Ha valaki Babits Mihály költői alkatát, magyar költészetben elfog-lalt helyét szeretné szabatosan, száz évnyi háttérre támaszkodva, de mai ésszel és versérzékkel megjelölni, elkerülhetetlenül zavar-ba jön. Nemcsak kezelhetetlenül, összeegyeztethetetlenül sokféle, sőt nemegyszer ellentmondásos a költővel kapcsolatos kritikai tudás, hanem meglehetősen zavaros a költőkanonizációja és szétszórt köznapi hatása is. Valószínű, hogy Babits esetében is fontos, sőt talán kiemelkedően fontos lenne egy „Babits-újraolvasás”, olyan, amely kritikai szempontból összegezné az eddigi véleményeket, és a hatástörténeti folyamatok tanulságai alapján szembesülne a Babits-költészet egészének és meglehető -sen eltérőtendenciájú szakaszainak poétikai üzenetével. Van, született persze sok kiváló írás, elsősorban Rába György kitűnő, könyve, mely vagy harminc éve jelent ugyan meg, de ma is kor-szerű, megkerülhetetlen áttekintés a költő1920-ig tartó dolgairól.
De a Babits-költészet mai érzékelése mindenképpen új, a poétikai beszéd átfogóbb karakterének újraértékelése irányába kellene forduljon. Egyetértek Kulcsár Szabó Ernőnek a Babits-évforduló kapcsán leírt véleményével, „hogy a Babits körüli szaktudományi munkálkodás jelentős hányada is inkább egy kivételes kulturális-történeti műveltségű, klasszikus-humanista irodalmár emlékmű vé-hez hordja az »adalékok« építőköveit, mintsem hogy az irodalmi századelőprospektív potenciálja gyanánt fogná vallatóra az élet-művet”. Valószínű, hogy ez a „prospektív potenciál”, poétikai természetű, nyelvi lét-projekció lehetne az a kérdés, amely Babit-sot érdekes új megvilágításba helyezné. Alábbi megközelítésemet is jellemzi az az irány, amelyet Kulcsár javasol, amikor jelzi, hogy Babitsnál „már akkor versalkotó tényezővé vált a századelőn meg-újult szenzuális medializáció tapasztalata, amikor a
Kosztolányi-vers gyakran sanzonos hangzását csupán egy könnyebb fajsúlyú szecesszió díszletezte”1.
Konferenciánkhoz, az Esti kérdés cíművershez kapcsolódva, egy ilyen irányú újraolvasás igényével, a vers poétikai konstrukci-ójával foglakoznék. Azzal a kérdéssel, hogy milyen természetű, honnan indul és mivel kontrasztos a fiatal Babits modernsége, modern lét-poétikája.
Kétségtelen ugyanis, hogy Babits meghatározó kezdeménye-zője volt a modern magyar költészetnek, annak, amelynek intéz-ményes-tárgyi háttere a Nyugat, illetve a rövid életű, de radikáli-sabb Holnap-mozgalom lett. Ugyanakkor az is valószínű(és ez már a kortársak számára is érzékelhetővolt), hogy aNyugat kép-viselte modernség már a legkorábbi időszakban sem homogén, benne több, poétikai szempontból legalább két eltérődomináns irány formálódik meg. Az alapító, szimbolikus személy természe-tesen Ady, de mellette, vele párhuzamosan egyre karakteresebb hangsúlyú a Babits-versek másfajta modernizmusa. Az Ady és Babits nevével jelzett kettősség nem véletlenül foglakoztatta a korabeli kritikusokat oly mértékben, hogy ez – Petőfi és Arany ellentéte képében – visszaíródott a magyar romantika korára is.
Költészettörténeti köztudatunk ugyanakkor elsősorban Ady poé-tikatörténeti helyét jelöli ki, és nem könnyűválaszolni arra, hogy mi volt mellette, vele párhuzamosan vagy éppen tőle eltérően Babits szerepe, sajátossága. Babits elsőköltői fellépésétől kezdve tiltakozik az ellen, hogy őt egy epigonnak vagy akár Ady-követőnek tartsák. A nevezetes kétszemélyes fénykép tudatosan szerkesztett ikonográfiája ellenére is – már a legkorábbi pillana-tokban, ebben a fantasztikus költői teljesítményeket hozó háború előtti évtizedben is – felmerült a két költőkontrasztja, különbsé-ge. Érdekes, jellemzőés értelmezendőmódon nem Ady–
Kosztolányi vagy Ady Endre – Juhász Gyula-azonosság vagy kü-lönbség fogalmazódik újra és újra meg, hanem kortársak, akár röviddel előtte, korábban induló és már részben befutott költők
1Kulcsár Szabó Ernő:„Nincs benne tűz...”? – A Babits-év után, ÉS, 2009. január 23.
közül is Babits az, aki a korabeli és a későbbi olvasó számára Adyval összevethető, összehasonlítandó volt.
Közös gyökér: mindketten az Európát a XIX. század utolsó harmadában elárasztó, elfoglaló, nagyon egyszerűsítve „mo-dern”-nek nevezett élettapasztalat, kulturális ön-konstrukció és narratíva mentén lépnek fel. A radikális szellemi átalakulás első d-leges forrása francia: a Baudelaire-től Mallarméig tartó ív, de az új költészet, az új kultúrapercepció éppen a századfordulóra, illetve a XX. század elsőéveire kezd pluralizálódni, és a szimbolizmus megújulása, továbblépése már több helyen történik – központja már nemcsak Párizs, hanem jelentős mértékben London is. A modern költészet legfontosabb megalapítója a Babits számára is rendkívül fontos Baudelaire, aki „a kifejezőérzékenység új típu-sát vezette be, és immár nem épített nagyobb terjedelműnarratív és argumentatív struktúrákra […], hanem olyan radikálisan érzé-keny lelkületet teremtett, amelyet saját percepciói kényszeres tex-túrájának minősége és terjedelme definiált.”2 Egy új szerepű, lét-teremtőés autonóm forma született, mert „csak az önreflexív forma energiái képesek a személyes és az absztrakt azon összes-ségének a megragadására, amelynek fenséges tükrében az elide-genedett lélek szembesülhet legmélyebb képességeivel.”3 Baude-laire után Rimbaud, Verlaine és Mallarmé teljesítette ki a szimbo-lista programot, és „kijelölte azokat a határokat, ameddig a költé-szet elmerészkedhet.”4Valószínűaz, hogy a magyar modern köl-tészet nem a költői minták követése során, hanem az Osztrák–
Magyar Monarchiára jellemzősajátos és olykor meglehetősen ra-dikális kulturális-szellemi átalakulás közegében formálódott meg.
A fiatal Babits filozófiai képzettsége és költészettörténeti ismere-tei beláthatatlanul tágasak és elmélyültek, de centrumában nem a kortárs franciák állnak. Baudelaire-t kiemelkedőlelkesedéssel fo-gadja és fordítja, de a többieket, például Mallarmét egyáltalán
2Altieri, Charles:„Preludes” as Prelude: Defense of Eliot as Symbolist.In T. S. Eliot:
A Voice Descanting. Szerk. Shyamal Bagchee. London, 1990, Macmillan, 3.
3Uo.
4Friedrich, Hugo: The Structure of Modern Poetry. Evanston, Northwestern University Press, 1974. 107.
nem tartja jelentősnek. Azok a szerzők, akik ekkor közel állnak hozzá, inkább a romantika vagy a XIX. századi realizmus, klasz-szicizmus (érdekes módon inkább angol nyelvű) szerzői, Swinburne, Meredith, Poe, Tennyson. Még 1905 szeptemberé-ben Kosztolányinak írott levelészeptemberé-ben utasítja el a „dekadenseket”
(Verlaint, Rimbaud-t, Mallarmét) mint „annyi kis kaliberű poé-tát”5. A franciák közül igazán csak Leconte de Lisle kap egyér-telműfigyelmet – Kosztolányi és Babits levelezéséből tudjuk, hogy a két fiatal költőegymás kezébe adta-vette a francia par-nasszista költőköteteit. A korai Babits-költészet valóban a par-nasszisták, a romantika és a szimbolizmus között megformálódó és a szellemei életben még jóval később is hatékony pozitív gon-dolkodás hátterével alakítja ki világlátását – nem véletlen, hogy abszolút eszménye a magyar költészetből Arany János lesz. A poétikai-kulturális önteremtésben igen fontosak viszont Babits fi-lozófiai olvasmányai, elsősorban William James és a kor vezető pszichológiai filozófiái, illetve 1908-tól Bergson hatása (emellett persze a klasszikus filozófusokon kívül olvassa Schopenhauert, és fordítja Nietzschét).
Babits modern költészeti útja legvilágosabban talán egy korai, 1904. november 17-én Kosztolányinak írt levélben6 fogalmazó-dott meg. Kosztolányi Egyőrültcíműverse kapcsán kezd elmél-kedni a kép jelentőségéről, a kép (sőt a képsor) szubjektumte-remtőhatalmáról a költészetben: „Az ember azt képzelné, hogy valahol, ott lenn folyamának mélyén, […] ott lenn valahol egész csöndben mégis képek alszanak, képek bizony, végig megszakí-tatlanul, a két partnak a folytonos képei, és a felhőknek is – talán a napnak is! – istenem, a napnak! – képei a világnak úsznak ott a mélyen, talán fürödnek, csakhogy nem látszanak, mert a felszín zavaros, tiszták mint egy elsüllyedt város […] képmedre van a
fo-5 Babits Mihály levelezése 1890–1906.szerk. Zsoldos Sándor, Historia Litteraria Alapítvány – Korona, Bp. 1998. 111–112.
6A levélre először Rónay György hívta fel ilyen értelemben a figyelmet, majd Rába György foglalkozott vele könyve „A tudatlíra kibontakozása” című fejez-tében. (Vö.: Rónay György:A nagy nemzedék, Bp. Szépirodalmi, 1971. 96. és Rá-ba, i.m. 73–74.)
lyamomnak […] egy képszalag képezi életem alaprétegét, csak azért nem látszó, mert minden más rajta nyugszik, egy nyúló, ösz-szefüggőképszalagon…”
A költői létmegismerés tehát a tárgyak (a folyópart) képszerű realizálására épül, egy belsőfolyamatot előfeltételez, a külvilág belső, személyes rendje szerinti építkezést keres és talál. A belső mintegy felveszi magába a külvilág tárgyait, és innen, a belsőből származik a tiszta átláthatóság, a lét, a dolgok mélyének tudása. A szöveg mögött egyértelműen William James 1890-esThe Principles of Psychology címűkönyvében megfogalmazott „tudatfolyam”-fogalom áll. Illetve még pontosabban meghatározható a forrás, Babits szinte szó szerint használja, átírja James 1892-es könyvé-nek (aPrinciples rövidített változatának)7 egy részletét. A tudatfo-lyam ilyen felfogása azonban (és ez a levél tanúsága szerint – Za-lai hatására – Babits számára is világos lett) túlzottan optimista, túlzottan a korábbi költészet bensősége felől megbízható tűnő vi-lág, azaz a harmonikus külső-belsőviszonyára épít. A levél sze-rint ugyanis „…átkozott búvárok jöttek, maliciózus tanítómeste-rek és irigy aranymosók […], akik lámpával világítottak a vizem-re: nézd szó sem aranyról; nem látszanak képek […] Összefüggő képmeder? Elégedj meg a szigeteiddel, amelyek kibuknak habjaid örök zavarából és jegyezd meg, minden folyó feneke sár, tömege víz, teteje pedig buborék…”8
Valószínűpontosan ez a (babitsi) lírai modernség legfonto-sabb vonása, az a voltaképpen kiábrándító felfedezés, hogy nincs lehetőség a tárgyak, dolgok, történetek lelkét harmonikusan ki-bontva verset írni. A tárgyi világ jelentésteremtőkeretei (az elő b-bi Altieri-idézetben jelzett „nagyobb terjedelműnarratív és argumentatív struktúrák”) nem állnak már fenn, a két oldalról
7James szerint „a hagyományos pszichológia úgy gondolkodik, mint az, aki azt állítja, hogy a folyó nem más, mint vödrökben lévővíz még akkor is, ha a vöd-rök a sodrásban a tovább folyó tiszta vízzel vannak körülvéve Minden határo-zott kép a tudatban átitatódik és megfestődik a körötte áramló szabad vízben.
Ezzel együtt árad a kapcsolatainak az értelme, a közeli és távoli, az elhaló vissz-hangja annak, amiért hozzánk jött, és a megjelenőértelme annak, amerre ve-zet.” (W. James:Psychology: Briefer Course,New York, Henry Holt, 1892. 165.)
8Babits Mihály levelezése,I. m.: 128–129.
körülfogó, irányt adó folyómeder helyett magának a költőnek kell szigeteket teremtenie – a költői bensőség tárgyteremtő, történet-teremtőfelelőssége elkerülhetetlenné vált. Ráadásul van a benső -ség folyójában valami sötét, taszító, objekt-szerű, mely átláthatat-lansággal jár. Babits számára jól érzékelhetően fontos a látható-ság, a látás elsődleges poétikai értelemteremtőeszménye, nyilván ebből a vizuális orientációból származik sajátos (meglehetősen racionálisnak ható) modernsége, képszerűsége is.
Babits ezzel a modern költészet egyik meghatározó ágának alap-gondolatát rögzíti, a bensőpoétikus önartikulációjának egy olyan módját, amelynek típusa (és az azzal ellentétes típus) már a romanti-kában is érzékelhető9. A századvég modern poétikai beszédmódjai-ban a parnasszista típusú háttérre, hagyományra és hagyományátírás-ra épülő, hipotetikusan „tárgy-alapú” költészetnek nevezhetőirány mellett a másik a romantikára közvetlenül támaszkodó „fantázia-alapú” költészetről beszélhetünk. Babits meglehetősen világosan lát-ta ezt a kétféle, eltérőútvonalat önmaga és Ady különbségében, de megfogalmazta Komjáthy-tanulmányában, illetve a Pető fi–Arany-ellentétéről írott gondolataiban. Hosszabb tanulmányt igényelne az (amit már Rába György példaadóan elkezdett kibontani), hogy Ba-bits poétikai világlátása, korai költészete milyen poétikai-episztemológiai modell szerint működött. Mint kitűnőfilozófus és mint még kiemelkedőbb költő, Babits alaposan végiggondolta versei (és mások költészetének) karakterét. A filozófiai absztrakciót hasz-nálta ugyan olykor tematikus értelemben is (lásd az Emil Lask halá-lára írt verset), de nála vers és filozófia sokkal mélyebb kapcsolatban áll: egy bizonyos létprojekció, létélmény eltérőnyelvi közegen ke-resztül történőartikulációiként működnek.
Érdemes ezért versei megértéséhez végiggondolni azt a szel-lemi hátteret, amely a világkép háttereként működött, illetve ugyanolyan érvénnyel azt a szellemi hátteret, amely versei értel-mezése nyomán kibontható. Egyértelmű, hogy Babits 1908-ig egy olyan szubjektumelméleten gondolkodott, amely elsősorban
9Altieri, Charles:Enlarging the Temple – New Directions in American Poetry during the 1960s. London, Associated University Press, 1979.
William James filozófiájára támaszkodott, illetve abban találta meg leghitelesebb mását. Kulcsjelentőségűvolt azonban a külö-nös barát, Zalai Béla szerepe, aki filozófusként már túlmegy James elgondolásain, és erőteljesen a fenomenológia, a korai Husserl irányába fordult. Az előbb idézett Babits-levél alapján Zalai lehetett az egyik „maliciózus tanítómester”, aki kérdésessé tette a szelf és világ, folyó–folyómeder harmonikus támasztékú eszméjét. Ebben a történetben Bergson lesz az, aki 1908-ban egy új, elfogadható élet- és költészetmodellt súg Babitsnak. Bergson persze kerülővagy egyenesen menekülési útvonal, egy új, komp-lexebb, védhetőbb elgondolását nyújtja a korábbi eszmének a harmonikus, vagy legalábbis tárgyiasan kezelhetővé tehetőfolyó–
folyómeder-relációnak. Az Esti kérdés ebből a szempontból is igen érdekes vers, hiszen egy meglehetősen átfogó lét-projekció megjelenítésére törekszik. 1909-as keletkezésű, ebben az évben je-lenik meg Babits elsőkötete a Levelek Irisz koszorújából,de az Esti kérdés már a következőkötetben, az előzőt folytató, továbbépítő 1911-esHerceg, hátha megjön a tél is!címűben szerepel. Úgy tűnik, ez a vers poétikai szempontból is integratív, magas színvonalon ösz-szefogja a korai Babits törekvéseit, sajátos költői beszédmódját.
*
Az Esti kérdésinterpretátorainak10többsége két szempontból be-szél a versről: az egyik a bravúros formai felépítéssel foglalkozik, a meglehetősen szembetűnőszövegszerkezeti váltásokat (a „mi-dőn”, „olyankor” „ott” sorozatot), a váltás ellenére is érvényesülő koherenciát (sokszor „egyetlen versmondat” emlegetésével) emeli ki, a sorvégi és belsőrímek gazdagságát dicséri. A megközelítések
10Az általam használt interpretációk: Szabó Lőrinc: Irodalomról a rádióban – az Es-ti kérdés,Nagyvilág,1975. 3. szám; Nemes Nagy Ágnes:A hegyi költő– vázlat Babits lí-rájáról, Bp. Kairosz Kiadó, 1984. 39–51.; Rába György, i.m. 313–321. Mesterházi Gábor: A nagy Dajka, In: Palimpszeszt, 2002. 17. szám. Lőrincz Csongor: A medializálódás poétikája – Hofmannstahl, Babits és József Attila. In:Hang és szöveg, szerk.: Bednanics Gábor, Bengi László, Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mi-hály (szerk.) Bp. Osiris Kiadó, 2003. 317–389. Reuven Tsur: Babits MiMi-hályEsti kér-dés– A titokzatos mesterség műhelytitkaiból, In: Literatura, 2006. 4. szám, 507–524.
másik csoportja a vers filozofikus természetét, Nietzsche vagy Bergson hatását emlegeti. Szabó Lőrinc ismétlődőzenei témák sorozatát látja benne, melyet „nagyszabású szünkronizáció” fog össze, filozófiai szempontból pedig Nietzsche „örök visszaté-rés”-gondolatát véli háttérnek. Nemes Nagy Ágnes részletező b-ben kibontja azt a kiinduló gondolatot, hogy a vers a mulandóság legátfogóbb kérdéseinek, tárgyainak a költeménye, egy olyan vers, amelyben a szecessziós modernség, pompa és egyszerűség, mitológia és tárgyszerűség keveredik. Ez a valóban jelentősnek tűnőkettősség folyamatosan felbukkan Nemes Nagy értelmezé-sében, aki szerint a „vers legalább annyira a vágy műfaja, mint a tényé” – benne az „indázó díszítőkedv és a lényegretörés feled-hetetlenül kapcsolódik”. A belsőés külső(a vágy és tény), illetve ezek poétikai kifejezési módjai (a formai díszítés és a tartalmi-eszmei lényeg) egybejátszását tartja Nemes Nagy a vers legfonto-sabb, legértékesebb minőségének. Reuven Tsur egy igen érdekes, friss, 2006-os interpretációjában viszont Nemes Nagy értelmezé-sének, illetve ezen értelmezés „filozófiai lényegretörésének” kri-tikáját írja meg, feltételezve, hogy a versben sokkal inkább egy hipnotikus formahatás működik, és a filozófiai üzenet relatíve je-lentéktelen. Kétségtelen, hogy a vers valamiféle mélyen varázsla-tos tárgy- és világkezelési módot működtet, egy újfajta poétikai modernséget, a személyesség új típusú látását, érzékelését hozza be a magyar költészetbe. Ebben az új poétikai látásmódban azonban számomra (és itt elválnék Reuven Tsur érvelésétől) meglehetősen fontosnak tűnik a vers képein, képrendszerén ke-resztül közvetített sokértelművilágkonstrukció (azaz szükségsze-rűen valamiféle eszmerendszer) is.
A kiemelkedőeszmélettörténeti olvasottság, irányultság miatt Babits valószínűleg verset sem tud írni anélkül, hogy ne gondolná végig az abban megjelenőképeket, érzéseket filozófiai szempont-ból is. Ady költészetében nem lehetne ilyen háttérfilozofálást ta-lálni, az őversei másképp, mással voltak a magyar modernség alapító írásai. Babits viszont, pontosan azon jellemzők miatt, amik mentén Rába „tudatköltészetnek” és „tárgyias lírának”
nevezi a költőkorai időszakát, jól olvasható, érzékelhetőilyen fi-lozofikus konstrukciók mentén.
A vers kétségtelenül sok és alapvetően valóságos tárgy képi, azaz figuratív-nyelvi szövetéből épül, az egyes részek, egységek azonban más és más módon teremtenek tárgyias bázist. Az átfo-gó, uralkodó beszédmód metaforikus, bizonyos elemek olykor szimbolikus vagy éppen allegorikus mélységet kapnak, és a vers egyik meghatározó modalitása éppen ez a tárgyiból bensőség felé derealizálódó, a külsőés belsőhatárait a láthatóság mentén át- és átlépőheterogenitás belsőkezelhetősége, értelme.
Érdemes tehát az eszmei bensőség-tartalmak bázisán újra-konstruálni a vers képrendszerét.
Az Esti kérdés interpretátorai mindig kitérnek arra a szembetűnő szintaktikai struktúrára, amelyre a vers elsőszinten tagadhatatla-nul épül: arra, hogy a három határozószó (a „midőn”, az „olyan-kor”, az „ott”) három egységre (talán mondatra) bontja az egyet-len hangulatúnak tűnőhosszú beszédet (vagy egyesek szerint egyetlen mondatot). Az én olvasatomban a szerkezet ennél bo-nyolultabbnak tűnik. Az elsőegység vitathatatlanul az est képe, a második pedig az „olyankor”-ral kezdődik, itt lép be a személy, a költői hang az eddig személytelen, transzcendens világba. Ezt a részt azonban nem nyújtanám el az „ott”-ig, hanem a „merengj”
sorkezdőszóval új egységet javaslok, egy olyat, amely filozofikus-poétikus módon határozza meg az emlék fogalmát egészen az
„ott” realizálásáig. Az „ott”-ot egy újabb hatsoros rész követi a melankólia viszonyának megjelenítésével, ezután az ötödik rész a
„minek”, „miért” kérdések sorával, végül a verset a hatodik egy-ség zárja – az utolsó három sor a fűszálról.
A vers felütése, címe szubjektív gesztus, a kérdezés körébe vonja a versteremtőpillanatot, az este kérdésként, a kérdés pe-dig estiként jelenik meg. A vers egésze igazából ezt bontja ki:
arra keres választ, hogy van-e, lehetséges-e ilyen fajta pozíció és ha van, milyen világot vesz fel magába, s hova vezet minket
ön-ismeretünkben. A cím elsőnek egyértelműen episztemológiai irá-nyúnak tűnik, a kérdezés, a valami után kutatás akcióját jelzi, míg maga a vers sokkal inkább létmodalitásokat, állapotokat ad meg.
Az elsőrész még a személyfeletti tér és idő, a versbeszéd át-fogó világállapotának megteremtése.
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
A kiemelt, kezdőnyelvi pozícióban megjelenőhatározószó felejthetetlenül hangsúlyossá teszi az időpillanat centrális szerepét miközben a rész további sorai cselekvéssé és e cselekvésben megjelenőlétté transzformálják, megtörténéssé változtatják az egyetlen időpontot. Már itt, az elsőrészben minden aláthatóság és láthatatlanság kettősében építi a világot. Az „est” persze határfoga-lom, a „még igen” és „már nem” kettős működésével láthatóság határára visz, eltüntet, ugyanakkor kiemel.
Az „est” sajátos látásközege ráadásul dominánsan belső, fan-táziaeredetű, a nappallal ellentétben, amikor elönt minket a kö-röttünk jól látható konkrétumok serege – itt mintegy lépegetünk le (a „le”-szálló est nyomában) a szubjektív képzettől a tényleges jelenségek közegébe. Az „óriás dajka” még teljesen belső, fantá-ziakép, őt még nem láthatjuk, csak elképzelhetjük;őaz este látha-tatlansági produktuma. Az este, a leszálló, de még átlátható sötét takaró, lepelszerűléte is valahol a valóságos és elképzelt határán van, és csak a harmadik szint a föld, a fűszál, a virág és a lepke
tényleges, tárgyias jelenség. Nagyon hangsúlyos e létrétegeknek a finom egymásra épülése: egymással alig érintkező, inkább csak összeolvadó-szétváló szinteket alkotnak, mely a nagy transzcen-dens perspektívából, szándékból és tettből (takarót terítődajka tettéből) a kicsi immanens létezőkig és annak érzéséig („nem is érzik e lepelt tehernek”) épül ki. Azt is mondhatnánk, hogy az e rétegek közötti haladás egy sajátos láthatóságállapot eluralkodását jelzi a világban, olyanét, amelybe erős tapintásérzések11 („lágy”,
„bársonyos”) is beépülnek.
Ennek az elsőképnek igen erőteljes ekphrasztikus jellege van,
Ennek az elsőképnek igen erőteljes ekphrasztikus jellege van,