Schleiferék120 esete magán hordozza a rendszer minden embertelen-ségét és slendriánságát. Az adatfelvételkor, 1951. április 24-én Kozári Sándorné házfelügyelő kimerítő részletességgel mutatta be helyzetüket Szögi Miklós (?) rendőr századosnak.
A VI., Bajcsy-Zsilinszky u. 5. szám alatti három szoba, hallos, össz-komfortos lakásban Schleifer Zoltán (Nyírmada, 1861, anyja: Krausz Antónia), Schleifer Zoltánné, született Schwarcz Rózsi 1943. augusztus 29-e óta élt. Társbérlők is laktak velük: özv. dr. Lenkey Dezsőné (rokon, nyugdíjas), özv. Magyar Jenőné (kiskereskedő, Múzeum krt., rokon), Takács Erzsébet (háztartási alkalmazott).
Schleifer Zoltánnak textil-nagykereskedése volt a Bajcsy-Zsilinszky út 8. szám alatt, amit két évvel korábban államosítottak. Akkor foglal-kozása nem volt, betegesnek írta le a házfelügyelő. „Nevezettet és fe-leségét fiai tartják el. Egyik fiuk, Simor Pál a Sztálin u. 3. alatt lakik, tisztviselő. Másik fia: Schleifer Ödön kereskedő. A Schleifer rövid-, kö-tött- és szövöttárú-nagykereskedő cég nagyon régi, a századfordulón még a Szerecsen (Paulay Ede) utcában működött, de az 1910-es évekre már a Vilmos császár (Bajcsy-Zsilinszky Endre) út 10.-be helyezték át a központját.”
120 ÁBTL 2.5.6. 02981/1951.
A kitelepítési véghatározat kimondja: „Schleifer Zoltánt, feleségét és a vele egy háztartásban élő Pintér Dezsőnét (elírás?), özv. Magyar Jenőnét a 8130/1939 M.E. számú rendelet és a 760/1939 B.M. számú rendelet alapján Budapest területéről azonnali hatállyal kitiltom, és lak-helyül a Heves megye, Besenyőtelek, Szabadság u. 33. jelölöm ki. 1951.
július 4.”
11. KÉP. SCHLEIFER ZOLTÁN CÉGÉNEK ADATAI AZ 1902. JANUÁR 12-EI KÖZPONTI ÉRTESÍTŐBEN
Az idős házaspár válasza az adatlap alaposságára több mint meg-lepő.
„T. Rendőr-főkapitányság!
Schleifer Zoltán (1861, Nyírmada) és neje, Schwarcz Rózsi (1887121), Budapest XII., Alma u. 2/b sz. alatti lakosok arról értesültünk, hogy a volt VI., Bajcsy-Zsilinszky út 5. II. 5. ajtószám al. lakásunkba részünkre 02981. sz.-mal. Véghatározatot kívántak kikézbesíteni, amit mi át nem
121 Más dokumentumból kiderül, Schwarcz Rózsi Egerben született.
vehettünk, mert onnan kijelentkezve a Budapesti Izr. Hitközség Chevra tagozatának (…) szeretetotthonába kiköltöztünk, és ma is ott lakunk.”
Ezért kérik a BM-et a véghatározat hatályon kívül helyezésére, és kérik
„…megengedni, hogy magas korunk és ezzel járó leromlott egészségi állapotunkra való tekintettel jelenlegi tartózkodási helyünkön, a szere-tetotthonban maradhassunk”.
Orvosi bizonyítványokat is csatoltak. Dr. Takács Weber József iga-zolta, hogy Schleifer Zoltánné agyi érelmeszesedéstől, magas vérnyo-mástól (240 Hgmm!), szédüléstől szenvedett.
Az elutasítás nagy visszhangot keltett, s az nemkülönben, hogy a szeretetotthonból a kitelepítési helyükre szállították a két (orvosilag igazoltan szállíthatatlan) embert. A Budapesti Izraelita Hitközség két vezetője, dr. Kurzweil István helyettes főtitkár és Stöckler Lajos elnök július 26-án maga írt az idős házaspár érdekében.
„Magas korukra, súlyosan megtámadott egészségi állapotukra való tekintettel úgy véljük, hogy az életveszedelem elkerülése okából neve-zetteknek szeretetotthonba való elhelyezése elkerülhetetlenül szüksé-gesnek látszik.
A panasz mellett elfekszenek orvosi bizonyítványok, amelyekből kiderül, hogy Schleifer Zoltán bélszűkületben szenved, katéteren ke-resztül ürül, a felesége pedig 240 vérnyomású, és agy-érelmeszesedése igen előre haladott állapotban van.
Ezért kérjük, (…) a mi kezelésükben álló nyíregyházi vagy békés-csabai szeretetotthon valamelyikébe költözhessenek.”
A levél hátoldalán kézírással: „mehet Nyíregyházára”. De erről hiva-talos irat csak augusztus 6-án rendelkezett.
A Szabolcs-Szatmár megyei rendőrkapitányságról Körmöczi József rendőr őrnagy 1952. január 5-én jelentette, „hogy tárgyban nevezett Schlefer (így!) Zoltán (…) Budapestről Nyíregyházára kitelepített sze-mély meghalt. Nevezettet nyilvántartásomból töröltem, erről a helyi államvédelmi hatóságot és a Tanácsot értesítettem.” Egy másik
doku-mentumból kiderült, hogy az idős ember 1951 decemberében halt meg.
Ez az eset nemcsak a kitelepítések embertelenségének példája, hanem a kitelepítők elmeállapotának épségét is erősen megkérdőjelezi.
És még nincs vége a kálváriának.
A három szoba, hall nagy kincs 1951-ben, ezért a társbérlőknek is menniük kellett. Természetesen a nép ellenségeiként kitelepítették őket is.
Özvegy Magyar Jenőné és özvegy Lenkei Dezsőné
Akárcsak a családtagoknak, menniük kellett a társbérlőknek is Schlei-fer Zoltánék után. A házmegbízott hiába igazolta, hogy „özv. Magyar Jenőné semmiféle háztartási vagy egyéb közösségben nem áll Schleifer Zoltánnal. A VI. ker. lakáshivatal útján beutalt társbérlőként lakik a la-kásban 1945. április 9-e óta. Nevezett könyvkiskereskedő, kinek férje, Magyar Jenő az 1944. évi üldöztetések következtében szerzett idegbajá-ban 1946 augusztusáidegbajá-ban öngyilkosságot követett el.”
Ahogy az orvos, dr. Székács Pál (Sztálin u. 21.) is hiába jelentette, hogy az 57 éves Magyar Jenőnét szívizom-elfajulás miatt hosszú évek óta kezeli.
Magyar Jenőné panasszal élt, s ebből kiderült, hogy az Üllői út 42.
szám alatti lakása az ostrom alatt elpusztult. Férjével együtt utalták be Schleifer Zoltánék lakásába, akinek nem rokona. Ellenben – és Magyar Jenőné ezzel a vallomással követte el élete egyik újabb hibáját – Schlei-fer Zoltán a mostohaapja Magyar Jenőné vejének. De mint írja: „Ez a körülmény szerény véleményem szerint nem lehet alapja annak, hogy sorsában én is osztozzam csak azért, mert mint társbérlőt szerencsétlen körülményeim folytán egy fedél alá kényszerített Schleifer Zoltánnal.
(…) Minden okom megvan arra (…) a népi demokráciának, amelynek mindent köszönhetek, hálatelt híve és szolgálója legyek. (…) Férjemet demokratikus magatartása és felfogása miatt a kommün után olyan
súlyosan inzultálták, hogy azóta idegbajban szenvedett. (…) A Hor-thy-rendszer alatt a Múzeum körút 17. sz. a. kis antiquarius üzletünket egy fasiszta társaság hatósági támogatással elvette tőlünk, majd az ost-rom alatt a Múzeum körút 31. sz. ház pincéjében volt könyvkészletün-ket a bombázás folytán keletkezett tűz az utolsó szemig elpusztította, lakásunkat bombatalálat megsemmisítette.”
További dokumentumokból kiderült, hogy később visszakapták az üzletüket, de a férj öngyilkos lett, ő pedig harminc éve szívbeteg.
„Mindezt csak annak bizonyítására adtam elő, hogy becsületes dol-gozó vagyok, életemet, kenyeremet, létemet a felszabadító Vörös Had-seregnek és a Népi Demokráciának köszönhetem, ennek a rendszernek vagyok hálás és hűséges szolgálója, akinek eltávolítását semmi sem teszi kívánatossá.
Igen kérem, szíveskedjenek engem: a beteg, idős, dolgozó, a rend-szerhez hűséges asszonyt továbbra is meghagyni, hogy szerény mun-kámmal, mint eddig sok évtizeden át tettem, szolgálhassam felemelke-dő kultúránk ügyét. 1951. július 6.”
A beadvány hátlapján nem is egy, hanem két darab „NEM” pecsét díszlik „NG Rhgy” aláírással.
A próbálkozást ő sem adta még fel, s erre egy július 14-i, aláíratlan válaszlevél-tervezet utal: „Rákosi Mátyás (…) elvtárshoz benyújtott ké-relmét elbíráltam, és azt nem találtam teljesíthetőnek.” Ugyanez a levél
„Cziráki” aláírással, de július 25-i dátummal is megjelent az aktában.
Magyar Jenőnét és a másik társbérlőt, özvegy Lenkei Dezsőnét együtt telepítették ki Besenyőtelekre.
Kérelmeik ugyanazon a napon, ugyanazon az írógéppel és ugyana-zon címen születtek.
Özvegy dr. Lenkei Dezsőné (aki a kitelepítési végzéssel ellentétben éppen nem y-nal írta a nevét) 1952 januárjában elküldött
beadványá-ban bővebben vetette papírra sorsát.122 (Lehet, hogy el is felejtette, hogy 1930-ban hűséges előfizetőként Budapestre látogat-hatott a Színházi Élet vendégeként a Do-hány utcai Continental szállóba.123 Akkor Lenkeyként.)
Schleifer Zoltánnak rokona nem, el-lenben a második felesége unokahúga volt.
Ez persze a hatalom logikája szerint igenis rokonságnak számított. A férje vidéki orvos volt Ózdon, ahol sok mun-kást kezelt. Auschwitzban halt meg. A levél szerint fiát a németek 1944.
március 19-én elfogták, és azóta sem volt róla hír. Ő maga is auschwitzi deportált, a családjából egyedül tért vissza. A nyugdíja mellett kézikö-tésből élt. „Ózdon mindenem elpusztult. Nem volt mivel és nem volt hová mennem. Ez a végzetes tragédiám nem lehet oka annak, hogy kitelepítsenek! Bizton remélem, hogy ügyem újbóli elbírálása eredmé-nyeképpen a kitelepítési végzés hatályon kívül helyeztetik.”
A levél hátoldalán a pecsét: „1952. jan. 10.”, ahogy Magyar Jenőné kérelmén is.
Eközben Magyar Jenőné lánya, Simor Pálné is mindent megmoz-gatott, hogy anyját visszaengedjék Budapestre. Személyes kihallgatást kért a belügyminisztertől, amit ugyan elutasítottak, de arra jó volt, hogy
122 Hantó Zsuzsa könyvének mellékletében a Lenkei név helyett Pintér szerepel (Hantó 2009).
123 Színházi Élet, 1930/39., 100.
12. KÉP. HÍRADÁS LENKEY DEZSŐNÉ NYEREMÉNYÚTJÁRÓL A SZÍNHÁZI ÉLET 1930.
ÉVI 39. SZÁMÁBAN
körmére nézzenek az elutasításokat futószalagon osztogató Cziráki rendőr századosnak.
1952 áprilisára a két idős hölgy ereje végére ért. Özvegy Magyar Jenőné egy szeretetotthonba kérte magát beutalni, amit azzal indo-kolt, hogy nem tudja a fizikai megerőltetést elviselni. Özvegy Lenkei Dezsőné pedig a nyíregyházi hitközségi szeretetotthonba kérte magát, mondván, 20 éves fia és orvos férje is Auschwitzban pusztultak el (tehát a fia nem a német bevonulás áldozata volt). Epebajos, a fogai kihul-lottak, táplálkozása nehézkes. Állandó orvosi ellátásra szorult. Cziráki válaszából kiderült, hogy akkor mehetnek, ha befogadó nyilatkozatot kapnak a Budapesti Izraelita Hitközségtől. Ez 1952. május 7-én meg is érkezik Kurzweil és Stöckler aláírással.
Hogy a zsúfolt nyíregyházi szeretetotthon mégsem a legtökélete-sebb hely, arra Schleifer Zoltánné július 21-én kelt kérelme utalt, amely szerint kérte, hogy Esztergomba mehessen a nyíregyházi szeretetott-honból. Kérését elutasították. Ellenben Cziráki Ferenc rendőr százados levélben (az aktában a tervezete maradt fenn) közölte, hogy „Dr. Lenkei Dezsőné kitelepítettnek engedélyt adtam arra, hogy (…) Esztergomba költözzön. (…) egyben megküldöm a Magyar Jenőné mentesítéséről szóló határozatot is. 1952. július 5.”
Az irányváltás lehetséges oka, hogy Pőcze Tibor, a belügyminiszter első helyettese érdeklődni kezdett a rokonként kitelepítettek sorsa felől.
Ennek kiváltója egy elkészült jelentés lehetett, így valószínű, hogy még-iscsak átjutott pár levél az előzetes szűrőkön, amelyek a nem rokonok rokonként való kitelepítését adták elő. Először írásban érkezett a hiva-talos miniszterhelyettesi leiratba csomagolt letolás:
„Cziráki százados elvtársnak!
Az Özv. Magyar Jenőné kitelepítéséről szóló jelentést Pőcze elvtárs megbízásából visszaküldöm.
Kérem, hogy a Pőcze elvtárs által írtak figyelembevételével ügyét ismételten vizsgálják meg!
Budapest, 1952. június hó 18.
Kiss István r. hadnagy segédtiszt.”
Minden bizonnyal Cziráki nem tett semmit az ügy érdekében, aminek következményeképp a miniszterhelyettes személyesen hívta fel telefonon. Ennek nyoma a fenti, július 5-i levéltervezet hátoldalán nehezen kibetűzhető, a szerzője idegességét nem palástoló szövegként maradt fenn:
„Pőcze min. h. elvtárssal telefonon beszéltem, és ismét kifogásolta az ijedtén szóló rokonságot és ennek alapján a kitelepítést, jelentettem akkor, hogy mentesítjük özv. Magyarnét, Lenkeinét pedig átengedjük Esztergomba. Pőcze elvtárs tudomásul vette. VII. 5. Cziráki”
Magyar Jenőné számára kedvezően zárult a kitelepítés borzalmas kalandja. Lenkei Dezsőnéért nem intanciázott senki. A valaha vidéken élt és jobb napokat látott, de elvesztett családjának csak hiátusával egye-dül maradt, zsidó nőnek ki segített volna? Sorsa – egyelőre – ismeretlen.
„A jelen határozatommal a 02981. sz. határozat özv. Magyar Jenő-nére vonatkozó részét hatályon kívül helyezem, és nevezettnek enge-délyt adok arra, hogy Budapestre visszaköltözzön.
A nevezett lakásáról saját maga köteles gondoskodni.
1952. július 5.
Cziráki r. százados”
Belügyminisztérium pecsét