Eszlár után vagyunk. Még tart a sötétség, még itt ül a fekete köd a magyar rónán. De már kéklő halvány derengés viliódzik a láthatáron.
A felekezeti gyűlölet iszonyatos vihara még nem ült el, de nemcsak a zsidóság rendült meg belé, hanem az egész ország. És az első derengésben kontúrjaiban felrémlik, milyen károkat okozott az égiháború. Mindenütt romok, feldúlt lelkek, feldúlt társadalom. A budapesti kereskedelmi grémium jelenti a kormánynak, hogy az eszlári pör két éve végzetesen megrázkódtatta az ország közgazdaságát. A külföldi kereskedelmi összeköttetések meglazultak, a járadék árfolyama megingott. Előkelő külföldi cégek stomírozták itteni rendeléseiket, az volt a hír külföldön, hogy a közbiztonság Magyarországon teljesen megszűnt, rablások folynak az Alföldön stb.
És egy-egy még erősebb mennydörgés a borús égbolton. Mikor az eszlári pör végétért, a vádlottakat felmentették, az augusztusi forró nyárban valóságos forradalom tört ki a fővárosban. A felizgatott tömegeket a Józsefvárosban Istóczy kortesei feltüzelik, több, mint tízezer ember vonul a Kerepesi útra, vad kiáltozások közt kirabolják és lerombolják az összes zsidó üzleteket — nem, az összes üzleteket. A rendőrség nem bír a fosztogatókkal. Katonaság vonul fel, sortűz a levegőbe, kődobálások. A forradalom késő éjszakáig tart, a Tisza- kormány jelentést tesz a királynak. A király parancsára másnap reggel elrendelik Budapesten az ostromállapotot.
Ezen a napon érkezik Budapestre Scharf Móric, az eszlári pör koronatanúja, kit apja ellen bérelt fel vallomásra a vármegye és az antiszemita vezérkar. Móric megtört, szomorú. A Fehér Hajó szállodába viszik rokonai. Ablakaik előtt tombol órákon át az utcai csőcselék forradalma. Móricot valósággal szöktetve viszik tovább éjszaka, Amsterdamba, ahol azután még negyvenöt évig él, súlyos lelki önvádban és konfliktusok között.
De a budapesti forradalom még nem jelentette az izgalom végét.
Ónody Szabolcsban lakott, Istóczy Zalában. Dlett, hogy most már a Dunántúl is bekapcsolódjék a zsidóellenes tüntetésekbe. Istóczy kezei
hosszúak voltak. Zalában példátlan zavargások törtek ki nem sokkal később. Egerszegen, Lctenyén, Zalalövőn véres események játszódtak le. A megye katonaságot kért. Zavargó tömegek vonultak a falvakon át, kifosztották antiszemita jelszavak alatt az udvarházakat, a kúriákat. Statáriumot kellett hirdetni. Halottak és sebesültek, lerombolt házak, égő falvak hirdették: itt járt a zsidógyűlölet.
Mindez nagy feltűnést keltett egész Európában. A külföldi sajtó most már csaknem annyit foglalkozott a magyarországi zsidóüldözésekkel, mint az orosz pogromokkal. Minden újságolvasó szeme ide irányult. Kell-e erre nagyobb bizonyíték, mint hogy még a nyíregyházi tárgyalás alatt beleszólt ebbe a specifikusan magyar ügybe a katholikus egyház feje, a nagy és rettegett XIII. Leó pápa is?
Nem a Rotschildok szólaltak meg, és nem a "Kagál", a zsidó intemacionále, amit Istóczyék találtak ki. Nem. Róma kért szót. 1883.
május 13-án a Vatikán hivatalos lapjában, a Moniteur de Romé hasábjain a pápa nevében Jacomini bíboros, a szent konzisztórium titkára ezt a nyilatkozatot tette közzé:
"A szent konzisztórium nevében kijelentjük, miután a Talmud összes tanításait és a zsidó vallás összes törvényeit ismerjük, az a vád, hogy húsvétkor keresztények vérével élnek, hazug és hamis. A zsidóknak el van tiltva mindennemű vér élvezése. Még az állatoké és madaraké is:
mennyivel inkább az embereké!"
Ez a világ legkomolyabb hangja volt, mely az eszlári per vádaskodásait letörte és összezúzta. De egyúttal Magyarországnak is szólt, és nagyon is gondolkodóba ejtette az ország kormányzatát.
A legtöbbet tépelődött a kormányelnök, Tisza Kálmán. Nyolc éve vezette Magyarországot a fejlődés, a gazdagodás, a kibontakozás útján. Deák Ferenc halála óta ő a kormányelnöki székben az új magyar gondolat, a hatvanhetes Magyarország megtestesítője. A király bizalmasa, a hatalmas parlamenti többség vezére, a konszolidált pénzügyek és költségvetés megteremtője. Hosszú évszázadok óta először élvezett a magyar nemzet nyugodt és békés évtizedeket, a nagyhatalmi állás presztízsével és Európára szóló
maga is mint távoli idők emléke él csak az emlékezetben, szavának már nincs eleven ereje. A kiegyezés óta egyenes vonalban nő a jólét, nyugalom uralkodik.
És mindent, egy élet remekművét, egy államférfiúi zseni mesteralkotását, derékban kettétörte az eszlári botrány, illetve az antiszemita agitáció, ami 1880 óta dühöng az országban.
Oroszországból jött az Ignatiew-féle pogromokkal. Tisza nem törődött vele. Pártjának egy jelentéktelen képviselője, egy Zala megyei kisbirtokos, Istóczy Győző volt az első apostola. Nem vette bizony komolyan senki éveken át. Különcnek tartották. Azután pénz is jött Kievből. És ma lángban áll az ország, katonaság vonul fel a fővárosban a fosztogatók ellen, a Dunántúl legszebb megyéiben statárium. Hát miért kellett idáig jutni a dolgoknak?
Először az volt a jelszó a minisztériumban: hadd tombolja ki magát a gyűlölet. Mint hogyha a tűz, melyet nem oltanak el idejekorán, megállítható lenne szörnyű útjában.
Az igazságügyminiszter, mikor szabad folyást engedett az igazságszolgáltatás gépezetének, nem számított arra, hogy a szenvedélyek megingatják az egész gépezetet. A magyar bíráskodás mindig tiszta volt, és felülemelkedett egyéni és pártszempontokon. De most Onody és Verhovay szelleme dominált a tárgyalóteremben, most Scharf Móricot a Megyeházán tartották bezárva, és most egyes csendbiztosok túlkapásai rémítették meg az ország közönségét. Most Pécely Kálmán — kiről a főtárgyaláson kiderült, hogy közönséges rablógyilkos — volt a vizsgálóbíró hivatalos jegyzőkönyvvezetője.
Mindez nem volt a kormány intenciója, természetesen az igazságügyminiszteré sem. Mindez helyi nagyságok túlkapása volt — a helyi nagyságokat pedig erősen befolyásolta az antiszemita közvélemény és az antiszemita sajtó.
Tisza Kálmán megborzadt a részletektől. És ha ma kérdezzük, hol volt a nemzet nagy, százados, nemes szabadelvű vezérgondolata, a liberális szellem, azt kell felelnünk, hogy a magyar Justitia becsületét és hófehér palástját Kozma Sándor jelentette a szörnyű káoszban, a nagy és tiszta férfi, a vád főügyésze, ki nem csak a vádlottak szabadságát adta vissza, hanem a magyar zsidóság makulátlan hírnevét is.
És mikor a pápa fenséges tanúvallomása is elhangzott a nehéz korszakban, Tisza Kálmán érezte, hogy nem várhat tovább. Kitéve magát az izgatóknak, elhatározta, hogy visszaállítja a szabadelvűség korlátlan uralmát Magyarországon. És mikor Tisza Kálmán erre a megállapodásra jutott önmagában, és látta, hogy a liberalizmus állíthatja csak helyre Európában Magyarország jó hírnevét: akkor kezdődött meg a derengés és akkor tűnt fel a hajnal első sugara a nagy éjszaka után.
Tisza Kálmán hadjáratát, mellyel ki akarta békíteni a világ minden szabadelvű országát és pacifikálni akarta a feldúlt magyar zsidóságot, Nagyváradon kezdte meg 1883. szeptember 23-án.
E városban, melynek képviselője volt, összehívta pártját és előttük hadat üzent az antiszemitizmusnak. Szóról szóra ezt mondta:
"Nem szabad elfelejteni, hogy a magyar államnak és a magyar nemzetnek sok ellensége van. Mi mentett meg mindannyiszor haragjuktól? A felvilágosult, szabadelvű országok rokonszenve. Mert Magyarországon maga a nemzet és a társadalom évtizedekkel előbb törölte el a türelmetlenség törvényeit, mint a törvénykezés. Ezért állítom, hogy a külföld előtt az antiszemitizmus megrontja Magyarország és a magyar nemzet jó hírnevét és erkölcsi hitelét. Én ezt a kérdést nem a zsidóság kérdésének tekintem, hanem a nemzet becsülete és jó hírneve
s
kérdésének. Mert mi a jelszó: antiszemitizmus. Es mi a valóság: a rablás! Az antiszemitizmus szerintem óriási szociális veszély, mely elválaszthatja az egész társadalmat.
Az én jelszavam: ölelje magához a becsületes embert minden becsületes ember, és nem kérdem, hol imádja az Istenét. Ha pedig a faji és felekezeti gyűlölet ide is be akarna tolakodni, akkor csak lökjék ki maguk közül, mint egészséges test a fekélyt."
Ezektől a szavaktól, mint varázsigétől, kezdett világosodni Magyarországon.
✓
Es Tisza államférfiúi géniusza akkor azt sugallta, hogy a
megörökíteni minden idők számára. És megszületett a polgári házasságról szóló törvényjavaslat, melyet Tisza még Eszlár évében,
1883 őszén terjesztett a magyar képviselőház elé.
Ezzel a törvényjavaslattal tíz éven át vajúdott a magyar törvényhozás. Tisza Kálmán beszédében derengett föl először, mint a nagy nemzeti megújhodás, a haragosok kézfogásának szimbóluma. És Wekerle, Szilágyi, Wlassics kellett hozzá, míg végre több mint egy évtized után, a szabadelvűség delén, megvalósult.
De most még nincs dél. Most még reggel sincs. Most még csak hajnalodik, nehezen. És a nap minden előtörő sugarára a sötétség újabb felhőtorlaszai válaszolnak.
A képviselőházban a zsidóellenes képviselők megrohamozták a javaslatot. "Zsidóbarát törvénynek" kiáltották ki. Horváth Boldizsár hatalmas és felejthetetlen beszédben kel a javaslat védelmére, melyben az Istóczyk és Ónodykkal szemben elégtételt szolgáltat az éveken át méltatlanul támadott zsidóságnak. Tisza Kálmán bátran kiáltja oda Istóczyéknak: "Az antiszemitizmust elítéltem a múltban, a jövőben pedig megakadályozom a terjedését." A képviselőház nagy többsége meg is szavazta a törvényt, de a főrendiház összefogott és elutasította. Hiába beszélt gróf Andrásssy Gyula és báró Rosner Ervin, a többség leszavazta a kormányt, és a törvényjavaslat elbukott.
Es a zsidóság? Hogyan fogadta ezeket a különös eseményeket? A hajnalhasadásban hol állottak, hogy éreztek a zsidó tömegek? Ezt abból tudjuk meg, amit a két év óta fennálló Egyenlőség című új, harcos hetilapban olvasunk. Ezt a lapot az eszlári vihar kezdetén alapította Bogdányi Mór. Bogdányi a Függetlenség című napilap munkatársa volt, ahol Verhovay Gyula, a híres zsidógyűlölő 1883 elején a részvénytöbbség tulajdonosa lett. A Függetlenség ekkor irányt változtatott, éa zsidó munkatársai, Bogdányival együtt, kiléptek. Bogdányi, Vészi Józseffel, Mezei Ernővel és Acsády Ignáccal összefogva, életrehívta az első zsidó hetilapot, melynek címe Egyenlőség lett. A legfontosabb kérdés a nyíregyházi és eszlári tárgyalás volt. Erre Bogdányi megnyerte Szabolcsi Miksát, ki már a Pester Lloydnak és az Egyetértésnek tudósítója volt. Szabolcsi főmunkatársa lett a lapnak és hetenkint négy-öt oldal eszlári jelentést küldött az Egyenlőségnek. Szó sincs róla, ezek a jelentések nem voltak rózsavízzel illatosítva. Epébe mártott, gyilkos szatírájú toll írta őket.
De Magyarországon teljes sajtószabadság uralkodott, nem volt cenzúra, még ügyészi elkobzás sem volt. Mindenki azt és úgy írta, amilyen véleménye és tudomása volt. Szabolcsi tudósításaiból felderült a rettenetes titok: a tanúk bántalmazása, kitanítása, az elöljáró közegek pártossága. Ezek a tudósítások merő vádiratok voltak Bary József, Recsky Bandi és Ónody Géza ellen. Olyan éles fénnyel borították el a megyei közigazgatást, hogy Mezei Ernő képviselő mcginterpellálta Pauler igazságügyminisztert a parlamentben: "Miért nem indít sajtópert az Egyenlőség ellen? Mert vagy igazak Szabolcsi Miksa vádjai, s akkor a miniszter úrnak, a vizsgálóbíró úrnak, a csendbiztos uraknak le kell mondani, vagy nem igazak, akkor tessék Szabolcsi Miksát lecsukatni!" A miniszter azt felelte, hogy meg fogja vizsgálni a kérdést. A mai napig sem adott rá más, bővebb választ és sajtópert sem indított.
Ez a mérges, haragos, felháborodott lap volt Eszlár alatt a magyar zsidóság lelke. A nyíregyházi vég tárgyalás alatt naponta jelenik meg! (Három krajcár volt egy példány ára.) Hatezer példánya volt, ebből háromezer előfizető, így a legnagyobb magyar lapok közé számított. A per elmúlta után a lap hangja tovább is éles maradt, de Tisza Kálmánt hódolattal és hálával övezte. A homály még nem múlt el a zsidóság feje felől, a törvény bukása is ezt jelentette.
Felgyulladtak a zalai zavargások, melyek hónapokon át tartottak, és az Egyenlőség szerkesztősége nagysikerű eszlári tudósítóját, Szabolcsi Miksát Zalaegerszegre küldte, honnan élcsrajzú képeket küldött hetenként a lapnak.
/*
A zsidóság azonban lassan magához tért a híidöttségből. Uj, ismeretlen tényező mozgatta meg a zsidó társadalmat: a szolidaritás tömegereje, amit a kiegyezés korában színre lépett zsidó nemzedék nem ismert. Ez a nemzedék magyarnak, csakis magyarnak nevelkedett, Deák vagy Kossuth voltak ideáljai, de különben teljesen távol állott a felekezeti élettől. Az eszlári napok teljesen átzsidósították őket, belekergetve egy zsidó aktivitásba. Először a pesti hitközséget érte el a felébredt érdeklődési hullám. Az elnök, Neuwelt Ármin, érdemes, de szürke egyéniség volt. A közönség új, erős, fiatal egyéneket kívánt, olyanokat, akiknek nagy neve cs puritán híre’ volt. Két jelölt, két zsidóhitű képviselő: Chorin Ferenc és
Kálmán környezetéhez tartoztak, megkérdezték tőle, kit ajánl hitközségi elnöknek. Tisza Wahrmannt ajánlotta.
Wahrmann Mórt 1883 novemberében választották a hitkközség elnökévé. Kilencéves elnöki uralma a hitközség egyik fénykorát jelentette, korlátlan tekintélye tökéletes volt addig, míg Tisza Kálmán bukásával együtt ő is meg nem bukott, és a feltörekvő fiatal nemzedék
— "a mezítlábasok" — véglegesen meg nem rendítették a befolyását.
De most a hatalom törhetetlen nimbuszával ült az elnöki székben, befolyás és vagyon tökéletes fény-kévéi közepette. Minden szava parancs lett a zsidóságban. "Wahrmann mondta..." — ez már fellebbezhetetlen ítélet volt. Mint politikus, az ország legelső emberei és szakértői közé tartozott a Lipótváros képviselője, hiszen a parlamenti pénzügybizottság elnöke volt. És őt, ki most Tisza legbenső suitjéhez tartozott, még Deák Ferenc ajánlotta a kiegyezés után a Lipótváros polgárságának képviselőjéül. Ötvenhárom éves korában lett elnök, és férfiasságát az is bizonyítja, hogy néhány hete Istóczyval a zsidókérdésben pisztolypárbajt vívott.
Bizony, új korszak kezdődött a Síp utcai, újonnan épített hitközségi épületben. Wahrmann Mór személye az új életre ébredő zsidóság erejét és öntudatát jelentette. Az új főtitkár pedig, dr.
Goldziher Ignác, azt, hogy a pesti hitközség az első helyet követeli magának ezentúl a magyar zsidóságban. Goldziher, a világ egyik legelső orientalistája, magántanár volt a budapesti Tudományegyetemen. Trefort miniszter azonnal rendes tanárrá nevezi ki, ha elhagyja ősi hitét. De Goldziher, aki úgy ismerte a zsidóságot, mint kevesen, és hívő lélek volt, Goldziher, kihez idegen kontinensekről zarándokoltak tanításért, Goldziher, kit báró Eötvös József tizenhét éves korában már külföldi egyetemekre küldött állami ösztöndíjjal: Goldziher meg nem ingott. Nem tért ki. Megmaradt magántanárnak (negyven évig volt az), és elfogadta a pesti hitközség főtitkári állását, hogy egzisztenciáját biztosítsa. Goldziher öntudatos, bátor, előrelátó ember volt, és a pesti hitközséget minden magyar zsidó intézmény fölé akarta emelni. O volt első harcosa annak a mozgalomnak, mely a pesti hitközség hegemóniáját akarta elérni, s bár később elkedvetlenedve távozott helyéről, tanítása végül is megvalósult.
De hát ki áll a pesti hitközség útjában? Ki a vetélytársa?
Ezt a vetélytársat úgy hívták, hogy Izraelita Országos Iroda.
Két Országos Iroda állt fenn a felekezetben: egy a haladó (neológ) zsidóknak, egy az orthodoxoknak. 1868-ban, mikor a zsidóság két részre szakadt, sőt háromra, az országos szervezeteknek ezek az Országos Irodák lettek volna a csúcsszervei. A csúcsszervek megmaradtak, de a hozzájuk tartozó szervezetek nem jöttek létre. A felekezet élete zajlott tovább; 1868 után a hitközségekben folyt a vallásos élet, az istentiszteletek és a hitoktatás. De a megyei szervezetek, az úgynevezett községkerületek, tizenöt éve még nem tudtak megalakulni. Tehát csak az Irodák éltek, mintha ők képviselték volna a felekezetet, holott erre mandátumuk nem volt, ők vették át a kultuszkormány postáját és továbbították a hitközségekbe, ők uralkodtak a kiegyezés évtizede óta — ha hallgattak rájuk. A neológ Iroda elnöke egy rokonszenves, de minden befolyás nélküli úriember, Schweiger Márton szőlőbirtokos volt, aki minden aktát aláírt, mindenhez hozzájárult, mellékesen tagja volt a pesti hitközség elöljáróságának is. De az Iroda igazi megszemélyesítője egy rendkívül tehetséges, éleselméjű fiatal ügyvéd, dr. Simon József volt. Az orthodox Irodát egy ember személyesítette meg: Reich Ignác felvidéki származású kereskedő, okos és rafinált politikus.
A Wahrmann-Goldziher rezsim egyedül akart uralkodni Eszlár után, és nem kért az Országos Iroda gyámkodásából. A pesti hitközség a magyar neológ zsidóság: ez volt a jelszó. És minthogy az Egyenlőség már kezdettől fogva anyagi kapcsolatban állt a hitközséggel, hasábjain csakhamar megindult a támadás és a kritika az Országos Iroda ellen.
Goldziher kijelentette, hogy a két Országos Iroda olyan, mint
"két őrház, mely mellől már rég felszedték a síneket. A vonatok már rég más irányba mennek, de az őrházak tévedésből ott maradtak."
Majd azt mondta, hogy a két Iroda néha összevész egymással, azután megint kibékül, és akkor mindegyik kijelenti a saját hitközségeinek, hogy most megmentették őket a pusztulástól. Wahrmann pedig odáig ment haragjában, hogy egyszer az elnöki székből jelentette ki, hogy a két Iroda két hollóhoz hasonlít, melyek a sebesült katona mellé telepedtek és várják, mikor sóhajt utolsót. A sebesült felekezet mellett ott lebzselnek — folytatta —, és lesik a percet, mikor lecsaphatnak rá
Simon József replikázott — nem volt lapja, hát körlevelekkel, röpiratokkal. Simon is diktátor természet volt, Wahrmann is az. A felekezet két diktátort nem bírt el. Wahrmannak a fiatal Goldziher teljes erővel segített. Simon is magához vett egy fiatal erőt a folytonos küzdelemhez, a Nyírségből származó dr. Mezey Ferenc ügyvédet, kinek rendkívül éles tolla volt. Minthogy az Egyenlőség a hitközség szócsöve volt, az Országos Iroda új felekezeti lapot indított Magyar Zsidó Szemle címmel, ahol Mezey szikrázó írásai Wahrmann és Goldziher ellen megjelentek.
íme, az idők javulása már abban is nyüatkozott, hogy a zsidók elkezdtek egymással veszekedni. A pesti hitközség céltudatosan folytatta hónapról hónapra a hegemóniáért való küzdelmet. Már a Wahrmann rezsim első közgyűlésén felszólalt egy fiatal tanár.
Kármán Mór, és indítványára a hitközség programjába vette egy zsidó középiskola fölállítását. Milyen messze estünk az asszimiláció eszméjétől, ha ilyen tisztára zsidó gondolatvilág vonul be a pesti hitközségbe.
De Tisza Kálmán nem tágított, szünet nélkül folytatta a megbékítést. A szabadelvűségnek győznie kellett, a homálynak el kellett múlnia. Hiába bukott meg a polgári házasság javaslata, Tisza nem vesztette el a kedvét. Felvirrad az 1884. esztendő, melynek első napjaiban a képviselőházban felhangzik a parlament legnagyobb reménységének bűvös hangja. A fiatal Apponyi Albert beszél a költségvetés vitájában a zsidókérdésről. Kimondja, hogy ő hívő katholikus, márpedig hívő katholikus nem lehet antiszemita. O a jogegyenlőség eszméjében nevelkedett és a jogegyenlőséget nem fogja soha megtagadni. Ezzel az első beszéddel kezdődik a magyar politika fontos esztendeje. Folytatódik Tisza Kálmánnak belügyminiszteri körrendeletével: "Minden törvényhatósághoz a faji és felekezeti gyűlölet megszüntetése iránt." Es Tiszának az is segít, aki (mint ✓
Mikszáth Kálmán feljegyezte) minden három hétben megkérdezte tőle: "Hogy állunk az antiszemitizmussal? Csillapodik már?" És a király Aradon fogadja a zsidó küldöttséget. Nincs még recepció, tehát nem a felekezetek sorában, hanem a tűzoltók után. És azt mondja nekik, hogy számít hazafias hűségükre és támogatásukra. Tehát a király is segít a pacifikálás munkájában.
Tisza nem áll meg egy percre sem. A főrendiház a múlt évben hadat üzent neki, elbuktatta kedvenc törvényét. Most ő üzen hadat a főrendiháznak. Bejelenti, hogy még ebben az évben sor kerül a főrendiház reformjára és felfrissítésére. Különös módon rögtön a bejelentés után az Egyenlőségben három vezércikk jelenik meg:
Szabolcsi Miksától, Kiss Józseftől és Sturm Alberttól. Mind a három cikk azt fejtegeti, hogy a zsidóság mint felekezet helyet kér az újjáalakuló főrendiházban. Tisza nyilatkozik, azt mondja, türelem, előbb fel kell oszlatni a képviselőházat, mandátuma lejárt.
Valóban, közeledik az "eszlári" képviselőház feloszlatása. A választás óriási izgalmak közt zajlik le. Az antiszemita propaganda végső erőfeszítéssel igyekszik embereit behozni. Burbach Péter képviselő szerint 40 000 forint állott rendelkezésre e célból, 30 000 Drezdából jött Simonyi Iván útján, 10000-et Kievből utaltak ide.
Pánszláv és pángermán segítség a magyar antiszemitizmusnak.
Az eredmény: 17 antiszemita képviselő. Valamivel több, mint az
Az eredmény: 17 antiszemita képviselő. Valamivel több, mint az