A nagy műveltségű, összehasonlító irodalmár, René Wellek Az irodalom elméletében a filozófiai szempontú irodalomértelmezés le-hetőségein, érvényességén töprenkedve mindjárt gondolatmenete indításakor George Boas kétkedővéleményét idézi, aki szerint
„…a költészetben előforduló eszmék rendszerint banálisak s gyakran hamisak, és tizenhatodik életévén túl már senki sem tart-ja érdemesnek, hogy pusztán mondanivalótart-ja kedvéért olvassa a költészetet.”1. A mindenkor körültekintő, szkeptikus Wellek a folytatásban is jobbára problematizálja, kérdőjelekkel látja el az irodalmi művekben egyoldalúan filozófiai tartalmakat kereső kri-tikusi gondolkozást. „Vajon nem túlozzák-e el mértéktelenül az irodalomtörténészek még az újabb szerzőkkel kapcsolatban is fi-lozófiai meggyőződésük egységességét, egyértelműségét és ható-sugarát? […] jobb-e a költészet attól, hogy filozofikusabb? Meg-ítélhető-e a költészet az általa képviselt filozófia értéke alapján, vagy aszerint, hogy milyen mélyen tudott behatolni a szóban for-gó filozófiába? Vagy megítélhető-e a filozófia eredetiségének kri-tériuma alapján, annak alapján, hogy milyen mértékig tudta átala-kítani a filozófiai hagyományt?” – teszi fel problematizáló kérdé-seit2, majd „A filozófiai megközelítés túlzott intellektualizmusá”-ról beszél3, és némi iróniával jegyzi meg, hogy Coleridge ugyan
„ambiciózus és nem is jelentéktelen filozófus volt”, mindazonál-tal „saját költészetén rendszeres filozófiájának alig látszik nyoma”,
1 René WELLEK – Austin WARREN, Az irodalom elmélete, Budapest, 2002, 111.
2I. m., 115.
3I. m., 116.
végül pedig módszertani alapelvként szögezi le, hogy „A költé-szet nem filozófiapótlék, megvan a maga oka és célja.”4
Wellek kételyes kérdései talán a Babits-költészeten és a Ba-bits-kritikán töprengőnek is ösztönzést adhatnak, hiszen aLevelek Irisz koszorújából szerzőjének differencia specificáját a szakiroda-lom egy része meglehetős határozottsággal jelöli ki a filozofikus-ság körében. „Ezt a lírát metafizikainak nevezem, mert alapját metafizikai élmények adják”5– szögezte le már Barta János 1938-ban megjelent tanulmányá1938-ban. „[…] a lehetetlent kísérli meg: a maga életének ezt azősi hangoltságát, ezt az ontológiai léthangu-latát közvetlenül kifejezni” – kapcsolta karakterjelzőértelmezését a heideggeri léthangulat fogalmához ugyanezen írásában.6
„[…] más érdekli, mint általában a költőket, különösen a ma-gyar költőket […] Ami őt érdekli, az elsőrenden a filozófiainak nevezhetőalapkérdések sora, ember és világ, szubjektum és ob-jektum viszonya, élet és halál, a megismerés, a kifejezhetőség, az emberi egzisztencia […] a mélyre vésett tárgy-képek mögül is minduntalan kihangzik egy rejtettebb szólam – mondjuk talán így: egy ontológiai” – határozza meg, írja körül a babitsi karak-terisztikumot Nemes Nagy Ágnes 1984-ben.7„Megengedte ma-gának, hogy kevéssé kedvezőkörülmények között, egy anyagi lé-tében, politikai, nemzeti tudatában szinte állandóan fenyegetett társadalom keretei között magasabbra nézzen, megengedte ma-gának, hogy az ember világba-vetettsége, az úgynevezett homo sapiens testi-lelki nemléte, alapvetőparadoxona foglalkoztassa (valahogy úgy, ahogy Bolyai megengedte magának a nem euklide-szi geometria fényűzését). Ebben van szellemi-költői bátorságá-nak különlegessége” – jelöl ki e filozofikusság számára kitüntetett helyet a magyar költészetben.8 „Ez a bizonyos mást-látó szem volt az, a mindenek mögött lelki lét-feltételeket tapogató, és tőle
4I. m., 114. 125.
5BARTA János,Magyar líra – magyar verskritika (Utóhang Babits Mihály verseskötet-éhez), Esztétikai szemle, 1938, 58.
6I. m., 61.
7NEMES NAGY Ágnes,A hegyi költő, Bp., 1984, 9–10.
8I. m., 11–12.
elválhatatlanul az a költői kéz, amely a lírai ént kiemelte a vers középpontjából, a romantika óta szokásos »én beszélek«-et más énné, több-énné, nem-énné tette, ilyen módon létrehozva a (majd leendő) objektív líra korai modelljét” – kapcsolja össze a
„lét-feltételeket tapogató” ontologikusság premisszáját a másik alapvetőnek vélt költészetmeghatározó karakterjeggyel, az objek-tivitással.9
Mindeme előfeltevések elemzőértelmezése s a Babits-költé-szet filozófiai, ontológiai karakterének korrekt átmeditálása ter-mészetesen meghaladná előadásom kereteit, ezúttal csupán né-hány kételykérdést tapasztanék e problematikához, s azt sem a Babits-kutató szakértelmével teszem, inkább csak a „hagyomá-nyosabb” versolvasó, a lírai műben elsősorban érzelem-megjele-nítést, önkifejezést, vallomásos közlést keresőbefogadó amatö-rizmusával.
Az Esti kérdésszerzője kivételes filozófiai tájékozottságában természetesen nincs okunk kételkedni. Rába György monográfi-ái aligha véletlenül hoznak sok-sok szöveghelyet analogikus kap-csolatba Spinoza, Nietzsche, James, Carlyle, Bergson megfogal-mazásaival, fontos tételmondataival. Az In Horatium, belátjuk, Hérakleitosz- és Carlyle-reminiszcenciákat tartalmaz, az Óda a bűnhöz címűBabits-vers Carlyle- és Emerson-művek (A Hő sök-ről..., valamint Az emberi szellem képviselői) gondolatvilágához kap-csolódik, A lírikus epilógja a Zarathustra egyik kulcskifejezését is átveszi. S a rendkívüli felkészültségűkutatónak alighanem abban is igaza van, hogy az 1911-ben születettCigánydal„A bergsoni ih-letforrás […] felhasználása.”10. „A kalandos cigányélet rajzában a megvalósult személyiség teremtőbergsonizmusára ismerünk […]
költőnk a kóbor élet viszontagságaiban: a háton cipelt rajkók, a vándorlás, a nomád életforma, a zsiványkodás és az elmúlást is sejtetőelválás, magány képeiben az akadályain keresztül megva-lósuló személyes életnek a szabadságról mintázott példáját eleve-níti meg” – írja Rába.11
9I. m., 13–14.
10RÁBA György,Babits Mihály, Bp., 1983, 65.
11RÁBA György,Babits Mihály költészete 1903–1920, Bp., 1981, 330.
Más kérdés persze, hogy a költemények „kölcsönzött” rész-elemeiből összeállnak-e rendszerszerűösszefüggések, s a vers-szövegek tartalmaznak-e szisztematikus filozófiai gondolatkifej-tést. AzIn Horatiumot azÓda a bűnhözt sA lírikus epilógját ízlelge-tőolvasó mindenesetre eltöpreng: vajon e művek filozófiai remi-niszcenciái jelentősen többek-e, mint kölcsönzések, rész-elemek egy nagyarányú költői bejelentkezéshez. Vajon a fenti verseket nem lehet-e egyszerűen roppant újító igényt kinyilvánító térfoglalásokként (az Ady Endre-iGóg és Magóg-féle költemények párjaként) kezelnünk; olyan rokonszenves művészi kiáltványok-ként felfognunk, melyekben a nagyra törekvőifjúság, az egyete-mes empátiával rendelkező, kiterjedni vágyó, teljességigényű al-kotó nyilvánítja meg jelenlétét, újító, teremtőakaratát? S beval-lom, a Cigánydal esetében is legitimnek érzem a „hagyományo-sabb”, szubjektív érzelmeket feltáró, közvetlen énkifejezést téte-lezőolvasatot. Németh G. Béla Cigánydal-elemzése (az 1987-ben megjelent tanulmánykötet egyik legszebb, legsikerültebb Babits-értelmezése) például nemcsak hogy nagymértékben épít mű faj-történeti, poétikai alapokra, de a biográfia elemeit is versértelme-zőpillérként használja fel. Az elemzőa tárgyias leírás sugalma mellett a vallomásos szint, „a személyes-érzelmi románcos at-moszféra”12 fontosságára is felhívja a figyelmet, sőt, egyenesen úgy látja, hogy míg a Cigánydalban „Az elsőszakasz szinte egé-szen elhiteti magát tárgyias leírásnak”, „A harmadik strófa végén belépős a főmotívumhoz közvetlenül csatlakozó második alap-motívum kibomlása” „egyértelműen vallomásossá” teszi a ver-set.13Az európai cigánymítosz rásugárzása, a reformkori magyar életkép-emlék, a nyugati zenei és vers-műfaj – Németh G. Béla így látja – „egyedi életrajzian atmoszférikus”14verset eredményez a Cigánydal képében. S a kutató a költemény megjelenítette ván-dorlás, elszakadás, otthonos otthontalanság motívumait a költői életrajz, sorstörténet momentumaihoz is hozzákapcsolja. „Ez időben Babits nem talált olyan társadalmi-művelődési értékű
12NÉMETH G. Béla,Babits, a szabadító, Bp., 1987, 90.
13I. m., 94.
14I. m., 98.
közösséget, amelybe a személyiséggé vált ember beléilleszkedhe-tett volna. A vers második főmotívumának („Se apád, se anyád, Se országod, se hazád”) mind a három említett jelentésszinten nem-csak hibátlan műalkotásbeli hitele, de tökéletes helyzeti meg-okoltsága van a mentalitás tekintetében is: elégikus és melankoli-kus, elfogadó és kivágyódó, minden élők törvényeit felismerős velük részvétben eggyé váló ember viszonya ez a maga tárgyához […] A fiatal tanár tanítványaiban szeretett volna támaszt találni, de ha a nyelv nem választotta volna is el tőlük, az életforma és vele a mentalitás szintkülönbsége olyan csillagmérföldekre távolí-totta egymástól őket, melyek fölött hidat építeni lehetetlen volt […] S közben családjával, rokonságával való kapcsolatai is erősen meglazultak, nemcsak a távolság, hanem a mentalitásbeli különb-ségek következtében is. Már országosan ismert név, de társtalan-ságra ítélt ember, aki még csak nem is sejti, meddig tart számki-vetettsége”15– írja Németh G. a fogarasi tanár szituáltságát meg-jelenítve, rekonstruálva, felvillantva.
S azt hiszem, az emocionális, vallomástevő, önkifejező líraisá-got a Levelek Irisz koszorújából,a Herceg, hátha megjön a tél is! és a Recitativ verseit olvasva sok-sok más esetben is odaérthetjük a költeményekhez, mindenesetre jóval gyakrabban, mint ahogyan azt Nemes Nagy Ágnes feltételezi, szuggerálja. S itt korántsem csupán az olyan hagyományos témavilágú művekre gondolok, mint a lírai vallomástétel kettősségét, a kitárulkozás szükségessé-gét és az attól való félelmet megjelenítőSzonettek, az erotikus él-ményt exponáló Sugár, a természettörténetbe ágyazott Aestati hiems;Szőlőhegy télen, de ide értem a korokba, mitologikus szituá-ciókba, különbözőpersonákba, tárgyi környezetvilágokba mind-untalan átlépőverstípusokat is. A drámai monológok, persona-versek, tárgyi „csendéletek”, „lírai festmények”, történelmi-mito-logikus visszaidézések, perspektíva- és dimenziócserék, váltoga-tások a maguk töménységében persze újszerűnek is hathatnak, de azt hiszem, a Golgotai csárdát, az Aliscum éjhajú lányát, a Turáni in-dulót, a wartburgi dalnokverseny strófáit,A világosság udvarát
még-15I. m., 97., 99.
sem kell föltétlenül „megismerőkísérletek”-ként számon tarta-nunk; jómagam inkább a személyiség kitágítására, gazdagítására irányuló konstans vágyat, akaratot vetíteném beléjük. Ne feled-jük, egy másik nagy magyar költő, aKeveháza, aBuda halála, a Tol-di, aTengeri-hántás, azÖrök zsidóés aRáchel siralmaírója ugyancsak korok, perspektívák, dimenziók közt vándorolva, tárgyi ekviva-lenciák sűrűerdejében kereste önmagát és bontogatta a maga mohó, egyetemesen érzékeny lelki gazdagságát. Ez az empatikus terjeszkedés-, kiteljesedés-igény persze a líra mellé a drámai és epikus, a leíró, szituációrögzítőmozzanatokat is igényli, s az en-nek nyomán létrejött különleges komplexitás ugyancsak csábíthat arra, hogy a Babits-költészetben valami egészen újat, a magyar poézisben mindeddig ismeretlen minőséget lássunk.
Egy szó mint száz a Babits-költészet filozofikusságához elég sok kétely fér, ha a „filozófia” kifejezést a fiatal Barta János vagy Nemes Nagy Ágnes útmutatásai nyomán értjük-értelmezzük, s olyasféle fogalmakat rendelünk ide, mint a „megismerőfunkció”,
„léttani feltárás”, „szisztematikus gondolatiság”. Persze az is igaz, hogy a „filozófiai” hangoltságot érthetjük másféle, korlátozot-tabb, megszorítottabb értelemben, a sokat emlegetett babitsi filo-zofikusságot inkább iskolázottságként, a pluralizmusra, kiegészí-tő, ellentételezősokféleségre irányuló attitűdként fogva fel.
Mindannyian tudjuk: az újkori filozófia egészében a szüntelen problematizálások, az ellentétező, kiegészítő, más-más szempon-tot megnyilvánító magyarázatok tárháza. A filozófusok tanulmá-nyozása szkepszisre, kételyre, kritikára nevel. A modern bölcsele-tek mélyéből fölbukó búvár-olvasó különös gyöngyöt hoz magá-val: az igazságkeresőemberi törekvések örök viszonylagosságá-nak felismerését.16 Babits Mihály esetében – így látom – az
16A filozófia problematizáló funkciójának előtérbe kerülése persze a diszciplina problematizálódásával is összefügg. Az újkori bölcselet nagy étosza ismerete-sen a lét-érdekűmegismerés-igény s a rendszerszerű, szisztematikus gondolatki-fejtés, a XVIII–XIX. századi igényes bölcseletek (az objektum és szubjektum, anyag és szellem, gondolati tárgy és megismerés viszonyát megoldani akaró gondolati erőfeszítések) elképzelhetetlenek e két sajátság nélkül. A huszadik századra azonban a filozófia öntudata és önbizalma roppant mértékben erodá-lódott. A nagy cél immáron nem látszott elérhetőnek, aTiszta ész kritikájavagy