Dácia a népvándorlás évszázadaiban

2.6.1. A gótok a 220-as években kerekedtek fel a gepidákkal együtt a Visztula vidékéről és a Fekete-tenger felé vették útjukat. Maximinus császár (235-238) 236-ban visszaverte a Dacia Traiana ellen intézett első gót támadást, és felvette a győztest megillető Dacicus Maximus címet. Egy évtizeddel később a carpok a Limes Transalutanust támadták a mai Havaselve területén, őket 247-ben Philippus Arabs verte vissza (Carpicus Maximus), Traianus Decius (249-251) pedig 250-ben kapta meg a Restitutor Daciarum címet. A 3. század közepén Rómának mégis fel kellett adnia a Limes Transalutanus-t és Dacia provincia észak-keleti részét. Dacia Traiana provincia romanizált lakosságának tömeges menekülése már ezekben az években megindult az Al-Dunától délre. A terjeszkedő gótok carp szövetségeseikkel 235 körül elfoglalták Histriát, a Duna-delta gazdag városát, majd 238-ban és 244-ben Moesia inferior provinciában fosztogattak. Gallienus császár 257-258-ban nemcsak a Daciában létesített pénzverdét helyezte át délre, a biztonságosabb Viminaciumba, hanem a mai Jugoszlávia területén Poetovióba (ma Ptuj) telepített át két Daciából kivont légiót is. II.

Claudius császár (268-270) Naissus városánál megsemmisítő vereséget mért ugyan a görög városokat dúló gótokra és felvette a Gothicus címet, de a következő évben a gótok mégis feldúlták Athént és Spártát is.

2.6.2. A gótok már 271-ben megkezdték a volt Dacia Traiana provincia megszállását. A korabeli szerzők a század végén már ezt írták: „...Provinciam Daciam nunc gothi, taifali et victovali habent...”, azaz „...Dacia Provinciát most a gótok, a taifalok és a victovalok uralják...”, az egykori római provinciát pedig Guthiudának (latinul Gothia) nevezik. A későbbi Olténia tartományt a taifalok szállták meg. A germánokhoz tartozó gótok ebben az időben szakadtak osztrogótokra (azaz ‘fényes, ragyogó gótokra’) és vizigótokra (azaz ‘derék, vitéz gótokra’). A történetírás keleti, illetve nyugati gótoknak nevezte el őket, bár, mint látjuk, saját nevüknek semmi köze sincs a két égtájhoz. Különben a keleti gótok greutingi vagy grutungi ‘síkságlakók’, a nyugati gótok pedig tervingi ‘erdőlakók’ néven nevezték magukat.

Az előbbiek Erdély belsejében, az utóbbiak a Kárpátok vonulatán kívül telepedtek le. Ebből a korból maradt fenn a gót eredetű Kaukolanda név is, ami vagy az egész Erdélyt vagy csupán a Kárpátok hegyvonulatát jelölte.

2.6.3. A germán törzsek közül elsőnek a gótok jutottak el az írásbeliség szintjére. A kezdetleges és csak rövidebb mondatok feljegyzésére alkalmas runa-írás, továbbá a görög és a latin betűk felhasználásával Wulfila (más néven Ulfilas) (311-383) püspökük alkotta meg a hosszabb szövegek feljegyzésére is alkalmas germán ábécét, hogy a Bibliát gót nyelvre lefordíthassa. Bár feltehetőleg görög származású volt, neve gót, jelentése ‘Farkasocska’.

Wulfila 348-ban az ariánus eretnekséget támogató II. Constantinus császár védelme alá helyezte azokat a gótokat, akiket sikerült megtérítenie. Bibliafordításának több mint fele az uppsalai könyvtárban őrzött Ezüskódex: a vörösre festett pergamenre arany- és ezüstbetűkkel írott szövegből 187 levél maradt fenn (az eredeti 330 levélből). Nyelvét 771-ig használták a spanyolokba beolvadó nyugati gótok.

2.6.4. A gótok történetét Flavius Magnus Aurelius Cassiodorus itáliai történetíró írta meg, aki kb. 487 és 583 között élt. Elveszett művének címe Libri XII de rebus gestis Gotharum (‘12 könyv a gótok tetteiről’), amelyben 551-ig írta meg a gótok történetét azzal a céllal, hogy a művelt rómaiakat összebékítse az általuk barbároknak tartott gótokkal. Művét Jordanes bizánci krónikás teljes egészében fennmaradt későbbi művéből – De origine actibusque Getarum (A géták eredetéről és tetteiről) – ismerjük, amelynek adatait részben Cassiodorus említett művéből vette át, részben saját ismereteivel egészítette ki. Sajnos a történelmi tényeket összekeverte a gót eposz legendáival. Mivel művében részletesen foglalkozik a

gótok főellenségének tekintett hunokkal is, tőle származnak a 19. sz. magyar irodalomban felkapott hun mondák is. (A mű címében a Getarum nem véletlen elírás eredménye, hanem a bizánci krónikások archaizáló történetírásának egyik jellemző vonása, akik műveikben a területen egykor élt népek nevén tesznek említést a saját korukban ott élő népekről.) Maga Jordanes származását tekintve alán vagy gót volt, fiatal korában a bizánci hadsereg egyik alán nemzetiségű parancsnokának volt az írnoka. Főművét feltehetőleg valamelyik balkáni kolostorban írta meg azzal a nem is titkolt céllal, hogy elősegítse a Keletrómai Császárságnak behódoló előkelő gótok befogadását a bizánci társadalomba.

2.6.5. A Római Birodalom határait a Rajna mentén a germán törzsek veszélyeztették. A hatalmas birodalom védelme egyre nehezebb és reménytelenebb feladatnak bizonyult. A kormányzás gondjainak enyhítésére 293-ban a Római Birodalomból tetrarchia lett. 313-ban I.

Constantinus (306-337) és Licinius a milanói ediktumban a keresztény vallást a birodalom egyenrangú vallásának ismerte el. 350 és 355 között összeomlott a rajnai limes, amit Valens császárnak (366-378) csak óriási erőfeszítések árán sikerült ideig-óráig visszaállítania. Ez a császár 378-ban Trákiában vereséget szenvedett az ott letelepedett nyugati gótoktól és a vesztes csatában maga is életét vesztette. 395-ben, Nagy Theodosius császár halála után megszületett a már régen érlelődő döntés: a Római Birodalmat Nyugat-római és Kelet-római Birodalomra osztották fel. Ez utóbbi fővárosa Konstantinápoly lett, amit 330-ban I.

Constantinus császár alapított az egykori Büzantion görög kolónia helyén. (Ezt a dór kolóniát Kr. e. 660 körül a legendás Büzasz király, Poszeidon tengeristen és Keroessza nimfa fia alapította.) Erről nevezték később az egész Kelet-római Birodalmat Bizánci Császárságnak. A keleti birodalom első császára Arkadiosz (379-395), a nyugati birodalomé pedig Honorius (395-423) lett.

2.6.6. A Dacia Traiana provincia területére bevonuló gótok már keresztények – ariánusok -voltak. A Szentháromságot tagadó eretnek Arius püspök tanításait követték, aki azt hirdette, hogy a Fiú nem azonos lényegű az Atyával, hanem csak hozzá hasonló.

2.6.7. A gótoknak városaik nem voltak, falunál nagyobb települést nem ismertek. Ezért nem is tudtak mit kezdeni az elfoglalt provincia területén talált kihalt városokkal. Ezeket részben feldúlták a kiürítés előtti évtizedek háborúi és portyázásai, de a gótok az épen maradt településeket is átengedték az enyészetnek. Erdély területéről nyugat felé próbáltak terjeszkedni és a 4. sz. elején a szarmatákat akarták elűzni temesközi területeikről, de 372-ben a szarmaták II. Constantinus császárhoz fordultak segítségért és így óriási győzelmet arathattak támadóik fölött.

2.6.8. A vizigótokra 376-ban a Dnyeszter partján a hunok mértek megsemmisítő csapást.

Királyukat, Athanarikot futni hagyták, aki Konstantinápolyban keresett menedéket.

Kaukolandában 380-38l-ben véget ért a gót uralom. Erdély területén még 376-ben egy újabb germán törzs, a gepidák jelentek meg a Szamos-folyó és a mai Kolozsvár tájékán, akik a Visztula mentéről érkeztek. A 4. században elérték a Maros völgyét és a Körös, a Tisza és a Maros által határolt négyszögben telepedtek le. Első vezetőjük, akinek a nevét a feljegyzések megőrizték, Fastida rex volt. 420 táján vagy maga Ruga hun nagyfejedelem, vagy megbízásából Thorismund osztrogót király hódoltatta be a gepidákat. Arisztokráciájukat a hunok szabályosan kiirtották, mert nem volt szükségük rá, és alacsony sorból Ardarikot (‘Földek királya’) tették meg királyuknak. Ardarik hasznos tanácsaival hamarosan Attila kedvence lett, 447-ben a hunok balkáni hadjáratában már Attila legerősebb támasza volt, sőt 452-ben Aquilaea ostromában is részt vett.

2.6.9. A hunok kezdetben nem jelentettek komoly veszedelmet sem a Keletrómai

sem ütőképes hadseregben egyesíteni. A 4. sz. második felében igyekeztek a Keletrómai Birodalom kedvében járni. Űzték, támadták a gótokat. Egyik szárnyuk 395-ben átkelt ugyan az Al-Dunán, de még nem keveredett harcba a Birodalommal. Sőt 406-ban ezek a hunok már az itáliai Fiesole környékén Radagaisus gót seregeit verték szét Stilicho bizánci hadvezér hívó szavára. A másik szárnyuk észak felől megkerülte a Kárpátokat, végigdúlta a Visztula és az Odera felső folyását. Az összecsapás most már elkerülhetetlenné vált a Keletrómai Birodalommal, de 409-ben nem boldogultak a bizánci seregekkel. Ekkor Bleda seregei élén az Olt völgyét követve benyomult Erdélybe és a mai Brassó táján ütötte fel táborát. A mai Erdély területe 434-től 455-ig hun uralom alatt állt. Lakosságát a hunok csaknem teljesen kiirtották. Szinte csak hírmondók maradtak belőlük, akik a Maros és az Olt völgyében az erdélyi nyári szállásra érkező hun urakat kiszolgálták. Ebben az időben Attila orduja (tábora) valahol Havaselve területén lehetett, amint ezt az ásatások során előkerült hatalmas hun rézüstök tanúsítják.

2.6.10. A 430-as években, Attila uralma alatt hatalmas szövetség jött létre, amely a Baltikumtól a Káspi-tengerig és a Fekete-tengerig terjedt. A környező országok uralkodói

„szövetségi ajándékok”, „védelmi pénzek” címén évente óriási összegeket fizettek a hunoknak. Attila rettegett seregei élén 441-ben kerekedett fel táborhelyéről, majd 445-ben megölette bátyját, Bledát, akivel osztozott a legfőbb hatalmon és akinek ekkor valahol a Temesközben állt a maga orduja. 449 őszén Maximinus és Priszkosz rétor már a Dunától kétnapi járóföldre talált rá Attila táborára, akinek szintén volt Erdélyben nyári szállása valahol a Maros forrásvidékén. A hun uralom, Erdély elnéptelenedése félelmetes következményekkel járt. A Keleti és az Északi Kárpátok hágói járhatatlanokká váltak, és helyenként 100-160 km széles erdőség tette lehetetlenné a közlekedést. Attila 447-ben a természeti csapásoktól sújtott és ezek következtében legyengült Keletrómai Birodalmat támadta, majd nyugat felé vette útját, de 451-ben a mauriacumi csatában (sokáig a mai Châlons-sur-Marne francia város közelében, a catalaunumi síkságot tekintették a döntő ütközet színhelyének) egyik seregnek sem sikerült felülkerekednie. Mire kivirradt, a hun és a nyugatrómai seregek egyaránt visszavonultak. Attila nyílván a következő tavaszra várt, hogy újabb seregeket gyűjtve döntő csapást mérjen a Nyugatrómai Birodalomra, de rettegett hunjainak ez volt az utolsó félelmetes katonai vállalkozásuk. Urukat, az ‘Isten Ostorát’ 453-ban mennyegzője éjszakáján érte a hirtelen halál. Ekkor 50-55 éves lehetett. Halálának okára sohasem derült fény. Egyesek szerint megmérgezték, mások szerint saját orrvérzésétől fulladt meg.

2.6.11. Attila váratlan halála után fiai nem tudtak megosztozni apjuk örökén, egymásra támadtak, és a hunok testvérháborúját kihasználva Ardarik gepida király (aki seregével maga is részt vett a mauriacumi nagy csatában) a már-már diadalmaskodó Ellákra támadt és a pannóniai Nedao folyó völgyében megverte a hun seregeket (455). Ekkor a hunoknak behódolt többi törzs is fellázadt, mindenekelőtt a szvébek (kvádok) és a szkirek. A vert hun hadak kénytelenek voltak kivonulni a Kárpát-medencéből és valahol a Fekete-tenger északi partvidékén húzták meg magukat. Ettől kezdve a gepidák csaknem a 6. sz. közepéig birtokolták Erdélyt, mint a Keletrómai Császárság szövetségesei. Bizánc évente nevetséges 100 arany „ajándékot” fizetett nekik ezért a szövetségért (csak az összehasonlítás kedvéért: a hunok szövetségét évi 2.100 aranyra értékelte a császári udvar!), és, amint több régészeti lelet is bizonyítja, a körmönfont görögök az ilyen „szövetségi ajándékok” fizetésére még súlyhiányos aranypénzt is verettek. Erdély a bizánci forrásokban ettől kezdve Gepidia néven szerepelt. Iordanes szerint az egész egykori Dacia az ölükbe hullt, hatalmuk az Al-Duna mentén az Olt torkolatáig terjedt. A mai Mezőföld területén a gepidák fontosabb központjai közül a római kori Porolissum helyén létesült Moigard neve maradt fenn. Napoca körül valóságos gepida település-gyűrű alakult ki. Volt egy központjuk a mai Apahida közelében, egy harmadik pedig a Maros torkolatánál a Tisza partján. A mai Arad városa közelében az

ásatások során egy egész fazekastelepük került elő. Ardarik királysága alatt új gepida arisztokrácia alakult ki. Egy-egy nemesi család általában egy kisebb falut birtokolt. A lakosság 70 százaléka fegyvertelen pórnépből és szolgákból állt, akik sátortetővel borított lakógödrökben éltek. Az 5-6. sz. fordulóján a legtöbb gepida falu a Maros völgyében állt, Malomfalván 34 ilyen putri került elő. A leletekből megállapítható, hogy a földművelésen kívül állattenyésztéssel is foglalkoztak, főleg szarvasmarhát és lovakat tartottak. A gazdag apahidai fejedelmi sírokba 470-500 között temetkeztek. Ebből a korból fennmaradt Gunderith gepida király neve is. 539-ben Theudepert frank királlyal szövetkezve a gepida hadak átkeltek a Dunán és megverték a bizánci Calluc magister militum seregét. Ekkor Singidunum (a mai Belgrád környékén) a gepidák kezébe került Dacia Ripensis szinte valamennyi városával együtt. A Dunától délre eső területekről csak 551-ben vonultak ki, amikor súlyos vereséget szenvedtek az egyesült bizánci és langobard seregektől, de addig tömegesen segítették át a Dunán a szláv csoportokat, sőt a Thráciára támadó kutrigurokat (bolgár-török törzs) is.

2.6.12. A hun uralom alól 454-ben felszabadult keleti gótok mint keresztények települtek át Itáliába, ahol Nagy Theodorik (mondai nevén Veronai Detre) királyuk 555-ig fennálló birodalmat alapított. A nyugati területeiért aggódó Bizánc nem bízott a gepidákban, ezért Marcianus császár már 456-ban keleti gótokat telepített le a két Pannoniában, akik mindig ellenséges magatartást tanúsítottak a rokon gepidákkal szemben. A keleti gótok 469-ben a Bolia pataknál súlyos vereséget mértek a gepidákra, akik a győzteseket nem is tudták megakadályozni abban, hogy a Dunán átkelve ne számoljanak le szövetségeseikkel is. A gepidák visszaszorultak korábbi területeikre, és hamarosan az északról érkező első szláv etnikai csoportokat segítették át az Al-Dunán, majd 509-ben maguk is bizánci területeket támadtak.

2.6.13. Valens császár vereségével és halálával (378) az elkerülhetetlen összeomlás felé haladó Nyugatrómai Birodalom hosszas agóniája során 410-ben a nyugati gótok kifosztották Rómát, 455-ben a vandálok elfoglalták az Örök Várost, majd 476-ban a herulok királyuk, Odoaker vezetésével elűzték Romulus Augustulust (475-476), az utolsó nyugatrómai császárt. Zénon (474-491) keletrómai császár Theodorik osztrogót királyt (474-526) küldte seregei élén Itáliába Odoaker eltávolítására, aki Ravennában ostrom alá vette a herul hódítót, majd a város bevétele után kivégeztette. Nagy Theodorik néven Itália és a dalmát partvidék ura lett, két kiváló minisztere, Cassiodorus és Boetius segítségével eredménytelenül próbálta egybeolvasztani a rómaiakat és a keleti gótokat. Felvirágoztatta Ravennát, birodalmának fővárosát.

2.6.14. 558-ban egy újabb sztyeppei türk nép, az avarok kagánja küldött követeket Bizáncba, hogy I. Justinianus császártól szövetséget és aranysegélyt kérjenek. Cserébe felajánlották, hogy megszabadítják Bizáncot a Fekete-tenger északi partjain a birodalmat zsaroló nomád törzsektől. Felajánlásukat 3-4 év alatt valóban teljesítették, leigázva többek között a kutrigur és az utigur bolgár-török törzseket is. Bajan (‘hatalmas, gazdag’) kagán, akinek népét a sztyeppei nyugati türkök (türkut) üldözték el hazájukból, 562-ben ismét követeket küldött Konstantinápolyba, hogy a biztonságos Scythia Minor (Dobrudzsa) és Moesia területén telepedhessen le avarjaival. A bizánci császár óvakodott a birodalom területére bebocsátani a jövevényeket, és még a tárgyalások alatt megerősítette az al-dunai határt. Ekkor az avarok észak felől megkerülték a Kárpátok hegyvonulatát, de az Elbánál Siegebert frank király megállította és kényszerítette őket, hogy térjenek vissza az Al-Duna bal partjára. I. Justinianus halála után ismét követeket küldtek Konstantinápolyba, de II. Justinus császár felbontotta a korábbi szerződést. Bajan 565/566 telén erőszakkal próbált betörni a Bizánci birodalom

megkerülték a Kárpátokat. Valahol az Elba és az Odera között Alboin langobard király követei keresték fel Bajant és „örök szövetséget” ajánlottak fel neki a gepidákkal szemben.

Alboin a gepidák legyőzése esetén Bajannak igérte az egész Gepidiát, Sirmium elfoglalása esetén pedig megígérte, hogy szabad utat enged az avaroknak a hőn óhajtott Scythia Minor és Moesia elfoglalására. Az újabb veszedelem láttán Bizánc mindhárom ellenfelét ki akarta játszani egymás ellen, egyformán hitegetve gepidákat, langobardokat és az újonnan érkezett avarokat is. Mivel Kunimund gepida király nem engedte át Bizáncnak az elfoglalt Sirmiumot (ma Sremska Mitrovica) és felkészült a langobardok és az avarok egyesült hadainak támadására, Bizánc nem avatkozott a közelgő háborúba, de seregeit a város közelébe rendelte és készültségbe helyezte. Alboin langobard király megtámadta és szétverte a gepidákat, akiknek a királyát is megölte az ütközetben. (A csata után Kunimund koponyájából Bajan ivóserleget készíttetett, amit Alboinnak ajándékozott. Ez utóbbi győzelmi mámorában meggondolatlanul feleségül vette Kunimund árvaságra jutott leányát, Rosamundát, aki később bosszúból megölette.) A vereség láttán Usdibad gepida fővezér harc nélkül átengedte a bizánci seregeknek Sirmium városát, a csatában elesett gepida király kincseit pedig Reptila „trónörökössel” és Thrasarik püspökkel, az ariánus gepida egyház vezetőjével Konstantinápolyba küldte. Ekkor Bajan kagán váratlanul megtámadta a várost, de a várostromban járatlan avar sereg nem boldogult Sirmium falaival. A kagán bosszúból 10.000 kutrigur lovast küldött a dalmát városok kifosztására. Ekkor a szlávok, akiknek az első fegyveres csoportjai 530-ban elérték az Al-Dunát, 548-ban Dyrrachion városáig jutottak el, majd 560-ban már a langobardokat is támadták, 567-ben terjeszkedésükhöz elnyerték az avarok támogatását.

2.6.15. Bizánc hibás politikát folytatott, amikor minden áron igyekezett megszabadulni Albointól, akinek jól felszerelt, harcedzett és bátor serege abban a korban az egyetlen olyan katonai erőt jelentette, amely a siker reményében szembeszállhatott volna Bajan kagán avar seregeivel. Az avar seregek fő erejét általában 20.000 nehéz vérteslovas (két tümen) alkotta.

Fegyverzetüket hosszúnyelű, edzett vasból készült páncéltörő kopja, egyenes és hosszú lovassági kard, nehéz perzsa típusú vért alkotta. Igazán félelmetes fegyverük a korszerűsített íj volt, meg a mód, ahogyan az íjat használták. Vasból kovácsolt nyílvesszőiket, amelyek háromszor olyan súlyosak voltak, mint az Európában általánosan használt nyílvessző, és amelyeket csontrögzítős visszacsapó íjukkal legalább ötszáz méterre lőtték ki, félelmetes pontossággal. Mindehhez járult a sztyeppei lovasnépek néhány újítása, a magasított nyeregkápa és a kengyelvas, ami lehetővé tette, hogy a lovas száguldó lova hátán, a nyeregben gyakorlatilag felállva, akár oldalra, akár hátrafordulva bármilyen irányban kiröpíthesse nyílvesszejét. Kopjájuk és nyílvesszejük könnyedén átszakította az európai seregekben használt bőr vértet, sík terepen szinte lehetetlen volt feltartóztatni támadásukat. (A rómaiak nehéz fegyverzetű gyalogsága, ami képes lett volna szétverni a támadókat, már a múlt emlékei közé tartozott.). Hódításaiknak csak a nehezen járható hegyes terep és a várostromban való kezdeti járatlanságuk szabott határt, de ez utóbbit hamarosan igen jól elsajátították arab tanítómestereiktől. Katonai sikereiket nem kis mértékben köszönhették az európainál kisebb, ridegen tartott és rendkívül szívós lovaiknak, amelyek még akkor is képesek voltak lovasukkal a hátukon átúszni egy szélesebb folyón, amikor az európai lovasok paripáinak már jártányi erejük is alig volt.

2.6.16. Bajan kagán nem nyugodott bele a Sirmium alatti kudarcba. Konstantinápolyba küldött követei a császártól Usdibad gepida fővezér és serege kiadását, továbbá a csatában elesett Kunimund király kincseit követelték. Közben azonban Alboin langobard király 568-ban csábító ajánlattal fordult Bajan kagánhoz: „örök szövetségéért” cserében felkínálta neki Pannoniát. Bajan elfogadta a kedvező ajánlatot, és a húsvéti ünnepek után Alboin népével együtt kivonult Pannoniából, hogy Észak-Itáliában telepedjék le. Ezzel véget ért Pannoniában

a germán törzsek csaknem 600 évig tartó uralma. Az első avar kaganátus Pannóniában alakult meg. Letelepedésük fő vonala a Maros és a két Küküllő völgye volt. Ez utóbbi terület 567-től egészen a 9. sz.-ig központi szerepet töltött be az avarok uralmában. A Küküllők neve mindmáig őrzi az avar letelepedés emlékét: az avar kökeleγ szó jelentése ugyanis

‘kökénybokor, kökényes’, a két folyó nyilván a vidék gyakori cserjéjéről kapta a nevét. Ezt a folyónevet később az avarok közé betelepülő szlávok tükörfordításban átvették, tőlük viszont a beszivárgó románok örökölték: román Târnava (vö. bolgár trönka ‘kökénybokor, kökényes’, szerb crni trn ua., orosz ternovnik ua. stb.). Az avaroknak 584-586 között végre sikerült elfoglalniok Moesiát és Scythia Minor egy részét, de a perzsa frontról visszavont bizánci hadak kiverték őket, sőt a Temes-közben meg is támadták az avarokat. A 7. sz. első éveiben elszenvedett vereségek után az avarok kezdték kiépíteni állandó téli szállásaikat, az aulokat, amelyek egy-egy jól elhatárolt legelőterület központjai voltak. Az Arad-Tisza-Maros völgyet az első évtizedekben a kunágotai fejedelem ellenőrizte, egy másik aul Kunmadaras környékén volt. Keleten az avar érdekterület legalább a Dnyeper-folyóig, egyes kutatók véleménye szerint a Donyec-medencéig terjedt. A 629/630-as évben súlyos megrázkódtatás érte az avar birodalmat: a dalmáciai szlávok fellázadtak az avar uralom ellen és Bizánc védelme alá helyezték magukat. A véres belháborúban az avarok elvesztették legkomolyabb szövetségeseiket, a bolgár-török kutrigurokat. Ettől kezdve mindinkább visszaszorultak kelet felé, majd 795-ben katasztrofális testvérharc tört ki közöttük: a mai Alföld kagánja (a tudun) fellázadt a magasabb rangú erdélyi avar jugurrus ellen. A harcban a kagán diadalmaskodott, a jugurrus elesett, de a legyengült avar seregek csak üggyel-bajjal tudtak ellenállni a frankok ismételt támadásainak. Végül 802 és 804 között Krum bolgár kán hadai támadták a Tisza vidékét és elűzték a kagánt maradék népével együtt.

2.6.17. Az első szláv csoportok az 5. sz. derekán jelentek meg az Al-Dunánál és I.

Anasztasziosz császár (491-518) uralkodása alatt intézték első támadásaikat a Bizánci császárság területei ellen. Ezek a szláv csoportok a szklavinok és az antok törzséhez tartoztak.

Az utóbbiak nevük alapján alánokkal keveredtek vándorlásuk során. A feljegyzések szerint szklavin harcosok már az 540-es évek végén csatlakoztak Hildigis langobard trónkövetelő seregeihez. Első balkáni betöréseik célja jószágállományuk növelése, rablás és fosztogatás volt, gazdag zsákmányukkal minden támadás után visszatértek az Al-Duna bal partjára.

Amikor Gepidia összeomlása után a hódító avarok felszámolták a hágókban és a hegyszorosokban a gepida határzárat, a szlávok egyre nagyobb tömegben áramlottak dél felé.

Ekkor a bizánci területre betörő szláv csoportok már nem érték be a korábbi fosztogatással, hanem a megfelelőnek ítélt helyeken le is telepedtek. A korabeli görög források szerint a szlávok kezdetleges demokratikus törzsi társadalomban éltek. Társadalmi berendezkedésük alapját a nagycsalád (három nemzedékből álló család) képezte, több család alkotta a nemzetséget, az egymással szomszédos nemzetségek pedig a közösséget. A nemzetségek képezték a törzset, amelynek az élén a vezér állt, aki, mint katona, háború esetén teljhatalommal rendelkezett. Békében viszont meg kellett hallgatnia a nemzetségfők tanácsának véleményét is. A bevándorló szlávok pogányok voltak, főistenük Perun, a villámlás istene volt. Mitológiájukban jelentős szerepet töltöttek be a vilák, a szent források tündérei. Az 598 és 601 között ellenük indított bizánci offenzívák ugyan nagymértékben fékezték beáramlásukat a birodalom területére, de mintegy száz év alatt fokozatosan újabb és újabb területeket hódítottak meg és délen eljutottak az Égei-tenger partvidékéig és Pelopponészosz területére, nyugaton pedig az Adriáig. II. Konsztansz császárnak (641-668) csak 658-ban indított hadjáratával sikerült kiűznie a betelepedett szlávokat az Égei-tenger partvidékéről, Dél-Macedóniából és Thráciából. Ezekről a hányatott évtizedekről elsősorban Theophanész és Nikéforosz bizánci krónikások tudósítanak. A történészek többsége egyetért

bolgárok és a macedónok, a félsziget nyugati felében pedig a horvátok és a szerbek. (A Balkánon élő különböző szláv népek eredetéről és letelepedéséről később még részletesebben szólunk.) Ez utóbbiak főként az avarok vezetésével érkeztek és avar uralom alatt is maradtak.

Erdélyben a szláv betelepülők a 7. sz. első harmadában jelentek meg. Az avarok megtűrték jelenlétüket, sőt köztük és az új jövevények között hamarosan békés szimbiózis alakult ki, amint azt a két Küküllő völgyében feltárt számos közös avar-szláv temető is tanúsítja. Ez a szimbiózis olyan szorossá vált, hogy az egyes temetkezési helyeket etnikai hovátartozás szerint olykor igen nehéz elkülöníteni. Erdély belsejében egyébként számos szláv eredetű helynév tanúskodik mindmáig a tartós szláv jelenlétről (pl. Kászon, Kovászna, stb.).

2.6.18. A bolgár-törökök (az új bolgár történetírás protobolgároknak nevezi őket) a 4.

században a Kaukázustól északra, az örmények és a grúzok szomszédságában éltek. A nyugat felé vonuló hunok néhány legyőzött törzsüket magukkal hurcolták, és ezek Attila haláláig minden hadjáratában részt vettek. Attila halála után visszatértek a Dnyeszter és a Dnyeper vidékére. A 6. sz. a türkut támadások elől menekülő avarok támadtak a bolgár-törökökre, és soraikba kényszerítették a legyőzött kutrigur törzset. Ezekből a bolgár-török harcosokból lettek az avarok legjelentősebb szövetségesei a Bizánci birodalom ellen indított hadjárataikban. (635-ben lázadásuk halálos sebet mért a hanyatlásnak indult avar birodalomra.) Az 5. sz. folyamán a keleten élő bolgár-török törzsek is mozgásnak indultak és 499-ben, majd 502-ben, 530-ban, 539-ben és 540-ben sorozatosan törtek be a két Moesia és Scythia Minor területére, ahonnan fokozatosan kiszorították a bizánci hadakat. A bolgár-török csapatok 540-ben a birodalom fővárosáig nyomultak előre. A bolgár-török betörések méreteit és jelentős erejét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy már 499-ben megsemmisítő vereséget mértek Thráciában a 15.000 főből álló illír seregre, amelyet Konstantinápoly küldött a bolgár-török támadás elhárítására. Az ütközet egyébként Ammianus Marcelinus megállapítása szerint az utolsó illír fegyveres erő megsemmisülését jelentette a Balkánon. A Bizánci Birodalom ennek a súlyos vereségnek a hatására látott hozzá Konstantinápoly évszázadokon át bevehetetlennek vélt, 50 km hosszú védőfalainak építéséhez, amelyek elkészültük után a Márvány-tengertől a Fekete-tengerig vették körül a bizánci fővárost. 630-ban a bolgár-török onogur törzs vezetője, Orhan és unokaöccse, Kovrat járt követségben Konstantinápolyban, hogy szövetséget és támogatást kérjen a birodalomtól. Ezt követően Kovrat 635-ben fellázadt az avar fennhatóság ellen és győzelmével egyesítette a bolgár-török törzseket.