Mezoökonómia legfontosabb kérdései

A gazdaságfejlesztés térségi hatásainak vizsgálata során gyakorlatilag egyes mezoökonnómiai kérdéseket vizsgálunk, mivel a mezoökonómia azokat a gazdasági-politikai jelenségeket fogja át, amelyek az egyes gazdasági ágazatok (ipari, mezőgazdasági és szoláltató szektorok) fejlődésének általánosan érvényesülő sajátosságait összekapcsolja a gazdaság térszerkezeti, strukturális jelenségeinek és problémáinak kutatásával, valamint az érdekcsoportok és a struktúrapolitikai döntéshozók közötti interakciók elemzésével.

1.2.1. A gazdaságfejlesztés piacgazdasági környezetben

Ebben a fejezetben áttekintést kaphatunk a XX. század második felében, piacgazdasági körülmények között kialakult fejlesztési modellek tervezési módszereiről. A piaci koordináció esetén a gazdaságban döntően olyan spontán átalakulások mennek végbe, amilyenek a gazdaság piaci szereplőinek (fogyasztóknak, termelőknek, munkaadóknak, illetve munkavállalóknak) a piacon kialakuló paraméterek (árak, bérek, kamatok) figyelembevételével hozott tömeges és egyedi döntéseiből következnek. Egy piaci rendszerben nincs olyan erő, amely akaratát képes lenne rákényszeríteni a többiekre, s ezáltal a gazdaságot egy - saját maga által kitűzött - egységes célrendszer végrehajtására bírná.

A regionális fejlesztési célok megvalósítása olyan eszközöket igényel, amelyek a különböző gazdaságpolitikai irányzatoknak megfelelően országonként és régiónként (is) eltérőek lehetnek. A modern piacgazdaságokban a hagyományos regionális fejlesztési politika hosszú távú céljai a következők:

 munkaalkalmak teremtése, a munkanélküliségi ráta mérséklése;

 a túlnépesedett agglomerációs központok problémáinak enyhítése;

 a régiók közötti fejlettségbeli különbségek mérséklése;

 a népesség és a környezet egyensúlyának megteremtése/helyreállítása;

 elsősorban a nemzeti kisebbségek lakta területeken a helyi kultúrák és identitás megőrzése.

A hagyományost felváltó modern regionális fejlesztési politika új célokat igényel. Újra felfedezik az olyan tradicionális emberi alapértékeket, mint az életminőség, a kulturális örökség, a környezet minősége, az önigazgatás. E célok megfogalmazása csak részben formálódik nemzeti szinten, egyre jelentősebb szerepe van a regionális és helyi közösségek törekvéseinek.

A modern regionális fejlesztés célja a régión belüli potenciálok hasznosítása, aktivizálása. A területfejlesztés irányát tehát a régión belüli lehetőségek, a saját erők fejlesztése jelöli ki. Legfontosabb tényezőcsoportjai, amelyek egyben a regionális potenciál meghatározói:

 a rendelkezésre álló tőke- és munkaerő-kapacitás,

 az infrastrukturális felszereltség,

 a földrajzi adottságok,

 a környezeti állapot,

 a piaci kapcsolatok,

 a szocio-kulturális adottságok, valamint

 a döntési-intézményi és hatalmi rendszer.

A modern piacgazdaságokban a gazdaságfejlesztés egyik legfontosabb eszköze a területi tervezés. Mint módszer fontos szerepet játszik a területi politika alakításában, mint előírás pedig a szabályozórendszer része.

1.2.1.1. Modern piacgazdaságok regionális fejlesztési stratégiák

A hagyományos regionális politika keretei között alkalmazott, többségében univerzális ágazati programok helyét fokozatosan új fejlesztési stratégiák váltják fel, melyek alapvetően megközelítési módjukban térnek el a korábbiaktól. Az adott térség feltételeiből, lehetőségeiből kiinduló fejlesztés nem a nemzetgazdaság egészének versenyképességét kívánja fokozni, hanem a regionális-lokális szint erősítését célozza. elszigetelten érvényesülnek, hanem egymást kiegészítő, sokszor kisegítő célzatúak is, így elérhető az a multiplikatív hatás, mely szerves fejlődés eredményeként, a területi szint kezdeményezésére indítja be a fejlesztési folyamatot.

 A helyi gazdaságfejlesztés alulról kezdeményezett közvetlen akciók formájában (pl.

fejlesztési pályázatok) valósul meg. Ha azonban az adott régió tradíció-deficites, azaz nincs kialakult, komparatív előnyökkel rendelkező termelési ág, vagy a meglévő nem perspektivikus (pl. nehézipari körzet), az állam nagytérségi alapon, komparatív költségelőnyök számításával területi munkamegosztáson alapuló stratégiát alkalmaz, és kijelöli az adott terület prioritásait.

 Az önerős regionális fejlesztés meglévő, perspektivikus tradíciók esetén a lokális befektetésekre, a helyi tőkeberuházásokra épít. Ha ez nem elégséges, mert a régió forrásdeficites, az állam támogatja a régió tradicionális termelést, erősítve a területi tőketulajdon fejlődését.

 Funkcionális oldalról az infrastruktúra fejlesztése Nyugat-Európában alapvetően helyi feladat (pl. ipari parkok kialakítása), mivel ott az állam az alapvető infrastruktúrát (pl.

autópálya) már kiépítette. A környezetorientált fejlesztés, az ökológiai kihívás szintén helyi szinten működik nagyobb hatásfokkal. Ugyanakkor a modern piacgazdaságokban is döntően állami feladat az innováció- (K+F támogatások) és képzésorientált (humánerőforrás-fejlesztés) gazdasági környezet megteremtése.

A táblázatban ismertetett stratégiák közül az első oszlop stratégiái csupán néhány, döntően állami kezdeményezésű elemre támaszkodnak céljaik elérése érdekében, míg a további négy megoldás a gazdaságpolitikai adottságokon túlmenően a teljes endogén bázist is figyelembe veszi.

A felső négy stratégiában (sorirányban) a kormányzati gazdaságpolitikai determináció erősen tetten érhető, céljai megvalósulása függ a kormány műszaki fejlesztési, innovációs és oktatási politikájától. Mindezek befolyásolják a régió(k) fejlődését is, de alapvetően a

országos és ágazati politikákban mennyire veszik figyelembe a területi motivációkat, az egyes térségek regionális adottságait, illetve az országos és regionális érdekharmonizáció milyen mértékben része az állami politikának.

A második négy fejlesztési stratégia nem szorítkozik a területi jövedelemképződés fokozására, a regionális adottságokat pótlólagos jövedelemforrások képzésére kívánja felhasználni. A decentralizáció növeli a régiók felelősségét, bővíti a regionális fejlesztések skáláját, erősíti a regionális politikai intézmények szerepét. Az állami feladatok egy részének helyi szintre történő átcsoportosítása új cselekvési lehetőségeket ad a központi kormányzatoknak, csökkentheti a szintek közötti konfliktusokat. Ugyanakkor a különféle regionális mozgalmak növelhetik a helyi társadalmak cselekvési esélyeit. A régiók felelősségének erősödése jótékonyan hat a térségi célok, cselekvési pályák kijelölésére, a térségorientált fejlesztések - a lakossági részvételhez hasonlóan - ugyancsak új lehetőségeket tárnak fel a fejlesztési programok körében^.

1.2.2. Regionális gazdasági rendszerek

A területi elvű gazdaságfejlesztés a mikroszintű vállalkozások kooperációinak erősödését, regionális gazdasági rendszerek létrejöttét indukálja. Működésüknek - egyedi jellegzetességeik ellenére - több közös vonása is kiemelhető^.

1. A regionális gazdaságok működése döntően rugalmas technológiákon alapul, bár -lehetőség szerint - a tömegtermelési technológiák kínálta előnyöket is kihasználják.

2. A regionális gazdaságok szervezeti formáját a hálózat fogalmával fejezhetjük ki legjobban. A regionális gazdaságok többnyire kis- és közepes méretű autonóm cégek egymással kooperáló üzleti szövetségei. A hálózat szereplői - cégeken belül is és cégek között is - részben formalizált, részben informális módon kapcsolódnak össze.

3. A regionális gazdaságok autonóm, egymással versenyző szereplői között széles körű és kiterjedt stratégiai kooperációk vannak olyan területeken is, ahol az együttműködés korábban a tömegtermelő cégek között elképzelhetetlen volt.

4. A regionális gazdaságok az adott régió társadalmi, politikai struktúráiba beágyazottan működnek. Az egyéni üzleti döntésekbe a partnerek érdekei is beépülnek, a hálózat gazdasági eredményességében pedig szerepet játszanak a lokális társadalmi kapcsolatok is.

5. Ez a beágyazottság a magyarázata annak, hogy a környezeti károkért felelősséget vállaló gazdasági hálózatok pozitív szerepet játszanak a környezettudatos gazdálkodás adaptálásában, gyakorlati megvalósításában.

A rugalmas specializáció stratégiája ma már számos különböző "szervezeti" formában érvényesül. A hálózatos szervezeti formák alkalmazása nyilvánvaló előnyöket kínál a kockázatok szétterítése révén. Bizonyos tranzakciós költségek is megtakaríthatók az informális együttműködések esetén. Igen jelentős megtakarítások származnak a kutatási és egyéb infrastruktúrák kollektív használatából is. COLEMAN szerint a hálózatoknak három formája különíthető el:

 A belső hálózat olyan struktúrát képvisel, amelyben az együttműködő partnerek a belső erőforrásokra építve jellemzően vállalkozói és piaci jövedelmek generálására szövetkeznek. A külső erőforrások bevonása nem meghatározó. Jól szervezett belső hálózat esetén csökkenthető az erőforrás-felesleg, lerövidíthető a piaci előnyök kihasználásához szükséges idő.

 A stabil hálózatra jellemző a külső erőforrások bevonása, a hiányzó képességek és tudás megszerzésére, illetve azon tevékenységek és funkciók kihelyezése, amelyeket más cégek gyorsabban, jobban és olcsóbban oldanak meg. E hálózati struktúra esetén értékláncok kiépítésével törekszenek a rugalmasság fokozására. Ilyenkor az adott üzlethez szükséges erőforrások, tőke feletti rendelkezés és a kockázat is számos cég között oszlik meg, s a kisebb cégek azonban általában egy ún. vezércég körül helyezkednek el

 Dinamikus hálózat létrehozása turbulens módon változó üzleti környezetben lehet megfelelő forma, amikor is a cégek nyilvánvaló erőforrás-korlátaik kitágítása érdekében lépnek hálózati szövetségre. Erre a struktúrára kiváltképpen jellemző a külső erőforrások bevonása, s ily módon az üzlethez tartozó tőke nagy része számos cég között oszlik meg. A hálózat vezető cége gyakran csak egy kulcsterület tudását monopolizálja. Dinamikus hálózatokra specializáció és a rugalmasság egyaránt jellemző.

A regionális közelség több szempontból is kedvező körülményeket kínál a hálózatos rendszerekben rejlő előnyök kihasználására. Így többek között a siker szempontjából alapvető fontosságú technológiai ismeretek gyarapítására, illetve az ún. technológiai externáliák hasznosítására. A technológiai externáliák keletkezése elsősorban az új technológiai generációkat bevezető és alkalmazó cégek kutatás-fejlesztési (K+F) tevékenységével függ össze. Ez a tevékenysége ugyanis utat nyit az adott gazdasági hálózatban részt vevők számára kiegészítő kutatások végzésére, illetve a már ismert eljárások testre szabására (az informatikában ezt nevezik a modularitás elvének).

Elméletileg egyik technológiai rendszer sem magasabb rendű a másiknál, a nagyszériás termelés és a kisszériás termelés egyaránt lehet hatékony. Az egyes technológiai rendszerekben rejlő sajátos előnyök kihasználása azonban a piaci feltételektől függ. Tömegtermelésben az egységköltség csökkentése a méretgazdaságosságból származik, ám a hasznok realizálása stabil és kiterjedt piacokat feltételez. A nagy széria előnye azonban rögtön eltűnik, ha a piacok labilissá válnak és az igények gyorsan változnak, termékváltás esetén ugyanis a tömegtermelés speciális rendeltetésű gépeit vagy át kell alakítani, vagy ki kell dobni. Kisszériás termelés gazdaságossága ezzel ellentétben abban rejlik, hogy a modern mikroelektronikára épülő technikák alkalmazásával különösebb többletráfordítások nélkül tudnak könnyen és gyorsan profilt váltani és egységköltség-csökkenést elérni Ezt a jelenséget az változékonysági hozadék (economies of scope) fogalma fejezi ki a közgazdaságtanban.

1.3. táblázat: A tömegtermelés és a rugalmas specializáció sajátosságai

TÖMEGTERMELÉS RUGALMAS SPECIALIZÁCIÓ

Fordista tömegtermelési technológia Mikroelektronika, új információs és kommunikációs technika - standardizált tömegtermékek nagyszériás

gyártása

- fogyasztói igényekhez igazított javak állandóan változó és széles skálája

- speciális rendeltetésű gépek - általános rendeltetésű, több célra használható termelő infrastruktúra

- nagyrészt szakképzetlen munkaerő - szakképzett, alkalmazkodásra képes munkaerő

Forrás: Bara; 1997.

A rugalmas specializációra épülő rendszerek a fejlett országokban - az adott nemzeti intézményi feltételek és az adott világpiaci struktúrák mellett -, szerves fejlődés útján jöttek létre. E gazdálkodási formák kialakulásánál nem bábáskodott az állam. A közép- és kelet-európai átmeneti gazdaságok esetében azonban célszerű lehet, ha az állam – a történelmi tradíciókból kiindulva – valamilyen módon segíti a gazdasági szereplőket a rugalmas fejlesztési stratégiák, illetve a rugalmas működési rendszerek kialakításában.