Babits Mihály második verseskötetének (Herceg, hátha megjön a tél is! – 1911) negyven verse közül nyolcnak, a kötet egyötödének témaköre valamelyik kései napszakhoz kötődik: az alkonyhoz, az esthez vagy az éjhez. A bölcseleti líra hagyománya szerint mind-egyik a meditáció, az elmélkedés ideje, tempus communisa (újabb szóhasználattal: toposza). A hol verstémaként, hol vershelyzet-ként azonosítható poétikai közhely a fiatal Babits kísérleti lírájá-ban fokozatosan megszabadul klissé- vagy sztereotíp jellegétől, és létértelmezésének sajátos közegévé válik. Megteremti saját maga, valamint költészete számára a modernitás igényeit kielégítőlocus amoenust. A klasszikus hagyományból megőrzi a specifikumot:
az est az elmélkedés, az emberi lét értelméről szóló meditáció ideje. Erre a klasszikus hagyományra mint biztos fundamentumra épül rá a századelőújítása: a felvilágosodástól örökölt fogalmak-kal és kategóriákfogalmak-kal operáló, a résztől az egész felé haladó kogni-tív megismerés helyébe a bergsoni intuició és szubjektivizmus lép: a valóság egyszerre, összetettségében és teljességében ragad-ható meg, a látragad-ható felszín mögött sejthetőmeg a lényege. Hor-váth Jánossal szólva, ebben a megismerési formában a tárgy uralmát az alanyé váltja fel. A teljességében szemlélt valóságról kérdések özöne, a relativizált világ titkainak sokasága zúdul a megismerőegyénre. Fontos lételméleti, ontológiai kérdések fo-galmazódnak újra, közben a nehézkes fogalmak és körülményes bizonyítások helyett az intuició könnyed áradása és az érzelmek áramlása valósul meg. A tárgyi világ láthatatlan része az est köze-gében és magányában, az éj „leple alatt” tárulkozik fel a költő számára, és kerül megismerésközelbe.
Ennek a folyamatnak az alakulását, kötetmeghatározó jelen-létét értelmezzük a Herceg, hátha megjön a tél is! címűBabits-kötetben. Feltételezésünk szerint az Esti kérdés környezetében összeálló est-tematika sajátos ismeretelméleti és művészi
megis-merési gyakorlat eredménye, mely aVasárnap; Esti kérdés; Azőszi tücsökhöz; Alkonyi prológus;Esti dal; Éji dal; Paysages intimes; Új leoni-nusok címűversekben konkretizálódik. Ezek a versszövegek ré-szei annak a költészetmegújító, modernizációs törekvésnek, amellyel Babits a századelőn elsőkét verseskötetével elindított:
Levelek Irisz koszorújából; Herceg, hátha megjön a tél is!
AVasárnaptöbbszörösen is releváns a mi olvasási szempon-tunkból, a kötetben közvetlenül az Esti kérdést előzi meg. A bibli-ai teremtésidőre utaló vasárnap hetedik napként a pihenés és az elcsendesedés napja. A magányt keresőköltőis vágyakozik utána:
„Ki egyedül van, az ma boldog.” Az élet és a társadalom hiúsága-ival, kicsinyességeivel szemben az egyedüllétet választja, de lelki habitusa is a remetelétre predesztinálja: „remete vére van teben-ned, / vasárnap bús álmodója.”
Az általunk kijelölt versekben a vasárnap helyét és szerepét az alkony veszi át, marad a költői attitűd, csupán az est, az éjszaka lesz immár az alkotó magány, a töprengés ideje. Ennek a virtuális időnek a szerepkörei azonosak a művészetével, a költészetével:
megszabadít a szorongásoktól, a félelmektől, éteri régiókba emel, kételyeket fogalmaztat meg a költővel az emberi létről. Az este fokozatosan az alkotás időbeli közegévé válik, néha maga a költő sietteti, mesterségesen idézi meg az alkonyt, az estét, az elmélke-désekben gazdag, termékeny időt. A témakörhöz tartozó Esti kérdésben egymást késlelteti „a közlés és az áradás”, emiatt egy-szerre „világos és zsúfolt” a versépítmény, a szövegkonstrukció.
Nemes Nagy Ágnesnek ezek a fogalmai a klasszikus poétikák pictura- és sentencia-kategóriáit idézik. A költemény elsőfelében, az est leírásában a líra közlésbeli hagyományára ismerhetünk, természetesen ennek modernizált, korszerűsített változatára. A képbeli gazdagság, a mondatok indázása a századelőszecessziós stílusváltozatát idézik: „Midőn az est, e lágyan takaró / fekete, sima bársonytakaró, / melyet terít egy óriási dajka, / a féltett föl-det lassan eltakarja / s oly óvatossan, hogy minden füszál/ lágy leple alatt egyenessen áll / s nem kap a virágok szirma ráncot / s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán / nem veszti a szivárvá-nyos zománcot / s úgy pihennek e lepelnek árnyán, / e könnyü,
síma, bársonyos lepelnek, / hogy nem is érzik e lepelt tehernek”.
A választott forma, az alkalmazott stílusváltozat észrevétlen len-dít át bennünket a leíró részből a gondolatiba, itt már a teremtés, a költői invenció szabja meg az alkotás jellegét. A költőezzel a teremtésesztétikai kísérletezéssel a poézissé nemesített valóság után költészetté lényegíti a filozófiát is. A klasszikus poétikai gya-korlat picturájából megtartja témát és a vershelyzetet mintaszerű kliséként, ám modernizációs gesztussal a közvetlen tárgyias meg-jelenítésen túllépve ismeretkritikai szintre emeli az est problema-tikáját. Ezzel a líra a tiszta szemlélődés közegévé válik: a kanti megismeréselmélet kiegészül a bergsoni „teremtőidő”, a szub-jektív időelméletével. Ezen a ponton lényegesen kitágul a mű vé-szi tapasztalás klasvé-szikus horizontja, az addigi konkrét érzékelési tevékenység kiegészül egy szublimált, elméleti motivációval. Eb-ben látja Babits a huszadik századi művész küldetését: „A tudo-mányos lelkiismeret kötelességünkké teszi tudomást szerezni a világról, akkor is, ha az fájdalmas, önlelkünk ellenére is. Mi a ma-gába zárkózni szeretőléleknek menekvése az ebből eredő fájda-lomtól? Az egyetlen menekvés: az artista szemével nézni a vilá-got…” (Az irodalom halottjai). Ennek a dilemmáktól terhes költői világképnek művészi lenyomata az Esti kérdés. Az egyénben ott munkál a valóság kognitív megismerésének igénye, a bölcseleti lí-ra hagyománya is a fogalmi gondolkodáslí-ra sarkallja, tapasztalati világának irracionalitásai viszont ellenszegülnek ennek. Agnoszti-cizmusba csapnak át a megismerés klasszikus formái, a költő kénytelen elismerni azt, hogy nincs objektív és abszolút igazság, csak egyéni megsejtései lehetnek a valóság titkos viszonyairól, a bennünket körülvevőmitikus világokról. Ezeknek a sejtéseknek az est az intuiciós ideje, virtuális közege pedig maga a költészet.
Balassa Péter az Esti kérdés szubjektív idejét és Babits költő i-művészi megismerésmódját Jung „Lebenswende”-fogalmával hozza összefüggésbe: az intellektuális, tárgyias költészet győzheti le az „ösztönélet káoszát”, és emelkedhet a „szellemi értékek bi-rodalmába”. R. M. Rilke hasonló horizontot villant fel a művészi intellektus számára azArchaikus Apolló- torzócíműversében, ami-kor a „változtasd meg élted” következtetésig jut el.
Azőszi tücsökhöztémája az éjszakai csend, a Babits által terem-tett vershelyzetben összetartozik az éj és a csend: „Csend van: a hangok alusznak az éjben.” A költő, aki képes érzékelni a csen-det, az őszi tücsökkel együtt virraszt az éji világ fölött, és mind-ketten részei lesznek az éjszakának. Jelenlétük egyszerre ellensú-lyozza és nyomatékosítja a csendet: „ A te zenéd a csöndnek része immár / s mint a szférák, titkon muzsikál: / Az hallja csak, aki magába száll.” Az éjszaka két állhatatos virrasztója, a tücsök és a költő, abban is azonos, hogy dalaikban a világ gondjai fogalma-zódnak meg, a közösen átélt világfájdalmak: „Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje / s talán a fájó unalom dala: / Egyforma volt tegnap s egyforma ma. // Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten / érzed a csöndet és az éjszakát / s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.”
Az alkonyi prológus ellentétpárral indít: „itt van az alkony, csittul a zaj:/ elhallgat a fény és fölvillan a dal.” A versben az „al-konyhoz” és a „dalhoz” a köznapi tartalmakkal ellentétes aktív mozgalmasságot társít a költőigéivel: „itt van”, „fölvillan”. A
„zaj” és a „fény” elcsendesedő, passzívvá váló tagja az ellentét-nek, ezt fejezik ki a hozzájuk társított igék is: „csittul”, „elhall-gat”. Idézetünk második sorában („elhallgat a fény és fölvillan a dal”) a szinesztéziák halmozása nyomatékosítja a kontrasztot, elmélyíti az ellentétet nappal és alkony között. A vers szinesztézi-ái viszonylag könnyedén, egyszerűszócserével, az állítmányok inverziójával jönnek létre. Ezzel a retorikai eljárással olyan költői üres hely keletkezik, amely önmagára hívja fel az olvasói figyel-met. A továbbiakban a költőinvokációval fordul a választott mű -fajhoz, a dalhoz: „Villanj csodavillany, villanj csodanóta / ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?” Az alkotásvágy, a furror poeticus az est érkeztével együtt aktivizálódik. Ebben a közegben van otthon a teremtőlélek, benne élheti ki alkotás- és szabadságvágyát, ka-cérkodhat a végtelennel és az örökkévalóval: „mert kedves az al-kony annak, aki lázad / és kedves az alal-kony annak, ki szeret.” A dal egyszerre lesz analógiája az éj leple alatt lopakodó merénylő -nek és a titkos szeretőnek, de a költő, a „mostoha lélek” is frigyre lép vele, bár jellegében más természetűa szövetsége, alkot: „Dal, éji merénylő, titkos szerető, / dal, mostoha lélek, most jer elő: /
másnak csupa fátyol, neked csupa látás, / itt van az alkony, itt van az áldás.”
APaysages intimeshét darabból álló rövid versciklus. Harmadik tagja az Alkony címet viseli: benne a költőaz alkony beálltának intim folyamatát érzékelteti a panorámaszerűtájban. Azt az idő -folyamatot ragadja meg, amelyben elmosódnak a látható világ tárgyainak körvonalai, és sejtésbe megy át az érzékelhető. Az al-kony a sejtésekkel együtt szorongásokat is szül a szemlélődő számára: „De most eláll a szél, / De most a csönd beszél. / De most jönnek a villik. / Ó most a lomb se hullik: / alkonyvilág ki-nyílik, / alkonyszalag kinyúlik.” Ahogy elhatalmasodik a sötétség a táj fölött, a nyomában támadó titkok is kiteljesednek, uralják a völgyet, az erdőt. Olyan titkok lengik be a tájat és a lelket, ame-lyek minden alkonyatkor újjászületnek: „Az alkony nyúlik ott / s von vékonyabb csíkot: / azon egy égi ajtó. / Ki tudja, mit nem rejtő? / S ó völgy, te mély szakajtó! / Titkok teknője, erdő!”
Babits ezekben az est-témájú versekben intellektuális tárgyias-ságra, objektív leírásokra törekszik, ám a szövegszerűvé tett tár-gyi világ mögött ott van a lírai én, gondolataival, kételyeivel és ér-zéseivel. Ez a rejtett intenzivitás feszültséget idéz előa gondosan megtervezett szövegfelszín és az elfojtott mélyréteg között.
Balassa Péter a fiatal Babits költészetében jelenlévőfeszültséget egyrészt az „intellektuális szenvedélyesség” határozott jelenlét-ének, másrészt az „antiromantikus, objektív kifejezés” szándéká-nak tulajdonítja. Az emberi lét nagy kérdései (élet, halál, életcél stb.) iránti elhivatottság, illetve a témakörben megfogalmazott gondolatok súlya tartja fenn a kimondás szenvedélyét. A lírai én-nek a tárgyiasságba, a sajátos poétikai objektivitásban való elrej-tettsége nemcsak Babits lírájában számít újdonságnak, hanem a korabeli magyar költészetben is. Ebben a kontextusban szemlél-ve azEsti kérdés (és az összes est-témájú vers) R. M. Rilke Ding-gedichtjéhez hasonlítható. Az est mint bármely költői tárgy (Ding) objektíven leírható, és nyelvi eszközök segítségével konkretizálha-tó, Dinggé pedig a tárgyba kódolt gondolati és érzelmi tartalom ál-tal válik. Babits az álál-tala művelt „objektív költészetet” sajátos for-mában, „lírai festményeiben” kívánta megvalósítani. Monográfusa,
Rába György szerint a festészet egyes hatáselemeit fölhasználó lí-rai szemléletre Walter Pater Winkelmann- tanulmánya ébresztet-te. Pater egyrészt a „különös beállítást”, az „indirekt kifejező formulákat”, tehát az előtér és a háttér szerepét, a részletek hite-lét, másrészt a „fénytöréssel” analóg, többszörös nyelvi vonatko-zásokat tartja a „helyzet” kifejezésére alkalmasnak.
Az est és az általa generált intellektuális szenvedélyek tárgyia-sítása magára erőltetett fegyelem, ezért használja a költőa hosz-szadalmas, aprólékos leírást, bemutatást. Ezen a fegyelmezettsé-gen is átüt azonban a gondolat súlya, az érzelmi intenzitás. Ebből arra következtethetünk, hogy a végsőnyelvi-formai konkreti-zációt megelőzte egy belsőküzdelem és viaskodás az emberi lét kérdéseivel. Nemes Nagy Ágnes azt a költői állapotot találó kife-jezéssel „eltakart megvitatottságnak” nevezi. Erről nekünk, olva-sóknak csupán sejtéseink lehetnek: ahogy az esti meditáció, az éj-jeli elcsendesedés idején a költőengedi magára özönleni az élet tisztázandó kérdéseit, úgy zúdulnak ránk a verssorok, a költői képek, a szövegtrópusok. Ezt az „egyszerre-sok” (Nemes Nagy Ágnes) élményt nem elszenvedi, hanem igényli, előidézi a költő, számtalan irányból áramoltatja magára az élményeket, a kételye-ket, majd azt a teljes valóságunkat átfogni vágyó telhetetlenséget, szelektív tárgyiassággal, kritikus intellektualizmussal ellensúlyoz-za. Egyfajta modernizált változata ez a barokk furror poeticus-nak: amit csak lehet, a költészetbe kell beemelni. Nemes Nagy Ágnes szerint ehhez az énnek eggyé kell válnia a világgal: „az én-nek világnagyságúra kell tágulnia, hogy kifejeződhessék.” Ezért lehet az, hogy az általunk elemzett est-témájú versek mindegyi-kéből egyenest a világmindenségre nyílnak perspektívák. Így egyetlen vers sem tekinthetőa költői tevékenység finalitásának, lezárt folyamatának, inkább egy alkotói, világértelmezési tevé-kenység részének, a költői intuició egyik (sokszor poétikailag tö-kéletes) konkretizációjának, amelyhez a mindenkori olvasó adja hozzá saját tapasztalatait.
FELHASZNÁLT IRODALOM:
BALASSAPéter, Magatartások találkozója. Babits, Kosztolányi, Móricz, Bp., Balassi Kiadó, 2007.
NEMESNAGYÁgnes,A hegyi költő.Vázlat Babits lírájáról, In: UŐ,Az élők mértana I., Bp., Osiris, 2004, 189–271.
RÁBAGyörgy,Babits Mihály, Bp., Gondolat, 1983.
Kovács Melinda: Motetták II.
Dávidházi Péter