ő tisztító viharnak gondolt. A király a bécsi udvarban akkor talán az egyetlen zsidóbarát jelenség volt, mert körülötte az előkelő tényezők nem bánták, ha a zsidóság önérzetét kissé megpörkölik,
"szarvait letörik". Azok, akik így gondolkodtak, mindig egy-egy meghatározott zsidót tartottak szem előtt: a legtöbben egy-egy bankárt, tőzsért vagy uzsorást. De mire a haragnak ezek a gomolygó felhői odaértek a nyíri pusztaság fölé, a zápor és a jégeső ártatlan faluzó koldusokat és saktereket vágott a földhöz.
A tiszaeszlári pör, úgy, mint tíz év múlva a Dreyfus-ügy, kettévágta egy nemzet társadalmát "sakter-védőkre" és
"igazságkeresőkre". Anatole Francé azt írja a Dreyfus-ügyről, hogy az, mint a szita, rázta és kavarta az országot, kihullt az ocsú, bennmaradt a szitában a nemes mag. A "Dreyfusardok", akik az egyik oldalon álltak, győztek, és azután évtizedeken át ők vezették Franciaországot. A tiszaeszlári pör szitájából is kihullottak az Istóczyak, Ónodyak, de aki csak bennmaradt, azoknak szelleme vezette azután a világháborúig a feltörekvő, erősödő Magyarországot.
Dy értelemben a tiszaeszlári pör "szülte" Kozma Sándort, a főügyészt, a magyar jogélet újjáalkotóját. Irányi Dánielt és Eötvös Károlyt, a 48-as párt vezetőit, Berzeviczy Albertét, az Akadémia elnökét, Szilágyi Dezsőt, a képviselőház elnökét, Wlassics Gyulát, a felsőház elnökét, Mikszáth Kálmánt és Tóth Bélát, az új magyar irodalom nagyjait. A fiatal "sakter-védők" első sorában volt Tisza István, az idősebbek arcvonalát Jókai Mór vezette.
A tiszaeszlári pör szülte az Egyenlőséget, és szülte Szabolcsi Miksát is.
A reflektor, mely első ízben Szabolcsi Miksa arcába világít, sovány, szakállas, lobogószemű ifjút mutat. Élete addig jelentéktelen volt, előkészület a nagyjelenetre. Huszonhat éves volt a per kitörésekor. Egy nyírturai zsidó parasztcsalád szegényes miliője, nehéz földmunkát végző apa, jámbor, hamar elégő és kifáradt anya a //
szülők. O a hatodik, a legfiatalabb gyermek. Iskolába — a talmudiskolát kivéve — nem küldték. Tizennyolc éves koráig vándor talmudista, éhező, gyötrődő, országutazó, ha kell, éneklő, ha kell, prédikáló aszkéta-theológus. Azután házitanító gazdagabb zsidó birtokoscsaládoknál; minthogy ő is autodidakta, tanulva tanít és tanítva tanul. Mérhetetlen talmudtudását e nehéz vándoréletben szerezte. Huszonöt éves korában beiratkozik az újonnan megnyílt Rabbiképző Intézetbe. De csak egy félévig marad itt. Erről a koráról van egy fényképünk, melyet dr. Neumann Ede, a Rabbiegyesület elnöke örökített meg a következő sorokban.
"A Rabbiképzőbe készültünk, melynek csarnokai annyi küzdelem után 1877 őszén megnyíltak. A Talmud Tóra
Az idősebbek már a Talmud Tórában kezdtek írogatni, egyesek prédikációkkal vagy más beszédekkel próbálkoztak.
A dolgozatokat felolvasták és azzal a kérlelhetetlen szigorral bírálták, mely az önképzőkörök hős bajnokait mindig egy fokra helyezte a tudományos akadémiák tagjaival.
Ülést tartottunk. Szabolcsi, akkor még Weinstein Miksa rögtönzése volt az első tárgy. E sorok írója trónolt az elnöki széken. Feláll a körnek egy pajzán tréfákat kedvelő tagja, és felemelve mutatóujját, ezt mondja: Erről szóljon Weinstein! Néma csend. Minden szem Weinsteinon függ. És ő feláll, és néhány pillanatnyi gondolkozás után megkezdi beszédét. Ecbá Elauhim hi. Isten ujja. És szól Isten ujjáról, amelyre rá lehet ismerni a népek történetében, Izrael sorsában, és amely minden embernek kijelöli pályáját.
Bámulva hallgattuk szavát. Egy fényes tehetség bíztató megnyilatkozása volt. Ott ragyogott rajta a géniusz bélyege.
Megnyílt a Rabbiképző, és Weinstein éleselméjűsége, széles bibliai és talmudi ismerete az új mesterek figyelmét is felkeltették. Ha megmarad a papi pályán, nagy tanítójává válik Izraelnek. De «Isten ujja» más utakat mutatott neki.
És csakhamar felismerte azokat. Fél esztendő múltával elhagyja iskolánkat és megy a saját útján. ír héberül, magyarul, németül. így is egyik avatott tanítójává lesz a magyar zsidóságnak. Tanítójává, bajnokává, rettenthetetlen harcosává. Pályáján, munkáján, harcaiban , sikerein és diadalain szemmel látható «Isten ujja». Csak folytassa sokáig. Küzdjön tovább, írja szakadatlanul nagy művének:
«Isten harcai könyvének» lapjait."
(Dr. Neumann Ede, Egyenlőség, 30 éves jubileumi szám, 1911. június 1,39. old.)
A vándor ifjú tehát otthagyja a Rabbiképzőt. Nem bírja a szűk padokat. Debrecenbe kerül, újságíró lesz a Debreceni Ellenőr című lapnál. Stílusa még tört, nehézkes, dadogó, de tüzes és izgalmas. Mikor
1882 tavaszán az "Ügy" elindult mindent otthagy, a helyszínen terem, s onnan másfél évig el sem mozdul.
Ismeri a megyét, hiszen szülöttje volt. A gentryt, a birtokost, a szegény zsidót, a városi intellektüellt. A lelke izzik, mikor a vérvád örült meséjéről hall, és fogadalmat tesz, nem nyugszik, míg a hazugságot ki nem deríti. Egyelőre a debreceni lapok hírlapi tudósítója, de első cikkei olyan feltűnést keltettek, hogy a budapesti Egyetértés is szerződteti, sőt később a Pester Lloyd is, végül pedig a Neue Freie Presse. Tudósításai maró kritikák az eljáró hatóságok, különösen a csendőrség ellen. Nem csoda, ha már két hónap múlva hajtóvadászat folyik ellene. Egyszer a tárgyalás egyik tisztviselőjét támadja meg cikkében, mert a bebörtönzött falusi zsidókkal rosszul bánik. Másnap este ismeretlen tettesek meglesik, késsel megsebzik, két hétig nyomja a kórházi ágyat. Mindenütt ott igyekszik lenni a vérvád-pör jeleneteinél. Egyszer a zsidókat ösztökéli, másszor a vádlottak feleségeit viszi Pestre a miniszterhez audienciára, azután nyílt leveleket ír, felhívásokat intéz, üzeneteket közvetít, a szörnyű kavargásban, mely egyre jobban feldúlja a megye életét is, fanatikus lázban keresi a hazugság gyökerét és igyekszik tépni, marcangolni a gonosz hálót, melyet ráborítanának az egész zsidóságra.
Nem csoda, ha ráirányul a közfigyelem, már az első tárgyaláson.
Nem csak Eötvös Károlyé, Friedmann Bernáté, Kozma Sándoré, hanem Istóczyé, Ónodyé és Vay csendőrbiztosé, sőt Bary törvényszéki jegyzőé.
Ekkor veszi fel a családi Weinstein név helyett írói álnévnek a Szabolcsi Miksát. Ezen a néven üldözik és tisztelik ezután.
Ma, hatvan év után, a Bary-memoárok, az Eötvös-regény, a német és francia emlékiratok fényénél tisztán látni, amit akkor csak kevesen vettek észre, hogy végül ő nyomozta ki az eszlári pör titkát.
A titok abban állott, hogy Solymosi Eszter, a kis parasztlány, kit a vád szerint a zsidók tettek el láb alól: tulajdonképpen öngyilkos lett, mert a mostohaanyja megverte. És mikor Tiszadadán felbukkant a Solymosi Eszter holtteste, aki a Tiszába ölte magát bánatában, Szabolcsi Miksa működése célhoz ért, mert megállapíthatja hatósági személyek közbenjöttével, hogy megvan az áldozat, testileg sértetlenül, vére el nem folyt, nyakán vágás nincs — a kislány
A dráma itt aggasztóan feszültté vált. A közvélemény egy része, az erő és a hatalom tényezői összefogtak ellene. És a fiatal újságíró megtanulta — sohasem felejtette el későbbi pályáján —, mit jelent az, harcolni egyedül mindenki ellen. Most eljött az eszlári pör legszomorúbb része, az úgynevezett hullaúsztatás rémmeséje. Ennek a korszaknak a feszültségét akkor éreztetem a legjobban, ha átadom a szót egy percre Eötvös Károlynak, azután Bary Józsefnek, az akkori vizsgálóbírónak, s végül magának Szabolcsi Miksának,
íme, háromfajta idézet.
"Azonban volt közöttük akkor egy zsidó fiú, Szabolcsi Miksa nevű. Ha nem csalódom: Szabolcs vármegyében született. Rabbinak készült, meglehetős műveltségre tett szert, s különösen nagy jártassága volt a zsidó szent könyvekben. Tele volt magyar érzéssel, s faja és hitsorsosai iránt buzgó ragaszkodással. Lelke fenekéig érezte a zsidóság minden fájdalmát. Szerény hírlaptudósító volt ekkor, s e foglalkozásból élt. Később az Egyenlőség című lapnak lett tulajdonosa és szerkesztője. A fiatalember és a fiatal zsidó rajongása vett akkor erőt rajta. Abban az ábrándban élt, hogy az eszlári lányka eltűnésének rejtélyét ő fogja felderíteni, s a zsidók igazságát ő hozza napfényre. Bátor volt e törekvésben a vakmerőségig, s fáradságot nem ismert.
Rajongása, tapasztalatlansága s lázas mozgékonysága sok félszegségbe is belekergelte. A vérvád hívei s a vizsgálat vezetői különösen haragudtak rá.
O augusztus közepén elutazott Máramaros vármegyébe Szeklencére, fölkereste Herskót, s meg akarta tőle tudni, mi lehetett annak oka, hogy az ál-tetemúsztatást magára vállalta. Herskó felelete az volt, hogy őt és társait Tisza-Lökön kínozták. Szabolcsi nem nyugodott addig, míg Herskót, Matejt és Csepkanicsot rá nem bírta, hogy a kínzás miatt emeljenek panaszt az illetékes hatóságnál."
(Eötvös Károly, A nagy per, II. kötet, 221-222. old.)
"A nagy szolidaritásnak koncepcióját Weinstein Miksa a Nyírvidék című nyíregyházi hetilap Nyíltterében július
16-án következőképpen állította fel.
«Ezen sorok írója behatóan ismeri a Talmudot: híres rabbik «Morénu»-ja (megfelel a tudor címnek) tanúskodik az állításom mellett, jártas a rabbinikus irodalomban és a héber nyelvet folyékonyan beszéli. S én, íme, ország-világ előtt ünnepélyesen kijelentem, hogy amüyen bűnös tiszaeszlári rituális gyilkosságban a tiszaeszlári zsidók bármelyike, olyan bűnös én is vagyok. Es ha az eszlári zsidók *
a börtönben azért sínylenek, s ha családjaik azért nyomorognak, mert a rituális gyilkosság vádja terheli őket, akkor hurcolják fogságba Dóczy Lajost is, Kiss Józsefet is, Ágai Adolfot, Simonyi Zsigmondot, Bánóczi Józsefet, Wahrmannt, Neményit, Goldzihert, Kármánt, Mezeit és Chorint, és akkor üssék láncra az egész zsidóságot, orthodoxot és haladót különbség és kivétel nélkül. Mert azon farizeusi megjegyzését a lapoknak, hogy «tisztelet a kivételnek», a rituális gyilkosság vádját illetően, nem veszi magára egyetlen zsidó sem. De igen bántóan érzi magát minden zsidó, kiről egy percig is felteheti valaki, hogy rituális gyilkossággal vádolt tiszaeszláriakkal szolidaritást nem vállal. Igen! Szolidaritást vállal a zsidóság azon szerencsétlenekkel, kiket a rituális gyilkosság vádja sújt.
Mert az összes zsidóság szíve legnagyobb szívével meg van győződve a vád hamisságáról, a rituális gyilkosság abszolút lehetetlenségéről.»
A nyilatkozat így végződik: «Ha találkozik Magyarországon csak tíz becsületes embernek ismert zsidó, kinek ezen állításaim nem a szívéből vannak merítve, ki nem írná alá tételeim mindegyikét, szólaljanak fel és én ellököm magamtól meggyőződésemet és azt fogom vallani és hinni, hogy hazudtam.»
"Rituális gyilkosság vádjával a zsidók egy pillanatig sem voltak terhelve. Rituális gyilkosságról a bűnügyi iratokban egy szó sincs. Annak lehetősége ellen tiltakozott
gyanúsítva voltak az eszlári zsidók azzal, hogy Solymosi Esztert vallási fanatizmusból megölték. Weinstein tehát rosszhiszeműleg beszélt a rituális gyilkosságról, csak azért, hogy a közönséges bűntettes hitsorsosaival való szolidaritást szépítse és erkölcsileg elfogadhatóvá tegye a közvélemény előtt."
(Bary József vizsgálóbíró emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 297. old.)
"Megjelent Nyíregyházán a Debreceni Ellenőr hetilap munkatársa, egy ifjú, fanatikus talmudista: Weinstein Miksa, ki utóbb nevét Szabolcsira magyarosította.
Bámulatos agilitású, páratlan lelkes fiatalember, aki e pillanattól fogva a tiszaeszlári per eltussolási akciójának
«spiritus rectora», s fáradhatatlan kitartással az maradt a per végéig. A jelszava: «A cél szentesíti az eszközöket.» A cél volt az eszlári sakterek és társaik kiszabadítása mindenáron. Istóczy és Ónody parlamenti felszólalásaiból
— úgy látszik — azt következtette, hogy ha kiderül a gyanúsítottak bűnössége, a zsidóságról senki le nem mossa a vérvádat. A cél érdekében aztán nem válogatta az eszközöket. Nem volt olyan eszköz, amit meg ne ragadott volna, ha azt célszerűnek, hasznosnak találta. Akadály nem volt számára. Ha kellett, belegázolt a tisztességes emberek becsületébe, nem riadt vissza a legsötétebb rágalmaktól, a legfantasztikusabb valótlanságok terjesztésétől, hogy a gyanúsítottak ellen felmerült bizonyítékok hitelességéi
/ /
megerőtlemthesse. O szállította a védelemnek csaknem valamennyi tanúját, akikkel azonban a végtárgyaláson csúfos kudarcot vallott. Amint látni fogjuk, jóformán kivétel nélkül valamennyi védelmi tanúról beigazolódott, hogy vallomásuk hamis. Egyedüli enyhítő körülmény Szabolcsi javára, hogy minden tettének egyetlen mozgatója fajának, felekezetének rajongó szeretete s határtalan vallási fanatizmusa.
Ez a fanatizmusa olyan szertelen túlzásokra, olyan cselekedetekre ragadtatta, hogy végeredményben kevés zsidó ártott annyit a magyar zsidóság ügyének, mint éppen ő. Aki látta, hogy mire képes vallási fanatizmusból ez az eszes és tanult fiatalember, az előtt elhihetővé és megérthetővé vált az is, hogy a sötét középkori elmaradottságban fetrengő, undorítóan szennyes, műveletlen tiszaeszlári vádlottak fanatizmusból arra is képesek lehettek, hogy az ártatlan Solymosi Esztert megöljék."
(Bary József emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 122. old.)
"Augusztus közepén a mindenütt jelen való, mozgékony ifjú rabbijelölt, Weinstein Miksa útrakélt Máramarosba, Matéjt és Herskót felkutatni. Napokig tartó keresés után reájuk akadt Szeklence községben.
Herskóval könnyű dolga volt Weinsteinnak, mert hiszen egyebet nem kellett elhitetnie vele, mint hogy az ő beismerő vallomása bajba, romlásba kergeti az egész zsidóságot, ki fogják üldözni őket az országból, elpusztítják mindenüket, s még talán le is gyilkolják valamennyit.
Herskó Dávid együgyű, korlátolt ember volt. Olyan gyenge értelmi képességgel, amely zsidónál a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Elképzelhető, mennyire megijedt a Weinstein által kilátásba helyezett rémségektől. Dehogy is ellenkezett attól, hogy mindent visszavonjon! Nem tud ő semmiről semmit. Kínozták, fenyegették, és ezért hagyta jóvá, amit a vizsgálóbíró jegyzőkönyvbe vett."
(Bary József emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 334-335. old.)
"A bölcs intelemnek, az igazság leplezetlen feltárásának dehogy is volt foganatja. Dehogy is hallgatott a
része. Hiszen még olyan szellemi vezérei, mint Acsády Ignác és Mezei Ernő is teljesen egyetértettek a szertelen Szabolcsi vad és eszközökben nem válogatós fanatizmusával. A bűnpalástoló liga rágalomhadjárata még hevesebben tombolt, mint ezelőtt, Adolf Mózes szavának egyenlő értéke volt előttük a Verhovay Gyuláéval."
(Bary József emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 438. old.)
"A másik csodálatos hódítása a Szabolcsi-szellemnek Mezei Ernő országgyűlési képviselő, aki Acsády mellett a zsidóság szellemi vezérei között az egyedüli volt, aki nyíltan a bűnpártoló szövetkezet szószólójává lett, és bizonyosan ő is hitte azokat a vádakat és rágalmakat, amelyeket ez a szövetkezet napról napra gyártott minden becsületes és tisztességes ember meggyalázására és meghurcolására, aki nem volt hajlandó a bűnpalástolást elnézni és az igazság elrejtésében segítségére lenni."
(Bary József emlékiratai, A tiszaeszlári bűnper, 446. old.)
"Ott voltam a per kezdetétől annak végéig, tizenöt hónapon keresztül. Odasiettem mindjárt kezdetben, mert égette lelkemet a szégyen, hogy hitfelekezetemet olyan förtelmes bűnnel vádolják meg, és ami fokozta fájdalmamat, hogy ezt magyarok teszik, hogy üyen Magyarországon történik. Föltettem magamban, bármily gyengének éreztem magam, hogy nem nyugszom, míg az irtózatos vád, mely hitemet és hazámat egyaránt sértette, nem tisztázódik. A legutolsó voltam a hős férfiak között, kik e nagy munkát végezték, de ott voltam közöttük, láttam és hallottam mindent és emlékszem mindenre.
A zsidóság ellen irányuló minden vérvádról bátran állíthatja akárki, hogy hamis vád, de specialiter a nyíregyházai vádat illetőleg, úgy első, mint második részére
vonatkozólag szent esküt teszek: Isten, atyám Istene úgy segéljen engem, mint ahogy igaz, hogy Solymosi Esztert a zsidók meg nem ölték, és ahogy igaz, hogy az a holttest, melyet az ő ruhájában a Tiszából kifogtak, Solymosi Eszter holtteste volt. Nem volt igaz egyetlenegy betűnyi sem, sem az első, sem a másik vádból. Megesküszöm erre százszor is, és eskümmel a való, a tiszta szent igazságot szolgálom.
Uram, Isten, úgy légy hozzám kegyelmes mostantól fogva életem utolsó pülanatáig."
(Szabolcsi Miksa, Visszatérés Tiszaeszlárra, Egyenlőség, 1911. december 31)
Elkövetkeztek Szabolcsi Miksa életének legfontosabb percei.
Feltevése győzött, a hullaúsztatás is mese volt, sikerült bebizonyítani, feltárni a rendőrbiztos terrorját, a hamis vallomásokat. Az igazság kiderült, a vádlottakat fel kellett menteni.
Azt a szerepet, melyet Zola játszott a Dreyfus-perben, töltötte itt be a huszonhat éves zsidó újságíró. De az ő harca az igazságért, egymilliónyi hitsorsosa becsületéért nem a villanyfényes Párizsban játszódott le, a civilizáció központjában, a gyorsvonat, az aszfalt, a
Azt a szerepet, melyet Zola játszott a Dreyfus-perben, töltötte itt be a huszonhat éves zsidó újságíró. De az ő harca az igazságért, egymilliónyi hitsorsosa becsületéért nem a villanyfényes Párizsban játszódott le, a civilizáció központjában, a gyorsvonat, az aszfalt, a