Elhangzott Gubis Mihály kiállításának megnyitóján, Szlovák Kultúra Háza, Békéscsaba, 2003. szeptember 29.
(Idézetek önmagamtól.) – 1987. április 13-án, Gubis Mihály kiállításának ján, a DATE elõcsarnokában, Szarvason, a következõ felszólítással kezdtem megnyitó-mat: „Igen tisztelt megnyitó közönség! Kérem, mindenki hunyja be a szemét! Kérem, mindenki hunyja be a szemét!” – És volt, aki valóban lehunyta a (kék) szemét (az ég).
Errõl magam is meggyõzõdtem, amikor felolvasás közben néha ki-kilestem a papírom mögül az elõttem álló, szép számban megjelent közönségre. És õszintén szólva nagyon meglepõdtem ezen az odaadó, „rád bízom magamat” emberi gesztuson.
Hát, igen kérem: akkor még, talán nyugodtabb idõk jártak (legalábbis, ami az egy-másra hagyatkozás bizalomittas megnyilatkozásait illeti) – állapítom meg magamnak, így utólag, mintegy laposan elõrevetítve, elõkészítve a következõ állításom célba érkezé-sének útvonalát, mert ezzel a burkolt kijelentéssel inkább kérdezem és felszólítom a múltat, a jelent és a jövõt, kérdezem és felszólítom a világot, kérdezlek és felszólítlak titeket: Talán nyugodtabb idõk jártak (?!) – akkor, 1987-ben, amikor Gubis mester vakrámákat pólyált, bandázsolt be fehér selyemvásznakra injekciózott fekete és itt-ott vérvörös ember-feszületeivel, amikor zaklatott vonalhálóival vezetett be bennünket a dolgok kusza sûrûjének vad vadonjába, mint egy mindig újrakezdett, mert mindig ideg-hálóvá ránduló, sûrûsödõ, nyüzsgõ kígyó-vonalak mátrix turmixának mandala építésébe?!
Igen. Akkor valóban: „eldobtunk egy követ, amelynek végére zsineget kötöttünk”, mert úgy éreztük, hogy „mindenkinek meg kell találnia egy képzeletbeli szigetet! Sorra venni mindazt, ami van, s megteremteni azt, ami nincs, azt, ami hiányzik.” (…) „Vezess bennünket vonal!” – fohászkodtam kissé patetikus direktséggel mintegy a Világ színpa-dán állva (szarvasra vadászva Szarvason), majd így folytattam: „A kõ ürügy, a nehézségi erõ fizikai törvény, a gondolat fonala a racionális fantázia terelgetõ ostora; idegpályákat szab a fizikai törvényeknek. A vonal a hallucináció legintegránsabb ostorpattogása; pa-píron, vásznon felfogható erkölcsi ítélet, egzakt véleménynyilvánítás.
A vonal szent: annyiban, hogy a mûvész által, tõle mégis függetlenül jön létre; (…) Mondrian szerint a kép: „igehirdetés”, Gubis esetében a vonal a gondolat és az érze-lem folyékony, fegyelmezett vagy lendületes, puritán kalligráfiája. A beszélt nyelv hang-zóitól elszakadó, átemberiesített vonalfogalmazványok ezek, manifesztumok, minimali-zált sorsregények.
A vonal ellentétes természetû a köddel, a légnemûvel. A vonal célirányos, pontosan fogalmazó, mobilis, végteleníthetõ és megszakítható anélkül, hogy folyamatos jelentését elveszítené. A vonal sohasem jelentés nélküli. A vonal minimuma a pont, maximuma viszont relatív. A vonal statikus vagy dinamikus.
Gubis vonala: halál; a bûn és a halál feletti gyõzelem; az élet fája; emberi jelkép.
Egyszóval ez a vonal: matematikai kereszt vagy organikus élõlény; önkényes határvonal vagy szükségszerû szabadságharc; keresztre feszíthetõ és keresztet alkotó; kötéllé sodró-dó vagy gordiuszi csomóvá gubancolósodró-dó: „kié lesz Ázsia?”, „kié lesz Hungária?”.
A vonalnak társadalmi funkciója és helyzete, eszmeisége, ideológiája, színe és nemze-tisége van. A vonal utánoz, nagy utánzó a vonal! A sötét négyzet mandalájában sûrûsö-dik, mely energiáit elnyeli. A vonal igazi halála, fizikai entrópiája, nullszintézise: ez a fekete négyzet! Ez a félelmetes!”
Majd egy újbóli felszólítással fejeztem be a mondandómat: „Kérem, gondolatban mindenki húzzon egy vonalat! Köszönöm figyelmüket: Nyissák ki szemüket!” –
És most újra itt vagyunk, megint együtt néhányan, s bizonyára azok közül is egy-ketten, akik 16 évvel ezelõtt részesei voltak a Gubis megnyitóján celebrált rövid kis szertartásnak.
Szóval négy év híján eltelt húsz év, és úgy érzem, a lényeg azóta sem változott, mert Gubis esetében továbbra is arról kellene beszélni, hogy „a vonal: maga az ember”!
Mert Gubis dolgozzék bár ecsettel vagy injekciós tûvel, vonalzóval vagy ragasztósza-laggal, baltával vagy láncfûrésszel, köszörûvel vagy hegesztõpisztollyal, ágakkal vagy gyep-téglákkal, vasszálakkal vagy fadarabokkal –, úgy érzem, hogy õ mindig vonalakban gon-dolkodik.
Összefoglalva tehát: Gubis bár kezdetben a multiplikáció elméletén és gyakorlatán alapuló grafikákat, festményeket, gyûrt hálósfilmeket, hajlított alumíniumszobrokat készített, valamint diaporáma-vetítéssel és fényszobrászattal is foglalkozott, mûvészeté-nek alfája és ómegája azóta is csak a vonal.
Ez a folyamat tehát így fest: A ’80-as évek elsõ felétõl kezdõdõen konstruktív-struk-turalista vonalhálói fellazulnak, mûvei egyre inkább a gesztusok nyelvén beszélnek. Fo-kozatosan kialakul több alapelemre épülõ, rendkívül expresszív, drámai feszültségekkel teli, monomániásan egyszerû és mégis kreatívan változatos, kombinációkban gazdag, gyakran emblematikus kontúrokat alkalmazó, szenvedélyes forma- és tárgyi világa, il-letve szimbólumrendszere (kereszt- és vonalháló-változatok, stilizált zászló, szék, kocsi, szekér, sátor, mell, copf, torony,
obe-liszk és kabát motívumok).
Sokoldalú, kreatív alkotó, s bár az ortodox konstruktivizmus és a Bauhaus típusú szemlélettõl útja so-rán messze került, ezt a sokoldalúsá-gát és konstruáló kedvét, hajlamát mindmáig megõrizte. Az anyaggal szemben nincsenek gátlásai: hegeszt, csiszol, fest, köszörül, rajzol, vág, nyes, fûrészel, kötöz, s az építés ked-véért ácsol (rombol is, ha kell), füg-geszt és installál... Minden mûfajban otthon érzi magát, s idõnként a sa-manizmus hiedelemvilágából és kultúrkincsébõl is merítve performer mûvészként is fellép.
Legjellemzõbb alkotói tulajdonsá-ga tehát éppen az a leegyszerûsítõ nyers, elementáris erõ és õszinte, sal-langmentes kifejezõi szándék, amellyel s ahogy grafikáit,
festménye-Gubis Mihály: Bunkók sorozat I. (2003. olaj, karton;
368×339 mm; jelzés jobbra lent: Gubis) Fotó: Nyári Attila
it, kombinált képeit, kis és nagyméretû szobrait stb. általában egy nekifutásból létrehoz-za. Nem is annyira az anyagokat festi, sokkal inkább fest (!) az anyagokkal, s az azokon nyomokat hagyó technikai eszközökkel. Ilyen értelemben rendhagyó plasztikai mûvei merész térfestményekként hatnak. A lendületes, vehemens kézjegyekbe, szerves és emb-lematikus struktúrákba, illetve szerkezet nélküli gubancokba, részben irányítható folya-matokba temetkezõ gesztusai, teremtõ energiái csak látszólag merevednek bele az õket hordozó és megjelenítõ szegényes anyagokba. Ugyanis a mû nyilvánvalóan izgatott és zaklatott szellemi és fizikai dinamikája végleg számûzi magából a statikus nyugalmi álla-potot, miáltal Gubis felfogása rendkívül közel kerül a szintén öntörvényû Bukta Imre, Bogdándy Zoltán Szultán vagy Baji Miklós Zoltán expresszív anyaghasználatához, vilá-gához és szemléletéhez.
Már jó néhány éve szinte csak olyan székek, „trónusok”, „tornyok”, obeliszkek ábrá-zolásával, megmintázásával és megalkotásával, illetve ezen motívumok kombinációival foglalkozik grafikáin és festményein, objektjeiben és plasztikáiban, amelyek abszolút egylényegûek tüskés, darabos személyiségével, az egyszerûséget és egyenességet képvise-lõ jellemével, valamint a spontán kreativitás bárminemû megnyilatkozási formáit és fajtáit kedvelõ világnézetével, illetve a természetközeli népek kötöttebb kulturális örök-ségét és hagyományait is egyaránt preferáló világértelmezésével.
Gubisnak azonban van egy olyan új alapmotívuma is, amely csak a formaadás, a megformálódás szempontjából nézve nóvum, hiszen ez az „õsforma-kreáció” más képi elemeinek redukciójából származik, s ez pedig nem más, mint amit õ nemes (s talán kissé megtévesztõ, önironizáló) egyszerûséggel csak „bunkó” formának nevez. Én ugyanis ezeket a jelvariációkat sokkal inkább lélek-formáknak hívnám, sõt lélek-jelképeknek, mert mintha kiszállnának a kettõs-kereszt ember-amõba szimbólumokból és jang-jin természetükbõl adódóan önálló élet élésébe, mintegy a lélek (forma) gyakorlás önszuggesztív, gyónom a gyónót te-rápiájába fognának.
Jól teszzük hát, ha „Mihály napi bunkóságok” címû kiállításának bun-kói elõtt (Istenem, még mindig, de csúnya szó!) becsukott szemmel, ön-ként és bûnbánóan lehajtjuk a fejün-ket, még mielõtt feddõn lesújtana kobakunkra a Szent Mihály fõangyal és alvezérei Ráfael, Gábriel, valamint Uriel által vezetett szellemi fénylé-nyek androgín seregének ez az új fegy-vere.
Végül egy kérdésem volna: – Mi-hály! Eme fent nevezett „Hírnök”
küldött tégedet, mint szolgáló lelket,
„azok szolgálatára rendelve, akik majd õrködik az üdvösséget”?!
Gubis Mihály: Bunkók sorozat II. (2003. olaj, karton;
366×339 mm; jelzés jobbra lent: Gubis) Fotó: Nyári Attila