A magyarság egyes elemei feltehetőleg már jóval a honfoglalás előtt érintkezésbe kerültek a keleti (bizánci) kereszténységgel. A kelet felől támadó türk népek nemcsak Bizánc

bizánci fennhatóság alá került. Duklja, Raška, Zahumlje és Trebinje behódolt, nagyobb függetlenséget csak Horvátország élvezett. A korábbi themákat visszaállította (Dalmácia themából nemsokára új themaként levált Dubrovnik), Thesszaloniki és Dyrrachium pedig külön hercegséget képezett. Az utóbbi kiemelt fontossággal bírt a birodalom életében, mint az Adria kapuja, saját flottájával, élén bizánci katonai parancsnokkal (sztrategosz), akit azonban a város ügyeinek intézése alól a helybeli arisztokrácia képviselői mentesítettek Attaleiatész bizánci krónikás 1040-ben tett említést egy albán (albanosz) arkhonról a városi tanács tagjai között. Ez az első írásos említés az albán etnikumról a birodalom területén.

csapatokat küldött azoknak a makedóniai görögöknek a megsegítésére, akiket Krum bolgár kán hurcolt el hazájukból és Adrianopoliszban telepített le, és akik fellázadtak a bolgár uralom ellen. A bizánci veszedelem elhárítására a bolgárok hunokat, türköket és ungrokat hívtak segítségül. A makedóniai görögöknek (akik között a későbbi I. Baszileiosz császár is ott volt) sikerült visszaverniük a támadást és a bizánci hajókon visszatérhettek korábbi hazájukba.

Korabeli arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok az egyik bizánci kikötő (valószínűleg Kherszon) piacán gyakran árusítottak szláv rabszolgákat, akiket portyázásaik során ejtettek foglyul. Talán ebből a korból származó átvétel – szláv közvetítéssel – görög szavunk, ami csak a bizánci (népnyelvi) Γραικος ‘görög’ jelentésű szóból származhat. Bölcs Leó bizánci császár 895-ben népes küldöttség élén Nikétasz Szkléroszt küldte követségbe a Duna torkolata környékén tanyázó magyarokhoz, hogy rávegye őket Szimeon bolgár fejedelem megtámadására. A bizánci flotta át is szállította a Dunán a magyarokat, akik megverték Szimeon seregét. A bolgár uralkodó Drisztra (ma Silistra) várában keresett menedéket és 896-ban békét kért a bizánci császárságtól. Bizáncnak ekkor már nem volt szüksége a magyarokra, cserben hagyta őket, Szimeon pedig bosszúból rájuk uszította a félelmetes besenyőket, akik feldúlták a magyarok etelközi szállásait. Előlük menekülve keltek át a magyarok a Kárpátokon. Így számol be röviden Konsztantinosz Porphürogennétosz a magyar honfoglalásról, aminek közvetett kiváltó oka ezek szerint a bizánciak árulása volt.

2.8.3. Őseink természetesen nem a Bizánci császárság hozzájárulásával foglalták el hazánk területét, amit a birodalom, mint a hajdani Római birodalom részét, továbbra is Bizánchoz tartozó területnek tekintett. Anonymus krónikája szerint a Duna-Tisza közében Salán bolgár vezér, majd később Mén-Marót is a görögök segítségével és jóváhagyásával foglalta el és uralta a maga földjét, Salánt bizánci csapatok is segítették a honfoglaló magyarok elleni csatározásaiban. (De ismeretes, hogy az 5. sz. derekán Markianosz császár a szövetséges keleti gótoknak, Jusztinianusz császár 546-ban a langobardoknak, majd 572-ben az avaroknak adta lakóhelyül a hajdani Pannonia római provincia egy részét – hogy csak néhány korábbi példát említsünk, amelyek Bizáncnak ezt az anakronisztikus szemléletét illusztrálják.) Salán is, Mén-Marót is azzal érvelt Árpád követeinek, hogy a bizánci császár engedélye nélkül senki sem veheti el földjüket. Bizánc nem tudta megakadályozni a honfoglaló magyarok letelepedését. Tudomásul vette, de a magyarokat igyekezett a császárság alattvalóiként kezelni és mielőbb a keresztény hitre téríteni. A híres (vagy inkább hírhedt) bizánci külpolitika I. Jusztinianusz óta egyik legfontosabb eszközének a hittérítést tekintette a határai közelébe került különböző népek megnyeréséhez. A módszer sematikusan körülbelül ilyen egyszerű volt: a császár követei felkeresték a jövevények táborát, és vezérét elhalmozták pazar ajándékokkal, majd a küldöttségben lévő misszionáriusok a keresztény hitről beszéltek neki, meghívták Bizáncba. Ott maga a bizánci császár emelte ki a keresztelő medencéből a kereszténnyé lett barbár fejedelmet, akit újabb ajándékokkal és a patrikiosz címmel (ez azt jelentette, hogy a neofita a bizánci császár közvetlen környezetének előkelő tagja lett) tüntetett ki. Ettől kezdve a bizánci hatalom szövetségesének tekintették, aki adott esetben köteles volt a birodalom határait védelmezni az idegen betolakodókkal szemben. Pannonia provinciában korán megkezdődött a hittérítés, az első térítők nyugatiak voltak, de a provincia területén a bizánci egyházi hatás is érvényesült, majd a nyugatrómai birodalom bukása után ez utóbbi került túlsúlyba, hogy aztán a nyugati és a keleti egyházi és politikai érdekek hadakozzanak a kizárólagos befolyás megszerzéséért. A honfoglalás korában a pannoniai szlávok és a Duna-Tisza közén élő bolgárok már nagyrészt keresztények voltak, de a szlávok a nyugati, a bolgárok viszont a keleti (görög) rítus követői voltak. Szláv jövevényszavaink azt mutatják, hogy honfoglaló őseink főként a nyugati rítusú szlávok hatása alá kerültek, de a bizánci krónikák azt bizonyítják, hogy Árpád fejedelem halála után, a helyi vezérek

hatalmának megerősödésével a déli területek vezetői inkább Bizánc felé orientálódtak.

Kónsztantinosz Porphürogennétosz uralkodása alatt 948-ban Bulcsu, a Horka törzs feje és a magyarok „harmadik fejedelme”, valamint Termacsu, Árpád dédunokája látogatott Konstantinápolyba, ahol maga a császár emelte ki őket a keresztelő medencéből. 952 táján Gyula részfejedelem volt a látogató, aki azonos megtiszteltetésben részesült. A császár ilyen gesztusokkal igyekezett elejét venni annak, hogy a magyarok rettegésben tartsák a határmenti bizánci területeket, másrészt a korábban alattvalóinak tekintett magyarokat szerette volna a birodalom szövetségeseivé tenni. A legnagyobb hatása Gyula megtérésének volt, aki Bizáncból hazatérve magával hozott egy Hierotheosz nevű görög szerzetest, akit Theophülaktosz konstantinápolyi pátriárka Turkia (Magyarország) püspökévé szentelt. Ő lett a magyarok első püspöke, aki az ország egész területére szóló megbízást kapott, hogy a pogány magyarokat megtérítse és a bizánci érdekek szolgálatába állítsa. A korábbi, nyugati térítő tevékenységet a salzburgi, majd a passaui, illetve a regensburgi püspökség irányította kívülről, a bizánci püspöknek viszont feltehetőleg utóda is volt Magyarországon. Tegyük hozzá, hogy a magyar részfejedelmek közt folyó hatalmi harcban Bizánc támogatása feltétlenül erősítette a déli területeken uralgó magyar vezéreket. Görög rítus szerint keresztelkedett meg néhány évtizeddel később Vidin városában Ajtony is, aki Marosváron (ma Csanád) görög rítusú (bazilita) kolostort is emelt Keresztelő Szent János tiszteletére.

Ajtony később szembeszállt a központi hatalmat erősítő I. István királlyal, aki Csanád vezért küldte ellene. Ajtony nyílván II. Baszileiosz bizánci császár támogatásában bízva dacolt a magyar királlyal. A Gellért-legendából tudjuk, hogy Ajtony leverése után Gellért püspök a görög szerzeteseket áttelepítette az Oroszlánoson létesített új kolostorba, ő maga pedig kíséretével együtt a marosvári kolostorban telepedett meg. Tehát a nyugati püspököt nem zavarta tevékenységében a bizánci rítusú kolostor, sőt a bazilita szerzetesek befolyása tovább erősödhetett új kolostorukkal. Az első (bizánci) püspök mégsem tudta a császártól kapott feladatát teljesíteni, mert 973-ban Géza fejedelem követeket küldött Quedlinburgba, Rómától kérve misszionáriusokat alattvalóinak megtérítésére. Ezzel Magyarország a két világ határán elkötelezte magát a nyugat mellett. Ettől függetlenül a bizánci rítusú kereszténység befolyása I. István király udvarába is eljutott, hiszen anyja, Sarolt a Bizáncban megkeresztelkedett Gyula leánya volt. Egy Kálmán király által latin nyelven megújított korábbi görög nyelvű alapítólevél tanúsága szerint I. István Veszprémben Theotokosz (Istenanya) tiszteletére görög rítusú apácakolostort is alapított. I. Endre király, aki Kijevben keresztelkedett meg és feleségül vette Anasztáziát, Jaroszláv kijevi fejedelem leányát, Visegrád közelében, majd Tihanyban is alapított görög rítusú kolostort (ez utóbbi emlékei a ma is látható tihanyi remetebarlangok). A tatárjárás előtt mintegy 600-ra tehető a magyarországi kolostorok száma, de sok kolostorról csak későbbi, 13-14. sz. dokumentumok tesznek említést, mint például a dunapentelei görög rítusú apácakolostorról (a város neve a görög Pantelémon személynév emlékét őrzi) vagy a szávaszentdemeteri (ma Mitrovica) kolostorról, amit csak 1344-ben vettek át nyugati szerzetesek. II. Ince pápa 1204-ben kelt leveléből tudjuk, hogy a magyarországi görög rítusú kolostorok nagy száma miatt azzal a tervvel foglalkoztak, hogy ezek irányítására létesítsenek külön görög rítusú püspökséget. Ezeknek a kolostoroknak a többsége csak jóval a IV. lateráni zsinat (1215) határozott utasítása után került nyugati rítusú papok, illetve rendek kezébe. A bizánci egyház befolyása különösen erős volt az ország déli területein: egy 1020-ból származó dokumentum azt tanúsítja, hogy I. István korában Barancsban, Belgrádban és Mitrovicában egy-egy külön bizánci rítusú püspökség működött. I. Iszaakiosz Angelosz (1057-1059) császár még az egyházszakadás után is hitvitát folytatott Jób esztergomi érsekkel, amint miniszterének, Démétriosz Tornikésznek 1190-ben kelt levele tanúsítja. IX. Gergely pápa IV. Béla (1235-1270) magyar királyhoz intézett levelében rossz néven vette, hogy Erdélyben még mindig nagy volt a bizánci rítusú

méltóságnak a címében az Ungria (Magyarország) kitétel egyértelműen utalt arra, hogy méltósága 1401-től kezdve a magyarországi ortodoxokra is kiterjedt.

2.8.4. A magyar-bizánci kapcsolatok alakulását sokáig a törzsi érdekek irányították. A kelet és a nyugat közé került magyarság a bizánci törekvésekkel szemben a németeknél, a német terjeszkedéssel szemben viszont Bizáncnál keresett és talált támogatást. Amikor Árpád fejedelem halála után gyengült a központi hatalom, majd amikor I. István központosító erőfeszítéseivel több vezér (részfejedelem) szembehelyezkedett, Bizánc támogatása bizonyos biztonságot nyújtott. Géza fejedelem feltehetőleg Bizánc-ellenes politikát folytatott, I. István viszont a reálpolitika híve volt: nem fordult szembe sem a nyugattal, sem a kelettel, de kedvezően fogadta II. Baszileiosz császár közeledését, aki bulgáriai hadjárata alatt szövetséget ajánlott fel neki. Akkor az ország érdekei ezt követelték, hiszen a Duna és a Száva lett a határ a két ország között, a Szerémség pedig bizánci kézbe került. Később Salamon király a németekre, vetélytársa, Géza herceg viszont Bizáncra támaszkodott (Salamon 1063-ban német segítséggel emelkedett a trónra, 1074-ben trónfosztottan IV. Henrik német király udvarában keresett menedéket. Géza III. Nikéforosz Botaneiatisz bizánci császár unoka-húgát vette feleségül és valószínűleg ő kapta azt a bizánci koronát, amelyet később I. István koronájához forrasztottak.) Amikor a 11. sz. végén a magyar uralkodók dél felé kezdtek terjeszkedni, egyre gyakoribbá vált a fegyveres összetűzés a két szomszéd hatalom között.

Amikor László király 1091-ben megszállta Szlavóniát, majd Horvátországot támadta meg, Bizánc tehetetlenségében a kumánokat (kunokat) uszította a magyarokra. A keresztes háborúk bizonyos fordulatot hoztak Bizánc politikájában, hiszen Magyarország a kelet-nyugati érdekellentétek kereszttüzében a keresztes hadak átvonulási területe lett. Bizánc szükségesnek érezte, hogy a magyar koronát megnyerje szövetségesének. I. Alexiosz Komnénosz (1081-1118) császár a fia számára megkérte az elhunyt László király leányát, Piroskát, majd Kálmán (1095-1116) király kedvező válaszára Eumathiosz Filokalész hadvezért küldte fényes küldöttséggel a menyasszonyért. Az 1104-ben megtörtént házasságkötés után Kálmán király elfoglalhatta Dalmáciát, négy év múlva pedig a magyar csapatok eredményesen támogatták a bizánci seregeket Itáliában a normannok ellen vívott háborúban. Piroska Konstantinápolyban az Eiréné nevet kapta és 1118-ban férjének, Joannész Komnénosznak a trónraléptével császárné lett. Ő volt a konstantinápolyi Pantokratór (Világ Teremtője) kolostor, valamint a hozzá tartozó kórház és szeretetház megalapítója. A görög ortodox egyház ‘boldogként’ tiszteli emlékét.

2.8.5. A 12. sz. folyamán Bizánc következetesen támogatott minden magyar trónkövetelőt, mindazokat, akik a magyarországi belviszályok miatt Bizáncban kerestek menedéket és támogatást. Érdeklődése Magyarország iránt nemcsak a keresztes hadjáratok átvonulási területének szólt, hanem komoly gazdasági érdekek is közrejátszottak. A levantei kereskedelem szárazföldi útvonala Pesten, Belgrádon, Barancson, a Morava völgyén, Nisen, Szerdikán és Philippopoliszon át vezetett Konstantinápolyba. Tudélai Benjámin 12. sz. zsidó utazó feljegyzéseiből tudjuk, hogy a bizánci főváros piacán magyar kereskedők is gyakran megfordultak (leggyakoribb portékájuk az ezüst és a híres magyar lovak voltak). Amikor 1143-ban László királyunk unokája, Manuél Komnénosz (1143-1180) császár trónra lépett, Bizánc politikája megváltozott. Ez a félelmetes testi erejéről híres császár ugyanis a fejébe vette, hogy visszaállítja a hajdanvolt hatalmas Római birodalmat. Világuralmi terveinek megvalósításához két utat látott maga előtt: vagy Itália, vagy Magyarország meghódítását.

Először III. Konrád német császárral és Velencével lépett szövetségre a normannok ellen, akik viszont a franciákkal, a szerbekkel és a magyarokkal fogtak össze Bizánc ellenében.

Magyarországon a rebellis nagybirtokosok Bizánc pártján álltak, az egyház viszont szilárdan kitartott a pápa mellett. Manuél Komnénosz 1150-ben Szerbiát, a következő évben pedig Magyarországot támadta meg, 1154-ben a magyar seregek indítottak támadást és Belgrádnál

súlyos vereséget mértek a bizánci hadakra. Több mint egy évtizeden át folyt az öldöklő háborúskodás, és 1163-ban az utolsó háború a bizánci erők diadalával végződött. Időközben azonban Manuél Komnénosznak az az ötlete támadt, hogy házasság révén alapozza meg egy későbbi bizánci-magyar unió tervét. 1163-ban Geórgiosz Palaiologoszt küldte követségbe Magyarországra, aki Béla hercegnek felajánlotta leányának, Máriának a kezét. Béla herceg Bizáncban az Alexiosz nevet vette fel, és mint Mária jegyese elnyerte a deszpotész (‘úr’) címet, a magyar királyi udvar szokásainak megfelelően, ahol a trónörökös címe urum (azaz

‘uram’) volt. Az unió terve azonban lekerült a napirendről, amikor 1169-ben Manuél Komnénosz c. sászárnak második házasságából fia született. 1172-ben Béla herceg visszatért Magyarországra, de előbb holtig tartó hűséget esküdött a bizánci császárnak, akit III. Béla néven a magyar trónra lépve (1172-1190) fegyveresen is támogatott a szeldzsukok elleni háborújában. Manuél császár 1180-ban meghalt, unokaöccse, Andronikosz fogadalmának megfelelően megkoronáztatta ugyan II. Alexioszt, a gyermek-trónörököst, de nemsokára kivégeztette ennek anyját, és a latin-ellenes bizánci pártra támaszkodva magát koronáztatta meg, és hamarosan megfojtatta a gyermekcsászárt is. III. Béla (aki nem felejtette el a bizánci-magyar unió merész tervét sem) a szerbekkel szövetségben 1182-ben seregei élén indult Manuél Komnénosz özvegyének és fiának megmentésére, de nem tudta megakadályozni megölésüket. Andronikoszt így is elérte végzete: amikor 1185-ben a normannok elfoglalták Thesszalonikét, a bizánciak Iszaakiosz Angeloszt koronázták meg császárnak (1185-1195), Andronikoszt pedig hamarosan elfogták és kivégezték. A magyar-bizánci szövetség viszont fennmaradt, mert az új császár feleségül vette III. Béla király leányát, Margitot. A szövetség 1192-ben ugyan felborult, amikor III. Béla hadai bevonultak Szerbiába, de négy év múlva már közösen szándékoztak fellépni a bulgárok ellen Ebből a közös akcióból semmi sem valósult meg, mert Iszakiosz Angeloszt még abban az évben bátyja, Alexiosz megfosztotta trónjától és megvakíttatta, majd 1196-ban III. Béla is meghalt.

2.8.6. A Balkán nyugati felében először Duklja jutott vezető szerephez. Történetéről főleg a