Alig van kérdés, mely az új-szövetségi iratok tárgyalóit olyannyira érdekelné, mint a párhuzamos (synoptikus) evangé-liumoknak egymással való rokonsága. Midőn az evangéliumokról van szó, azt kell szem előtt tartanunk, hogy ez történeti kérdés:
miért is történeti érvekkel szükséges megoldani. A párhuzamos evangéliumok elbeszéléseikben nagyon hasonlítanak egymásra;
mert azok nagyobbrészt nemcsak Krisztus Urunknak galileai működéséről szólnak, hanem mindannyian azonos módon adják elő az O cselekvéseit és tanításait.. . Egyszersmind azonban nem csekély eltérés észlelhető e három evangélistánál a történeti elbeszélésekben; mert mindegyikök máskép adja elő, amit el-mond; és azután amiben megegyeznek is, azt is oly módon adják elő, hogy egymástól eltérni látszanak! így — például — Szent Márknak ct>aknem az egész evangéliuma benn van a másik kettőben és azoknak is kevés a kizárólagosan saját előadásuk.
A párhuzamos evangélistáknál az elrendezés, nemkülönben az előadás és nyelvkezelés módjában elég nagy az összhangzás;
különösen a beszédek elmondásában gyakran azonos kifejezések, hellyel-közzel még oly kifejezések is használvák, aminők
külön-VEGYESEK 6 7
ben nem használatosak. Mindemellett teljes összhangzás alig ta-lálható közöttük; mert még mielőtt egy kifejezés befejeződnék:
már is egyik másik szó nem egyezvén a többiekével, mindjárt eltérnek egymástól. Miért is az a kérdés merül fel, honnét van az, hogy a párhuzamos evangélistáknál akár a tárgyalásban, akár az elrendezésben, akár az előadás és a kifejtés módjában eltérés észlelhető ? — Háromféle elmélet forog fenn a párhuzamos evan-géliumok összeegyeztetésére nézve és pedig: a) Vannak, akik azt állítják, hogy mind a három párhuzamos evangélista egy közös kútfőből merített, mikor megírta az evangéliumát; b) má-sok azt tartják, hogy egymásra voltak utalva, mikor könyvüket írták, úgy, hogy a második az elsőnek, a harmadik pedig mind az elsőnek, mind a másodiknak a könyvét felhasználta;
végül c) mások azt mondják, hogy a kölcsönös egyöntetűség élőszóbeli hagyományból ered és ez a harmadik elmélet legvaló-színűbbnek látszik. Az a megoldási elmélet, mely azt állítja, mintha mind a három párhuzamos evangélista valamely ős-ere-deti evangéliumból dolgozott volna, méltán elvetendő, mert minden történeti alapot nélkülöz és elegendő ok nélkül minden szóbeli hagyományt elmellőz! — A szóbeli hagyomány, helye-sebben szólva az apostoli hitoktatás, az a főkútforrás, amelyből a párhuzamos evangélisták könyvük tartalmát, berendezését és bizonyos tekintetben a külalakját (külső formáját) is kölcsönöz-ték. Ugyanis a hitoktatásnak háromféle módja, amelyeket — te-kintettel a különböző egyházakra (hitközségekre) — az aposto-loknak szem előtt kellett tartaniok, általánosságban eléggé meg-magyarázza az előbbeni evangéliumoknak egyöntetűségét és el-téréseit. Ebben az összeegyeztési elméletben semmi olyan nin-csen, ami az ősrégi egyházak helyzetének teljességgel meg ne felelne. Ugyanis: Szent Lukács, evangéliumának az elején, maga is a szóbeli hagyományra hivatkozik, mint olyanra, amelyből, mint közös kútforrásból merítettek mindazok, akik evangéliumo-kat írtak. És valahányszor a legrégibb egyházatyák az evangé-liumok eredetéről szólnak, nem említenek más kútfőt, mint az élőszóbeli hagyományokat. — Az egyházi hitelemzés mindenhol nem lehetett egyforma: más volt Jeruzsálemben, ahol egyedül a zsidóságból áttért híveket kellett oktatni ; más volt Rómában, hol újonnan megtért pogányokat kellett a hitben oktatni ; ismét más volt a szíriai Antiókiában, ahol a hitközség zsidók- és po-gányokból áttértekből állott, egyszersmind (vegyes volt a
hitköz-6 8 VEGYESEK
ség). Névszerint a) a zsidókeresztények előtt azt kellett kifejteni, hogy Jézus a megigért Messiás (Megváltó) ; b) a pogánykeresz-tényeknek azt kellett bebizonyítani, hogy Jézus: Isten; míg ellenben c) a vegyes (zsidópogány keresztények) előtt azt kellett kimutatni, hogy az Úr Jézus egyetemes (világraszóló) egyházat alapított. Eszerint háromféle hitelemzés járta az őskeresztény kor-ban, melyek a három első evangéliummal egybehangzók voltak.
Szent Ireneus bizonyítja, hogy szent Polikárp (az apostolok kor-társa és tanítványa) az Úr Jézus csodatételeit és szavait úgy szokta elbeszélni, ahogyan a fültanuktól (az apostoloktól) hal-lotta. Ebből az apostoli hitoktatásból keletkezett egyszersmind a hitelemzésnek bizonyos külalakja (külső formája) és az egy-öntetű hitoktatási írásmód (stílus).
Temesvár. Németh Sándor.
L E L K E M N Y O M Á N . . .
Mi az emberi élet? Erre a kérdésre akart határozott vá-laszt adni a lélek- és elmekórtan egy nagynevű tudósa. Előtte boncoló asztalon szép fiatal ember hullája feküdt. A terem <zsu-folásig megtelt hallgatókkal, akik feszült figyelemmel hallgatták végig az ékesszavú tudós szarkasztikus előadását.
— Uraim!— így kezdte a tudós. — A világnak ez a képe, amely itt előttünk feltárul, nagyon kevéssé poétikus. Látják, hogy ez a hulla itt előttünk nem a mesebeli tenger kéklő, ragyogó habjaiból kiemelkedő gyönyörű paradicsom sziget. De vigaszta-lódjunk azzal, hogy igaz! Mert a tudomány nyilt szemű, uraim!
Megmásíthatatlan világerők viaskodásának eredménye a lét s az emberiség szereplése az örök létezés folyamatában röpke epizód csak, hívságos komédia. Ócska szinház a világ, hol megszakítás nélkül folyik az előadás s a nézőközönsége soha ki nem fogyi soha nem kiáltja: elég volt! Le a függönnyel! Mert ez a néző-közönség, a naiv nagy tömeg a látszat szemfényvesztésén álmél-kodik csupán: a kulisszákat madárdalos, mély lombozatú erdők-nek nézi, hol a lomb résein át a hold ezüst köde szitál a tisz-tásra fénypermeteget, szellő susog, csermely cseveg és felvonulnak a szerelmes párok, a szigorú szülők, gyönyörű lovagok, királyok gonosz intrikusok és a hősök. Mi, a tndomány hivei pedig ott állunk túl a kulisszákon s szánakozó mosollyal hallgatjuk az
VEGYESEK 6 9
újra meg újra kitörő tapsvihart — talán kissé bánkódva is azon hogy nem állhatunk a tapsolók közé.
— Nézzék ezt a hullát, uraim! Drámai hős lehetett az élet színpadán, e merev márványszerűségben is szépek a vonásai, hát még mikor szemeinek sötét fényében érzés vagy könny ragyo-gott s vadrózsa pírja égett most tejfehér arcán s ajka mosolyra vagy édes szavakra nyílt? Varázsa előtt meghajolt mindenki.
S miben állott ez a varázshatalom? Illúzióban, érzéki csalódás-ban, uraim! — Nézzék ezt a tetemet így, amint itt van a koz-metika, az öltözködés művészetének finomkodása nélkül, ebben az éles világításban. Itt nincs most szinhatás, az illúzió köddé foszlik s előttünk a valóság. Túlhevült emberek agyvelejében szépség és költészet volt ez a test, itt pedig nem egyéb mint csontok, izmok, idegek, zsigerek, szövetek halmaza bőrrel takarva.
Hol van üdesége, bája ? Az ember vágyainak víziója volt, suhanó mámora az idegek vibrálásának, a vér áramlásának s ezek az élettani folyamatok beleláttatták a tárgyba azt, ami az alanyban volt csupán.
— íme levettem a koponyaboltozatot a hulláról. Ez a fehér-szürke anyag itt ezzel a sok tekervénnyel, idegrostokkal s az át-meg átszőtt érhálózattal, az agyvelő, nagyobbára fehérjéből áll.
Lelki életünk ennek a szürke anyagnak vegyi folyamata. A figye-lem, melynek kapcsán benyomásainkat s emlékképeinket nyer-jük, vegyi átváltozás e sejtekben. Szellem, értelem, kedély, érzés nem egyebek, mint idegműködések. Testünkből egy inger, vagy a külvilágból egy hang, egy szin megérinti a vezető ideget s ime millió meg millió kép megelevenedik, áthevül, előáll egy szines nagyszerű világ, a belső világunk, az a sajátságos összha-tás, amit fogalomképzésnek, gondolattársításnak nevezünk. De ha ez a szürke állomány megbetegszik, ha külső sérülés éri vagy belső baj támadja meg, ez a belső világ összeomlik, mert e nélkül nincs érzet, nincs képzet, nincs eszme, nincsen érzés.
— Amikor még izzó hidrogén és egyéb gázok hevítették földünket s szerves életnek nyoma sem volt rajta, még nem volt érzés, mely a föld hőfokát megmérhette volna. Csak később a lehűlés folytán keletkezett, hasonlóan a ködgomolyagból ki-váló bolygófoszlányhoz, az a pici alaktalan sejtkezdet, mely böl-csője volt a mai gondolatnak. S eljön a nap, amikor e bolygón megszűnik az életlehetőség a szerves világ számára mikor az utolsó agyvelő ilyen fagyottan, mereven hull az élettelenségbe,
7 0 VEGYESEK
mint ez itt — akkor szín, hang, íz és illatok, formák és minden szépségek eltűnnek, felbomlanak az utolsó agyvelő utolsó rez-gésével együtt. Ezzel az emberiség története lezárult s átveszi uralmát a kihűlt föld felett az öntudatlanság. Uraim ! Ez a sivár kép ne ijessze meg önöket, jóllehet ez a felfogás lerombolja a Szépnek valóságába vetett hitet, de a tudománynak az a hivatása, hogy kíméletlenül eltiporjon minden csalódást s fölébe építse az igazság bástyáját.
Ezeket mondotta a tudós professzor, büszkén körülnézett hallgatóin, megelégedéssel eltelve meghajtotta magát s ruganyos léptekkel elhagyta a tantermet.
Két évre rá a büszke tudóst falusi magányában találjuk, amint egy márvány-mauzóleum mellett méla szomorúsággal kis narancsfákat rendezget. «Fiam hamvainak építettem...» magya-rázza a kérdezősködőknek. íme ő, aki valamikor büszke fölény-nyel lemosolyogta a temetőbe zarándokoló «naiv» lelkeket, akik virágot visznek a «por» — ahogy mondogatni szokta — sírjára, most maga is egész virágerdővel borítja fiának sírját. «Kedvelt virágai voltak ezek» — mondja — és szomorúan tovább játszik a virágokkal.
Most tehát nagyon vigasztalan ez a tudós apa. Delejes sugárzású szemeiben mély szomorúság ül. Csalódott az életben!
Csalódott tudományában ! Csalódott, mert az élet lényegét min-dig csak a boncoló asztalon fekvő hullában vélte föltalálni s úgy járt, mint az, aki kedvelt madárkáját üres kalitkában kereste.
Pedig, ha az életre rá akarunk találni, élő emberben, nem pedig hullában..., önmagunkban kell azt keresnünk. A csillagászat a világ központját a napba, a bölcselet az élet központját az
«én»-be, a természettudomány a sejtbe, én pedig életem köz-pontját lelkembe helyezem.
Ide írom, hogy találtam rá az én lelkemre.
Gyönyörű nyári vasárnap volt. Hajónk nyugodt sebességgel szelte a napsütésben pompázó és szelíden ringó Északi-tengert s biztosan és vigan haladt a gyönyörűséges Helgoland felé. A vég-telen azur égbolt, a mérhetetlen, lágy és pormentes tengeri le-vegő, a gyönyörűen végtelenségbe gyürődző fehértarajos, sötét-zöld oldalas tengeri hullám előttem mind szigorúan tudományos
valóságok, akárcsak a boncasztalon fekvő és bomlásnak induló emberi test, akárcsak nyitott koponyában a fehér-szürke agyvelő-anyag. Ezek a szigorúan tudományos valóságok vettek engem
VEGYESEK 71
körül a derült égbolt alatt és a zöldeskék, szelíden hullámzó mélységek fölött. Mélység alattam és mélység fölöttem... sze-mem a végtelenségbe tekintett s érzéseim a mélységekbe merül-tek. Mintha tisztán átlátnám a végtelenséget, mintha egészen
át-ölelném a mélységeket, úgy éreztem magam s éreztem azt is, hogy nem álmodom s nem ábrándozom, é r e z t e m , f e s z ü l bennem valami, hogy szememből, mellemből, ujjaiflmol szipor-kázik valami, ami több ezen engem körülvevő és szigorúan tu-dományos valóságoknál s ami oly tiszta és igaz, mint tiszta és igaz fölöttem a kékség s alattam a mélység. Ereztem, hogy ez a bennem feszülő valami nem a mesebeli tenger kéklő és ra-gyogó habjaiból emelkedik ki, hanem a szemeim előtt valóban ragyogó tenger-hullámon emelkedik felül. Ereztem, hogy ez a bennem feszülő valami öntudatosan él bennem és világosan látja, hogy e szivárványpompa közepette vígan tapsoló emberi szivek, az egymással találkozó hajók utasainak örömteljes, szívé-lyes és kölcsönös üdvözlése nem csalódás, nem szinházias szem-fényvesztés, hanem valóságos mozgás, szinezés, hullámzás, szív és lélek megnyilatkozása. Szóval éreztem lelkemet, amely betelt a jelen gyönyörű pillanat minden szinével és örömével... érez-tem lelkemet, amely nemcsak egyszerű visszahatás, ideginger...
hanem valóságos élet, amelynek szűk a fölöttem levő végtelen kékség s az alattam hullámzó mélység. Egész valómat energiák, erők és vágyak szállták meg, amelyeknek idegingerekhez semmi közük.
Ugyanilyen lélek-megnyilatkozást örökít meg Nietzsche
«Triumphlied»-jában, amikor így ír: «Wenn ich dem Meere hold bin und allem, was Meeresart ist, wenn jene suchende Lust in meiner Brust ist, die nach Unentdecktem die Segel treibt, wenn eine Seefahrerlust in meiner Brust ist; wenn je mein Frohlocken rief: Die Küste schwand, nun fiel mir die letzte Kette ab, das Grenzenlose braust um mich, weit hinaus glänzt mir Raum und Zeit, o ich liebe dich, o Ewigkeit, du hochzeitlicher Ring der Ringe, o ich liebe dich, o Ewigkeit.»
Aztán feltűntek Helgoland napsugártól pirosan izzó hatal-mas és meredek sziklái. A sziklák alatt elterülő fehér homok-fövényen az emberi élet nyüzsgött, majd a sekély tengerben vígan lubickolt, fönt pedig a szikla zöld gyepén ugyanez az emberi élet állt és állt s egy irányban b á m u l t . . . hosszú órákon át. Mintha odaláncolták volna, mozdulatlanul állt a 60 méter
7 2 VEGYESEK
magas sziklafalon és bámulta a leáldozó nap a szelid tengeri tükörben milliószor való visszaverődését. Égett az égbolt, égett alatta a végtelen t e n g e r . . . s égett a szikla is, amelyen álltam s a lég mintha aranyporral volna telitve, rezgett szemem előtt.
S mindez nem csalódás, hanem elemezhető tudományos valóság.
Én ugyan nem szedtem elő a késeket, a mértékeket, a rendsze-reket, a hypothesiseket... hanem magamba mélyedtem és ott megéreztem a hatalmas és valóságos synthesist, amelyben e pompa minden fénye, szine, vonása, rezgése és hullámzása eggyé olvadt és bennem hosszú évek múlva is visszatükröződik. Megint csak lelkemet éreztem és nem álmodtam, nem ábrándoztam, ha-nem mint «kétszer kettő négy» oly világosan láttam, hogy e világ és minden csodája a Léleknek a szeretet-műve; világosan láttam, hogy itt semmi sem profán, hanem a Lélek mindent megszentelt, hogy itt nincs csalódás, nincs itt mulandó, hanem mindent az örökkévalóság jegyével áld meg a lélek. Akkor vi-lágosan láttam, hogy ez a Lélek belém is lehelt magához ha-sonló lelket, amellyel most egy atomban és egy pillanatban ra-gadtam meg a végtelen tengert és a leáldozó napot.
Visszamenet azonban beborult fölöttünk az é g . . . s aztán vihar jött. A komor égből hatalmas villám-ostorok cikkáztak körülöttünk s magába nyelte őket zajló, morgó és veszélyesen habzó mélység. A sirályok is menedéket kerestek hajónkon s itt-ott felvetett a hullám nagy szájú cápát. Mi pedig kéuytelenek voltunk menekülni a hajó belsejébe. A víg és hangos élet el-némult, az örvendezés mélasággá változott. Ezen veszélyben, ha-talmas és félelmetes villámlások és mennydörgések közepette, mikor egy-egy felbőszült hullámba csapó villám-ostor megvilá-gította a kabint, akkor megint éreztem magamban valamit, ami imára kulcsolta össze kezemet és reménnyel töltött e l . . . Nem hullát láttam, nem fehér-szürkés agyvelőt, hanem lelkemet éreztem, amely az Istenhez közelebb v i t t . . . egészen közel Hozzá, Vele egyesített s ebben az egyesülésben hatalmas reményt s örök
életet éreztem.
Én hálát adok a tudománynak azért, hogy boncolgatja a sejteket, hogy tanulmányozza a fehér-szürke anyagokat, de ezer szívből s ezer csalódott kifakadásképen átkot mondok arra a tudományra, amely felfuvalkodottságában kíméletlenül eltipor bennünk minden szivet anélkül, hogy fölébe építené az igazság bástyáját. Némelyek az életcsirák csillagról-csillagra való
ván-VEGYESEK 7 3
dorlásában, a stockholmi Svante Arrhenius salto mortaléjában, az égitestek sugárzási nyomásában, villamos sugárzásban hisz-nek, én pedig az Istenben, lelkemben, a tengerben, a viharban, a napsugárban hiszek. Hála neked, te mélységes, csendes,
gyö-nyörűséges tenger! Hála neked, te leáldozó n a p ! . . . úgy-e lesz még ébredésed? Még lesznek arany sugaraid? Még sokszor fogod megismételni e gyönyörű boldogságot? Hála neked te Isten! ki mindezt semmiből oly széppé alkottad, ki nekem lel-ket adtál és örök életet Ígértél s ki illattal és gyümölccsel meg-áldottad «kedvem virágab-t, amelyekben vigaszt keres a tudósnak csalódott apai szive.
Rajec. Marszina Alajos.
AZ A Q U I N Ó I S Z E N T - T A M Á S - T Á R S A S Á G B Ó L .
Az 1917. december 11-én tartott felolvasó ülés. Színhely és idő: a központi papnevelőintézet díszterme, este '/2
6-Jelen voltak: dr. Székely István prelátus-kanonok, élnök, dr. Kiss János egyetemi tanár, alelnök, dr. Hanauer A. István apát, igazgató, dr. Hanuy Ferenc apát, egyetemi tanár, dr. Breyer István prelátus-kanonok, dr. Ernszt Sándor prelátus, igazgató, dr. Wol-kenberg Alajos egyetemi tanár, dr. Pataky Arnold egyetemi tanár, dr. Schütz Antal egyetemi tanár, főtitkár, dr. Kaszás Raj-mond kármelita, dr. Martin Aurél egyetemi m. tanár, titkár, Fieber Henrik papnevelőintézeti aligazgató, Ács Ambrus hitoktató, dr. Babura László papnevelőintézeti lelkiigazgató, Kőszeghi László főgimnáziumi tanár és számos egyetemi hallgató. A napi-rend előtt dr. Székely István egyetemi tanár, udvari tanácsos, a Társaság elnöke bejelentette, hogy dr. Simon György veszprémi apát-kanonok az alapító tagok közé lépett. Az ülés első tárgya dr. Scheffler János pártolótag felolvasása volt e címen : Jog, ter-mészetjog és tételes jog szent Tamásnál. Szólott a jog kettős jelentéséről szent Tamásnál. Ismertette a szkolasztikusok termé-szetjogát, szemben az úgynevezett észjoggal s kimutatja szent Tamás alapján, hogy minden tételes jog csak cseréplábon áll, ha nem a természet örök törvényén épül fel. A tartalmas elő-adás nyomán élénk eszmecsere fejlődött ki, melyben résztvett Hanuy Ferenc, dr. Kis János és dr. Székely István.
Dr. Hanuy Ferenc köszönetet mond a felolvasónak, aki szépen ismertette szent Tamásnak ezen téma körül elfoglalt
állás-7 4 VEGYESEK
pontját. Mi nem vagyunk azok, akik szent Tamás minden sorára esküdnénk és azért, bár a természetjog kifejtésében szent Tamás olyan álláspontot foglal el, melyet a kath. jogböl-cseletben most is el kell foglalnunk, a természetjog teljes érték-lésében az újabb jogi szemlélet nekünk már feltétlenül más állásfoglalást diktál.
így szent Tamásnak azon tanával szemben, hogy a jog fogalmához nem tartozik a kikényszeríthetőség, azon meggyőző-désének ad kifejezést, hogy a kikefiyszeríthetőség a jog alkotó eleme; de nem olyan értelemben, mint szent Tamás veszi a ki-kényszeríthetőséget. Mert nem arról van szó, hogy van-e hatalom, mely a jogot kikényszeríti, hanem arról, vájjon a jog-elv olyan természettel bir-e, mely tűri a kényszert; és e tekintetben azt kell mondani, hogy a természetjog tűri a kényszert, ellentétben az etikonnal, mely kényszert nem tűr. Hogy ez így van, mutatja az is, hogy az ember mindig érezte a természetjognak ilyen érte-lemben felfogott kikényszeríthetőségét és ezt különféle módon, néha az ököljog útján is érvényre juttatta. Az igaz, hogy a természetjog akkor is fennáll, ha nem kényszeríti ki semmiféle hatalom, de fennáll úgy, hogy tűri a kényszert, tehát
kikény-szeríthető. Ebben a nuanceban mi szent Tamástól eltérünk.
Mindazáltal különös figyelmet érdemel szent Tamásnak az a törekvése, hogy a jog fogalmától elválassza a kikényszeríthe-tőséget ; ennek célja az, hogy a jog tisztán álljon előttünk, anél-kül, hogy a háttérben álló különböző zsandár-szerepeket bele kellene vennünk. Ez a törekvés beleillik a mai szociálista iskola felfogásába. Ez az iskola azt tartja, hogy a tömeg érvényre jut-tatja a jogot törvény nélkül is, mert magától jön rá ennek szükséges voltára, nincsen szükség jogvédőkre, hanem az ember mindig maga jöjjön rá, hogy melyek a szociális élet szabályai.
A szociálisták ezen felfogása mellett is áll azonban a természet-jog kikényszeríthetősége, mert természet-jogvédelem nélkül ha nem más, hát én magam kényszerítem ki a saját jogomat, hiszen épen ez a kikényszeríthetőség különbözteti meg a ius naturalist az eti-kontól, t. i. hogy míg emez nem tűri a kényszert, mert más-különben megszűnik erkölcsi lenni, addig amaz tűri a kény-szert.
Ez a szociális elv különben már kezd sok tekintetben ér-vényesülni, amennyiben most már mind több és több terület szabadul fel a törvény alól és megy át a társadalom körébe; a
VEGYESEK 7 5
justitiális kötelességeket szociális alapokra fektetik. A különböző karitativ intézményekben tehát meg kell látnunk annak a kívá-nalomnak megnyilvánulását, hogy a tételes jog minél szűkebb területre szoruljon. Ezekben az intézményekben már nem tör-vényről van szó, hanem arról, hogy mindenki érzi, hogy itt a jogalanyoknak bizonyos jogaik vannak (pl. a szegénynek a meg-élhetéshez), melyeknek eleget kell tennünk. Ez mindenesetre
justitiális kötelességeket szociális alapokra fektetik. A különböző karitativ intézményekben tehát meg kell látnunk annak a kívá-nalomnak megnyilvánulását, hogy a tételes jog minél szűkebb területre szoruljon. Ezekben az intézményekben már nem tör-vényről van szó, hanem arról, hogy mindenki érzi, hogy itt a jogalanyoknak bizonyos jogaik vannak (pl. a szegénynek a meg-élhetéshez), melyeknek eleget kell tennünk. Ez mindenesetre