Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003., 178 o.
Ezekbõl a hol
És mert kifejezetten személyes jellegû, már nemcsak lejegyzõjérõl szól, sõt végül talán nem is elsõsorban róla. Kirajzolódik belõ-le a kor. Sõt: egy nagyobb közösség sorsa, hangulata, élet-alternatíva rendszere, a mi kollektív individualizmusunk illetve indi-viduális kollektivizmusunk. Az a világ, amelyben éltünk és élünk, és még valamed-dig élni fogunk. „Társtalanok társasága a mienk. A kisvárosi kávéház csak helyszín, az önként vállalt börtön elõszobája.” (Te-hát).
Elõször tehát a szocializmus, amelyben ez a költészet is indul, a létezõ, amelyikbõl éppen a létezés, a mi létezésünk hibádzott.
Valami ugyan jelen volt belõlünk benne, de aligha volt azonos velünk. A személyi-ség redukciója azonban tartós hatású, aho-gyan a magzati alultápláltság az ember egész életére kihat, és a korai öregedés, csontrit-kulás oka lehet. Aki én-fosztásra alapozott világban növekedik, az mindvégig viseli ennek a nyomát: „úgy teszek / mintha az volnék / aki vagyok” (TucatARS/C) fogal-mazza meg ezt a bizonytalanságot Barak, aminek persze megtalálhatók a világirodal-mi analógiái, de a 20. századi nagy szemé-lyiségvesztés problémája genezisében más, mint amivel régiónk hõse került szembe.
Barak László úgy látta, hogy ebben a világ-ban minden töredékes volt. Ezért sóhajt fel így: „miként születtem félre, / féligazsá-gok közé” (a). A féligazsáféligazsá-gok természetük (és természetünk) szerint elfogadhatatla-nok, s az igazság vágyát erõsítik. Ezért tér vissza máshol is az igazság mint életet szer-vezõ, egzisztenciális probléma: „Az igazsá-got keresed feldúltan / a szépség helyett.”
(Hazakép). Óh, boldog helyek és idõk, ahol költõ számára a kettõ azonos lehet!
A létezõ világban azonban másként ala-kulnak a dolgok. Barak számára itt az a ter-mészetes, hogy költõi alakváltozataként Sancho Panzát mintázza meg. Azt a hang-súlyozottan költõietlen, esetlen és kissé komikus figurát, aki a maga piknikus föld-hözragadtságában az aszténiás Don
Qui-jotét ellenpontozza. Az álmodozó, sokszor tán habókos ködlovagot, aki nem bolond, csak éppen anakronisztikus módon ragasz-kodik eszményekhez, amelyekben már sen-ki sem hisz. Sancho ezzel szemben a jele-nében tartózkodik. Nem mondanám, hogy él, mert az élethez több aktivitás, hogy ne mondjam több õrültség kell. Az õrültség helyére nyugodtan írhatnám azt is, hogy szabadság, mert vannak társadalmi korsza-kok, amikor szabadnak lenni õrültség, és csak õrültnek lenni szabadság.
Barak László azonban nem Don Quijo-tét választja, mert ezt az esélyt sem érzi re-álisnak. De amikor az idõbõl magát kizáró lovag helyébe a magát viszont a saját idejé-be rekesztõ Sancho bõréidejé-be bújik, akkor nem tagadja meg a lovag eszményét. Ép-pen ezzel hívja rá föl a figyelmet, mert hi-szen a választott figura eleve ellenpont. Azt is mondhatnánk, hogy e választással a po-zitív módon meg nem élhetõ-mintázható élettartalmat annak negatív képével jelení-ti meg.
Vagyis valós világunk elemeibõl egy másik világot épít föl. Az így létrejött me-taforikus-szimbolikus tartomány a valósá-got pontosan mutatja, mégis másként hat.
Groteszk, szikár, s meglehetõsen szomo-rú. Kissé szürreális ez, de azért nagyon is valóságos.
Még a szabályai is ilyenek: ismerõsek, és mégis mások. Az élet tartalmát adó ér-tékek általában a hiányukkal vannak jelen.
De a hiányukkal jelen vannak – ezzel ad-nak valami olyasmit, amit akár reménynek nevezhetünk. Nevezünk is.
Mert ugyan Barak László roppant mó-don következetes, amikor modernnek kell lennie, s igyekszik alkalmazkodni a válto-zó irodalmi kánon elvárásaihoz, de azért valahol a versírói ösztön mélyén, mégis a romantikus költõi ideál határozza meg.
Eszerint lehetne vátesz-költõ, lobogó, he-víti kora érzeménye. Szinte mindig valami rejtett, gyakorta nyílt iróniával tekinti sa-ját költõi létét, aminek természetes oka az,
hogy a megélhetõ költõi szerep nincs kö-szönõ viszonyban azzal a kimondatlan el-várással, ami e szereprõl él benne, egészé-ben kimondatlanul, noha olykor félreért-hetetlenül utal rá. Ez a költõi szereptudat indokolja, hogy a verssorokban (a korszel-lemnek megfelelõen) tárgyiasnak és ob-jektívnek mutatkozó költõi modell versei sorban másként mutatnak, kifejezetten erõs társadalmi-közéleti töltetük is van. Ez süt elõ a rendszerváltás elõtti rosszkedvbõl.
Meg a rendszerváltás utániból is. Mert Abszurdisztán nem területet és rendszert jelentett csupán, hanem bennünk is él. Az abszurdisztáni ember, miközben utálja magában torz vonásait, ragaszkodik is hoz-zájuk, mert amennyire vágyik önmaga len-ni, annyira nem akar elszakadni és szem-befordulni környezetével. Nemcsak egyé-ni, hanem közösségi identitása is fontos számára. Sancho Panza egyszerre hû ön-magához és gazdájához, vagyis egyszerre akarja vízbe fojtani az eszelõs Dont, és je-lenti föl magát azért, hogy gyilkosságra készül (Sancho veszte). Ennek az ambiva-lenciának komoly esztétikai és poétikai következményei vannak: Barak költészeté-nek arculata híven tükrözi ezt. Nem válik hátrányára, a kettõs jelentés különös fe-szültséget kölcsönöz neki, s ez eleve meg-duplázza hiteles olvasatai számát. Még ak-kor is, ha elfogadjuk az ahány olvasó, annyi értelmezés elvét, hiszen egyazon olvasó egy-szeri olvasásra kap két jelentést.
Jólesett azt hinni, hogy csak a valahai rendszer miatt voltunk nyomorultak. Érez-hettük magunkat titkos Szolzsenyicin-hõs-nek, a diktatúra kiszolgáltatottjának (Ivan Gyenyiszovics bécsi utazása). Aztán a rend-szer változott, de csak a régi életünket tud-tuk folytatni benne, könnyen hozzáférhe-tõ farmerekben, dobozos sörrel a kézben is titkos lágerlakók maradtunk. Az õrök meg persze továbbra is õrök, csak a gép-pisztolyt most a bankkártyájuk pótolja.
(Akit a részletek érdekelnek, forduljon Grendel Lajos idevágó szakmunkáihoz.)
Elveszett maradék illúziónk, napvilágra került mindaz a lelki-szellemi torzulás, amit az a világ elfedett, amelynek következmé-nye volt. A szocializmusban még lehetett mentegetõzni azzal, hogy a polgárerénye-ket a hatalmi rendszer elfojtja bennünk, a polgári kereteket megteremtõ világban azonban kiderült, hogy lélekben-szellem-ben-morálban proletarizálódott ez a világ.
Éppen az következett be, amitõl a legjob-ban féltünk. Viszont minden illúzióvesz-tés gazdagodás: legalább tudjuk, milyenek vagyunk. Ilyenek.
Barak László számára a rendszerváltás fontos fejlemény volt, ahogyan az értelmi-ség számára általában. Ezért lehet referen-cia költészetének alakulása ebben az idõ-szakban. Ami szembeötlõ, hogy sokat ve-szít metafizikai töltésébõl, ha úgy tetszik, publicisztikusabbá válik (Tizenkét közönyös ember, Miért nem lettem lángossütõ?) Azért nem mondom, hogy közéletibbé, mert ennek a publicisztikus jellegnek a fõ mon-dandója a közélettõl való undor. Hiszen a politikusokat csak a közvagyonból kiharap-ható vagyon érdekli, a lányok jobbára prostik, akik a gyönyört üzleti alapon mé-rik, a férfiak nem tudnak szeretni, lelke-sedni, érezni, gondolkodni, csak a pénzért loholnak, valami rögöt õk is ki akarnak kaparni maguknak a privatizáció aranylá-zában. De a többség balek, vagyis már ezt sem akarja igazán, hát nem is sikerül neki.
Erre már nincs is nagyon hagyományosan költõi szó: „ezt jól elbasztuk, / de férfimun-ka volt” – mondja ki Barak, s elmélkedhe-tünk a vendégszöveg alakváltozásán.
A kiábrándulás több rétegû. Már eleve attól, hogy a társadalom is kiábrándult a belõle kiábrándult poétákból. Ennek a vi-lágnak már nincs szüksége rájuk: a költõk vágyott szabadsága annyit tesz, hogy a ku-tya sem törõdik velük. Válaszként Barak az utóbbi években visszakanyarodik bõ év-tizeddel korábban írt verseihez. Címüket végig kisbetûvel írja, mint a Pál utcaiak az árulás miatt lefokozott Nemecsek
közle-gény nevét. (Hova lehet egyébként a köz-legényt lefokozni?) A romantikus költõk egyik gyakori eszköze a fokozás volt. A mai pályatársaknak a lefokozás maradt.
Azt fejezi ki, hogy kellene egy másik élet.
Már csak azért is, mert az, ami van, túlju-tott delelõjén. Az emberélet útjának fele után már nem sok újdonság várható. Az-zal kell számot vetni, hogy ez a félút az egész, de annyi biztos, hogy nem lehet a végére érni. Ezért nem is nagyon kínálko-zik más alternatíva, mint visszanyúlni a kezdetekhez. Megpróbálni újraélni és új-raírni a félutat, hátha kettõvel szorozva ki-tesz egy egészet.
A negatív kép és a (virtuális) pozitív elv-ben tökéletesen illeszkednek, vagy legalább-is illeszkedhetnek, de a kész képeket az idõ eltérõen öregíti. Már csak nagyjából felel-nek meg egymásnak.
„A papír fölé hajolsz hát” – kezdi tíz évvel korábbi kötetében, hogy így egészít-se ki: „nem hajolsz papír fölé” (ami persze nem igaz, mert másként hogyan született
volna a késõbbi vers), „gondolván, hogy megrezdül esetleg a víz / egy kútban…” – folytatta tíz évvel ezelõtt, és most ez a foly-tatás: „mert nem hiszed, hogy megrezdül a víz egy kútban”.
Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. De nem is lehet. Az elvágyódásnak már nincs iránya, nincs hova vágyódni. És mégsem reménytelen minden. Don Quijote alakja még várakozik arra, hogy a költõ Sancho Panzából belé helyezze át lelki mûködésé-nek központját. Mert a lovagkor már rég letûnt ugyan, de szélmalmok még vannak, sõt, a hírek szerint újak fognak épülni. Mert az EU szereti támogatni a tiszta energiát.
A környezetvédõk persze tiltakoznak, mint-ha a mint-halmint-hatatlan lovag bennük reinkarná-lódott volna. Azt mondják, igazán tiszta csak az az energia, amit nem termelnek meg. Ez a gondolat pedig olyan szép, hogy akár költészet is lehetne. Tartalmában va-lami olyan, ami Barak László verseinek utó-ízeként is kísért az olvasóban.
Asszonyok disputája (év nélkül, tus, toll, papír; 224 x 303 mm; Kohán Múzeum; leltári szám: 80.23.)
A pozsonyi Kalligram Könyvkiadó Teg-nap és Ma – Kortárs magyar írók címû kis-monográfia-sorozatában az egyetemes ma-gyar irodalom erdélyi kiválóságai közül eddig Sütõ Andrásról, Székely Jánosról, Bodor Ádámról, Szõcs Gézáról jelent meg életmû-elemzõ kötet. Pécsi Györgyi Kányádi Sándorról szóló könyve nemcsak hogy szervesen beleilleszkedik ebbe a sor-ba, hanem régóta esedékes hiánypótlásként is szolgál: az erdélyi, romániai, így a hatá-ron túli, de az összmagyar (vagy újabb ke-letû és találó fogalommal: a határok fölötti magyar) irodalom kiemelkedõ egyéniségé-rõl (Ködöböcz Gábor Hagyomány és újítás Kányádi Sándor költészetében [A poétikai módosulások természete a daloktól a „szöve-gekig”] címû úttörõ, mert legelsõ monog-rafikus jellegû esszé-könyve [Debrecen, 2002] után) ez az elsõ olyan hagyományos értelemben vett átfogó pályakép, olyan összefoglaló igényû, monografikus áttekin-tés, amely adatgazdag kor- és életrajzot, érzékeny mûértelmezésekkel teli lírikusi fejlõdésívet tár elénk, kiegészítve azt egy teljes bibliográfiával a magyar és idegen nyelven napvilágot látott Kányádi-mûvek-rõl (beleértve a gyermekkönyveket) és egyéb kiadványokról (pl. hangzó anyagok-ról, lemezekrõl, CD-krõl stb.), számba véve az eddigi jelentõsebb szakirodalmat is, va-lamint a költõ különféle jellemzõ életpilla-natait egy változatos fénykép-összeállítás segítségével. A kortárs magyar irodalom immár klasszikusnak mondható alkotóinak azonban általában olyan kiterjedt a mun-kássága, hogy egy bármilyen széles horizon-tú kismonográfia keretei sem elégségesek a maradéktalan feldolgozás számára. Pécsi Györgyi ugyan eddig a legtöbbet tette
pél-dául, hogy Kányádi hallatlanul értékes gyer-mekköltészetét szemléleti, világképi, stilá-ris szempontok szerint együtt, egymásra hatásukban interpretálja az. ún. „felnõtt versekkel”, közös sajátosságaikról értekez-ve, vagy hogy a költõ rendkívüli jelentõsé-gû (mert például a régebbi vagy a modern román költészet, de a szász vagy a mára-marosi jiddis népköltészet invenciózus át-magyarítása terén is különleges megbecsü-lést érdemlõ) mûfordítói tevékenységét megfelelõképpen méltassa, érdemben vizs-gálva e mûfordítások szellemi és nyelvi, eszmei és intertextuális hatását a költõ egyes mûveire vagy mûcsoportjára. Mégis, remél-hetõ, hogy újabb kutatások ezeket a terü-leteket majd még külön-külön és még rész-letesebben is feltérképezik, mint ahogy az is, hogy valamikor kötetben is összegyûl-nek és hozzáférhetõvé válnak a költõ esszéi (mondjuk az erdélyi líráról elmélkedõ val-lomásos fejtegetéstõl a román írószövetség-bõl a nyolcvanas években történõ kilépést indokoló nyilatkozaton át a Tamási Áron testvérének, Tamási Gáspárnak az önélet-rajzi krónikájához kötõdõ gondolatfüzé-rig), egyéb kritikai írásai, prózai megnyi-latkozásai, interjúi stb., valamint a modern magyar, kelet-európai abszurd drámaírás-ban is jelentékenynek minõsíthetõ