Brust Tibor és családja148 a legfiatalabb kitelepítettek közé tartozott.
Ez magyarázza azt a kalandot, amelyben kevés sorstársának volt része.
A rendőrségi adatfelvétel szerint Tibor 1911-ben, Brust Tiborné szüle-tett Mangold Teréz (ugyanebben a dokumentumban Mangold Ilona) 1922-ben Budapesten látta meg a napvilágot. Anyja Frankl Aranka.
Gyermekük az 1944-ben született Brust Júlia.149 Az „államosított arany-műves fia” a VII., Wesselényi utca 4. szám 2. emeletén 2 szobás, össz-komfortos lakásban élt, társbérletben egy másik házaspárral.
A házmester tájékoztatása szerint 1945 előtt az apja aranyműves üzletében dolgozott (apja ugyanabban a házban, a III. emeleten lakott).
Rövid ideig, 3-4 évig volt ékszerüzlete, amit két évvel korábban államo-sítottak. Akkori foglalkozása zálogházi becsüs volt.
148 ÁBTL 2.5.6. A00848.
149 A geni.com adatai szerint Brust Géza és (Semmel) Rozália fia, Tibor (1911), felesége neve Ilona, gyermeke neve Ágnes (tehát nem Júlia). Testvérét Friderikának hívták.
Ugyanez a történet Brust Tibor előadásában, már Ludas község, Fő u. 101. szám alól némiképp másképp fest.
„Kedves Szabad Nép!
Kiadóhivataluk igazolhatja, mióta vagyok előfizetőjük, és még sok-kal régebben olvasójuk. Szeretem a Szabad Népet tiszta, nyílt hangjáért, becsületes őszinteségéért, és tisztelem következetes és állhatatos harcát a népek békéjéért, szabadságáért. És ezért fordulok különös ügyemmel egy olyan magas erkölcsi fórumhoz, mint a Magyar Dolgozók Pártjá-nak központi lapja. Jelenleg az Állami Zálogházak ÁV becsüse vagyok, a felszabadulás előtt mint segéd dolgoztam, 1945-től Édesapám lakásá-ban levő kis műhelyében mint ékszerkészítő kisiparos. Még soha alkal-mazottam, saját műhelyem vagy üzletem, ingatlanom nem volt, nehéz aranytárgyakat nem készítettem, és aranykereskedéssel még az infláció alatt sem foglalkoztam. Rendőri vagy akár fegyelmi eljárás politikai vagy gazdasági bűncselekményért ellenem sohasem volt. (…)
Ilyen körülményeim között f. hó 13-án, pénteken a belügyminisz-tériumtól 00848 sz. alatt kaptam a kitelepítési végzést. Az indokolás:
aranyműves és ékszeráru-nagykereskedő. Egyik sem voltam, készséggel igazolja ezt a KIOSZ, a Fémjelzőhivatal és valamennyi kartársam. De feltéve, de nem megengedve, (a nagykereskedésről nem beszélek, mert az légből kapott rágalom vagy kínos tévedés) elegendő ok-e egy egy-magában dolgozó kisiparos kitelepítésére az, hogy a nemesfémiparban dolgozott? Mit szóljanak ehhez munkatársaim és volt kisiparos társaim, akik olvasták és átbeszélték az Önök kb. 3 hét előtt megjelent cikkét?150 Én nem vagyok Montenuovo herceg, sem horthysta katonatiszt, sem gyáros, nagykereskedő, nagyiparos vagy háztulajdonos. Kérem Önöket, tanítsanak ki, mi volt a bűnöm, mit követtem el dolgozó népem ellen,
150 Szabad Nép, 1951. június 17., 3. A hivatkozott cikk címe: Horthy miniszterei és nyu-gati barátaik.
mert ha bűnös vagyok, vállalom a büntetést is, hiszen az Orosz katona mentette meg az életemet, és ezt kellően meghálálni sohasem fogom tudni. Vagy lehetséges az, hogy egyéni bosszú áldozata vagyok? Vagy a lakásomra volt valakinek szüksége? Kérem Önöket, foglalkozzanak velem, hogy még jobb munkával harcolhassak a békéért.
Feleségem is dolgozó kisiparos, szövetkezeti tag.
Szabadság!
Brust Tibor, Ludas, Fő u. 101. 1951. július 15.”
Az olvasói levél szerzője méltán remélt intézkedést a Szabad Nép-től. A szerkesztőség elküldte e levelet – intézkedést kérve – Házi Árpád belügyminiszterhez, akihez augusztus 21-én meg is érkezett. A belügy feljegyzése a levél hátán érthetetlen, de ismerős: „elutasító válasz, nyo-mozó, lezárni”.
Brust Tibor értetlensége valós volt. És gyanakvása is, hogy lakására fájt valakinek a foga – társbérlet ide vagy oda –, és minden bizonnyal kézhez kapva az elutasító választ feleségével csak arra tudtak gondolni, hogy valamilyen rosszindulatú rágalom áldozatai lettek.
A belügyminiszter utasítására megkezdődött a nyomozás Brust Tibor után. Ennek eredménye 1951. július 13-án zárult, valójában új információ feltárása nélkül. Készítette: Markóth Miklós rendőr őrmes-ter. Eszerint 1930-ban vizsgázott (talán az érettségire gondolt, mert mestervizsgát Tibor 1938-ban tett). Apja, Bruszt Géza drágakőfoglaló kisiparos alkalmazásában volt. 1943-tól munkaszolgálatos, és 1945-ben tért haza. Azóta az apjával dolgoztak otthon, a Wesselényi utcában.
1948-ban, „miután foglalkozásuk keresetileg gyengült, iparukat bead-ták, és azóta az állami zálogházban mint becsüs van alkalmazásban”.
Még a Szabad Néphez írt levél előtt, július 11-én a Belügyminisz-tériumban is tiltakozott. Eszerint a felszabadulás után 70 éves (!) apja vette magához, és saját és családja életét a szovjet hadseregnek köszön-hette. Hiába kért – egyáltalán az üggyel való foglalkozást –, a levelének hátlapjára pecsét került: „NEM”.
Minden hónapban újabb levelükkel gazdagodhatott a Belügymi-nisztérium. Július végén igazolásokkal együtt kérte, hogy „a nyilván-valólag adminisztrációs tévedés folytán megszületett kitelepítő határo-zatot teljes egészében hatályon kívül helyezni szíveskedjék”. Elutasítva.
Augusztus 9-én az Állami Zálogház és Árverési Csarnok Nemzeti Vál-lalat igazgatója, Kertész József igazolta, hogy Brust Tibor munkáját a
„lehető legjobban és leglelkiismeretesebben végezte el”. Több doku-mentum azt bizonyítja, hogy ő kisiparos volt, felesége háziipart űzött.
Októberben újabb kérvényt nyújtott be – hiába.
1952. április 2-án megható, könyörgő levelet írt a belügyminiszter-nek, reménykedve a nemzeti ünnephez kapcsolódó kegyelemben, hogy
„az ünnep nekik is a szabadságot jelenti” majd. Levelének minden be-kezdése ezzel is kezdődött: „Kegyelmet kérek”.
„Kegyelmet kérek, mert a velem szemben alkalmazott kitelepítés sem ideológiailag, sem büntetőjogilag megindokolva nincs.”
Április 3-án Brust apósa, az orosházi zsidó szeretetotthon lakója,151 Mangold Sándor írt levelet azért, hogy engedélyezzék a család Oroshá-zára költözését. De 23-ára már olyan súlyossá vált a család lelkiállapota, hogy – mint írta – Mangold Sándor „megosztaná lányával és vejével a szeretetházi lakását, a nevezettek ápolóink és gondozóink lesznek”.
És májusra a család döntésre jutott. Szinte egyedülállóan a kitele-pítettek közül: megszöktek. A kitelepítés elől voltak, akik megszöktek, vidékre költöztek. De a rendőri felügyelet alatt álló kitelepített családok szökése ritkaságnak számított. Ennek megfelelően reagált rá a rend-őrség is. Ahogy Brusték nem hitték el, hogy ilyen gaz igazságtalanság velük megtörténhetett, akképp a rendőrség sem hitte, hogy képes volt valaki megszökni a fogságból.
„Heves Megyei Rendőrkapitányság
151 Orosházi Izraelita Hitközség Szeretetháza, Kerek u. 6.
Jelentem, hogy f. hó 20-án a ludasi tanács telefonon értesítette a karácsonyi rendőrőrsöt, hogy tárgyban nevezett és felesége (cím) sz.
alatti lakosok 2-án délelőtti órákban engedély nélkül elhagyták a köz-séget. (…)
Kérem az országos körözés elrendelését.
Gyöngyös, 1952. V. 5. Tóth Miklós r. hadnagy”
A Belügyminisztérium Czirákija 15 nap múlva ocsúdott fel a meg-lepetéséből. Ugyanis csak május 20-án fordult a Heves Megyei Rendőr-kapitányság vezetőjéhez, hogy a kapitány rendeljen el országos körö-zést. A rendőrség aktívan lassította a folyamatot, s 1952. június 21-én (!) Juhász Károly főhadnagy közölte, hogy elrendelte az országos körö-zést. Az egyéb ügyekkel elfoglalt Cziráki századosnak csak fél év múlva, 1953. január 30-án jutott eszébe, hogy érdeklődjön, esetleg hazament-e a család vagy sem.
„Brust Tibor és felesége, ludasi kitelepítettek ismeretlen helyre tá-voztak. Velük távozott leányuk, Brust Júlia is. Felhívom, állapítsa meg, hogy a nevezettek visszaérkeztek-e kitelepítési helyükre.”
Ha időközben elfogták volna őket, annak nyoma maradt volna, il-letve Cziráki sem érdeklődött volna áldozatairól. Így csak remélni le-het, hogy illegalitásba vonulva éltek az amnesztiáig vagy 1956-ig, illetve még inkább, hogy a bátor és igazságkereső Brust Tibor kivezette csa-ládját az ígéret földjére – legyen az bárhol, Magyarország határain túl.152
152 Informális csatornán hozzám eljutott hír szerint Brust Júlia Bécsben hunyt el. De Ausztriába való érkezésének dátuma egyelőre ismeretlen.