re-* Gyulai Évszázadok Alapítvány kiadása. Magyar és német nyelven. Fotók: Bagyinszki Zoltán, a régi képek helyi gyûjtõktõl származnak, a szövegeket D. Nagy András írta, a könyvet Barabás Ferenc tervezte.
ményt keltõ fordulatot. Azt már csak óva-tosan meri felvetni az ember, a vár és kör-nyéke megõrzi-e természetes szépségét, nem tolódik-e el a túlzott beépítettség, mûviség irányába. Ha áttekintünk a várral szemközti oldalra, láthatjuk a rossz példá-kat, a „SZOT-szálló” (jó, ma már Erkel, persze csak Lazaro Pena után) két otrom-ba, a vár sziluettjét is imitáló tömbjét, de a Várfürdõ téli fõbejáratának hasonló fantá-ziáról árulkodó építészeti megoldása se derít több örömre.
A vármúzeum régi, gazdag kiállításának képei juttatják eszembe, a gyulai iskolák-ban nagyon fontos, hangsúlyos szerepe volt a helytörténeti témáknak, s ebben is ter-mészetszerûleg kitüntetett figyelem jutott a várnak, szinte minden kisdiák eljutott legalább egyszer szakszerû kísérettel a vár kiállítására. S az elmúlt másfél évtizedben hány múzeumot látva nosztalgiázott az ember, felsóhajtván, mikor lesz újra méltó állandó kiállítás a gyulai várban. Az régi képek között felbukkanó újabbakon is egy-értelmû, hogy a várkert kinyitása a Kos-suth utcára, s a honvédtiszti emlékmû kör-nyezetének kialakítása szerencsés döntés volt. Az Almássy-kastély a legtöbb gyulai számára rejtély volt, bár mind a várkert felõl, mind pedig a strand felõl tekintve az arányosan megkomponált épülettömbre, szinte követeli a kastély, hogy szervesen hozzákapcsolják a kapcsolódó terekhez.
Nagy kérdés, lesz-e megfelelõ pénzügyi háttér valaha is e nagyon értékes épület re-habilitációjára a megfelelõ funkció megta-lálásával. Már az elsõ fejezetet olvasva feltûnik, a képekhez illeszkedõ szövegek itt-ott pontatlanok, nem egyértelmûek. Egy-szer s másszor kép és szöveg összekapcso-lása se egyértelmû. Itt a honvédtiszti em-lékhelyrõl szóló leírás válik elnagyolttá az-zal, hogy bár szól az itt lefegyverzett ki-lenc, illetve tíz vértanúról, de a felsorolt tizenhárom között nem jelöli, kik a hely-hez szorosabban kötõdõk.
A várfürdõ fejezet számomra
legkedve-sebb képei az „õsstrandot” ábrázolók azzal a kedves, tornyos fürdõházzal, melynek alagsorában jókora fürdõlepedõbe burko-lózhattunk a sötétedésig tartó lubickolás után. A sors fintora, hogy ma éppen ez a rész nem tartozik a strandhoz. S a hangu-latos, fagerendás ház helyén otromba szoc-reál kocka pöffeszkedett hosszú-hosszú éve-kig, míg végre legalább a tetõ átkomponá-lásával barátságosabbá nem formálták.
Visszagondolva a strand folyamatos ter-jeszkedésére, átformálódására biztosan akad valahol a fiók mélyén egy felvétel az egy-kori 33 1/3-os úszómedencérõl, ahol ép-pen a régi fotók lelkes gyûjtõje, Balla Ti-bor és Herczeg GáTi-bor is élte nyaranta min-dennapjait, hódolva a mûugrás vagy ép-pen a vízipoló szenvedélyének. Idézve egyúttal azokat az idõket, amikor a strand még legalább annyira volt a gyulaiaké, mint az idegenforgalomé. Az 50 méteres uszoda helyén lévõ hatalmas kerek homokozóban nevelkedett a helyi futballutánpótlás, a 33-as medence környéke volt a gyulai ifjúság találkahelye, ahova nem egyszer a Körös fölé nyúló fûzfaágakba kapaszkodva him-bálóztak át érettségi után öltönyben a fris-sen maturáltak. S a nyári színház idején itt idõztek egy nagy színészgeneráció tagjai:
Bessenyei, Kállai, Latinovits, Õze, Domján Edit, Rajz János, Fülöp Zsigmond, Szersén Gyula, Tordy Géza, Sunyovszky Szilvia, Szoboszlai Sándor, Sinkovits Imre, Mensáros László, s ilyenkor hogy kinyílt, végre társakra lelvén a város nagy, magá-nyos költõje, Simonyi Imre.
Az utcák, terek, polgárházak fejezet ad képet az „igazi” Gyuláról. Ezek a fotók adnak választ arra, miben is rejlik Gyula vonzereje. Nem az egyes épületek – vall-juk meg, kevés az építészeti vagy mûemlé-ki szempontból különleges építmény –, hanem a város összhatása, hangulata, lép-téke, utca-, és térszerkezete, természeti adottságai teszik olyan magával ragadóvá, amire alföldi viszonylatban hiába is keres-nénk másutt példát.
S itt egy kis kitérõt kell tennünk. Gyak-ran hivatkozunk arra, hogy Gyula akár sze-rencsésnek is tekinthetõ a megyeszékhelyi szerep 1950-es elvesztéséért, mert ennek jóvoltából elkerülte a szocialista városren-dezés. Illetve, amikor mégis elkezdõdött egy a város szerves fejlõdését figyelmen kí-vül hagyó erõszakos beavatkozás a ’70-es évek elején, akkor még olyan erõs volt a hagyományos polgári értékrendhez való ragaszkodás, hogy több száz értelmiségi adta aláírását a Magyar Nemzetben is köz-zétett tiltakozó levélhez, bizony akkoriban ehhez jó adag civil kurázsira volt szükség.
Nem egy tekintélyes tanár, mint például a legendás Banner József, adta nevét a ne-mes ügyhöz. Ha nem is ért el az akció átü-tõ eredményt, a korábbinál sokkal nagyobb óvatosságra intette a döntéshozókat. Mind-ezek persze nem gátolhatták meg, hogy csak egy kirívó példát említsek, azt az építészeti abszurdot, hogy ebben a városban elsõ be-nyomásra nem sok különbség mutatkozik a mûvelõdés háza, a rendelõintézet és a húskombinát között.
A fejezet a városfejlõdés kétarcúságát is dokumentálja. Szép példáit láthatjuk a megõrzött és az elpusztított értékeknek. A (Béke) sugárút hosszú ideig volt fõutcája a városnak, elõbb csak a kisvasút tûnt el a városképbõl, majd lebontották a nyugati oldal csinos üzleteit, a katolikus polgári kör elegáns saroképületét (a ’60-as évek elején szakszervezeti könyvtárnak, sportegyesületi irodának adott otthont udvarán a régmúlt-ból megõrzött tekepályával), a Göndöcs-népkertben lebontották a gyulai színjátszás legendás épületét, a nyári színkört (faszín-ház). Kisebb lett volna a hiányérzet, ha méltó új építmények váltják a régieket. De nem így történt, bántó fantáziátlanság, jel-legtelenség, az arctalan „szolgáltató sor”
(mára valamit oldódott a látvány a nagy, átlátszó üvegfelületeknek köszönhetõen), a sablonos kockaházak után a panel is befu-rakodott a történelmi városmagba, a Nép-kert százados fái pusztulásra lettek
kárhoz-tatva, s az új mûvelõdési ház alapozásakor talajba került irdatlan mennyiségû beton miatt parktorzónak nevezhetjük. Az utób-bi évtized fejleményeibõl élre kívánkozik a mozi mintaszerû homlokzatrekonstrukci-ója (sajnos nem volt idõtálló), de rögtön mellette ellenpéldaként a Komló tönkre-tétele.
A belváros másik hangsúlyos része, a Városház utca is hasonló változásokon ment keresztül: a veszteséglista élére az Otthon Kávéház, a Winkler patika kíván-kozik. A helyükre emelt épületek (OTP, volt pártház, BM-es bérház) nem állják ki az összehasonlítás próbáját.
Sok ellenérzést váltott ki a Vízügyi igaz-gatóságig terjedõ tömb átépítése. Ezen a területen korábban jó állapotú földszintes polgárházak sorakoztak, s csak a döntés-hozatal szocialista gyakorlata tudta keresz-tülvinni a kisajátításokat. Egy elegáns vá-rosközpont kialakításának a gondolata üdvözlendõ is volt, a megvalósítás felemásra sikerült, a passzázsok jól átjárhatóvá tették a tömböt, de a Megyeház utca funkciójá-nak leszûkülése miatt indokoltsága meg-kérdõjelezhetõ. A Harruckern térrel szem-beni tömb kibontásával a város régi gondjára véltek megoldást találni, a Körös-partot szervesebben bekapcsolni a város-szerkezetbe. Ez mindeddig kevés helyen si-került (a két belvárosi híd közötti, vagy legújabban az Erkel Gimnázium elõtti sza-kaszon), itt is csak nagyon korlátozott mér-tékben. A városrészben az igényes felújítás szép példáival találkozhatunk, Mogyorós-sy Könyvtár, zsandárlaktanya, kaszinó, Ferenczy-ház, társadalombiztosítás szék-háza.
Bagyinszki Zoltán biztos ízléssel, jó szemmel vette észre a város értékes, szép épülethomlokzatait, a megörökítésre mél-tó részleteket. Gyula mai építészetébõl mér-téktartóan válogatott, néhány jellegzetes épülettel bemutatja a lehetséges irányokat, finoman jelezve elkötelezettségét a „régi Gyula” arculata iránt. Méltán szentel
kü-lön fejezetet a város természeti értékeinek (Parkok, vizek, hidak), ezzel is hangsúlyoz-va azok városkép formáló erejét.
A legteljesebb képet a középületekrõl kapjuk (Történelmi épületek), ebben a fe-jezetben érvényesül legkövetkezetesebben a tükrös szerkesztés, itt láthatóak a város-képet egykor és ma is leginkább meghatá-rozó épületek, Polgármesteri Hivatal (Me-gyeháza), törvényszéki palota, megyei kór-ház, vízügyi igazgatóság, iskolák, laktanyák (ma szociális otthon, illetve középiskola), tûzoltó-laktanya, rendõrkapitányság.
Az egyházi élet Gyulán fejezet arányo-san mutatja be az egymással jó békesség-ben élõ felekezetek épített környezetét. Itt csak a volt zsinagóga (ma zeneiskola) nem túl szerencsés átépítésén sajnálkozhatunk.
A könyvben is idézett Polónyi Károly építészprofesszor sorai (2000 márciusában írt levelébõl idézem) az egész városfejlõdés-re érvényes gondolatokat szólaltatnak meg:
„A városokat az egymást követõ generáci-ók alakítják újra és újra saját territóriumuk-ká. Minden rendelkezésükre álló eszköz-zel. Közben a lakosság összetétele is állan-dóan változik. A mai Gyula társadalma nyilvánvalóan más, mint a gyerekkorom-beli Gyuláé. Természetes, hogy amint a falusi elemi iskolából a tehetségesebbek a városban lesznek gimnazisták, ahonnan Pestre mennek egyetemre. Onnan a me-nõk pályája Párizsba, Németországba vagy Amerikába vezet. A gyulai gimnázium rangját az jelezte, hogy az érettségi után 5 évvel osztálytársaink közül hatan lettünk tanársegédek a budapesti egyetemeken (Zoltai, Karácsonyi, Barát, Pollini, én és Bernáth Pista). Ma ha érettségi találkozót szervezünk, csak két meghívót kell Gyulá-ra címeznünk.
Ezen az egészséges agyelszíváson túlme-nõen sok más tényezõ is siettette a lakos-ság összetételének a megváltoztatását. Elõ-ször a zsidókat, aztán a németeket depor-tálták. Elõször a hitleri törvények, aztán a vörös hadsereg, majd a kommunista
hata-lomátvétel, a kollektivizáció, aztán az ’56-ot követõ terror elõl kellett kinek-kinek elmenekülnie. Nagyapám olyan szerencsés volt, hogy 1944 februárjában halt meg, méghozzá hirtelen halállal. Így élete ered-ményét nem tõle, hanem tõlünk vették el.
Mikor apám épp az iskolák államosítása elõtt elérte a nyugdíjkorhatárt, édesanyám úgy érezte, hogy a családnak pánikszerûen el kell menekülnie Gyuláról.
Az 1956-os magyar társadalmat nem lehet összehasonlítani a »rendszerváltás«
társadalmával. 1949-ig mindenki »államo-sítás« elõtti iskolákban nevelkedett. Azok-kal akik akkor Makón, Hódmezõvásárhe-lyen, Békéscsabán, Budapesten a Rákócziá-numba, vagy a piaristáknál jártak gimná-ziumba, ma is úgy beszélhetünk, mintha egy osztályba jártunk volna. Azóta a taná-rok és diákok két merõben másfajta gene-rációja határozza meg az iskolák szellemi-ségét. Érthetõen nehéz a politikai játszmák tisztességtelen módszerei között a két ge-nerációval ezelõtt durván megszakított fo-lyamat kontinuitását helyreállítani.
De akkor se volna sokkal könnyebb a helyzet, ha nem hivatkozhatnánk a 40 éves kommunista nevelésre. Hisz a poszt-ateis-ta korban Nyugat-Európában sokkal üre-sebbek a templomok mint nálunk.
Nemcsak Gyulán, de mindenütt a vilá-gon állandóan – gyakran drámaian – vál-tozik a városok, városrészek szerepköre. A körülményekkel együtt változik az iskola helyzete, szerepe. Változnak az iskola, az egyház cselekvõképességének külsõ és bel-sõ korlátai is.”
Az album záró fejezete (Gyulai pan-theon) a város legkiválóbb szülötteinek emlékét idézi meg egy-egy szobor, emlék-tábla, síremlék képével. A korábbi fejeze-tek aprólékos, nem is mindenütt indokolt adatsoraival szemben itt bizony nagyon is hiányolható az alkotók neve.
A könyv végére érve, e személyesre han-golt „fotóséta” után hangsúlyozni szeret-ném, hogy az itt-ott megemlített
egyenet-lenségek nem kisebbítik e magával ragadó album értékeit. A szerkesztõk ígérete sze-rint 2004 tavaszára a könyv második része is elkészül. Nagy talány, mi kerülhet abba ezek után. Ha az elsõ kötethez hasonló hûséggel akarják megidézni a város távo-labbi és közelebbi múltját, bátrabban kell a még élõ tanúkhoz fordulni. Sok apró ér-dekesség teheti még elevenebbé, még in-kább magával ragadóvá a múltidézésnek ezt a formáját. Implom Józsefnek a ’60-as évek közepén közreadott kis remeke, az Öt
vá-rosismertetõ séta jut hirtelenjében eszem-be, ahogyan egy-egy jelentõsebb épületnél elidõzve idézte meg az ahhoz fûzõdõ mû-velõdéstörténeti emlékeket, jelesebb esemé-nyeket, az ott megfordult neves személyi-ségeket.
Örvendezzünk annak, hogy a maga ne-mében hiánypótló, reprezentatív várostör-téneti albummal gazdagodott nemcsak Gyula, de a régió, sõt az egész magyar nyelvterület helytörténeti irodalma.
Kévekötõ (1940, grafit, papír, kasírozva farostlemezre; 1150×1470 mm;
Kohán Múzeum; leltári szám: 79.36.1.)
Bárka-díj
A Bárka társadalmi szerkesztõbizottsága 2000-ben pénzjutalommal járó dí-jat alapított, amelyet mindig év végén ítél oda a szerkesztõség javaslatai alapján.
A díjat azok a laphoz kötõdõ szerzõk nyerhetik el, akik az adott évben jelentõs publikációval, publikációkkal gazdagították a folyóiratot és olvasóit. A pénzju-talmat 2002-tõl Kiss György szobrász- és éremmûvész kisplasztikája egészíti ki.
A 2003. év díjazottjai: Grendel Lajos (Irodalom és kritika viszonyáról, 2003.
2.; Mátyás király New Hontban, 2003. 4.; A Led Zeppelintõl a hõhaláig, 2003.
5), Nagy Gáspár (Aztán, Jelek, Már külön, 2003. 1.; Utókor 1., 2. 3., 2003. 4.);
Szepesi Attila (Beregi szõttes - részletek, 2003. 1., 2.,; Buborékok, Éjszakai me-seház, 2003. 6.), Varró Dániel: Túl a Maszat-hegyen, 2003. 1. Változatok egy gyerekdalra 2003. 5.).
Kedves szerzõinknek gratulálunk és további eredményes alkotómunkát kí-vánunk!
Hibajavítás
A 2003. 6. számunkhoz csatolt az elõzõ tíz év számairól készült tartalommuta-tóban néhány idõpont tévesen jelent meg. A helyes adatok a következõk:
Fõszerkesztõ: Elek Tibor (1999. 4. számtól), szerkesztõ (1996. 3-4.), a szer-kesztõség tagja (1997. 1., 2.), fõszerkesztõ-helyettes (1997. 3.- 1999. 3.).
Munkatársak: Kántor Zsolt (2001. 4. számtól), fõszerkesztõ (1993. 1.-1994.
1-2.; 1997. 1.-1999. 3.), szerkesztõ (1996. 1-2., 3-4,), fõmunkatárs (1999. 4.-2001. 3.).
Olvasóink és az érintettek elnézését kérjük!
IRODALMI, MÛVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT Megjelenik kéthavonként. Kiadja a Békés Megyei Könyvtár.
Felelõs kiadó: dr. Ambrus Zoltán. Szerkesztõség: 5600 Békéscsaba, Derkovits sor 1.
Telefon és fax: 66/454-354/106. E-mail cím: barka@bmk.hu. Internet: www.bmk.iif.hu/barka Szerkesztõségi fogadóórák: hétfõn 14.00–16.00 óráig.
A társadalmi szerkesztõbizottság tagjai: Ambrus Zoltán (elnök), Banner Zoltán, Cs. Tóth János, Erdmann Gyula, E. Szabó Zoltán, Timár Judit.
A lapot tervezte: Lonovics László.
Alapítók: Cs. Tóth János (felelõs kiadó), Kántor Zsolt (fõszerkesztõ),
†Petõcz Károly (mûvészeti vezetõ) HU ISSN 1217 3053 Nyomdai elõkészítés: Kovács Sándor Nyomdai kivitelezés: Kolorprint Kft., Békéscsaba Megrendelhetõ a szerkesztõségben. Elõfizetési díj: 1 évre 900 forint.
Terjeszti a LAPKER Rt.
Kéziratokat nem õrzünk meg, de visszaküldjük, ha kapunk megcímzett, felbélyegzett válaszborítékot.
Az elektronikus úton küldött írásokat lehetõleg „rtf” formátumban kérjük.
2004/1.