Mindenki segített. Megható volt, milyen gonddal és szeretettel vettek körül mindjárt az első percben. Én bíztam héber tudásomban, mert hiszen több, mint tizenöt éven át tanultam apámnál, Patainál, Bachernál, egy éven át a párizsi rabbiképzőben, sőt egy féléven át Hunfalun, a jesiván — de abban a pozícióban, melyet én most elfoglaltam, nem volt szabad egy jottányi hibát sem elkövetni in judaicis és in hebraicis. Két belső barátom állt az első években mellettem és vigyáztak rám: dr. Weisz Miksa és dr. Edelstein Bertalan, kiknél formálisan órákat vettem. Meghívást kaptam mindjárt az első héten Szegedre, keressem fel Löw Immánuelt.
Löw Immánuel akkor hatvan éves volt, a magyar zsidóság duzzogó, koronázatlan királya. Félelmetes tudású, az egész világon tisztelt férfiú. Harminc év óta — a nagy tudósok haragja hosszan tartó
— teljes visszavonultságban élt és a felekezet közügyeivel nem foglalkozott. A kilencvenes években ugyanis összekülönbözött a Rabbiképző Intézet tanári karával és az Országos Irodával egy imakönyve körül támadt vitában. Felkértem Löwöt, támogasson engem mint fiatal szerkesztőt. Nemcsak hogy megígérte, hanem adott kéziratokat és barátságtelt rendelkezéseket, és szerkesztői működésem első tíz évén át szorgalmas dolgozótársa, díszes cikkírója lett a lapnak. És Löw Immánuel barátsága jelentette Goldziher Ignácét is, a világ legnagyobb orientalistájáét, ki szintén duzzogva és meghasonolva a hivatalos zsidósággal élt a Holló utcai lakásán, kikapcsolódva a felekezet hitközségi közéletéből. Goldziher hosszú ideig a hitközség főtitkára volt, és mikor eltávozott helyéről, ezt mondta: "Béni u-vén bené Jiszróél ausz hi lesulom", majd németre fordította: Zwischen mir und den Juden ist alles aus!
Löw, Goldziher, Hevesi, Adler, Weisz Miksa, Edelstein: ilyen támogatókkal biztosítva láttam a lap theológiai alapzatát. Székely Ferenc, Mezey Ferenc és Lederer Sándor jelentették a világi zsidóság legerősebb támogatását. Csak Mezey Ferencnek volt hivatalos tisztsége hármuk között. De ő aztán szinte mindenütt vezér volt. O
IMIT-et, a Múzeumot, a Rabbiképzőt. Székely Ferenc társadalmi vezér volt, Lederer pedig — a jövő embere. Apám rám bízta őket azzal, hogy mind a kettőből elnököt kell csinálni.
A pesti hitközség ebben és a következő években teljesen izolálva, csak saját rituális feladati elvégzésére szorítkozott. Országos mozgalmaktól tartózkodott, újat nem kezdeményezett, nem vett részt semminő mozgalomban. A hitközség önmagának és vallási feladatainak élt. A zsidó politikusok közül Mezei Mór, Vázsonyi Vilmos és Bakonyi Samu álltak hozzám közel és bocsátották rendelkezésemre összeköttetéseiket. Sándor Pált személyesen nem ismertem, nem is vett részt a zsidó közéletben.
Ehhez hozzászámítom a lap bevált kitűnő gárdáját (Mezei Ernő, Fleischmann Sándor, Mezey Sándor publicisták, Gábor Andor, dr.
Hajdú Miklós, dr. Molnár Jenő, dr. Fabó Bertalan cikkíró, Komáromi Sándor helyettes szerkesztő), s nyugodtam indulhattam el utamon, mert úgy éreztem, hogy megvan az alap és lehetőség a továbbépítésre.
A lap példányszáma ekkor 2500 volt, ebből 2000 állandó előfizető. Három tisztviselő volt, a szerkesztőség és kiadóhivatal Személynök utcai lakásomon volt elhelyezve két szobában.
Az első hetekben még egy kísérletet akartam tenni, meggyőződni, hogy a külvilág, a magyar közélet előtt nem vesztette-e el súlyát az Egyenlőség apám halálával. Ma, visszatekintve, úgy látom, hogy a kísérlet vakmerő, eredménye bámulatos volt. Azt akanam tudni, megvan-e a visszhangja a lapnak odakünn, reagálnak-e szavamra, felkérésemre, hívásomra? Ez idő tájt volt a recepció húszéves évfordulója. A fenséges jogegyenlőségi törvénynek volt-e nagyobb aktualitása, mint akkor, mikor a lövészárokban együtt harcolt keresztény és zsidó, mikor az egyenlő jogból egyenlő kötelesség lett? Kérelemmel fordultam az ország nagyjaihoz, írjanak az Egyenlőségbe a recepció 20. évfordulóján megemlékezéseket és méltatásokat.
Az eredmény hatalmas, páratlan arányú válasz volt. Az első cikket Csemoch János hercegprímás, a másodikat Jankovich Béla kultuszminiszter, a harmadikat gróf Khuen-Héderváry Károly, a kormánypárt elnöke, a negyediket báró Wlassics Gyula, a közigazgatási bíróság elnöke, az ötödiket (tizenkét oldalnyi tanulmányt) Berzeviczy Albert, az Akadémia elnöke írták. De cikket
írt Wekerle Sándor, báró Pap Géza, Kozma Andor, Geduly és Balthazár püspökök, a zsidók közül Vadász Lipót államtitkár és a felekezeti élet teljes gárdája. Az egész országban és azon túl a központi hatalmak szabadelvű sajtójában általános feltűnést és elismerést keltett ez a demonstráció. Hogy ezek a férfiak mit mondtak a recepcióról, azt már korábban bemutattam. Itt csak azt akarom leírni, hogy ez a szám nekem mint néhány hetes szerkesztőnek a szerkesztői vizsgám volt. Hála Isten, kitüntetéssel tettem le. Valóságos tapsvihar fogadta ezt a teljesítményt az egész felekezetben.
Most már teljesen nyugodtan indulhattam: megvolt a külvilág, a magyar közélet, a szabadelvű irány szerető támogatása és megvolt a felekezet izzó együttérzése. Elindultam.
A háborús idők első törvénye az volt számomra: az itthon maradottaknak segíteni kell, amikor kint értünk harcolnak. A felekezet szívét tehát meg kell mozdítani, érdeklődését felkelteni a zsidó romok felépítésére, a zsidó elesettek családjainak támogatására, a zsidó éhezők felsegítésére. Az orosz dúlta északi vármegyék zsidó templomai romok és üszkök voltak. A szentélyek beomolva, a Tórák széttiporva, a zsidó közélet épületei feldúlva.
Pásztor Árpádot és Tábori Kornélt felkértem, ismertessék a közönség előtt fényképekkel Sáros és Zemplén megyék zsidó templomainak összeomlását. Székely Ferenc megalapítja a pártokon felül álló neolog—orthodox sajtóbizottságot. Ez volt az egyik célpont, amire a felekezet figyelmét irányítottam.
A másik volt a szentföldi helyzet. Palesztinában körülbelül tízezer magyar zsidó élt, kik a háború folytán a legnagyobb nyomorba kerültek. A török kormány nem törődött velük, Krausz osztrák- magyar főkonzul hozzánk fordult Jeruzsálemből segítségért. Külön magyar bizottságot alakítottam, élére dr. Lederer Sándort kértem fel, kivel fel is utaztam Bécsbe, ahol a külügyminiszter boldogan fogadta ajánlkozásunkat és vállalkozott rá, hogy az összegeket kijuttatja a Szentföldre, és ott szétosztatja a magyar zsidók között. Hét hónap alatt 15000 koronát küldött a Lederer-féle bizottság Bécsbe, illetve Jeruzsálembe.
De a belső fronton változatlan erővel folyt tovább a védelmi harc.
A híressé vált "Háború körül" című rovat, aminek felépítéséről már
felekezetnek. Most már ez a rovat olyan lett, mint egy intézmény:
átment a köztudatba, hogy minden családnak kötelessége itt adatait megjelentetni. A történelem részére megbecsülhetetlen értékű adattömeg jelent meg itt hétről hétre, egyre erősebben bizonyítva a magyar zsidóság igazát. Nagy súlyt helyeztem rá, hogy az állandó közgazdasági vádak ellen (árdrágítás, hadseregszállítás stb.) pontos statisztikák álljanak rendelkezésre. Ezek a statisztikák sikerrel bizonyították, hogy a zsidóság része ezekből a bűnesetekből elenyészően csekély, országos arányszámán jóval alul marad. Az új antiszemita irány különben igen erősödött, és egyik vezetőjéül Haller István képviselőt, újságírót ismerhetjük meg.
A magyar zsidó irodalom felvirágoztatása és népszerűsítése egyik legfőbb gondom volt. A Hét-beli barátaimat, elsősorban Kosztolányi Dezsőt és Karinthy Frigyest bekapcsoltam az Egyenlőség irodalmi munkatársai közé. Kosztolányi cikkíró és publicista lett, azonkívül csodálatos szépségű és tisztaságú műfordításokat adott a lapnak. Régi és új héber költőket tolmácsoltam neki, ő felvette gyorsírásban a magyar szöveget és klasszikus hűséggel költötte versbe, így készült el a Juda Halévi Cionidájának egyedülálló magyar fordítása tollából, ahol a hatalmas költemény, akár a héber eredetiben, egyetlen rímre van áthangolva. Gordon, Frug és Bialik így szólaltak meg Kosztolányi bűvös hárfáján, valamint Rilke zsidó tárgyú fordításai. Karinthy vidám krokikat írt a lapba. Új publicistánk lett Lakatos László, új novellistánk Mohácsi Jenő. Én A csillag fia című történelmi regényemet, mely Bar Kochba lázadásáról szól, írtam meg folytatásokban az Egyenlőség számára. A zsidó tudomány terén is gondoskodtam arról, hogy a háború ne állítsa meg a kutatást. Dr. Grossmann Zsigmond alapvető tanulmányai a magyar zsidóság és a pesti hitközség múltjáról, dr. Weiss Miksa a középkori irodalomról szóló essay-i ekkor kezdenek megjelenni. Újvári Péter hűséges regényírója maradt a lapnak az én vezetésem alatt is, édes, ízes írásai továbbra is szórakoztatták az olvasót. Kiss Amold, a költő pap most kezdte meg novelláit és zamatos leírásait a zsidó hitközségi életből.
A zsidóellenes politika halk zümmögéséből, mely már második éve tartott, 1916-ban éles trombitaszó lett. A képviselőház padjain felütötte fejét a zsidókérdés, mely Eszlár óta nem volt látható. Sándor
Pál állt fel szólásra a drágasági vitában, és kimutatta, hogy a hírnök, melyekről szó van, nem egy felekezet bűnei, hanem az egész társadalomé. "A zsidók — mondta — ugyanazt mívelték, mint a grófok, a galíciaiak ugyanúgy tettek, mint a Csanádi parasztok. Aki a rizskása árát felhajtotta, nem bűnösebb, mint a kisgazda, ki a gabonát ötszörös áron adta el. Nagy- és kisbirtokon mérhetetlen tömegei kerülnek elő az elrejtett gabonából." Ugyanilyen bátorsággal és nyíltsággal beszélt a főrendiházban Ullmann Adolf. O a hadiszállítókról szólt: "Ne azokat nézzék, akik néhány takaróval, egy pár vég kanavásszal bűnöztek. Ezeken a kis élősdieken túl a magyar kereskedelem, a magyar zsidók ezer és ezer millióra rúgó ügyleteket bonyolítottak le a kincstárral és a becsületnek és tisztességnek ragyogó példáit nyújtották. A zsidó ipar és kereskedelem csodákat művelt az ország érdekében a háború alatt." Rendkívüli feltűnést keltett ebben a helyzetben a pozsonyi hadseregszállítási per, melynek vádlottja Rudnay Alajos prépost és Ivánka Imre néppárti képviselők voltak. Ebben a perben kiderült, hogy nemcsak galíciai hadseregszállítók voltak ezekben a napokban. Sőt.
És most már nem tűnik el, nem kerül le a napirendről a zsidókérdés, illetve amit annak neveznek. Most már Ráth Endre képviselő 1916 augusztusában kiveszi zsebéből a Haditermény bizományosait, és felolvassa, csupa Löw, csupa Spitzer, csupa Stem, csupa Weinberger... Tisza István igen röviden felel. A miniszterelnök csak annyit mond, hogy "az utcán felszedett téves és kósza hírekre"
nem reflektál, márpedig Ráth képviselő beszéde ilyenekből állt.
Közben azonban folyik a háború, és annak rettentő boronája végigszánt a földön, új és új embertömegek borulnak szerencsétlenségbe. Ezekben a napokban történik, hogy az osztrák kormány a magyar kormánnyal egyetértve 25 000 galíciai menekültet, kik most lettek hontalanok, helyez el Magyarországon.
25 000 galíciai! A jobboldali sajtó vérbenforgó szemekkel rohan előre és lobogtatja ezt a számot a keresztény magyar tömegek felé. Én Kosztolányi Dezsőt kérem fel, hogy ő, a keresztény magyar író, vezércikkben védje meg ezt a szerencsétlen tömeget, mely nem
"bevándorol", hanem "menekül" hozánk. Kosztolányi megírja élete egyik legszebb cikkét a 25 000 galíciairól.
"... Mi, huszonötezer gácsországi földönfutók, árvák, és betegek, és fáradtak, hozzátok emeljük lankadt szavunkat, magyar parasztok. Úgy rendelkeztek, hogy hazánk helyett, melyet az ellenség dúlt fel, egy ideig hazánk legyen a ti földetek, a ti falutok. Szegényes, szerény vendégségbe megyünk hozzátok. Sárga ujjunkkal motozunk a házikótok fakilincsén. Egy ital vizet kérünk, meg egy vackot, hová lehajtsuk fejünket. Vagy még annyit se. Csak azt kérjük, ismerjetek meg bennünket. Lássátok meg arcunkban az ember arcát, szemünkben a testvért. Amikor pedig a falu határán ballagunk, rongyos, tarka batyunkkal, a dűlők táján, szóljatok rá komondoraitokra, melyek lábikránkba akaszkodnak és le akarják rólunk húzni a gúnyát, amit még nem egészen téptek le rólunk.
Ismeretlenül is ismerünk titeket, csöndes, nyugalmas, keleti parasztok. Olyanok vagytok, mint az áldott föld. És ahogy a föld mindig adott nekünk párnát, meg derékaljat, mikor elájultunk a fáradalmaktól, ti sem tagadhatjátok meg tőlünk a békét. A föld, az nem rossz. Sohase lökött még vissza. Az a természete, hogy hagyja, hadd hulljon reá az, kinek esni rendeltetett. Úgy érezzük, ti is ilyenek vagytok. A fekete gerendák, a pirosán égő erdők, az ordító városok poklából hozzátok értünk, a magyar földre, a ti falutokba, és csak pihegni akarunk, lélegzetet venni, míg majd elvonul fejünk felett a zivatar. Erre még nem jártak hadak, és itt még nem hallották a végítélet kürtjeit. Kalászos aranytól volt terhes a róna, és már a csűrben a gabona.
Csecsemőiteket az ablakból nem dobták ki vad katonák.
Hallgassatok meg minket.
Vagy hallottatok rémmeséket? Felejtsétek el. Éjjel ✓
fületekbe súgtak gonosz szájak boszorkány históriákat babonás igézetekről, rontó nézésről, halálos varázsról? Ne higgyétek. Felétek tartjuk vékony kezünket. Szúrjatok belé egy gombostűt, meglátjátok, abból is vér serked, forró rubin vér, mely hasonló a tiétekhez. Beszéljetek a fiunkról, ki a kárpáti hegyeken áll, puskával a kezében, mint a ti fiaitok, védve az ország szikla-kapuját, és a mi szemünkben is sós
nedvesség gyülemlik össze, mint a tiétekben. Tudjuk, hogy mi megértjük egymást. A falu gyertyafényes csendjében majd mesélhetünk. Ti ezeréves szenvedésről, és mi olyan szenvedésről, melynek évezredek se szabtak határt.
Jobbágyi igánkat még nem vették le vállunkról. Nálatok a nóta azt tartja, hogy a magyar még akkor is sír, mikor vigad.
Mi nem vigadunk sírva, mert sohase vigadunk. De mindig sírunk. Egyik költőnk, aki zsargon nyelven ír, azt mondja a zsidóról, hogy «könny-milliomos». Könnyeken keresztül szólunk hozzátok, könnyek által beszélünk és könnyek által mutatjuk meg ikersorsunkat. Ismeritek ti is a mérges ebeket, a göröngyöt, a tövist, a mostoha világmindenséget. Hiszen azt mondjátok, «szegény embert az ág is húzza».
Minden vagyonunk: néhány ruhadarab, pár imádságos könyv. Meg egy ütött-kopott esernyő. Ehhez még ragaszkodunk. Isten tudja, miért. Talán azért, mert nincs más egyebünk. Úgy viseljük, mint nemesember címerét. A nyomorunk, nincstelenségünk címere ez. Jelenti az otthonunkat, melyet már nem láthatunk. Néha, mikor egy sáros, füstös állomáson várakozunk éjjel, hálásan szorítjuk meg az esernyő hideg fa-kampóját, és azt hisszük, hogy egy kéz, egy eleven kéz, mely kezünkbe kulcsolódik. Azt hisszük, hogy azoknak a keze, kik már hidegen alszanak a földben, azoknak a keze, kiket szerettünk, a feleségünk, a kislányaink keze, kik most futnak a széles föld hátán, ki tudja, hol.
Mindig talpig feketében jártunk, akkor is, mikor mások cifrálkodtak. Minket nem ért készületlenül a világ nyomorúsága. Még csak át se kellett öltöznünk gyászruhába.
Gácsországi zsidó áll most a küszöbötök előtt.
Viaszfehér az arca, és a szemealja piros a könnyek savától.
Ismeretlen nektek ez az idegen? Nem, nem lehet ismeretlen.
Mert ti minden szenvedést ismertek. Egy ősi vándor kopog, a század áléit vándora. Hátán háza, kebelén kenyere."
(Kosztolányi Dezső, Mi huszonötezren..., Egyenlőség, 1916. augusztus 26,1-2. old.)
A "század áléit vándora", ahogy Kosztolányi nevezte, megérkezett. Nagy, központi segítő bizottságot alakítottunk védelmére és ellátására. Elnök lett: Székely Ferenc, hatósági biztos:
dr. Jekel Péter belügyminiszteri tanácsos. A menekülteket majdnem teljesen a Dunántúlon helyezték el. A kormány napi egy korona segélyt adott minden menekültnek. De még nem voltak letelepítve, mikor délkelet felől rémes dördüléssel új háború robbant fel. A románok hadat üzentek. A déli erdélyi megyék zsidósága is menekülésre kényszerült: tizenötezer újabb menekült vette útját Budapest felé. Brassó, Déva, Hátszeg, Fogaras, Sepsiszentgyörgy zsidósága papjaikkal együtt a fővárosnak vette útját.
Az "Általános Központi Segítőbizottság", mely a Belvárosi Takarékpénztárban nyitotta meg irodáját, búcsújáró hely lett. Itt osztják a segélyt a zsidó menekülteknek, az ebédjegyeket, az utalványokat, itt szereznek lakást és ellátást a szerencsétleneknek. Az első héten 50000 koronát osztottak ki. Forró izgalom fűti a magyar zsidóságot, mert a gólusz és a bizonytalanság képei óráról órára jobban tükröződnek fel előtte, és az ajtaján egyre többször kopogtatnak szerencsétlen kezek. Míg az orosz betörés a Kárpátok alján csak néhány vármegyét, ezeknek is főként néhány határfaluját érintette, a románok erdélyi garázdálkodása a zsidóság nagy, virágzó, évszázados községeit rombolta le. Brassó, Fogaras... — a románok szétrombolták a zsidó temetőket, kivégezték az otthon maradt hitközségi vezetőket, kifosztották a zsidók lakásait, majd betörtek a kórházakba is, és ott gyükolták le a zsidó betegeket. A magyar zsidóság megdermedve és borzongva hallotta a híreket. De a hazai antiszemitizmust nem érintette a zsidók erdélyi magyarságának mártiriuma. Olyan izgatást folytattak 1916 JomKippurja előtt, hogy nagyobb községekben demonstrációkra került sor. A kiéhezett tömegek Újpesten felvonultak a zsidótemplom elé. A rendőri készültség alig-alig tudta védeni az ájtatoskodókkal telt templomot, amikor hirtelen megjelent dr. Miklós Antal polgármester, felállt a templom lépcsőjére és messzeszóló hangon így kiáltott:
— Jegyezzék meg maguknak azok, kik itt a zsidóság ellen tüntetnek: ami jótétemény, nemes és szép cselekedet a háború óta Újpesten történt, azt úgyszólván kizárólag zsidók csinálták. Önmaga
és hazája ellen vét, aki érinteni meri egy szóval is az újpesti zsidóságot!
A tömeg megszégyenülten elszéledt. De ez az emlékezetes újpesti JomKippur mementó volt a magyar zsidóságnak, mely most már érezte, hogy az elkövetkezendő időben fokozott mértékben lesz éppen őróla szó.
Egyelőre a harctér. A háború idebenn csak akkor erősödött, ha odakünn csend volt. Mihelyt odakünn valami nagyobb esemény történt, idebenn elhalkult a játék. Most pedig nagy dolog volt napirenden: a központi hatalmak feltámasztották halottaiból Lengyelországot. Hárommillió zsidó sorsa pecsételődött így meg, és általános volt az érdeklődés minden zsidó centrumban New York tól Melboume-ig, milyen politikát fog az új állam követni zsidó alattvalóival szemben. A Romanovokét, vagy a Habsburgokét, vagy a Hohenzollemekét?
Külpolitikai érdek volt, hogy a nyugat is megtudja, hogy a pogrom-rezsim után a szelíd osztrák-magyar politika fogja áthatni a zsidókkal szemben Lengyelországot. Több varsói kérdezősködő levéllel kezemben kihallgatást kértem Tiszától, és nyilatkozatra kértem őt Lengyelország jövőjéről. Tisza húzódozott, azt mondta, ez a külügyminiszter dolga. Én csendesen megjegyeztem, hogy sohasem kértem tőle olyasmit, ami akár neki, akár az országnak ártott volna, és elmondtam, hogy az amerikai millió példányos nagy jiddis lapokban rendkívüli hatást érne el egy ilyen nyilatkozat a monarchia leghatalmasabb politikusától.
Végre engedett. Csengetett a titkárának, és lediktálta a mellékelt levelet.
"Magyar királyi miniszterelnök Budapest, 1916. november 7 Tisztelt szerkesztő úr!
Nem érezhetem magamat arra hivatva, hogy az új életre kelt Lengyelországnak a zsidók egyenjogúsága tárgyában elfoglalandó álláspontjáról bárminő nyüatkozatot tegyek, hiszen ennek a kérdésnek eldöntése a
hogy az önrendelkezési jogát visszanyert lengyel nemzet az egész vonalon, tehát ebben a kérdésben is, a szabadság és jogegyenlőség álláspontjára helyezkedik.
Igaz tisztelettel vagyok kész szolgája,
Tisza."
(Egyenlőség, 1916. november 11,1. old.) Ez a nyilatkozat, bármilyen óvatos volt is, nagy hatást tett. Nem beszélek arról, hogy a monarchia lapjai milyen fontosságot tulajdonítottak neki, még a Reichspost is. De egy hónap múlva átadhattam a miniszterelnöki sajtóirodának a Tog, a Moment, a Warsauer Togblatt, a Forward példányait, melyek a magyar miniszterelnök levelét ökölnyi betűkkel ünnepelték az első oldalon.
Talán itthon, belpolitikailag is lett volna folytatása Tisza levelének, de Schönbrunnból megjött a gyászhír, hogy Ferenc József király elhunyt.
Olyan őszinte gyásszal és fájdalommal siratta el uralkodóját a Magyar Izrael, mely nem a hivatalos gyászünnepek szokványos bánata volt, hanem igazi, tragikus siratás. Ami természetes is volt.
Múltunkból a béke remek korától, apáinktól és nagyapáinktól vettünk búcsút az ő személyében. Az ő keze, mely most már örökre lehanyatlott, írta alá az emancipáció törvényét, hívta össze a magyar zsidó kongresszust, ő nyitotta meg a Rabbiképzőt, ő foglalt állást a liszaeszlári vérvád ellen, ő mondta e szavakat: "Szégyellem, hogy az antiszemitizmus betolakodott Ausztriába" (1886. október 20), valamint ezeket is: "Oltalmam és a hazai törvények biztosítják önöknek honpolgári jogaikat, és nem kétlem, hogy hazafias hűségben versenyezni fognak az ország minden lakosával" (Pécs, 1891. január 21). "Népeim iránt valláskülönbség nem képez válaszfalat szívemben"
(Balassagyarmat, 1894. szeptember 12). O írta alá a recepciót és ő jelentette ki: "Nagyrabecsülöm a zsidókban a családiasságot és a jótevésben való örömüket" (1909. november 26). Ferenc József halála a magyar zsidóság boldog évtizedeinek örökre elmúlását jelentette, és
(Balassagyarmat, 1894. szeptember 12). O írta alá a recepciót és ő jelentette ki: "Nagyrabecsülöm a zsidókban a családiasságot és a jótevésben való örömüket" (1909. november 26). Ferenc József halála a magyar zsidóság boldog évtizedeinek örökre elmúlását jelentette, és