Megesik, hogy a megsárgult történelmi dokumentumokon átsüt egy-egy ember személyisége, habitusa. Surányi Bertalan (1907–1985) le-veleiben,118 szófordulataiban ott lüktet dinamikus, heves személyisége.
Az általa gerjesztett belső levelezésből, s kéréseire adott válaszokból ki-derül, hogy egyszerűen a pokolba kívánták a már csak a neve hallatán is idegessé lett hivatalnokok. Esete a példázat arra, hogy a mennyiség miképp csap minőségbe: lehet, hogy inkább mentesítették a kitelepítés alól, mintsem ügyével tovább is foglalkozzanak, ugyanis a dokumentu-mok árja 1952 nyarára elapadt.
A VII., Wesselényi utca 8. alatt lakó Surányiék (felesége, Reich Mag-da és két gyermeke, János és Veronka) 1951. július 3-án kapták meg a kitelepítési határozatot Bodrogkisfaludra költözésükről. Surányi, az
„államosított textil-nagykereskedő” tempóját jelzi, hogy a költöztetést be sem várva a kilakoltatás elől maguk költöztek a kitelepítő helyükre.
A Wesselényi utca 8. szám alatt 1936 óta lakott, és 1945–1949 között házmegbízott is volt, mindenki megelégedésére.
Életrajzát az 1951. július 4-i – természetesen elutasított – felleb-bezéséből ismerjük meg. 1907. augusztus 8-án született Kölcsén, saját földön gazdálkodó, zsidó földműves családban. 13 évesen került Fehér-gyarmatra, ahol három évig inaskodott egy textilüzletben. Amint segéd lett, Budapestre jött a Hermann és Strausz céghez119 (bár egy másik be-adványában az 1932-ben csődöt jelentett, Sas u. 10. szám alatt műkö-dő Strausz és Reichert említette), ahol 1924–1942 között dolgozott ke-reskedősegédként. Munkaszolgálatos lett, alakulatának száma: 101/69.
Szüleit, testvéreit Auschwitzba deportálták, ahonnan nem tértek vissza.
118 ÁBTL 3.1.5. O-9975/1. 300.
119 A cég ekkor az V. kerület, Honvéd u. 2. alatt működött, később Strausz és Salamon néven a Nádor u. 2. alatt.
A felszabadulás után nem tudta állását elfoglalni, ezért váltotta ki a tex-tilkereskedői igazolványt, de a 4 négyzetméteres üzletébe nem tudott nyersanyagot szerezni. 1945 és 1948 között önálló kereskedőként pró-bált megélni. 1950-től a Felmayer István és fiai Kékfestő és Kartonnyo-mógyár RT-nél lett raktárfelelős. A nagy hagyományú cég Székesfehér-váron és Budapesten (Sas u. 24.) működött, majd az államosítás után Kolorit néven folytatta: itt raktáros volt. Jó munkáját a cég is igazolta fejléces papírján: „Kolorit fehérítő, festő és nyomógyár rt. Bp. Nádor u 18.” Ebben igazolták, hogy Surányi Bertalan a budapesti központi rak-tárban raktárfelelős, a munkához való viszonya jó, körültekintő. „De-mokratikus érzésében semmiféle kifogásolnivalót sem tapasztaltunk.”
Az egymást követő elutasítások ellenére Surányi nem adta fel, és levelekkel bombázta a Szabad Népet (levelét a lap átküldte Házi Árpád belügyminiszternek intézkedés végett), a Belügyminisztériumot, Ráko-si titkárságát. Érveinek nyomatékot az adott, hogy a Kolorit cég „szov-jet” vezetője és a párttitkára is támogatták (például 1951. november 3-i beadványa) küzdelmében. Táviratokkal is kísérletezett: „A szovjet álla-mi textilipar budapesti vezetője, Tyulenov Mikolaj elnök értesít, hogy ügyemben intézkedik (…) addig is munkahelyemet foglaljam el. Mit tegyek? Azonnali választ Surányi Bertalan, Szegi.” Beadványaiból lassan az a kép rajzolódik ki, hogy leáll az ország textilipara, ha nem foglal-hatja el raktárosi állását, hiszen őt „Tyulenov Nyikoláj mint a nyers- és készárúügyek diszponensét alkalmazza”. 1951 szeptemberében úgy vélte, hogy nagyobb fegyvert vet be, ha az ÁVH-t adja meg hivatkozási alapként. Javasolta, kérjenek róla referenciát Tyulenow (így!) elnöktől, továbbá Bukovi Márton ÁVH-s őrnagytól és Kovács Imre ÁVH-s fő-hadnagytól.
Eközben eltelt 1951 nyara, és Bodrogkisfalud igazolta, hogy Surányi részt vett a nyári munkákban. Október 18-i levelében kérte, hogy en-gedjék vissza Budapestre dolgozni, hiszen a Szegi községben számára kiutalt lakás lakhatatlan, s ezt szerinte a község is elismerte; egészsége
leromlott, a munkaszolgálatban szerzett és kiújult betegsége miatt nem tudja családját eltartani fizikai munkából.
1952 januárjára vált Surányi számára nyilvánvalóvá, hogy Buda-pestre nem mehet, tehát azzal próbálkozott, hogy Székesfehérvárra vagy Gödöllőre költözzön. Székesfehérváron várta a gyár, tehát ott élete visszatérhetett volna a régi kerékvágásba, ha nem is Budapesten; Gö-döllőről pedig már megoldható lett volna a bejárás. Eközben a huzavo-na miatt a Kolorit vezérkara is felbőszült, és a korszakban szokatlanul keményen álltak ki dolgozójuk mellett. Radványi János vezérigazgató 1952. január 2-án írt a Pestmegyei Államrendőrség kapitányságára, hogy a Budapestről való kitiltást oldják fel, és engedélyezzék a család visszatérését. „Abszolút megbízhatósága és szakértelme a legkiválóbb dolgozónkká avatták.” Ezen felbátorodva Surányi személyes kihallga-tást kért a belügyminisztertől. Nem maradt nyoma, hogy ezt a megle-hetősen szokatlan kérést teljesítették volna, viszont beadványának há-toldalán kézírással szerepelt: mentesítés. Hogy ez a beszélgetés témáját jelzi, vagy a mentesítési folyamat kezdetét, az nem tudható: 1952-ben még jócskán zajlott Surányi szabadulási küzdelme.
A szokásos levélváltás ment tovább. Cziráki Ferenc, a kitelepítettek ügyeit kezelő rendőr április 16-án közölte: „F. hó 2-án beadott kérelmé-re értesítem, hogy van az ország területén olyan hely, ahová átköltözését kérheti. Az eddigiek mind olyanok voltak, ahová nem mehet. Munkát vállalhat és fizikai munkát vállaljon.”
Nyárra már a Rákosi-titkárság is levelezett a belügy illetékes rend-őrével a helyzetet tudakolandó. Cziráki megmagyarázta feletteseinek a helyzetet: „Surányi Bertalan beadványában foglaltak nem felelnek meg a valóságnak. F. év április 16-án értesítettük, hogy Székesfehérvárra nem engedjük átköltözni és szakmunkásként sem dolgozhat. (…) Surá-nyi Bertalan kérelmeire jellemző, hogy ő csak a textilmunkában akar elhelyezkedni, és csak nagyvárosba akar költözni. 1952. július 24.”
Hogy meddig tartott Rosenbaum Róza Bertalan fiának vidéki há-nyattatása, nem tudjuk. De végül, nem sokkal a rendszerváltás előtt, Budapesten hunyt el.