A magyar gazdaság területi fejlődése 1945-től 1999-ig (Összefoglaló áttekintés)

újjáépítési periódus után, az 1940-es évek végén számos, örökölt aránytalanság jellemezte, melyek közül a legmeghatározóbb Budapest túlzott ipari koncentrációja volt (a főváros részesedése az ország ipari foglalkoztatotti létszámából meghaladta az 50%-ot). Az 1950-es években Budapest ipari súlya mérséklődött, s erőteljes iparfejlesztési politika eredményeként megtörtént a Magyarország gazdasági térszerkezetét mintegy négy évtizeden keresztül meghatározó szerkezeti egység, az Északi- és Dunántúli-középhegység területén húzódó ÉK-DNY-i nehézipari tengelyek alapjainak lerakása. Elkezdődött az ún. szocialista városok:

Kazincbarcika, Ajka, Tatabánya fejlesztése, preferálttá vált az ózdi, a salgótarjáni, a dunaújvárosi, a diósgyőri vaskohászat, acélgyártás és a ráépülő gépipar. Az ipar kiegyenlítettebb fejlődése az 1960-as években is folytatódott, annak ellenére, hogy a rekonstrukciókat és az ágazatközi arányok javítását előtérbe helyező gazdaságpolitika korlátozta a területi szerkezet átalakulását az évtized első felében. Az 1960-as évektől – döntően a feldolgozóipar fejlesztése révén – a megyeszékhelyek, illetve a települések nagy hányada lett az ipartelepítés, illetve iparfejlesztés színtere.

Az 1970-es évek komplex tartalommal kialakított területfejlesztési politikája kettős célt fogalmazott meg: (1) a népgazdaság és az egyes térségek erőforrásait hatékonyan kell felhasználni; (2) közelíteni kell egymáshoz (a termelékenységi szintkülönbségek mérséklésével) a különböző területeken élő lakosság életkörülményeit. E célok konkrét cselekvésben öltöttek testet, speciális gazdasági eszközöket alkalmazva. A szabályozás leglényegesebb eleme a Központi Területfejlesztési Alap létesítése és működtetése volt. Az alap három, elkülönítve kezelt részből állt:

 a támogatott (gyengén iparosodott) területek – Alföld, Dél-Dunántúl – iparfejlesztési alapja,

 a szénbányászati (depresszióveszélyes) területek ipari szerkezetének átalakítását szolgáló alap, valamint

 a fővárosi ipar-kitelepítések finanszírozását szolgáló alap.

A Központi Területfejlesztési Alap több ötéves tervidőszakon keresztül működő pénzügyi eszköz volt, alkalmazása az országon belüli területi egyenlőtlenségek irányába hatott.

Az 1980-as évek második felében a növekedés korábban bekövetkezett lelassulását a gazdaság stagnálása, később visszaesése követte, s a nivellálódást differenciálódás váltotta fel. A szűkebb válságövezetek kiterjedtek, kritikus helyzetbe kerültek a gazdaságilag elmaradott térségek. A hagyományos nehézipari válsághoz kapcsolódó térségi depresszió, melynek első jelei már az 1970-es évek elején megmutatkoztak Nógrád megyében (szénbányászat visszafejlesztése), éles regionális átrendeződést indított el Magyarországon.

Hazánkban az elmúlt évtizedben, a piacgazdaságra való átmenet időszakában új gazdasági térszerkezet formálódott ki, melynek „mozgatórugóit” egyaránt képezték válságtényezők (munkanélküliség, jövedelemcsökkenés) és új, dinamikus elemek (külföldi

tőkebefektetések). Ezek hatására az 1990-es években három meghatározó regionális és települési elmozdulás regisztrálható:

 a főváros kiugró fejlődése a többi országrészhez képest,

 a nyugati térségek növekvő előnye a keleti és északi régiókkal szemben,

 a kistérségek fejlődésének növekvő térbeli tagoltsága.

A főváros jelenleg is minden gazdasági mutatót alapul véve mesze kiemelkedik:

Budapesten állították elő 1999-ben a bruttó hazai termék több mint 34%-át. Budapest gazdasági fejlődését a piacgazdasági átmenet éveiben az üzleti, pénzügyi szolgáltatások, valamint a kereskedelem vezérelte. A regionális fejlettségi differenciák növekedését jelzi, hogy míg az egy főre jutó fővárosi GDP 2,4-szerese volt az 1975-ben mért legalacsonyabb értékkel rendelkező megye adatának, 1998-ra ez a különbség 3,2-szeresére emelkedett.

A gazdasági fejlettség, a lakossági jövedelmek és a munkanélküliség regionális tagoltságát a megyék szintjén vizsgálva kimutatható a határozott nyugat-keleti megosztottság is. Az ország legdinamikusabb, válságjegyekkel legkevésbé érintett térsége a főváros mellett a Nyugat-Dunántúl, ezen belül is Győr-Moson-Sopron és Vas megye. E két megye mellé az évtized második felében Fejér megye is felzárkózott, s az egy főre jutó GDP mutató alapján 1997-ben már a legfejlettebb megye pozíciójába lépett. A negatív pólusokat Magyarország és Észak-Alföld hordozza, a legalacsonyabb fejlettségű Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Borsod-Abaúj-Zemplén megye.

A nyugati térségek dinamikája elsősorban a kedvező földrajzi fekvésnek, mobilabb gazdasági szerkezetének és az ott élők relatíve magasabb iskolázottsági fokának, szakmai felkészültségének köszönhető. Mindezen tényezők elősegítették a külföldi befektetések térségbe vonzását, elsősorban a feldolgozóipar és a gazdasági szolgáltatások szektorát célozva meg.

A válság elhúzódásának a keleti országrészben több gyökere van. Egyrészt az északkeleti megyéket sújtotta legnagyobb mértékben a keleti piacokra települt nehézipar és a mezőgazdasági tömegtermelés összeomlása az 1990-es évek elején. Ehhez hozzájárult az ingázó, alacsony képzettségű munkások elbocsátása a fővárosi és vidéki iparvállalatoktól, s a kevésbé termelékeny vidéki üzemek bezárása. Harmadik lényeges elem a kiépítetlen nagytérségi infrastruktúra, elsősorban az autópályák hiánya, melynek következtében a külföldi tőkebefektetések rendkívül alacsony szinten állandósultak a keleti országrészben.

Míg a megyei szintű elemzés a főváros-vidék és a nyugat-kelet dualizmusát mutatja, kisebb területegységeket, kistérségeket tekintve már differenciáltabb a kép. A KSH által az ország 150 statisztikai kistérségére elvégzett vizsgálat eredményeként meghatározásra került valamennyi kistérség fejlettségi státusza. Az új térszerkezetben a korábbi évtizedhez képest a legalapvetőbb változás a középhegységbe települt ÉK-DNY-i nehézipari tengely összeomlása. Az iparágak közül e zónában egyedül a vegyipar heverte ki a piacgazdasági átmenet sokkját.

A dinamikusan fejlődő és a fejlődő kistérségek elhelyezkedése alapján kirajzolódnak a nyugati országrész dinamikus tengelyei: a Budapest-Győr-Mosonmagyaróvár-Sopron vonal, valamint a Budapest-Székesfehérvár-Balaton tengely, melyeket mintegy összekapcsol az elsődlegesen földrajzi fekvése által felértékelődött nyugati határszél nagyobb városainak és kisebb centrumainak térsége. A Balaton, a Velencei-tó és keleten Hajdúszoboszló térségének kedvező irányú fejlődését az idegenforgalomra épülő kereskedelem és vendéglátás ösztönzi. Dinamikusan fejlődnek a nagyvárosok és megyeszékhelyek is, kiemelkedve környezetükből.

A piacgazdasági átmenet végén az ország kiterjedt térségei (Tiszántúl, Észak-Magyarország) a korábban ismertetett okok miatt válságtérségek. A 30 lemaradó kistérségből 25 található az ország keleti felén és 5 a Dél-Dunántúlon. Az Észak-magyarországi Régió térségeinek közel 40%-a, az Észak-alföldi Régió térségeinek közel 57%-a lemaradó térség. Külső perifériának tekinthető az ukrán, kelet-szlovák, román és részben a délszláv határ mente; belső rurális perifériák húzódnak kisebb-nagyobb kiterjedésben az Alföldön és a Dél-Dunántúlon. A több mint egy évtizede válságba került nehézipari térségekben (Ózd, Salgótarján, Várpalota) a gazdasági szerkezetátalakítás nagyon lassan megy végbe (Nemes Nagy, 1999).

Ellenőrző kérdések:

1. Sorolja fel milyen öt pilléren nyugszik a gazdaság!

2. Határozza meg a tömegtermelés és a rugalmas specializáció sajátosságait!

3. Sorolja fel a gazdaságfejlesztési stratégiák típusmodelljeit?

Kompetenciát fejlesztő kérdések:

1. Mi alapján csoportosíthatók a különböző területi egységek?

2. Hogyan határozná meg a régiók fejlődési típusait?