Budapest, Kijárat Kiadó 2002, 274 o.
útjukból ezt a
´ (J. Barnes: Flaubert papagája) némely
al-kotásában. Megközelítésében a szerzõ stá-tuszát, az értelmezésben betöltött szerepét illetõ kérdések, dilemmák egy sok irányba ágazó problémakomplexum elemeiként nyernek megvilágítást. A szubjektum ön-azonosságának, a nyelv mibenlétének és az én nyelvi leképezhetõségének, önrepre-zentációjának problémáján keresztül, e bölcseleti kontextusokhoz való szoros kö-tõdésnek köszönhetõen, a szerzõség kérdé-sei a filozófia és az irodalomelmélet határ-sávjában artikulálódnak. Gács Anna iroda-lomelméleti, történeti, filozófiai, jogi, kritikatörténeti szempontból egyaránt vizs-gálódik, rámutatva ezzel a probléma tágabb összefüggéseire, ez mellett pedig reflektál a nyugati és hazai tudományos beszédmó-dok közt tapasztalható különbségekre is (fõként a feminizmus esetében.) Nem vé-letlen, hogy ilyen tág összefüggésekbe he-lyezi a szerzõ kategóriáját, hisz ez egy „olyan terület, ahol textuális és szociológiai, esz-tétikai és politikai, irodalmi, etikai és jogi kérdések kapcsolódnak össze egymással”.
(232.) Témakezelésére és az alkalmazott értelmezési eljárásaira jellemzõ, hogy a dogmatizálódott nézetek kritikátlan elfo-gadása helyett, tartózkodva az erõs állítá-soktól, higgadtan, árnyaltan – és ami a je-lenkori magyar nyelvû elmélet- és kritika-írást nem minden esetben jellemzi – „ma-gyarosan”, azaz világosan és szabatosan fo-galmaz. Úgy, hogy mindeközben teljessé-gében szakszerû („tudományos”) tud ma-radni, és nem vádolható azzal sem, hogy az óvatos fogalmazás kizárná saját vélemé-nyének, egyéni meggyõzõdésének nyílt vál-lalását. Kérdez, mérlegel, kommentál; be-szélteti az idézett szövegeket, egymás mel-lett vagy akár egymás ellenében is. Felve-zetõ, kontextualizáló mondatai, illetve az idézett és hivatkozott szövegekhez fûzött megjegyzései, reflexiói újszerû szemponto-kat vetnek fel olyan elméleti szövegek újraolvas(tat)ása esetében is, amelyekrõl azt gondolnánk, alaposan ismerjük õket, s nem
nem bírnak már különösebb hírértékkel (pl. A szerzõ halála, Irodalom és jelentés, Mi a szerzõ?). Jóllehet azok közé tartozik, akik a legtöbbet tudják a feminista irodalom-kritikáról Magyarországon, mégsem állít-ható róla, hogy az irányzat minden elõfel-tevésével, teorémájával fenntartások nélkül azonosulna; soha sincs annyira „bévül”, hogy ez a tágabb kitekintésben akadályoz-ná, vizsgálódását szûk horizontok közé szo-rítaná.
Gács Anna a modern szerzõ szuggesztív és találó metaforájával indítja könyvét.
Konkrét esetre hivatkozva, olyan szánalmas figuraként láttatja õt, aki egy „félvak, irány-érzék nélküli, saját szövegét olvasni képte-len, mechanikusan körmölõ hadirokkant”-hoz hasonlítható. (12.) Késõbb azonban kifejti, hogy „akármennyire megrokkant is a szerzõség modern koncepciója az elmúlt évtizedekben, mégsem arra a következte-tésre kell ebbõl jutnunk, hogy a szerzõség kérdései többé ne tartanáknak számot ér-deklõdésre az irodalomról gondolkodva”.
(21.) Mindehhez persze arra van szükség, hogy a témával kapcsolatban új kérdéseket tegyünk fel, vagy újszerû módon tegyük fel õket. A monográfia írója abban látja a szerzõt ért kritikák egyoldalúságát, hogy azok korántsem ölelik fel a szerzõség min-den aspektusát, csupán bizonyos szerzõség-koncepciókra vonatkoznak, ezért, mint írja,
„érdemesebb volna a szerzõ fogalmának változásáról, újradefiniálásáról, megsokszo-rozódásáról, a szerzõnek az irodalom elmé-leteiben betöltött változatos státusairól beszélni” (15.), mintsem, hogy a kérdést a szerzõpártiak és a szerzõellenesek szemben-állásaként fogalmazzuk meg. Különben is, Gács Anna szerint a szerzõ halála helyett sokkal inkább egyfajta tekintélynek a meg-kérdõjelezésérõl beszélhetünk: „Amirõl itt szó van, az elsõsorban a szerzõ bizonyos értelmekben vett tekintélyének a halála: ama felfogás kikezdése, mely szerint a szerzõ az a végsõ instancia, melyhez folyamodnunk kell, amikor az irodalomról gondolkozunk,
aki meghatározná a kijelentések legitimi-tását.” (37-38.) Ennek az autoritásnak, il-letve az erre támaszkodó értelmezéseknek megvan az a veszélye, hogy megmerevítik és egyoldalúsítják az olvasatot („…a szerzõ bevonása az értelmezésbe a szöveget leha-tárolja, elszigeteli más szövegektõl, jelen-tését rögzíti, az értelmezés mozgását gátol-ja” 223.), a monográfia írója ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a „szerzõ-kritika dogmatizálódása hasonlóképpen szigorú határokat von a szöveg köré, hasonlókép-pen eleve kizár bizonyos szövegeket az ér-telmezés játékából, s így leszûkíti a jelen-tésadást.” (231.) Ezért is szorgalmazza az olyan fajta kritika mûvelését, mely a vizs-gált szöveget a kontextusok széles körébe helyezheti: szociológiai, kultúrtörténeti vagy poétikai aspektusból egyaránt meg-vizsgálhatja, még egyazon gondolatmene-ten belül is.” (217.) Ez nem jelent kriti-kátlan visszatérést egy modernség elõtti, 19.
századi szerzõfogalomhoz és irodalomértel-mezõi gyakorlathoz, hanem a szerzõ sze-mélye, életének története kerül más megvi-lágításba. A szövegeket megelõzõen, azo-kon kívül, a tapasztalati világban létezõ és megismerhetõ „valós” szerzõ elképzelését a legkülönfélébb szövegek izgalmas és él-vezetes összjátékából felépülõ, a kutató-ol-vasó által megkonstruált, megfoghatatlan figura képzete váltja fel. A szerzõ ebben a felfogásban az olvasó értelmezõ tevékeny-ségének szülöttje; ahogy ezt Barnes regé-nyérõl írva Gács Anna is kifejti: „A Flau-bert papagája, bár teljesülhetetlenként mutatja be, elismeri a vágyat a szövegen túlra. Megmutatja, hogy a szövegekkel kap-csolatos tudományos kutatás sem a való-ságra nyílik, az éltrajzi kutatás is megalkotja tárgya fikcióját, ugyanakkor az írói biográ-fiát, a szerzõ utáni nyomozást mint fikciót nem fosztja meg jogaitól, ragaszkodik az olvasás e nagy kalandjához.” (227.) Más helyen még hozzáteszi, hogy szükség vol-na a szerzõ fogalmávol-nak differenciálására is, mivel a modern kritika nem igazán tesz
különbséget „a jó, olvasásra érdemes, ilyen értelemben tekintélyes, kanonikus szerzõ és a feledhetõ, figyelemre nem érdemes – a szerzõ névre méltatlan – írogatók” (50.) között. Hozzátehetjük, hogy nemcsak a szerzõ, hanem az olvasó is gátjává válhat a jelentések szabad játékának, fõként, ha az irodalmi kommunikációt, a modern hermeneutika ösztönzésének engedve, kér-dés-felelet formájában megvalósuló folya-matnak képzeljük el, aholis a befogadó kér-déseket intéz a szöveghez, s a mûvet mint erre adott lehetséges választ interpretálja.
Természetesen nem a mû hangosan dekla-mált megszólításáról van szó, hanem sok-kal inkább a belsõ beszéd csendes és intim tartományaiban megvalósuló dialógusról, a bennünk öntudatlanul fogalmazódó kér-désekrõl, kételyekrõl, mentális és emocio-nális zajlásról, akár egzisztenciális horderõ-vel is bíró egyéni igényekrõl, motivációk-ról. Ez értelemszerûen egy bizonyos beál-lítódást, „rámozdulást” hív elõ az olvasó-ban, szûkíti tehát a szóbajöhetõ értelmezé-sek körét, s erõs a késztetés arra, hogy egy önmagunkra utaló, az olvasót a szöveg je-löltjének tekintõ olvasat megkonstruálásá-val gátat vetünk más konkretizációk kiala-kulásának. A dekonstrukciós kritika, kü-lönösen a de Man-i belátásokra támaszko-dó retorikai olvasásmód épp ezt igyekszik kivédeni, mégpedig azzal, hogy a lehetsé-ges jelentések minél szélesebb körét bont-ja ki a szövegbõl, s ezeket egymás mellé rendelve „lebegteti”, dominánsként nem engedve közülük egyet sem rögzülni. Nem hinném, hogy az egyénileg motivált olva-sói kisajátítás és az olvashatatlanná tevõ szimultán lebegtetés szembeállításaként kellene teoretizálni ezt a kérdést; a gyakor-latban ugyanis a két mûvelet szétbogozha-tatlanul összefonódik, bizonyos pillanatok-ban áthajlik egymásba, majd leválik másról, támogatja és ellenpontozza egy-mást. Az elõbbi az olvasáson keresztül meg-valósuló élményszerû önértést, az utóbbi az új értelemlehetõségek felszabdítását, a
játéktér kitágítását célozza. Nem hiszem, hogy a recepció folyamata leszûkíthetõ volna valamelyikükre is. Az olvasás a rög-zülés felé tart azáltal, hogy bizonyos elvá-rások részleges vagy teljes beteljesüléseként történik meg, az esetlegesen felmerülõ új értelmezési irányok, figuratív jelentésmoz-zanatok viszont más utakra terelhetik a befogadást, lebontva a korábbi olvasatokat, újradinamizálva ezzel a szöveget.
A szerzõ halála-tan a tekintélyvesztés mellett némi nyereséggel is járt a modern szerzõre nézve, írja Gácsa Anna, mégpedig azzal, hogy felmentést nyer a felelõsségvál-lalás kötelezettsége alól. (36.) Amit mond/
ír nem feltétlemül kell, hogy véleményét tükrözze, az egyes állításokért nem kell közvetlenül felelõsséget vállalnia. (Az álné-ven írott kritikák esetében viszont már sok-kal nehezebben vagy egyáltalan nem tole-rálható, hogy a szerzõ ítéleteihez nem adja a nevét vagy álnév mögé rejtõzik. 147.) Más oldalról viszont, az olvasó nézõpontjából nem minden esetben olyan egyértelmû ennek elfogadása, dilemma elé állíthatja õt például az író etikai szempontból kifogá-solható politikai szerepvállalása, bizonyos vallási elvekkel összebékíthetetlen kijelen-tései, tettei, szövegei. A monográfia szer-zõje Paul de Man és Salman Rushdie pél-dáját említi, de említhetnénk Mircea Eliade esetét is, akirõl a kilencvenes években olyan cikkek és egyéb dokumentumok láttak napvilágot, melyek szerint fiatal korában, a ’40-es évek Romániájában egy román szélsõjobboldali orientációjú antiszemita csoportosulással állt kapcsolatban. Ahe-lyett, hogy a felsorolt példák esetében bár-melyik félnek is igazságot szolgáltatnánk, sokkal érdekesebb az a kérdés, hogy ilyen-kor, olvasókként, mit is kezdünk az empi-rikus szerzõt nem éppen jó fényben feltün-tetõ információkkal. Rávetül-e a szövegek-re, a mintaszerzõre ennek a tudásnak az ár-nyéka, megváltoztatja-e viszonyunkat a mûvekhez, vagy zavartalanul siklunk át fö-lötte, mondván, hogy szövegen kívüli
tény-rõl van szó, ami az esztéltikai szférát egyál-talán nem érinti? Ekkor bújik ki a szög a zsákból, ekkor derül ki, hogy az empirikus szerzõ személyének kiiktatása az irodalmi vizsgálódásokból belsõ meggyõzõdésünk-e vagy addig csak meggyõzõdésünk-egy népszmeggyõzõdésünk-erû tmeggyõzõdésünk-eoréma felületes népszerûsítõinek sorát gyarapítot-tuk. Felteszi ezeket a kérdéseket Gács Anna is: „…vajon meddig lehet, s meddig kell közönyösnek maradnunk aziránt, hogy „ki beszél?”, hogy olvasásunkban el tudunk-e tekinteni attól a szemponttól, hogy az, aki az elõttünk fekvõ szöveget jegyzi, mi más-hoz „adta a nevét”, illetve mi mindent ír-tak és tettek „a nevében”. (37.)
„A nõi szerzõ a feminista irodalomkri-tikában” címû fejezet (65-100.) a könyv legrészletesebb és egyik legizgalmasabb ré-sze, mely a nõi szerzõség és a nõi írásmód problémáit tárgyalja, olyan kulcsfogalmak magyarázatán keresztül, mint gender, femi-nin, écriture féminine, gynocritics. Persze nem lehet azt mondani, hogy e fogalmak jelentését, olyan továbbiakkal egyetemben mint Nõi Képzelet vagy androgünitás, sike-rül egyértelmûen tisztáznia; ez már csak azért sem lehetséges, mivel a feminizmus nem koherens irányzat, hanem „minden más irodalomelméleti iskolát eszközének tekint, a marxizmus, a pszichoanalízis, a dekonstrukció, a posztkolonializmus, az olvasáselméletek egyformán ihletõi lehet-nek, mégis legtöbbször többé-kevésbé önál-ló szövegtestként tünteti fel magát”. (66.) Ezért, mint a szerzõ a fejezet végén meg-jegyzi, „kezdettõl fogva bele van progra-mozva a szétaprózódás”. (104.) A feminis-ta irányzatok képviselõi abban járulhatnak hozzá a szerzõség elméleti kérdéseinek to-vább- vagy újragondolásához, hogy felhív-ják a figyelmet, nem csupán szövegelméle-ti, hanem kulturális és politikai kérdésrõl van szó (99.) A feminista kritikusok sze-mében a szerzõség (ugyanúgy) a patriarká-lis reprezentáció megnyilvánulási formái közé tartozik, ami a vele kapcsolatban szü-letett metaforák maszkulin jellegében is
megmutatkozik (a szerzõ mint a szöveg teremtõje, nemzõje, atyja, az irodalmi ké-pesség mint nemzõkéké-pesség). Ezért a szer-zõvé válás problémája „a feminizmus szó-tárában a nõk irodalmi-kulturális emanci-pációjának” (82.) feleltethetõ meg. Érde-kes, amit Gács Anna a nõk irodalmi funk-ciójának változásáról ír. Elaine Showalter és Susan Gubar tanulmányaira hivatkozva kifejti, hogy a nõ sokáig (s bizonyos mérékig a mai napig) a férfi által teremtett mûalkotás, a textus megfelelõje volt, mint vágy-tárgy passzív szerepbe kényszerült te-hát, a nõirodalom kilakulása, a nõk szer-zõvé válása ezért a feministák szemében egyenlõ azzal, hogy a nõ „a patriarkális beidegzõdések felülvizsgálásával, felfüggesz-tésével passzívból aktívvá, teremtettbõl te-remtõvé, szereplõbõl szerzõvé válik”. (84.) A nõi szerzõség szintén megalkotja a maga feminin jellegû metaforáit, az alkotás a szü-lés, a kreativitás a vérzés analógiájaként je-lenik meg, a nõírók hagyománysora pedig az anya-lánya viszonyban, illetve a nõvéri közösségben fejezõdik ki. A monográfia szerzõje nem rejti véka alá szkepticizmusát az irányzat némely tantételével, fogalmá-val kapcsolatban. Ilyen a nõi írás mibenlé-te, a nõi identitás fogalma, valamint a nõi irodalom nemzeti irodalmakon átívelõ sa-játlagos hagyományának megléte. A Cso-konai Lili-elemzésben fogalmazza meg a legegyértelmûbben azt a meggyõzõdését, hogy „a nyelvben, az irodalomban nincs kódolva a nemi különbözõség, nem tárha-tóak fel a férfi(as) és nõi(es) jellegzetessé-gek, ezeket mindig aszerint tulajdonítjuk a kijelentéseknek, hogy férfi vagy nõi be-szélõt gondolunk-e mögéjük”. (158.) Es-terházy szövege épp arról tanúskodik, hogy az írás nõiesnek tartott jellegadó stílusje-gyei és motívumai nincsenek biológiai nemhez kötve, (tehetséges) férfi író által imitálhatóak is. A nõi identitás kérdése a könyv szerzõje szerint „az egyik legtöréke-nyebb elgondolásnak látszik a kortárs el-méletekkel szembesülve”. (89.) A
Betelje-sületlen várakozások címû fejezetben (195–
221.), mely arra az egyszerû kérdésre pró-bál választ adni, hogy milyen értelemben is lehet szó, s lehet-e szó egyáltalán nõi iro-dalomról a magyar irodalomban, kételyei-nek ad hangot abban a vonatkozásban, hogy az angolszász nõírók mûveinek olva-sásából származó tapasztalatokat, elemzési szempontokat egy az egyben alkalmazni lehetne magyar mûvek esetében is, mivel – mint írja – nem osztja azokat a feltétele-zéseket, hogy a „nõi” írás története és hely-zete a nemzeti irodalomtörténetektõl füg-getlen összefüggésekkel rendelkezne, vagy hogy a világ különbözõ tájairól származó nõk írásai között volna valami szükségsze-rû kapcsolat.”(197.) Ugyanebben a fejezet-ben veszi számba azokat az okokat, ame-lyek gátolták a feminista kritika eszméinek, elemzési gyakorlatának szélesebb körû magyarországi térhódítását. Elsõként a nõi irodalomról való gondolkodás hagyomá-nyait ismerteti (a már a maga korában is konzervatív nézeteket képviselõ Gyulai Pál vitatható, de alaposság és komplexitás te-kintetében azóta is egyedülálló írását, illet-ve Jókai Mór elegáns, könnyed, ugyanak-kor nyitottabb, megengedõbb és megér-tõbb véleményt kifejezésre juttató vitacik-két), majd az elmúlt egy évtized hazai iro-dalmi diskurzusának azon (nemegyszer paradox) jelenségeit, markáns tendenciáit, kutatási és mûlemzési hagyományait sorolja fel, amelyek a feminizmus magyarországi expanziója ellenében hatottak. A legfon-tosabbak: a szövegen belüli és szövegen kí-vüli éles szétválasztása, az életrajzi tények figyelmen kívül hagyása, az irodalmi mû-vek témája, tematikus csoportosítása, rep-rezentáló jellege iránti közömbösség, az identitás megképzõdésének vizsgálata he-lyett a nyelv dekonstruktív összetevõi iránt mutatott fokozott érdeklõdés, valamint olyan, a szépirodalom és autobiográfia ha-tárterületein elhelyezkedõ mûfajokkal (napló, levelek, egyéb személyes dokumen-tumok) szembeni megnyilvánuló
érdekte-lenség, amelyeknek a nõi irodalom vizsgá-latában kiemelt jelentõsége van. Ez utóbbi kitétellel nem értek teljes mértékben egyet, hisz bizonyos folyóiratok tematikus számai (Jelenkor 2000/1, Kalligram 2000/7-8, Helikon 2002/3), és a kérdéskört széles-körû elméleti kitekintés igényével tárgyaló monográfia (Mekis D. János: Az önélet-rajz mintázatai. Bp, FISZ 2002) azért ad-nak okot némi bizakodásra. Gács Anna egyik legerõsebb, ugyanakkor legelgondol-kodtatóbb kijelentése, hogy a nyolcvanas–
kilencvenes években beáramló elméleti irányzatok „nem eredményezték a kánon megsokszorozódását”, a „néhány idea rinti elrendezés most is meghatározó sze-repet tölt be az irodalmi folyamatok leírá-sában”, ami „nem ad helyet a gender-különbségek vagy a csoportidentitás meg-fogalmazódásának” (208.) sem. Az elõbb vázolt állapotokkal függ össze az is, írja a szerzõ, hogy miért is hadakoznak annyira kortárs szerzõnõink az ellen, hogy mint
„nõírók” tartassanak számon, mûveiket ebbõl a szempontból elemezzék, mivel úgy érzik, ezzel „eltávolítják õket a fõ csatatér-rõl, és távoli, békésebb, ám minden szá-mottevõ figyelmet elkerülõ provinciákra számûzik õket”. (212.) Érdekes kísérlet az elõbb mondottak szempontjából Németh Zoltán Esterházy Péterrõl szóló kritikai pszeudo-montázsa (Kalligram 2000/4, 144–154) amely egyrészt valós nõi kriti-kusok szövegeinek elemeibõl, áthallásaiból építkezik, másrészt a férfi szerzõ fiktív nõi auktorok pozíciójából fogalmazza meg ál-lításait a kommentált mûvekrõl. Ezzel nemcsak a tipográfiailag és vizuális elren-dezésével egyaránt a kombinatorikus olva-sást elõirányozó szöveg szerzõi hitelességét bizonytalanítja el, hanem példát ad a nõi írás imitálhatóságára is – legalábbis az ér-tekezés mûfajában. Nota bene: vannak-e nõi kritikaírásnak olyan jellegadó szemlé-leti és stílusbeli vonásai, amelyek megkü-lönböztethetõvé teszik a férfiak által írt ta-nulmányoktól, esszéktõl, kritikáktól?
Az elemzett kortárs magyar mûvek mindegyike a szerzõsség problémájának más-más oldalaira világít rá. Kertész Imre kilencvenes évekbeli fogadtatása jól mutatja azt, hogy a szerzõi megszólalás kérdése nem csupán egy nézõpontból vizsgálható, jel-legzetességeinek leírása és megítélése érde-kében olykor ki kell tudni vonni magun-kat egy-egy uralkodó teoréma, elméleti elõ-feltevés vagy irodalomtörténeti koncepció hatása alól, mivel a sajátos vonások csak így válhatnak hozzáférhetõvé. Ezt teszi Gács Anna is, amikor arra próbál választ adni, miért maradt ki Kertész Imre Kul-csár Szabó Ernõ irodalomtörténetébõl.
Vélhetõleg azért, mert mûvei a (látszóla-gos) személyesség és vallomásosság elbeszé-lõi mintáit örökítik tovább, melyek viszont az említett irodalomtörténész szemlélet-rendszerében eleve „hendikepet jelent”-enek a „személyiséget elbizonytalanító, le-fokozó, felbontó, szétíró szövegalkotásssal szemben”. (111.) Noha Kertész életmûvé-ben központi szerepe van a szerzõsség kér-désének, ez korántsem jelenti a „személyi-ség problémátlan „átírhatóságát”…vagy a tapasztalat nyelvi reprezentálhatóságának reflektálatlan hitét” (111.) Mûveiben az én (akárcsak a beszéd és az írás) „szcenírozot-tan jelenik meg”. (114.) Gács Anna kiemel-ten foglalkozik a Kertész-mûvek gyakori és tipikusnak mondható eljárásával, az önidé-zés különbözõ technikáival, s ennek magya-rázatán keresztül problematizálja az elbe-szélõi önazonosság és magabiztosság látszó-lagosságát. Az önparafrázisszerû írásmód, azaz a korábbi mûvekbõl átemelt idézetek, mottók, varicációk frekventáltsága éppen hogy az én belsõ meghasonlottságát tük-rözi, poétikailag artikulálja az „én” önma-ga korábbi állapotaitól való elkülönbözõ-désének tapasztalatát: „…a beszélõk a korábbi mûveket idegenként érzékelik, csak-úgy, mint a korábbi ének fikcióit. A szöve-gek nemhogy nem idézik fel annak szemé-lyességét, amirõl szólnak, hanem inkább elzárják az õket újraolvasó írójukat egykor
sajátjának vélt tapasztalataitól, illetve a megírás-korabeli énjétõl.” (129.) A Ker-tész-életmû ebbõl a szempontból egy am-bivalenciákkal, paradoxonokkal, belsõ el-lentmondásokkal teli szövegtérnek bizo-nyul. Esterházy és Parti Nagy Lajos mûvé-ben közös, hogy a névváltás egymûvé-ben nem-váltással is járt (150.), de míg az elõbbi a valóságos (férfi)szerzõ bujtatásában érde-kelt stílusimitáció (amennyiben a nõi írás stílusnak tekinthetõ), addig az utóbbi a füzetes szerelmesregények paródiája, s egyúttal mesteri módon idézi fel/meg a dilletáns írásmódot. A Csokonai Lili jó pél-dája annak, hogy a „szerzõhöz kötés nem feltétlenül jelent lehatárolást, az értelme-zés korlátok közé szorítását, adott esetben egy szöveg jóval gazdagabbnak mutatkoz-hat, ha olyan jeleket is keresünk benne, melyek esetleg a valóságos szerzõjére utal-nak”. (152.) Ilyen szempontból érdemel-nek figyelmet az Esterházy és a Péter név különbözõ elõfordulásai. A regény továb-bá kétségbe vonja, Gács Anna megközelí-tésében, a nemi jellegzetességek nyelvi meg-különböztethetõségének lehetõségét, Ester-házy egy ponyvaszerû cselekmény kereté-ben zavarba ejtõ módon ötvözi, keveri nemcsak az idõsíkokat és stílusokat, hanem a nõi és férfi sztereotípiákat is. A Sárbogár-di Jolán peSárbogár-dig a Sárbogár-dilettáns írás mellett bra-vúrosan idézi meg a nyolcvanas évek jel-legzetes réteg- és csoportnyelveit is, miköz-ben ezek a minták „egy markánsan Parti Nagyra jellemzõ, szinte egy-egy sor erejéig is jól azonosítható saját stílusban, hangban oldódnak fel”. (172.) Ellentétben Kovács András Ferenc költészetének stíluseklekti-kájával, melynek legfõbb sajátossága „ép-pen a saját hang hiánya” (184.), költésze-tében a legkülönfélébb poétikai hagyomá-nyok szentesítette megszólalásmódok,
sajátjának vélt tapasztalataitól, illetve a megírás-korabeli énjétõl.” (129.) A Ker-tész-életmû ebbõl a szempontból egy am-bivalenciákkal, paradoxonokkal, belsõ el-lentmondásokkal teli szövegtérnek bizo-nyul. Esterházy és Parti Nagy Lajos mûvé-ben közös, hogy a névváltás egymûvé-ben nem-váltással is járt (150.), de míg az elõbbi a valóságos (férfi)szerzõ bujtatásában érde-kelt stílusimitáció (amennyiben a nõi írás stílusnak tekinthetõ), addig az utóbbi a füzetes szerelmesregények paródiája, s egyúttal mesteri módon idézi fel/meg a dilletáns írásmódot. A Csokonai Lili jó pél-dája annak, hogy a „szerzõhöz kötés nem feltétlenül jelent lehatárolást, az értelme-zés korlátok közé szorítását, adott esetben egy szöveg jóval gazdagabbnak mutatkoz-hat, ha olyan jeleket is keresünk benne, melyek esetleg a valóságos szerzõjére utal-nak”. (152.) Ilyen szempontból érdemel-nek figyelmet az Esterházy és a Péter név különbözõ elõfordulásai. A regény továb-bá kétségbe vonja, Gács Anna megközelí-tésében, a nemi jellegzetességek nyelvi meg-különböztethetõségének lehetõségét, Ester-házy egy ponyvaszerû cselekmény kereté-ben zavarba ejtõ módon ötvözi, keveri nemcsak az idõsíkokat és stílusokat, hanem a nõi és férfi sztereotípiákat is. A Sárbogár-di Jolán peSárbogár-dig a Sárbogár-dilettáns írás mellett bra-vúrosan idézi meg a nyolcvanas évek jel-legzetes réteg- és csoportnyelveit is, miköz-ben ezek a minták „egy markánsan Parti Nagyra jellemzõ, szinte egy-egy sor erejéig is jól azonosítható saját stílusban, hangban oldódnak fel”. (172.) Ellentétben Kovács András Ferenc költészetének stíluseklekti-kájával, melynek legfõbb sajátossága „ép-pen a saját hang hiánya” (184.), költésze-tében a legkülönfélébb poétikai hagyomá-nyok szentesítette megszólalásmódok,