Nem cenzúra, Kerberosz

A választ adó médiák egyöntetűen vallják, az öncenzúrát nem alkalmazzák, tabu téma eset-leg a közszereplők magánélete és a bulvár [szépségkirálynő választástól terjed a lista az intim szféráig (ki kivel, hányszor és mikor)].

Ebben az esetben azonban kételkednünk kell a válaszadók őszinteségében, sőt – horribile dictu – szakmai felkészültségében. Erre minden okunk meg van, mivel személyes tapasztala-taink is a kételyt támasztják alá.

Sok arca van a cenzúrának. Az egyik, amikor a cikket nem jelentetik meg. Néha indok nél-kül, néha azzal érvelnek, hogy a téma nem tarthat közérdeklődésre számot. A másik indok, a cikk túl hosszú, rövidíteni kell. Az interneten ugyan nincs olyan kényszer, mint a nyomtatott sajtóban, de új érvként hangoztatják: a hosszú cikket senki nem fogja elolvasni. Ez pedig felületességre nevel. Akit érdekel a téma, időt szán rá. Akit nem, az a rövid cikkre sem fog rákattintani. Az érv tehát sántít. Mégis, a kényelmetlen részeket törölni lehet. Néha nem is tartják fontosnak a szerzővel egyeztetni, mit húznak ki, vagy mit írnak át. Ebben az esetben nincs copyright, szerzői jog, tisztesség? Lehet, hogy az egyes szerkesztők nem is tudatosítják, most éppen cenzúráznak!?

Ma a sajtó „szabad”, mindenki azt ír, amit akar! – mondogatják és gondolják sokan. Elő-fordul, amikor odatelefonálnak és a cikk eltűnik a netről, vagy csonkul. Jobb esetben a szer-zőt értesítik erről, rosszabbik esetben nem. A nyilvános vitát érdekes módon senki sem vál-lalja. Ám előfordul, hogy az érintett reagál, azonban véleményét nem közlik. De már nehogy cenzúrára merjen valaki gondolni!

Viszont az öncenzúra működik. Mindenki nagyjából tudja, miről nem érdemes írnia, mert közzé sem teszik. Akkor meg kár az energiáért, időért és azt kockáztatja, kitessékelik a szerkesztőségből. Mondvacsinált ürügyet mindig lehet találni. Akár arra is lehet hivatkozni, hogy a szerkesztőség nehéz anyagi helyzetbe jutott, meg kell válni néhány munkatárstól. A kollégák meg ritkán szoktak kiállni egymásért. A szolidaritás minimális, mert mindenki félti a saját állását, bevételét, egzisztenciáját.

A legtöbb olvasó nincs tisztában ezekkel a kényszerekkel és egy-egy cikk olvastán nem mereng az ilyenfajta háttéren.

Sok esetben a médiumok egy helyről kapják a pályázati pénzeket. Ez is komoly függő-séget jelent(het), mert a támogató (vélt) elvárásait igyekeznek teljesíteni. De akkor sem túl rózsásabb a helyzet, ha több helyről jön a pénz, mert akkor még több elvárásnak (akár egy-másnak ellentmondóaknak is) eleget kell tenni. Ez sem biztosítja a függetlenséget, mert ha elveszítem egy részét a támogatásnak, akkor is lehetetlen helyzetbe kerülök. Ilyenkor azután a semmitmondás válik uralkodóvá. A kisebbségi társadalom, mint a miénk, amúgy is na-gyon zavarodott és ezért önpusztító útra lépett, de nem kap semmilyen világos útmutatást.

Gyakran nem valódi viták zajlanak. Lobbizás folyik a háttérben, ami a korrupció melegágya.

A mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy hiába szűnt meg a cenzúrahivatal (hívják azt bárhogyan is), attól még maga a cenzúra nem tűnik el. Sok esetben a cenzor a fejünkben ül és ott zsarnokoskodik. Ez pedig közösségünk kárára van. Egy kisebbségi társadalomban ez az önfelszámolást szolgálja. De félreverni a harangot manapság már sem politikailag, sem társadalmilag „nem korrekt”.

De ne használjunk olyan „politikailag inkorrekt” kifejezéseket, mint a cenzúra! Inkább be-széljünk kapuőrökről.⁸ Az iróniát félretéve, ez a zseniálisan termékeny meghatározás távlatokat nyit. Közben számos kérdés merül föl, melyekre sem általában, sem a felvidéki kisebbségi médi-át tekintve nem tudunk megfelelő választ adni. Pedig alapvetően fontos kérdésekről lenne szó!

Milyen tükör a (kisebbségi) sajtó? – tehetjük föl a kardinális kérdést. Ezt akár lebonthatjuk az egyes lapok szintjére. Torzítják-e a valóságot, vagy sem. Objektívak? Egyáltalán, milyen az objektív hír? A sajtóban megjelenő információk és a valóság tényei eltérnek egymástól?

Ha igen, akkor ez szándékos, felülről sugalmazott, vagy nem szándékos torzítás eredménye?

Léteznek-e strukturális hatások a hírszelekcióban? Vagy csupán emberi tényezőkről/gyarló-ságról lenne szó? A valóság tükrözését mennyiben torzítja a nézettség és a reklámbevételek maximalizálására való törekvés? Meg egyáltalán, mi az objektivitás fokmérője? A hírbe zárt tényszerűség, vagy a közönség hír által generált átélése? Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a hír eljusson a fogyasztóhoz. Látni fogjuk, nem mindenkihez ér el!

A kutatás már évtizedekkel ezelőtt arra a megállapításra jutott, hogy a szerkesztőség és az újságírók szűrőkként működnek, ugyanis a hírek válogatásában a kapuőr egyéni felfogásának és korlátainak, szakmai felkészültségének (kulturáltságának), intelligenciájának, politikai be-állítódásának, látókörének, előítéleteinek, szakmai helyzetének (laptulajdonos, főszerkesztő, szerkesztő) meghatározó szerepe van.

Akármennyire bosszantó, minden emberbe élete folyamán szűrők épülnek be. A „baj” az, hogy mindenkinek van egy saját, privát kapuőre, melyről rendszerint fogalma sincs, vélemény-alkotáskor ignorálja azt, de befolyását nem tudja semlegesíteni! Az érzékelhetetlen szűrőt néha a laptulajdonos vagy a főszerkesztő határozza meg, hogy a sajtó rabszolgái minek tulajdonítanak hírértéket (mit tekintenek megjelenésre alkalmas tartalomnak) és minek nem. Az utóbbi azután nem jelenik meg. Ami nem kap nyilvánosságot, az meg sem történt. Tehát utólagosan is hat.⁹

8 Papp Z. Attila: A kisebbségi média és identitástermelés viszonyrendszere. In Apró István (szerk.): Média és identitás. Budapest, Médiatudományi Intézet, 2014. (A sajtóban megjelenített tartalmakat befolyásoló tényezők című fejezetének felhasználásával készült.)

9 Schönherz Klára (a híres Schönherz Zoltán húga) mesélte nekem, amikor a világháború után hazajött a lágerből, egy újságíró készített vele interjút. Amikor a lapot kézbe vette, megdöbbenve olvasta. Egészen más jelent meg, mint amit mondott. Most képzeljük el, ezt a lapot valaki előveszi és mint hiteles forrást használja föl!

Ez a káros utólagos hatás, mely ellen nehéz föllépni. De ilyen lehet bármilyen munka, mely téves adatokat tesz közzé. Legyen szó rosszindulatú (szándékos), vagy jóindulatú (alultájékozottság) tévedésről.

Sok mindennel lehet manipulálni. Azzal, hogy a híradás az első oldalon, vagy csak a negye-diken jelenik meg és milyen hosszú, netán semmitmondó címet kap. Az interneten például a manipuláció egyik lehetősége, hogy a hírt ugyan fölteszik, de korábbi dátumozással. Így a friss hírek között nem szerepel, csak az archívumban, illetve a régebbi cikkek között. Ezekre meg nyilvánvalóan már nem kattintanak rá annyian, nem kerül(het)nek olyan mértékben a közérdeklődés középpontjába. De nem érheti kritika a ház elejét: nincs cenzúrázás, hiszen megjelent!

E válogatási folyamatok a munkahelyi szocializáció által tovább hagyományozódnak – ki-mondatlanul, vagy kimondva –, netán csupán sugalmazás formájában azután megjelennek a hírgyártás folyamán (ebbe belefér a hírmanipuláció is!). E folyamat fontos összetevője a szerkesztőség és laptulajdonos szakmai és politikai irányvonala, tisztessége, vagy felelősségér-zete. Ebben a vonatkozásban sajnos a felmérés nem nyújt semmilyen támpontot, azaz, hogy a szerkesztők milyen végzettséggel, szakmai gyakorlattal, etikai tartással rendelkeznek. De ha lenne is ilyen adat, minek alapján mérnénk a tisztességet és hozzáértést? Hiszen az adatközlő szubjektív, saját maga adja meg a válaszokat. Ez csak az egyes cikkek elemzése útján volna le-hetséges. Ilyen felmérésről viszont nincs tudomásunk. Hiányzik egy alapos tartalomelemzés!

Érdekes eredményeket hozhatna.

A fontos Kerberuszok közé tartoznak a fi nanszírozók, a már említett tulajdonosok, a hir-detők, a nyomásgyakorló (lobby)csoportok és személyes kapcsolatok, érdekek is, meg az ál-talános politikai légkör, a sokszor feltételezett társadalmi elvárások. A másik oldalon a kö-zönségről (olvasókról) alkotott kép, vagy éppen az olvasókkal való kapcsolattartás mikéntje is befolyást gyakorol.

Nem meglepő, hogy a közönségről alkotott képet vizsgáló kutatások az újságírók ellensé-ges, lenéző, cinikus, arrogáns viszonyulását szokták kiemelni. Azok autista (tehát egy bizo-nyos fokon túl, beteges) módon önmagukba vetett rendíthetetlen hitük révén úgy vélik, ők jobban tudják, mi a jó, „üdvözítő” a közönség/közösség számára és mi a „helyes” álláspont, vagy irányvonal. Tehát egy bizonyos szinten túl, váteszi nagyzási hóbortban szenvednek. Ezt a patologikus állapotot azután különböző díjakkal, prémiumokkal vagy egyéb módon még fokozni lehet. Ez pedig egy torz virtuális világkép kialakításához vezet, ahol mindenki idege-nül érzi magát. Ennek meg főleg a (kisebbségi) társadalom issza meg a levét.

Másképpen fogalmazva, a médiatartalom a kutatás szerint – több-kevesebb torzítással – a társadalmi valóságot tükrözi, amit a sajtóban dolgozók szocializációja és attitűdjei befolyásol.

A médiarutin elsősorban az újságíró számára legfontosabb témákat tárgyalja. Nem beszélve most a társadalmi szervezetek és erők említett befolyásáról. A tartalom sajnos, ideológiafüggő és a status quo megőrzésére irányul. A tartalmat a hatalmon lévők ideológiája határozza meg.

Egyes kutatók a tartalmat befolyásoló tényezőket egymásra épülő szintekként képzelik el, és ennek tükrében elemzik lehetséges hatásukat. Az ideológiai–kulturális szint a társadalom azon kulturális értékeit és hatalmi érdekeit foglalja magába, amelyek kihatnak a megjelenít-hető tartalmakra. A sajtón kívüli szint közvetett vagy közvetlen, akár pozitív vagy negatív módon befolyásolja a szerkesztőség munkáját. A legfontosabb tényezők: a forrás, a közönség, a piac, a hirdetők, a kormányzatok (a magyar és szlovák), a nyomásgyakorló csoportok, a sajtószóvivők és a többi sajtóintézmény. Szervezeti szinten a szerkesztőség egészének, a kultú-rának szűrő és szelektáló képessége.

Az újságírók többsége munkahelyi szocializáción esik át, amelynek során elsajátítja a mun-káját befolyásoló szervezeti elvárások elemeit (megismerkedik a korlátokkal). A (média)rutin

szinten azok az ismétlődő, bevett szokás együttesek jutnak érvényre, amelyeket az újságírók mindennapi munkájuk során „használnak”. Ezek alakítják ki azt a keretet, amely lehetővé teszi az információk gyors felismerését, kognitív csoportokba sorolását és (az elvárásoknak) megfelelő csomagolását. Egyéni szinten ez az újságírók hírszelekcióra kifejtett közvetlen (szuggesztív) hatását jelenti. Azok gondolkodásmódja, az eseményeket értelmező és újraértel-mező döntéshozó képessége, szakmai szerepfelfogása, értékrendszere és szocio-demográfi ai hatása manifesztálódik.

A felvidéki kisebbségi sajtót és közéletet még egy rákfene sorvasztja. Az afganisztanizmus.

Ez az a jelenség, amikor a sajtó a kisebbséget (saját magát) nem érintő ügyekben nagyon kritikus, ám a saját területén mellőzi a konfl iktusok tárgyalását, kerüli a vitákat és nem vál-lalja föl azokat.¹⁰ A „jobb a békesség” címszó alatt. Kritikus cikket ír valaki egy könyvről, színházi előadásról? Vállalnia kell, hogy esetleg vaskos kifejezéseket vágnak a fejéhez, fél évig nem fogadják a köszönését, vagy a háta mögött kígyót-békát mondanak rá.¹¹ Ez pedig nem kellemes, akár azzal is járhat, hogy kizárják a közösségből. Meg egyáltalán Angela Merkelt, vagy Robert Ficot könnyű bírálni, mert holnap nem fogok velük találkozni és vélhetőleg soha sem fogják megtudni, hogy mit írtam róluk.¹² De Bibircsók Binofác holnap számon kérheti rajtam, miért mentem neki, mert csipkés hálóingben és rózsaszín plüsscipőben jelent meg a Magyar Állami Hangversenyzenekar kassai 56-os koncertjén. A király csakazért sem mezte-len! Ilyesmit hallgatással illik megkerülni.