AzEsti kérdés egyetlen mondatból áll. Gondolom, ez a megállapí-tás szerepel leggyakrabban a költeménnyel foglalkozó hosszabb-rövidebb értelmezésekben. Nem mintha a mai – avantgárd írás-módokon edzett – olvasót meglepné ez a mondattani-retorikai fogás, a költemény keletkezésének idejében azonban1, amikor a közönség versízlése, valamint a fiatal Babits költői gyakorlata is ahhoz a strófikus tagolású szövegformához igazodott, melyben a versszakvég szinte minden esetben mondatvéggel esett egybe2, kétségtelenül újszerűnek, „borzongatóan” modernnek számítha-tott. Említeni azonban csak azért említem, mert a hosszú vers-mondat szónoklattani sajátságai meghatározzák annak a két szó-képnek a retorikai pozícióját, melyekkel a továbbiakban foglal-kozni kívánok.
A sokszorosan összetett mondatnak két főmondata van, me-lyek – egy szónyi változtatással – azonos szövegűek, tehát ismét-lésnek (is) tekinthetők. Ezek: „mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:”, „mégis csak arra fogsz gondolni árván:”. Az ismétlés nyomatékosít, ugyanakkor ez az utolsó késleltetés. A „gyáván” –
„árván” szócsere ugyanakkor fokozás, amit a két szó rímhelyzete is megerősít. E két főmondat a 38. és a 40. sorban olvasható, az
„egymondatúság” retorikai szerepe tehát az (is) lehet, hogy a sor-ról sorra fokozódó kíváncsisággal és növekvőfeszültséggel várt főmondat(o) kimondását kellőképpen késleltesse.3
11909ősze; feltehetően a költősaját datálása.
2Két antik időmértékes költeményben (In Horatium;Óda a bűnhöz) él Babits – ugyancsak retorikai célzattal – a strófaközi áthajlás lehetőségével. Mindkét vers 1904-ben keletkezett.
3 A versnyi mondat tüzetes nyelvtani elemzése alighanem arról győzne meg bennünket, hogy nem klasszikus körmondattal van dolgunk, hanem alárendelé-sek alárendelései sorjáznak a szövegben. Ennek ellenére a főmondatnak a
mel-A szöveg retorikai eszköztárában ugyanakkor szerepet játszik a rímelés is. A felsorolás (sorozatosság) hagyományos rímképlete a páros rím, s az Esti kérdésezzel is indul. A 7. sortól azonban ke-resztrímre vált a verselés; újabb hat párrímes sor után ismét négy keresztrímes következik, majd hat párrímesre nyolc keresztrímes.
E harmincnégy sor tehát a következő– rímeiből következő–
ritmusélményt kelti: az elsőhat sor meggyőzi az olvasót, hogy párrímes szöveget olvas (és fog olvasni), a keresztrímek azonban rácáfolnak erre a várakozásra. Egy másfajta, tartalmi várakozást keltve, a ritmusban bekövetkezőbármilyen változás ugyanis a so-rozatosság megszakítását jelenti, és ezzel a soso-rozatosságtól eltérő szövegfordulat ígéretét. A költeményben azonban ez nem követ-kezik be; ismétlődik a páros rím–keresztrím-kombináció, ami ál-tal a tarál-talmi fordulat elvárása elcsitul, helyette következik a fel-ismerés, hogy a vers hat párrímes + négy keresztrímes – majd-hogynem strófikus – szövegszakaszokra tagolódik4. A harmadik szakasz azonban ezt is tagadja a keresztrímek ismétlésével, ami ismét tartalmi fordulatot előkészítőritmusváltásként hat, a visz-szatérés a párrímekhez azonban újabb cáfolatot hoz, majd e so-rozat váratlan megszakadása – ritmikai előkészítés nélkül – lep meg a tartalmi fordulattal, a főmondat elhangzásával. Ezt mint a ritmikai feszültség nyugvópontját jelzi az újabb rímképletváltás, a nyolc ölelkezőrímes sor, a versben megszólaló Én feszültségol-dását pedig egy rímtelen sor közbeiktatása – „miért a dombok és miért a lombok” –, melyet azonban a belsőrím (dombok – lombok) tesz zeneivé és egyben izgatottá. És itt, a főmondatok
lékmondatok sorozatával történőkésleltetésére találhatunk XIX. századi példá-kat. Legismertebb talán Vörösmarty Mihály epigrammája,A Guttemberg-albumba.
4Wolfgang Kayser szerint versélményhez legkevesebb két sor szükséges, mert csak a ritmus és (esetleg) a rím másodszori elhangzása győzi meg a befogadót az ismétlődés tényéről. (Kayser, Wolfgang:Kleine deutsche Verslehre) Ez természete-sen a legegyszerűbb formája a ritmusnak, mely a befogadót nem állítja különö-sebb emlékezetpróba elé, hiszen mindössze két sornyi ismétlődést kell memori-zálnia. A Babits-vers esetében azonban tíz-tíz sor ismétlődését kell felismernie, ami a ritmusemlékezetet bizonyára próbára teszi. Az ilyen bonyolultabb ritmus-szerkezet nem „andalít”, hanem fokozott figyelemre késztet; a retrospektív ol-vasás „nehezített” változata.
szomszédságában, tehát a figyelem számára kiemelt helyen (46.
és 47. sor) találjuk azt a két szóképet, melyekre bevezetőben utal-tam: „s a felhők, e bús Danaida-lányok / s a nap, ez égő szizifuszi kő”.
Érdemes – legalábbis számomra érdekes volt – keresgélni e két mitológiai vétetésűszókép helyét Babitsnak ebben a költői periódusában. Úgy találtam, hogy a görög mitológia mint stílus-forrás a költőe korszakának talán legjellemzőbb nyelvi sajátsága.
Elsőkét kötetének mintegy nyolcvan költeménye közül tizen-nyolcban fordul előszó szerinti utalás erre a mitologikus világra, akár görög istennevek, akár hitregét idézőantik földrajzi nevek formájában. S e számot még növelhetik azok a költemények, amelyekben közvetlen utalást ugyan nem találunk az antikvitásra, szimbolikájuk azonban az antikizáló költemények logikáját köve-ti. Ilyen költemény például a Két nővér, melynek indítása jól szem-lélteti ezt a „logikát”: „Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az egyik előtted, a másik utánad: / az egyik a fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy. / S szól néha könyezve a Vágy: »Én vagyok a Bá-nat.« / S szól néha nevetve a Bánat: »Én vagyok a Vágy.«” Mint-ha a költőaz általa végzetesen meghatározónak tartott két érzés-típust úgy személyesítené meg, hogy a bánat és a vágy istennőit teremti meg ennek érdekében, akiknek hatalma szinte korlátlan a lélek fölött, s idejük az örökkévalóság. A versbeli megszólítás –
„ó, Lélek” – is ezt támasztja alá; nem egyedi, személyes élmény az „istennő-teremtés”, hanem egyetemes tapasztalat lenyomata.
Annak idején Komlós Aladár a Nyugatelsőnemzedékének vala-mennyi lírikusát a szimbolizmus képviselői közé sorolta, egyedül Babits Mihállyal tett kivételt. Ezek az antikizáló költemények azonban ellene mondanak ennek a megállapításnak. Szinte azt mondhatjuk, Ady Endre egyik korai szimbolista verstípusához a kortársak versei közül Babits ilyetén antikizáló versei állnak leg-közelebb. Bennük is szemlélhetjük azt a „mélylélektaniságot”, mely szerint bizonyos lelki tényezők hétköznapi akaratunktól független, fölöttünk álló erők, melyeknek végzetes, mondhatni is-teni hatalmuk van fölöttünk. Az Ady lírájára oly jellemzőnek tartott mítosz- és önmítoszteremtés érhetőtetten Babits költészetében is,
sőt még azt is hozzátehetjük, hogy Ady még oly egyéni „mito-lógiájában” is felfedezhetjük forrásként a görög hitrege-hagyományt, például A Krisztusok mártírja vagyAz ős Kaján cí-műkölteményekben.5
Babits korai – a későbbiektől elkülöníthető– alkotói periódu-sának tekintettem ezeket az „antikizáló” éveket, és valóban, a fent vázolt mítosz-vonzalom jegyében születnek ebben az idő -szakban a költőlegfontosabb ars poeticái. A közismert In Horatium mellett a későbbi Babits-líra ismeretében szinte meg-hökkentőa Hiszekegy, 1911-ből. „Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek, / istent látok, ezert, s nem szomorú a világ.
/ Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg, / egyike zengő ég, másika néma virág” – indul a rímes disztichonokban írott köl-temény, mintha (a költői indulás „dackorszakához” hasonlóan s azt mintegy betetőzve) a keresztény egyistenhittel szemben vál-lalná a költőa pogány (és természetesen antik) politeizmust.6 A
„sok isten” hatalmáról így vall a befejezőnégy sor: „Élnek az is-tenek és még érzi hatalmukat egyre / bárha nem is hisz már ben-nük a léha világ: / egy isten se szorult a hitre s az emberi kegyre / egyike zengőég, másika néma virág.”7Valamivel később kelet-keznek a költő„megtérő” versei. AzOktóberi ájtatosságban azt ol-vashatjuk: „Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy? / Pedig a soknál mennyivel több az egy, / az Egy, akiValaki, mégis, / aki-re hallgat a föld is, ég is.” Az utolsó szakaszban azonban még ott a korábbi lázadó dac: „Kórus padjáról, halld, sürü rácson át / küldöm tehozzád, Isten, ez új imát; / hatalmas vagy földön és
5A különbség elsősorban abban látható, hogy míg Ady ezeket a mű veltségél-ményeket – valószínűleg a romantikától örökölt eredetiségkultusza szellemében – többnyire igen leleményesen elrejti szövegeiben, Babits valósággal hivalkodik velük. Ady „elrejtésére” kitűnőpéldaA ló kérdez, mely felfogható azÍliászazon jelenete parafrázisának, melyben Achilleuszt lova figyelmezteti a végzetre, mely reá a csatatéren leselkedik. A lámpásfejűló, a „tekintetes úr” megszólítás azon-ban ezt átírja „magyarosra”.
6Ady Endre keresztény erkölcs elleni lázadó egyik versét már említettem; ide kívánkozik még Kosztolányi DezsőA bal latorcíműkölteménye.
7Az istenek név szerinti felsorolása: Kronosz, Bacchus, Aphrodité, Artemisz, Proteusz, Pán, Moira, Eümenidák.
égen: / adj, magad ellen, erőt énnékem!” Az Isten kezében című
„keresztény makáma” a hithez vezetőút képtelenségével („El-hiszem, mert esztelen.”) küzd, a végesség szorongásával és az értelem iróniájával, s majd csak 1917-ben mondja ki a Bénára, mint a megfagyott tag, hogy „Ujjainkat a vér, szemünket / a könny edzette könyörű/ igazulásra, gyönyörű/ imának Ahhoz aki büntet. // Látásban és cselekedetben / tébolyunk céllá igazul: / mert így akarta azt az Ur, / hogy ne legyünk többé hitetlen!” S idézhetnők aSzaladva fájó talpakoncíműverset, immár a megté-rés bizonyságaként.
Hangsúlyozom, nem vallási értelemben vett „megtérésről”
van szó, hanem világszemléletiről. A mítoszteremtőkorszak köl-tői világképének központi eszméje az „Egy” elutasítása („meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt”). Világa a sokszínűvilág, de a „szín” ebben az összefüggésben metaforikusan értendő; va-lójában a „különbségeiben” érzékelhető-megismerhetővilágról van szó, melyben ezek „széttartó” különbségek, nem pedig egy-ségbe szerveződők. Ennek vetülete, hogy a költő„világélménye”
is a széttartó sokféleség tükre; nem egységre törőélményvilágot alkotnak, hanem egymás mellett, mintegy mellérendelőformában alakulnak. Az ellentétek nem zárják ki egymást, de nem is alkot-nak egységet. Ezért rangsoruk sincsen; halmozhatók, sokasítha-tók, de mindig „elégtelenek”, hiszen „bár végtelen sok, véges mind a vágyam / s végesből nem lesz végtelen soha”. Ennek megannyi költői vetülete a végletes ellentéteket összefogó – de össze nem békítő– költemények, mint a Vérivó leányok vagy az olyan „ikerversek”, mint a Theosophikus énekekés aStrófák a wart-burgi dalnokversenyből.
Ebből következik, hogy nincs olyan élménylehetőség a költő számára, mely „céllá” válhatna, hiszen a vele egyenrangú – és a céltudat által kizárandó – ellentétes élmény is jogosult a „cél”
büszke nevére. Babits fiatalkori költészete cselekvő, küzdelemre ajzott költészet, mint arról az In Horatiumés azÓda a bűnhözcímű
ars poeticái tanúskodnak.8 Ez a küzdelem azonban a cél nélküli céltudat jegyében áll. Így lesz örök létszimbólummá az „örök körfolyosó”, melyben „bárhol bukom, felén bukom”, s ez a vég-zetes „körmozgás” válik az Esti kérdéskét mitológiai jelképének tartalmává is. A Danaida-lányok korábban külön versre is ihlették a költőt, éspedig éppen e végtelen – és befejezhetetlen – körsze-rűség, körbe fogottság jelképeiként.9 S nyilván ennek megfelelője a „szizifuszi kő”, a célhoz sohasem érőerőfeszítésősképe.
Azért is hangsúlyoztam e két metafora kiemelt retorikai helyét a költeményben, mert felőlük nézve azEsti kérdés a világ e szét-tartó sokféleségének és a sokféleség mögött az örök, meddő is-métlődés törvényének a párbeszéde. Hiszen a föld, melyre az est
„bársonytakarója” ráborul, épp e részletekben létezik: A fű, a vi-rágok, a pillangó mind-mind a sokféleképpen létezés szinekdo-chéja10, ahogy megannyi szépség-szinekdoché az utazásokra, Ve-lencére utaló minden emlék. A földdel, a „szivárványos” létezés-sel szemben az ég kozmikus távola a Danaida-lányokat és a követ reménytelenül görgetőSziszüphoszt mutatja; ami azt is jelenti, hogy a költemény egész létezés-lajstroma értelmét veszti – erre utal két kezdőmotívum ellentétes jelentésben történő megismét-lése a befejezésben. „minek az est, e szárnyas takaró?”, kérdez rá az elsősorban még oly gyöngéd kézzel a földre terített „lepelre”, s az első„szinekdoché” – „minden füszál / lágy leple alatt egyenessen áll” – válik a céltalanság és értelmetlenség példázatává.
8 „vesd el restségednek ónsulyu köntösét…hagyj kikötőt s aranyos közép-szert…állj akarattal a rejtett erőkhöz, melyek a változás … kúsza kerek koszo-rúját fonják.” (In Horatium) „Ó, fogadd ifjú, de derék erőmet! Rontok, építek!”
(Óda a bűnhöz)
9 Az erre valló szófordulatok: „mindörökre töltöget”, „sohasem elég vizet”,
„nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza önmagába”,
„Léthe vizét alabástrom amphorákba mindörökre csak hiába tölti szét”.
10 Akár freudi értelemben vett „elszólásnak” is tekinthetjük a lepkeszárnyon a
„szivárványos zománcot”, mely jelzőmintha aHimnusz Iriszhez szivárványjel-képét „venné át” a későbbi versbe.
Nyilasy Balázs
AZESTI KÉRDÉS ÉS AZ