„Itt színarany bölcsességgé válhat a leglaposabb semmitmondás. Titokzatos egy mesterség!”
(Babits Mihály) Az állítástól a költészetig – az ítélettől a bölcseletig
Az Esti kérdésBabits filozófiai lírájának kiemelt darabja, e vonat-kozásban ars poétikusnak is nevezhető. Értelmezésének megala-pozásaként helyénvaló megkísérelnünk, hogy költészetfelfogásá-nak perspektívájába állítsuk.
Versünk, mely formai bravúrjáról, ötvenhárom soros egyetlen mondatáról híres, szerkezetileg a grammatikai struktúra hangsú-lyozására, egyszersmind a mondatgrammatika határainak véglete-kig feszítésére van alapozva – ezt Nemes Nagy Ágnes híres elemzése óta jól tudjuk.94Nemes Nagy nyomában indulva volta-képp a mondat költészetének kellene neveznünk a verset, s ér-demes is közelebbről megvizsgálni: mit tartott maga Babits a vers és a grammatika összefüggéséről? Némileg megelőlegezve az ösz-szegzőtételt: azt, hogy a költői szöveg a grammatika ellenében működik. A vers „logikai” felépítéséért felelős nyelvtani szerke-zet ugyanis – önmagában legalábbis – jelentéstelen. Babits két példát hoz: 1. „Vagy láng csap az ódon vad vármegyeházra, / Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva”; „Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek, / Vagy marad régiben a bús magyar élet.” (Ady).
2. „Mindig így volt e világi élet: egyszer fázott, másszor lánggal égett…” (Vörösmarty). A következőképpen érvel: „A maguk he-lyén hatalmas szépségűversek ezek, kitörőközvetlenségükkel szinte belecsapnak az olvasóba, nem költőiek s mégis mélyen azok, erőés reszketés egyszerre. De ha csak úgy prózában nézem
94NEMESNAGYÁgnes,Babits: Esti kérdés= N. N. Á., LENGYELBalázs,A tűnékeny alma,Pécs, Jelenkor Kiadó, 2000, 84–91.
őket, mennyire megtámadható logikájuk, sőt egész frivolan kicsú-folható! Mert micsoda logika ez! Könnyen rá lehetne idézni egy pesti mondást. Az öreg klubszolga mondását – aki az Élet helyett a másik nagybetűs szörnyetegről, az Asszonyról, fejtette ki som-más véleményét, ilyenformán: »Minden asszony egyforma: egyik ilyen, másik olyan«.
Egyszer fázott, másszor lánggal égett… Pedig hát csakugyan mindig így volt ez a világ, aminthogy az asszony is, egyik ilyen, másik olyan, mind egyforma…”95
Babits érvelése a logikai absztrakció természetét veszi célba: a klubszolga nem állít semmit az asszonyokról, ahogyan a vers sem állít semmit az életről. A klubszolga nem mondja meg,milyen az asszony, a vers nem mondja meg, milyena világ. De Babits tesz egy megkülönböztetést: „Az öreg klubszolgát persze kineveted, mert prózában beszél. A vers, az más, itt rejtelmes módon a leg-furcsább logikának is igaza lehet. Itt színarany bölcsességgé vál-hat a leglaposabb semmitmondás. Titokzatos egy mesterség!”96
A gondolatmenet alapján világos, mi lehet a kérdés: mi kü-lönbözteti meg a „prózát” (= nem-költői szöveget) a verstől? Il-letve: mi a versnek az a „titokzatos” eszköze, amivel értelmessé, jelentésessé teszi azt, ami prózában (= nem-költői beszédben) la-pos és semmitmondó?
Babits példái, mint láttuk, grammatikailag-logikailag (s retori-kailag) feszes szerkezetűversek voltak, ugyanakkor azonban a költőazt is világosan kimutatta: a grammatika s az arra alapozó-dó (meggyőző) retorika még nem költészet. Azzal sem boldogu-lunk, ha a témára irányítjuk a figyelmünket, költőnk ugyanis az
„új gondolatot”, az „érdekes lelki tartalmat” is kizárja a költészet köréből: „A legbölcsebb eszmékből rossz vers lehet. Mély érzé-sekből gyermeteg zengemény fakadhat.”97
Sem a meggyőző-kifejtőretorikát, sem az eszmét nem tartja tehát költőinek, sőt – s egy filozófiai versnél ez számba veendő– a bölcselkedést kifejezetten ártalmasnak tartja a költészetre
néz-95BABITSMihály,Keresztülkasul az életemen,Bp., Kairosz Kiadó, 1997, 26–27.
96I. m.27.
97I. m.25.
vést: „A legcsodálatosabb, hogy a túlságosan mély vagy bölcs tar-talom még árt is a versnek.”98
Mi teszi – teheti – a lapos bölcselkedést, illetve a logikailag felépíthetőés megválaszolható retorikát költészetté? A kérdést úgy tehetnénk fel: mikor ölt a gondolat feszes, retorikus formát, mikor tör ellentmondásmentes koherenciára, visszautasíthatatlan ítéletre? Babits egyéb példáit is beszámítva azt válaszolhatjuk:
mielőttszétesne a logikai koherencia, azaz akkor, amikor az „esz-me” saját (elvont filozófiai) igazságának határaihoz érkezik – amikor az állítás (predikáció) egyszerre kinyilvánítja s meg is kér-dőjelezi önmagát. Amikor a mondatszerkezet fegyelme mintegy uralja a tárgyat. Ez a fajta retorika meggyőzőerővel bír, ám köl-tőietlen, mert – végsősoron – közhelyszerű, semmitmondó. A versnyelvi textus tehát valamit hozzáad mind a mondáshoz, mind a mondotthoz (tárgyhoz), aminek révén esetenként a „leglapo-sabb semmitmondás” is költészetté válik.99
Nemes Nagy szerint azért alkotja egyetlen mondat a verset, mert az már önmagában meghatározza a vers kérdését: „miért élünk?”.100 A létfilozófiai kérdés – végül is – megválaszolatlanul marad, „miért”-re nem érkezik semmilyen „azért, mert…”,
„azért, hogy…”. A vers nem állít semmit, viszont hangsúlyozza a
98I. m.23.
99Nemes Nagy Ágnes szerint Babits tudatosan elszakította verseinek intonáció-ját a romantikus személyesség által hagyományozott közvetlenségtől, „dikciója”
mintegy megelőzi korát, illetve megelőlegezi a XX. század végi magyar líra hangját. Innen áttételes személyessége, az önmaga kívüllétét demonstráló beszé-lőszubjektum – amit „tárgyiasságnak” nevezünk. Nemes Nagy a Babits-vers in-tonációjában ragadja meg a retorikus beszéd és a verskompozíció kényes átme-neti pontját: „Babits ereje nem a kiáltásban van; majdhogynem nyugodt, emelt-hangú dikciója viszont olyan súlyokat, drámákat sugall, amelyeknek jelenlétét nem – csupán leküzdöttségét érezteti a szöveg.” (NEMESNAGYÁgnes, Tudatos-ság. Irisz = N. N. Á., A hegyi költő. Vázlat Babits lírájáról,Bp., MagvetőKiadó, 1984, 21–22.)
100„Ez a hosszú versmondat önmagában is bravúr, a fiatal Babits becsvágya szerint való, s már önmagában is elárul valamit a versről. Azt, hogy egyetlen gondolatért született, a »miért élünk?« kérdéséért, egy célja, egy középpontja van, s ezt már a vers nyelvtani megjelenésével is ábrázolja.” (NEMESNAGYÁ., LENGYELBalázs,A tűnékeny alma, Jelenkor, Pécs, 2000, 87.)
kérdést, sőt az utolsó sor inverz kérdése („miért szárad le, hogy-ha újra nő?”) a „létezés képtelenségére” (Nemes Nagy) mutat rá – amivel (ha lehet), csak fokozza annak kérdésességét. A filozó-fus-beszélőtehát „elhalasztja” a választ, s mintegy átadja a szót a költőnek, aki hasonlatok révén ragadja meg a tárgyat: „A költő nyelvtanilag kérdez, képgazdagságával felel. A vers teste válaszol a vers értelmének.”101
A filozófiai – állító, azaz tézisszerű– és a költői beszédmód különbségéből szeretnénk itt kiindulni, nevezzük most az utóbbit (feltételesen) szemlélődőnek. Nemes Nagy „különös kántáló, rá-olvasást idézőhang”-ként határozza meg a versbeszéd intonáció-ját, a „sorok megszakítatlan hullámá”-ról beszél, mely mintegy
„elsodorja” az olvasót. Az egyetlen mondatból megkomponált szerkezetnek – mely kétségkívül retorikussá teszi a verset – látha-tólag az állítás retorikájának visszafogása s egy másféle retorika felépítése lehet a funkciója. A „midőn” – „ott” – „akkor” hár-massal Babits mintegy elodázza a vers végsőállításának (bölcses-ségének, filozófiájának) kimondását, ehelyett magára a mondás, beszélés, méghozzá a versszöveggé szerveződőbeszéd aktusára hívja fel a figyelmet.
Fel kell figyelnünk a címben rejlőellentmondásra. A „kérdés”
szó jelzői bővítményeként (a köznyelv szabályai szerint) szeman-tikailag kevéssé elfogadható az „esti” melléknév, s Babits ezzel a nyelvi innovációval egyszerre fel is veti a költői és a logikai (filo-zófiai) gondolkodás ellentétét, amennyiben a „kérdés” szó a reto-rikai szerkezet kulcsmomentumára utal, az „esti” viszont leg-alábbis szokatlan bővítménye ennek. A kifejezés így szemantikai összeférhetetlenséget szül. Ugyanakkor az „esti” jelzőtér- és időbeliesíti a „kérdés”-t, azaz az elvont logikai problémát (melyre vonatkozólag „kérdést” lehet feltenni) tér-időkeretekbe helyezi át, ezáltal az intellektusból a létezés terébe viszi át. Mondhatjuk úgy is, hogy az ismeretelméleti „énbe zártság” a térbeliesülés ré-vén oldódik fel Babitsnál.102
101NEMESNAGYÁgnes,I. m.,91.
102Ugyancsak Nemes Nagy Ágnes ír Babits költői gondolkodásának térbeli jel-legéről: „A vizualitáson belül – úgy érzem – Babits versbeli látványainak első
-A versszöveg szemantikai kompozíciója következetesen tér-beli viszonyrendszerre alapozódik: míg a gondolat „nehéz” („ott emlékektől terhes fejedet / a márványföldnek elcsüggesztheted: / csupa szépség közt és gyönyörben járván / mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:”), az est „könnyű” („lágyan takaró / … bár-sonytakaró”; „…minden füszál / lágy leple alatt egyenessen áll / és nem kap a virágok szirma ráncot”; „…nem is érzik e lepelt te-hernek”). A gondolat tehát: „teher”, az est „leple” azonban töké-letesen független a gravitáció törvényétől. Az est metaforikus azonosítója, a „takaró”, illetve „lepel” működésmódját követi:
belepi a földet, a lepel azonban, amelyet képez, inkább hasonlít a lepkéhez, a nehézkedés semmilyen ismérvét nem viseli magán. (A
„hímes lepke kényes dupla szárnya” szintén sértetlen marad.) A versmondat a „lepel” szó etimológiai formájának rekonstrukciója révén épül fel – mint ahogyan a híres, gyökérmetaforát adó kez-dőrím is a „takaró” szó reetimologizációja.
Azt mondhatjuk tehát: a Babits-versmondat – bár retorikus-sága tagadhatatlan – nema logikai retorikára épül. Sokkal inkább tekinthetjük e mondatfűzést szemantikai explikációnak, mely nem állítani akar, hanem kibontani valamely értelemtartományt. Nem uralni a nyelvet, hanem megfejteni – engedni kifejezésre jutni a benne rejlőjelentésvilágot.103 Nem is logikai alapon jön létre a
sorban a térbelisége kivételes, körüljárhatósága, testessége.” Ezt szembe is állítja az elvont gondolkodással: „Babits legalább annyira szenzuális, mint amennyire elvont.” (NEMESNAGYÁgnes,Tudatosság. Irisz =N. N. Á.,A hegyi költő. Vázlat Babits lírájáról,Bp., MagvetőKiadó, 1984, 26.)
103Babits költészetét – jelesül azEsti kérdést is – a nyelv uralására vagy uralható-vá tételére tett kísérletnek tekinti Lőrincz Csongor: „[…] a vers azért írja át fel-tűnőkövetkezetességgel az elvileg mindenki számára hozzáférhetőreferenciák mozzanatait az exkluzív tropológiába, hogy elkerülje a referenciák materializá-lódásának, s ami ezzel egyet jelent: szemantikai szóródásának, épp a mások általi olvashatóságának mozzanatát. Így biztosítva a szubjektivitás uralmát nemcsak a létezők, de a nyelv felett is.” (LŐRINCZCsongor, A medializálódás poétikája:
esztétizmus és kései modernség. Hoffmannsthal, Babits, József Attila = L. Cs.,A líra medialitása. Hang, szöveg és intertextualitás a 20. századi lírai művekben,Bp., Anony-mus, 2002, 65.) A „mediális megelőzöttség elutasítása” (uo.), amit a tanulmány szerzője Babitsnak tulajdonít, nehezen értelmezhetőegy olyanfajta hagyomány-tudattal rendelkezőalkotónál, aki költészetét – és költészetfelfogását – épp a
képek, illetve soregységek egymásra vonatkozása, de még csak nem is asszociatív képi analógiák alapján. Az analógiákat a hanga-laki és szemantikai ekvivalenciák hozzák létre – ezt a versalkotó eljárást Babits olyannyira hangsúlyozza, hogy néhol még (minden valószínűség szerint) ironizálja is: „vagy épp a vízi városban, a Ríván / […] / merengj a messze múltba visszaríván”.104
Az „est” szó jelentésköre tehát a „lepel/takaró” metaforákon keresztül bontakozik ki. A „lepel” és a „lepke” szavakat a
„szárny” ismérve hozza összefüggésbe, úgy, hogy – a verssor egységében – a „lepke […] szárnyán” kifejezésre rímel a „lepel-nek árnyán” kifejezés.105 Az ily módon képződött analógia – is-mérvével együtt – áttevődik a „takaró”-ra is, ebből bomlik ki az
„esti kérdés”: „minek az est, e szárnyas takaró?”
A versmondat, mint látható, az „est” szónak a költői jelhasz-nálatba való integrálásából keletkezik. A szó új jelentéspotenciál-jának kifejtésére alapozódik, aminek előfeltétele, hogy a mondat és a szövegegész közötti határ átjárhatóvá váljék, s ezzel az „est”
kontextusát ne a mondatgrammatika predikativitása határozza meg, hanem a versnyelvi szemantikai újítások sora.
szónak a tárggyal szembeni elsőbbségére, a„formula nyűgözőhatalmára”alapozta.
(BABITSMihály,Az irodalom elmélete = B. M., Esszék, tanulmányok I–II. Össze-gyűjtötte, a szöveget gondozta, az utószó és a jegyzeteket írta BELIAGyörgy, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1978, I:558.) Babits elképzelése szerint épp abban áll a költői innováció, hogy a rögzült formulákat (mondhatnánk ma talán úgy, hogy a „mediális megelőzöttséget”) újakra cserélje, másként „mediáljon”. Ahogy ma-ga a költőmondja: „Ott van például a »százados fák«, az »ég azúrja«. Valóságos költői zseni kell ahhoz, hogymerjenmás jelzőt rakni hozzájuk.” (I. m., 558.)
104 A ’vízi város’ jelentést aktualizáló „Ríván” szóra hangalakilag erőltetetten
„túlpontos”, a stilizáltság érzetét keltőfelelőszó következik, azaz a rím túlhang-zóssá válik. Szinte kihívó a rím, ugyanakkor a víz, a „Ríva” mint az emlékezést kiváltó térelem, s a szemlélése által kiváltott reakció: az eltűnt múlt miatti sírás tökéletesen adekvát szemantikai kapcsolat.
105„s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán / nem veszti a szivárványos zomán-cot / és úgy pihennek e lepelnek árnyán,”
A lepke metaforája – a dantei világkép Babitsnál
A „formula nyűgözőhatalma”, melyről Babits 1918-as egyetemi előadásaiban beszélt,106 érvényesnek tűnik a „lepel” szó költői használatára is. Irodalomelméletében „az irodalom mint formai je-lenség” (kiemelés az eredetiben) vizsgálatát tűzte ki célul, s mint ismeretes, a költői szót „expressziónak” nevezte, s ezzel nemcsak a „stílustól” választotta el, hanem kulturálisan közvetített, a mű -vészeti tradíció által meghatározott jelenségként kezelte, követ-kezésképp megkülönböztette a tisztán esztétikai produkciótól:
„[…] az irodalom nem tisztán csak művészet, de van benne va-lami a nyelvből. A nyelv eredetileg szintén expresszió. Eredetileg minden szó expressziófélét akart adni, de lassan formulává válik.
Hogy mennyire »csírában levőköltészet« a nyelv, jó bizonyíték, ha arra gondolunk: a szavak látszólag ok nélkül elavulnak, he-lyükbe más szó jön. Mindenkinek az új szó kedves, pedig semmi értelmi különbség nincs köztük.”107
A képiség mint a szó eredendő(de csak költőileg megnyilvánu-ló) „expresszivitása” – a babitsi koncepció szerint – költői szemantikumának legfőbb forrása, amely csakis a költői nyelvi ha-gyományban gyökerezhet s általa öröklődhet. Ez ugyanis olyan je-lentéssel ruházza fel a szóalakot, amely akkor sem feltétlenül „ko-pik ki” belőle, amikor referenciája már felismerhetetlenné vált. Az
„expresszió” nem egyszerűen ‘kifejezés’, sokkal inkább ‘kifejező nyelvi késztetés”, amit a kép és hangzás epigenezise tesz lehetővé.
Ennyiben Babits valószínűleg túllép Croce kifejezésesztétikáján, a költői megértés nyelvi közvetítettsége irányába. Az expresszió – Babitsnál – a költői hagyomány által teremtett értelemvilág átsajátí-tását, értelemvilágának regenerációját jelenti.
A „lepel” szó is „formulának” számít a magyar költészetben.
Arany János (Babits egyik legfontosabbnak tartott költő-elődje) A lepke (1877) címűversében már a „meg-/belep(ni)”
értelem-106BABITSMihály, Az irodalom elmélete =B. M.,Esszék, tanulmányok I–II. Össze-gyűjtötte, a szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta BELIAGyörgy, Bp., Szépirodalmi Kiadó, 1978, 558. (553–645.)
107I. m. 559.
ben szerepelt. Aranynál: „Nem száll virágot lepni meg, / […]”.
Az Arany-versben a „lepke” szó így önnön belső (jelen-tés)formáját fedi fel, mondhatnánk: a cselekvő(a „lírai alany”) a versben azt „teszi”, amit a neve jelent. Arany versében azonban a lepke mintegy „maggá alakul” át: a föld közegében tartózkodik, s a mulandóságot, pontosabban az élet körforgását testesíti meg:
„Volt napja, volt, négy, tán öt is, / Hogy izlelt őszerelmet is; / Most a jövőnek hint magot, / Nem fél, hogy a láb rátapod.”
Arany „lepkéje” tehát lényegében ugyanazt a funkciót tölti be, mint Babits „fűszála”: az élet és a halál körforgását szimbolizálja.
Arany világosan jelzi a lepke és a költőközti kapcsolatot („Sze-gény! Ha rátoppantanék, / Pusztulna ős egy nemzedék; / De oly bizalmas ott alant: / Mért bántsam a kis gondtalant?...” – kiemelés tőlem – Sz. K.) A lepke és a költészet („lant”) közti lehetséges analógiát itt csak a hangalaki párhuzam jelzi, a szöveg azonban a lepke „alászállását”, a földdel való kapcsolatát, mag-mivoltát vagy maggá való átváltozását tematizálja.
Alepke (pillangó)a kulturális tradíció szerint dominánsan lélek-szimbólum, míg a maga keletkezés, a kezdet szimbóluma. A lep-ke, amely földre ereszkedik – mintegy meg-/belepi a földet – az alászálló lélek szimbólumaként értelmezhető, melyből – mint magból – új élet születik.
Babits – mint keresztény gondolkodó – számára nem lehetett idegen a lepelnek ez a szimbolikája, de a „formulát” más, vizuális forrás alapján is ismerhette. A keresztény ikonográfia motívum-készletében szerepelt a valóban teljesen „súlytalan” vagy „lebe-gő” lepel, vagyis az a – képileg teljesen dereferencializált – textí-lia, amely gyakorlatilag nem egyéb, mint a teremtő, világalkotó fény, s melyre így természetesen nem is érvényes a gravitáció tör-vénye, hisz szellemi létező, ahogyan maguk a festmény-alakok is azok. (Ld. 1. sz. melléklet) A lepedő(a képen: fátyol, lepel) mint
„lep-ke” (szárnyas, a levegőközegében tartózkodó, azzal majd-nem azonos jelenség, formát öltött fény) a világot átható, megvi-lágító, egyszersmind teremtőfény megtestesülése: a lélek, az érte-lem behatolása a világba, annak anyagiságát átható s azt megfor-máló erő. A fény ilyetén értelmezését Babits a neoplatonikus
hagyományból is meríthette: „[…] a jónak Isten kiemelkedő lé-nyegét nevezzük, a szépség pedig egy bizonyos tevékenység, avagy fénysugár, ami belőle származik és mindent áthat; először az angyali értelmet, másodszor a világlelket és a többi lelket, harmadszor a természetet és negyedszer a testek anyagát. Az ér-telmet az ideák rendjével ékesíti fel; a lelket a minőségek sorával tölti be; a természetet csírákkal termékenyíti meg; az anyagot a formákkal ruházza fel. És ahogyan a nap sugara egymaga négy tes-tet világít meg: a tüzet, a levegőt, a vizet és a földet, úgy világítja meg Isten sugara az értelmet, a lelket, a természetet és az anya-got..”108A szép – mely a jóval azonos – tehát Isten tevékenysége, melyet a fény közvetítése révén gyakorol, s ami (egyebek közt) csí-rák elültetése,magvetésformájában valósul meg a világban.
Az Esti kérdés egyik „kérdése” is a magvetővel kapcsolatos:
„miért a dombok és miért a lombok / s a tenger, melybe nem vet magvető?” Az idézett kérdés közvetlenül a vers kulcskérdését követi („minek az est, e szárnyas takaró?”).
A lét értelmére vonatkozó kérdés tehát a keresztény teológia gondolatrendszerében s vélhetőleg a keresztény ikonográfia motivikus rendje alapján van feltéve. Ez azonban egy külön nyelv, melynek jelrendszerében az eredeti kérdés sem csak annyit fed: „miért élünk”? Jóval inkább az élet mint a világ „lélekkel”
való telítődésének módja lehet a vers kérdése. Azaz nem annyira a lét célja vagy oka tekinthetőitt problémának, hanemértelmes mi-volta – amit a keresztény szimbolika a tárgyak fény általi mani-fesztációjában, végsősoron a dologi világ lélekkel való telítődése révén jelenít meg.
A tenger vízfelszínének szántása és a mag elvetésére való uta-lás között archaikus mitológiai kapcsolat van. A Babits-vers azonban mintegy felbontja ennek a képnek az egységét, s a „ten-gert” elválasztja a „földtől”: a tengerbe „nem vet magvető”, nyil-vánvaló ellentétben a földdel, amelybe lehet magot vetni. A vers-ben ez a „féltett föld” – a szókapcsolat Babits mássalhangzós
108Marsilio Ficino A szerelemrőlcíműtraktátusát idézi Pál József. (PÁLJózsef:
Az újjászületett Isten-képről,Korunk, 2008. július.)
vokalizmusának szép példája.109A földre – azEsti kérdés vershely-zetének fikciója szerint – az est „szárnyas leple” borul rá, azaz egy lepke, aki sértetlenül hagyja a jelenségvilágot, s lélekkel telíti azt.
Az Esti kérdészárókérdésének értelmezéséhez egy másik, ké-sőbbi Babits-vers – a Zöld, piros, sárga, barna…című(1932) – is hozzájárulhat. E vers alapképe is a „dajka föld”, a versbeli beszé-lőkérdése pedig: „Ki vitt el a tarka mezők / mézeitől? A dajka föld / kötényéből ki emelt ki?” A „mezők méze” kifejezés jól ér-zékelhetően a babitsi mássalhangzós anagramma révén teszi ön-referenssé a kifejezést, s hívja fel ezzel a figyelmet a „mező” szó költői szemantikájára. Ez is ‘ruhát’, ‘öltözetet’ jelent, a mező– belsőformája szerint – ‘mez’, azaz ‘fűvel, virággal borított föld’.
AzEsti kérdésalapképéhez, illetve zárókérdéséhez érkeztünk visz-sza. A címadó színsorozat: az őszi levelek színpompája, azaz a halálra „készülő” természet „meze”: „Nekem már a tavaszi lomb is őszi, / mintha ugyanazért virulna őki, amiért azőszi fa ága / zöld, piros, kék, zöld, barna, sárga / ruhákat vesz magára, / ha-lálra készülődni.” De a vers mégsem az élet ciklikus ismétlő désé-nek problémáját állítja központba, a lélek–test-dichotómiát (mint világmagyarázatot) elveti. „Ruhának” minősül ugyanis a lélek is, a test is, továbbá a föld „takarója”, „meze”, mezeje is. A vers a szí-nes „öltözeten” túli lét, mondhatnánk talán, a jelenségvilág (az alaki megjelenés, a szemléleti forma) és az értelemvilág viszonyá-nak kérdését feszegeti. Végsősoron Isten létének kérdését: „Mi van túl minden tarkaságon? / Világon, virágon, ruhákon? / Lel-ken és testen? / A semmi vagy az Isten.”
A lepke-motívumot úgy kíséreljük meg tehát értelmezni, mint az isteni rend által szabályozott (be- és kitakart) jelenségvilág fel-fedését, a materiális és a szellemi világ egységbe kerülését. Az isteni elv a jelenségvilág „mögött” rejtezik (Babits, illetve a keresztény
109 Mekis D. János Babits mássalhangzói című, ugyancsak az Esti kérdés-konferencián elhangzott előadására hivatkozom. Gondolatmenetével, illetve a babitsi versnyelv hangzós szerkezetéről alkotott koncepciójával egyetértek, ehe-lyütt csak annyit tehetek hozzá, amennyi a hang- és verstani jelenségből adott versünkben érvényesül. (Mekis D. János tanulmányát lásd kötetünkben a 266–
287. oldalon!A szerk.)
teológia elgondolása szerint), illetve megelőzi azt, prioritása van
teológia elgondolása szerint), illetve megelőzi azt, prioritása van