Horváth János 1912-ben írt, de csak 1967-ben megjelent Babits Mihály címűdolgozatában1 használja a „véghangulatos állókép”
kifejezést Babits leíró kompozícióinak elemzéséhez. Horváth Já-nos munkájának címe –Babits Mihály– összegzőtanulmányt ígér, valójában azonban inkább az addig megjelent két kötet (Levelek Irisz koszorújából,Herceg, hátha megjön a tél is!) kritikájaként olvas-hatjuk. Az elsőkötet – ahogy Horváth írja – „szabatos másoló-nak mutatja Babitsot”, azaz, amit megnéz, amit megfigyel, azt roppant tömör plaszticitással tudja ábrázolni: „… tehetsége, mely a plasztikus ábrázolásban leli kedvét, minden korábbi költőink közül az Aranyéval rokon” – írja Horváth. Ugyanakkor felhívja a figyelmet Babits leírásainak egy félreismerhetetlen sajátosságára:
arra, hogy leírásai szinte soronként önálló képet adnak, melyek-nek mindegyike szinte önmagáért látszik kidolgozottnak. Amo-lyan felsorolásszerűa Babits-féle leíró vers: önálló, kidolgozott képek, látványok, amelyek valamely összefüggőnek tűnőegész benyomását adják. Egy Babits-féle kép részlete például aVásár címűversből:
Friss hótól pöttyös báránybőr süveg, vásári pénz koppan a durva markon.
Kilógó ing, zord búsa szemívek, s római szó kopik a szennyes ajkon.
Sötét örménnyel alkud az oláh, szekérre szórva hosszuszőrü szűre;
is kutya béfut a szekér alá s gyáván vonít a tarka népsürűre.
1 HORVÁTH János,Babits Mihály= Babits Mihály száz esztendeje, szerk. PÓK Lajos, Bp., 1983., 51–74.
Ha megvizsgáljuk ezt a kis részletet, valóban önálló képek so-rát látjuk felsorolásszerűen. S ezek a képek látszólag „nem fog-nak kezet” – Horváth János kifejezésével –, hanem „saját életet élnek”, saját történeteket mesélnek. Egy-egy jelző, egy utánvetett félmondat önállósítja a látványelemeket, amelyek így, a széttartás révén keltik az egész képzetét: a Babits-féle leírás tömör plasztici-tása tehát az egész benyomását kelti.
Ezt az alkotói metódust, ahogy a költőa látvány egészét szét-tartó képek sorává írja, Horváth János dolgozata „elemző látás-nak” nevezi – nem hibaként rója fel tehát, hanem a Babits-féle leíró vers alapvetőeszközeként említi: együtt a leíró versek zárla-tával. Horváth szerint ugyanis Babits leíró kompozícióinak utolsó egysége az igazán hangsúlyos az egész megformálódása szem-pontjából: az utolsó kép, az utolsó részlet olyan hangulatot kelt, amely „visszamenőleg ráömlik halványan az […] árva részletekre, s egységet ad nekik” – írja Horváth János. Az idézett versben:
Messze a tiszteletes nagy hegyek, égbenézőtársai agg Negojnak, melyekre nem vet senki most ügyet, lassan a bús ködökkel egybefolynak.
A széttöredezett, elősorolt, apró látványokat tehát a hatalmas, a monumentális váltja fel, fogja össze; ez kelt hangulatokat, s ez a végsőlátvány keltette hangulat vetül vissza a vers egészére, s kapcsolja össze a nem egyszer széttartónak tűnő, önállósuló ké-peket. S Horváth János konklúziója: „…ha Babits leíró költemé-nyeiből némi hangulatot sejtünk felénk áramlani, azt többnyire legutolsó sorai idézik elő” – s erre a jelenségre, illetve a jelenség mentén leírható versekre alkalmazza a „véghangulatos állókép”
kifejezést.
Az Esti kérdést illetően Horváth János meglehetőst szigorú.
Túlírtnak tartja a verset: a csekély lírai vázlat – írja – összefoglal-ható ekképpen: „…mikor az est leszáll – bármerre járj –, bármin gondolkozzál a világban – csüggedten mégis csak azt kell kér-dezned: mi végre minden.” A vers pedig úgy épül fel, hogy ez a
többszörösen összetett mondat sokszorozódik, az egyes tag-mondatok párhuzamos értelműmondatokkal, képekkel szapo-rodnak fel, a lírai vázlat a leíró jellegűfeldúsulás során „elrészle-teződik”. Ily módon – írja Horváth János – „…a lírai befejezés, ha tervbe volt is véve eredetileg, most már csak afféle kénytelen kikerekítésnek tűnik fel.”
A befejezés valóban nem volt „tervbe véve”, Babits maga is úgy emlékezett vissza2, hogy sejtelme sem volt arról, miképpen fejezi majd be a korábban, már Fogarason elkezdett versét, amely – ahogy Rába György írja3– a bergsoni filozófia szabadító esz-ményének példájaként olvasható: arról szól, hogy „az élőlény ide-je több, az emlékezetben összekapcsolt pillanatból áll” – ahogy Bergson fogalmaz.4
E pillanatok pedig képekben jelennek meg a versben, párhu-zamos képsorokban, a Nemes Nagy Ágnes-i hasonlattal élve5, mint filmfelvevőgépen pörögnek a képek egészen a velencei záróképig, ahol megfogalmazódik az „esti kérdés”.
Nemes Nagy Ágnes elemzése óta olvassuk a verset a három határozószó, a „midőn”, az „olyankor” s az „ott” által tagolt kompozícióként, a három határozószó teszi áttekinthetővé a vers
„sűrűségét”. Az egyes határozószavak indítják el az egyes egysé-gek képsorait, azokat a képsorokat, amelyek révén az egyes egy-ségek lényegében hasonlóan épülnek, mint a Horváth János által említett véghangulatos állóképekben. A különbség talán annyi, hogy a képek az Esti kérdésben kevésbé tűnnek állóképeknek.
Éppen a filmszerűpörgés és jelenetezés révén megmozdulnak, szorosabban látszanak összekapcsolódni, illetve az őket vezérlő határozószavak erősítik a képek összetartozását, biztosítják, hogy kép a képpel „kezet fogjon” az egész érdekében.
Továbbiakban kísérletet teszünk arra, hogy azEsti kérdés ké-peit – a teljesség igénye nélkül – állóképekké bontsuk, azt
feltéte-2RÁBA György,Babits Mihály, Bp., 1983., 63.
3Uo.
4Idézi RÁBA György,Uo.
5NEMES NAGY Ágnes,Mire való?= N. N. Á, A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Bp., 1992., 30.
lezve, hogy lényegében az Esti kérdés kompozíciója egy kissé a véghangulatos állókép kompozíciója felé mutat, azaz a képek, képsorok tulajdonképpen önálló életet élnek: egészen a harma-dik, az „ott” határozószóval kezdődőegységig, amely mintegy el-sőcéljává lesz a „képsorolásnak”. Aztán külön szeretnénk kitér-ni a három határozószó után a kötőszóra:, a „vagy” kötőszót is belevonjuk a verskompozíciót meghatározó elemek közé. A vers utolsó három sora véleményünk szerint az, amelynek hangulata, tartalma stb. meghatározza mintegy visszamenőleg a vers egé-szét, és igazán összefogja a vers képeit, megelőzőegységeit. Affé-le módszertani segédAffé-letért ismét Horváth János tanulmányához fordulunk, annál is inkább, mivel azőe verssel szembeni legfon-tosabb érve, hogy a képek olyannyira elrészleteződnek, hogy el-veszítik kapcsolatukat a „mi végre minden?” lírai alapkérdésével.
Az elsőegységben az alapkép, a takaró-hasonlat hasonlítói önállósulnak, a látványok: takarót terítődajka, egyenesen álló fű -szálak, ránctalan szirmú virágok, szivárványszínűlepke vala-mennyien önálló létezők, de a lepel-hasonlat visszatérése „leke-rekíti” a képsort, egésszé teszi az egységet. Itt, az egységen belül tehát megvalósul a széttartó képek összekapcsolódása, az össze-kapcsolódás kontextusából talán csak az utánvetett, halmozott jelzők („e könnyü, síma, bársonyos”) villannak ki, túlzó elem-ként, amely talán túlontúl is önállósítja a jelzettet.
Az „olyankor” kezdetűmásodik egység mutatja legerő teljes-ebben a széttartást: a „vagy” kezdetűhelyzetvariánsok egyenként és külön-külön történetet rajzolnak, ilyen értelemben tehát önál-lósulnak, köztük a kapcsolat csak nyelvtani: az egyes szám máso-dik személyűmegszólított fűzi mindössze egymáshoz a képeket.
A széttartás tudatos: a felvillanó, tovafutó képek mintegy varián-sok az estére, s a variációk nyilvánvalóan eltérőek: belefér közé-jük a „barna, bús szobában” való merengés, a hajó ingó padlatán ingás szédülete és az idegen városban bolyongó csodálata is. Az egység széttartó képeit a merengés, az emlékezés lírai szituációja fűzi ismét össze, mintegy „visszamenőlegesen” értelmét adva az addigi csapongásnak.
Tehát az elsőegység egy, a hasonlítóiban szétburjánzó hason-lat „megfegyelmezése” révén, a második egység az emlékezés kö-zös nevezője segítségével rendezi egésszé önmagát, a harmadik a kérdések ismétlése révén látszik egésznek. A képek széttartása itt is nyilvánvaló: egymás mellé kerül az est, a márvány, az apály, a felhő– ami összefűzi őket, az a kérdéseket indító „miért” és a
„minek”. A két leginkább önállónak tűnőkép viszont („a felhők, e bús Danaida-lányok”, illetve „a nap, ez égőszizifuszi kő”) már a zárlat felé mutat: a létezés legegyszerűbb, ám megválaszolhatat-lan kérdése felé.
„Ráció és emóció, tudat és tudattalan, gát és gátszakítás” – sorolja metaforáit Nemes Nagy Ágnes klasszikus elemzése 6 az Esti kérdés kompozíciójának vezérszavaiként: az egyes egységek belsőrendje valóban ezt mutatja. A széttartó, nemegyszer önálló létezésük küszöbéig jutó képek szinte szétfeszítik az egyes egysé-geket, de mindenütt ott a gát: az elsőben a hasonlítás, a második-ban és a harmadikmásodik-ban az ismétlés alakzatai, amik biztosítják az egész érzetét.
„Miért a végét nem lelőidő?” – zárul a harmadik egység, és zárulhatna maga a vers is egy pátoszos kérdéssel, amely önmagá-ban összefoglal: a korábbiakönmagá-ban elmondott idő–tér–kérdések gondolatsor hömpölygésének linaeritásában mintegy célként megjelenve. Kétségkívül egész a vers így, a „végét nem lelőidő” kifejezés tartalmilag visszautal és összegez; ami viszont kimarad az összegzésből, az a „hogyan”. E patetikus sóhaj, a vélt fő kér-dés ellentmond a vers folytonosan fegyelmezett szertelenségével, játékosságával: a nem egyszer önmagukért való játékként feltűnő rímek, szójátékok, a párhuzamos gondolatok sorjáztatásának já-téka nehezen egyeztethetőe patetikus zárlattal, konklúzióval.
Ezért és ekkor következik a „vagy” kezdetűutolsó három sor, amely afféle csattanóként összegez és indítja újra a verset.
A „vagy” kötőszóval kezdődőfűszál-kérdés mintegy negyedik egységként lesz az addigiak céljává, A korábbi egység pátoszig fu-tó-ömlő, a monumentálisig kérdezőkérdései után a kicsi világ, a
6Uo.
hétköznapi kapcsán teszi fel utolsó kérdését: a hangsúlyozott el-lentét, ami a patetikus és hétköznapi közt feszül, óhatatlanul iro-nikussá teszi a verszárlatot. S ez az ellentétezésből fakadó irónia az, ami a véghangulatot is biztosítja és jellemzi: ez az, ami „vé-gigömlik” a vers korábbi egységein, s biztosítja az önállósulni akaró elemek (széttartó képek, helyenként szinte menthetetlenül önmagukért valónak tűnőrímek, szójátékok, a verszene, a pátosz és könnyedség) egységét.
A Babits-recepcióban az irónia fogalma elsősorban az 1930-as évek környékén keletkezőművek kapcsán jelenik meg. „Babits – ahogy Kenyeres Zoltán fogalmaz7– egyre kételkedőbb lett. Nem a nagy I-vel írt igazság meglétében kételkedett, hanem abban, hogy érvényesülni fog. Abban kételkedett egyre inkább, hogy a nagy örök eszmények, melyek valahol fölöttünk lebegnek, valaha is elérhetők lesznek. Babits a ’30-as évek elejétől kezdve lassan kételkedővé vált. Megmaradt metafizikusnak, de szomorú és ke-serűmetafizikussá vált.” Vagyis nem vált ironikussá Kenyeres Zoltán szerint – amennyiben az „ironikusnak” a Rorty által defi-niált tartalmát tekintjük. Rorty az ironikust a metafizikussal való oppozícióban értelmezi. Metafizikus az, aki meg van győződve arról, hogy van valami, ami az időés a történelem ,,fölött” áll. Is-ten, Örök Igazság, Lényeg. Ironikus az, aki azt mondja, hogy minden az időés történelem ,,alatt” megy végbe, az időés a tör-ténelem fölött nincs semmi. A törtör-ténelem pedig apró, kis esemé-nyek esetlegesen egymásra halmozódó, egymásra következő tömkelege. A metafizikus azt mondja: törvényszerű. Az ironikus azt mondja: esetleges. A metafizikus szerint a dolgoknak végső, teleologikus rend szab irányt. Az ironikus előre nem látható, vé-letlennek mutatkozó történésekről beszél, melyeknek legfeljebb utólag adhatunk magyarázatot. A metafizikus alapállapota a hit és meggyőződés, az ironikusé a kételkedés. Ebben az értelemben Babits valóban nem lett ironikussá (szemben például
Kosztolá-7KENYERES Zoltán, Babits és a metafizikus hagyomány= K. Z.,Korok, pályák, művek. Bp., 2004.
nyival, akinek némely művében igenis értelmezhetőa fogalom), s ez a gondolatsor azEsti kérdésesetében is értelmezhetetlen.
Szörényi László AranyVisszatekintésének értelmezésében egy más iróniafölfogást (Solger) említ: „Az irónia […] egyrészt áthat-ja a tragikumot, másrészt lehetővé teszi létrejöttét, mert feltárja az emberi dolgok hiábavalóságát.”8Az Esti kérdésesetében – ha igaz a feltételezésünk, s valóban értelmezhetőa vers az ironikus verszárlat, a „véghangulat” révén – erről lehet szó: az öröknek hitt emberi dolgok időbe vetettségéről, illetve a kérdés, a kérde-zés patetikus kötelezettségéről s a végső, nagy kérdésekre való rákérdezés vélt hiábavalóságáról. Az Esti kérdés – ebben az érte-lemben – a porból, a végesből, a végtelenbe kérdezőember iró-niájának s öniróiró-niájának verse.
8 SZÖRÉNYI László,A humoros elégia = Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának elsőszakaszából., szerk. NÉMETH G. Béla, Bp., 1972.
Kovács Melinda: Motetták III.
Odorics Ferenc
„MIÉRT A MULTAK?”
Az archaikus hagyomány leplei azEsti kérdésben
„…hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.”
(József Attila)
„Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végsőlényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele.”1 (Ottlik Géza)
„A hallás az időé, de hallani azt is, ami túl van az időn. Amit az ember lát, az csupán burok, […] a dolgok héja;
ami hangzik, az láthatatlan.”2 (Hamvas Béla) Ahogy az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró a féltett földet lassan eltakarja, úgy terítik be a nyelv, az Esti kérdés verbá-lis leplei az archaikus hagyomány egyes rétegeit. A költői nyelv egyszerre leplez el és leplez le. A nyelv óhatatlanul eltakarja, elfe-di az élőanyagot és a láthatatlan metafizikai dimenziókat egy-aránt, s éppúgy – a nyelv retorikai működése következtében – le-leplez és felfed, fellebbenti káprázatos fátylait, látni engedi a lát-hatatlant. Látni engedi a már nem láthatót, az elmúltat, a csupa szépséget és gyönyört, ahogy azEsti kérdésis felidézi az archaikus hagyomány egyik legfontosabb alkotóelemét, melyet mára a mi-tológia és tudatalatti őriz csupán: az aranykort. „[C]supa szépség közt és gyönyörben járván” – olvashatjuk Babits versének kérdezőhelyzetében. „[A]z aranykor a béke, a szépség és a ter-mékenység ideje, a földön megvalósult tényleges realitás. Amikor a szellemi és isteni erők az emberi sorsba, a közösség életébe, a
1OTTLIKGéza:Iskola a határon, Budapest, Magvető, 1959, 174.
2HAMVASBéla:Eksztázis,Medio, 1996, 6.
természetbe és az anyagba szabadon és bőséggel áramlottak, mindazt, ami a földön élt, átvilágították, megszentelték és teljessé tették. A látható világ természetes módon kiegészült a láthatat-lannal.”3– írja Hamvas Béla aScientia Sacraelsőkötetében. A lát-ható és a láthatatlan folyamatos, egymást váltó játéka figyelhető meg azEsti kérdésel- és leleplezőmozgásában.)
A vers felütésében ugyanazt olvashatjuk, hogy az est mint az időés a kozmikus mozgás metaforája takarja el a földet, de a va-lódi mozgató, a végsőelrendezőaz óriási dajka:
„e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka,”
Az óriási dajka, a hatalmas beszélő, aki a holt anyagba az élte-tőszót, az igét, a theosz logoszt leheli, aki a nappal és az éj, a vi-lágosság és a sötétség örök játékát irányítja, kétszeresen is beszélő név, hiszen egyrészt dajkaként táplál, életerőt ad, életben tart, másrészt a retorika leleplezőműködésében megmutatkozik a dajkában a dajka ajka (a szóba rejtett szó paronomázikus ereje mutatja meg), a hatalmas megszólaló beszélőszerve. Itt rajzoló-dik meg és lepleződik le a vers metafizikai háttere, itt mutatkozik meg a láthatatlan, az isteni szó; a szellemi dimenzió itt nyilatkozik meg háromdimenziós jelenünk tér–idő-mátrixában. S itt hangzik fel ismét az archaikus hagyomány szólama:
„A hagyományban levőtudás őskori kinyilatkoztatás. Ez az őskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerű: az ember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez való hasonlóságát megőrizze. […] A hagyomány pedig: az emberi és az isteni világ között levőkapcsolat állandóságát tartja fenn.”4 Az archaikus hagyomány fenntartója és őrzője jelenkorunkban, az apokalipszis korában többek között a művészet, s elsődlegesen a költészet. A költészet, amely elleplezi és leleplezi az archaikus
3HAMVASBéla:Scientia SacraI. kötet Medio Kiadó, Szentendre, 1995. 23.
4Uo. 118–119.
hagyományt. Az egyes korok, korszakok, műfajok, költői életmű -vek, pályaszakaszok, versszövetek, retorikai eszközök és fogások folyamatosan, bár sokszor csak szakaszosan, töredékesen, esetleg pontszerűen megmutatkozóan a szellem és az anyag, a megnyil-vánult és a megnyilvánulatlan kettősségéről számolnak be, vagy épp e kettősség látszat-létéről, tünékenységéről beszélnek az egy-ség bonthatatlanságát mutatva fel, hiszen – ahogy az Esti kérdés-ben olvashatjuk:
„s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot”
A lepke, mely retorikai megjelenésében (a lep tőben) és repté-ben, működésében is rejti a lepleket, dupla szárnya a kettő sségek-re, az ellentétek, a polaritások világára utal, hasonlóképpen a zo-mánc is beborít, elfed, eltakar, s ebben a kettős, dupla, s egyre sokszorozódóan rétegződőviszonyrendszerben a hímes lepke nem veszti szárnyáról, így rendíthetetlenül őrzi a szivárvány mi-nőségét. A szivárvány az összes szín, a földi és az égi világ egysé-gének: az ember és az isten örök szövetségének a jelképe.
„Ha a szivárvány megjelenik a felhőkön, látni fogom, és meg-emlékezem az örök szövetségről, amely fennáll Isten és minden élőlény meg minden test között a földön” – olvashatjuk a Terem-tés könyvében (9.16).
A lepke, mely reptében föld és ég között lebeg, amint földet ér, takarja, mégpedig dupla szárnyával kettősen takarja az égi, lát-hatatlan valóság alatt elhelyezkedőanyagi világot, szárnyai zo-mánca újabb réteget von a két világ közé, és maga a lepke is hí-mes. S itt ne engedjünk a retorika elleplezőjátékának, ne olvas-suk a hímes lepkét a helyettesítés eminens retorikai eszközeként, ne engedjünk a szinekdoché nyelvi, eltérítőerejének, azaz a „hí-mes lepke” szerkezet maradjon szó szerinti, azaz ne elleplező le-gyen (miszerint nem a lepke hímes, hanem a szárny: ugye, milyen ügyetlen parafrázis!), hanem leleplező: a lepkemaga hímes, hím-zett, festett, mintázattal, takaró felülettel ellátott. Visszatérünk az elvileg végtelenül szubverzív forgató, felforgató és így vissza is
forgató dekonstruktív retorikához: a hímes lepke maga a lepel és egyben a lepel metaforája.
Az archaikus hagyománynak megfelelően mutatkozik meg Babits versének orphikus, rendteremtőköltői nyelvében az, amit a szemünk nem láthat: az égi és a földi világ közti rétegek, bur-kok, leplek, takarók sokasága. AzEsti kérdésaz elsőtizenkét sor-ban az egymást is takaró leplek leleplezését, megmutatását végzi el úgy, hogy minden tökéletesen rendben van. E tizenkét sor hangvétele békés, nyugodt, szeretetteli. A föld, melyet beterít a bársonytakaró: féltett, maga a mozdulat óvatos, hisz a lágy lepel alatt minden fűszál egyenesen áll, a virág szirma sem kap ráncot:
„bársonytakaró, […]a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot”
A természet ember által érintetlen világában minden tökélete-sen rendben van, a takaró bársonyos, s e lepelnek árnyán úgy pi-hennek a lepkék, a virágok, s minden fűszál, hogy nem is érzik e lepelt tehernek.
A vers második részét kezdő„olyankor” az elsőrésszel ellen-tételezően megnyitja a jelenkor emberének apokaliptikus világát, s felidézi a modernségben sokat emlegetett természet–kultúra oppozícióját. Az kulturális helyszínek, terek és emberi helyzetek jellemzőit vegyük sorra az alábbiakban.
A szoba bús, a kávéházi ember bámész, a domb oldalán ku-tyáját sétáltató fáradtan jár, a kocsis álmos és bóbiskol, a hajó padlata ingó, rajta szédül az ember, a városban idegenül bolyong, a víztükör homályos, matt, s az utcalángok vonala kettős. A ket-tősségek, a polaritások között élőember világa idegen, bizonyta-lan, homályos, apokaliptikus.
A vers apokaliptikus hangvétele a messze múlt felidézésével erősödik fel:
„merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, […]melynek emléke teher is, de kincs is:”
A vers apokaliptikussága az elveszített paradicsom, a ma már csak mitologikusan és a tudatalattiban élőaranykor iránti nosz-talgiában mutatkozik meg:
„ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván”
Az elveszített, egyben vágyott múlt a teher és a kincs édes gyötrelmének kettősségében jelenik meg. A vers alapkérdése az, amit valóban kérdez is a vers: „Miért a multak?” A „multak”
szokatlanul többes számban szerepel. Mi indokolja a többes szám idegen, így retorikai használatát? A kettősség, ami a versben megjelenőemberi világban, a múlthoz való ambivalens viszony-ban jól megfigyelhetővolt, ez a kettősség retorikailag is szervezi a vers szövetét.
Babits versének retorikai felépítését a hiány és a többlet kettős alkalmazása jellemzi. Miközben a cím egyetlen kérdést jelent be, a sorok végén tíz kérdőjelet találunk, és mondatkezdetet jelölő
Babits versének retorikai felépítését a hiány és a többlet kettős alkalmazása jellemzi. Miközben a cím egyetlen kérdést jelent be, a sorok végén tíz kérdőjelet találunk, és mondatkezdetet jelölő