A Balkán nyugati felében először Duklja jutott vezető szerephez. Történetéről főleg a Diocleai Pap Krónikájából tudunk, bár a szerző közlései többnyire ellenőrzésre szorulnak

súlyos vereséget mértek a bizánci hadakra. Több mint egy évtizeden át folyt az öldöklő háborúskodás, és 1163-ban az utolsó háború a bizánci erők diadalával végződött. Időközben azonban Manuél Komnénosznak az az ötlete támadt, hogy házasság révén alapozza meg egy későbbi bizánci-magyar unió tervét. 1163-ban Geórgiosz Palaiologoszt küldte követségbe Magyarországra, aki Béla hercegnek felajánlotta leányának, Máriának a kezét. Béla herceg Bizáncban az Alexiosz nevet vette fel, és mint Mária jegyese elnyerte a deszpotész (‘úr’) címet, a magyar királyi udvar szokásainak megfelelően, ahol a trónörökös címe urum (azaz

‘uram’) volt. Az unió terve azonban lekerült a napirendről, amikor 1169-ben Manuél Komnénosz c. sászárnak második házasságából fia született. 1172-ben Béla herceg visszatért Magyarországra, de előbb holtig tartó hűséget esküdött a bizánci császárnak, akit III. Béla néven a magyar trónra lépve (1172-1190) fegyveresen is támogatott a szeldzsukok elleni háborújában. Manuél császár 1180-ban meghalt, unokaöccse, Andronikosz fogadalmának megfelelően megkoronáztatta ugyan II. Alexioszt, a gyermek-trónörököst, de nemsokára kivégeztette ennek anyját, és a latin-ellenes bizánci pártra támaszkodva magát koronáztatta meg, és hamarosan megfojtatta a gyermekcsászárt is. III. Béla (aki nem felejtette el a bizánci-magyar unió merész tervét sem) a szerbekkel szövetségben 1182-ben seregei élén indult Manuél Komnénosz özvegyének és fiának megmentésére, de nem tudta megakadályozni megölésüket. Andronikoszt így is elérte végzete: amikor 1185-ben a normannok elfoglalták Thesszalonikét, a bizánciak Iszaakiosz Angeloszt koronázták meg császárnak (1185-1195), Andronikoszt pedig hamarosan elfogták és kivégezték. A magyar-bizánci szövetség viszont fennmaradt, mert az új császár feleségül vette III. Béla király leányát, Margitot. A szövetség 1192-ben ugyan felborult, amikor III. Béla hadai bevonultak Szerbiába, de négy év múlva már közösen szándékoztak fellépni a bulgárok ellen Ebből a közös akcióból semmi sem valósult meg, mert Iszakiosz Angeloszt még abban az évben bátyja, Alexiosz megfosztotta trónjától és megvakíttatta, majd 1196-ban III. Béla is meghalt.

2.8.6. A Balkán nyugati felében először Duklja jutott vezető szerephez. Történetéről főleg a

sikerült előnyomulnia, de itt a csatában egy nyílvessző a halálát okozta. A Bizánci császárság gyengülését kihasználva Stefan Vojislav Zahumlje ellen indította hadait.

2.8.7. Amikor 1043-ban meghalt, független Duklját hagyott útódaira. Özvegye 6 részre osztotta az országot (egy-egy részt öt fiának adott, egyet pedig magának tartva meg), de később Michael szerezte meg a hatalmat (1046-1081), akinek 1077-ben a pápa koronát küldött. A bizánciak támadását sikeresen visszaverte, és ekkor kötötték meg az első békeszerződést Bizánc és szerb uralom alatt álló terület között. Michael feleségül vette Kónsztantinosz Monomakhosz (1042-1055) bizánci császár egyik nőrokonát és protosztétori méltóságot kapott a császártól, majd 1066-1074 között fokozatosan meghódította az egész Raškát. A 11. sz. végén Duklja a Zeta nevet vette fel (a bizánci krónikások közül először Kekaumenosz említi ezt a nevét 1080-ban). A bizánci hadak súlyos manzikerti veresége (a Szasszanidák elleni harcokban 1071-ben) a normannok Itáliában elfoglalták Barit, Bizánc utolsó kikötőjét az Appenin félszigeten. A következő évben Gyorgye Vojteh skopljei szláv földesúr indított felkelést Bizánc ellen. Michael két dukljai sereget küld a segítségére, az egyiket a fia, Bodin, a másikat Petrilo tábornok vezetésével. Bodin hamarosan be is vonult Prizrenbe, ahol bolgár cárrá koronázták, Petrilo viszont elfoglalta Ochrid városát, de Kastóriában vereséget szenvedett. A bizánci seregek közben elfoglalták Skopljét, ahol elfogták a lázadó Gyorgye Vojtehet, majd hamarosan Bodint is, akit csak két év múlva váltott ki az apja a bizánci rabságból. A lázadás főleg azért fulladt teljes kudarcba, mert a földbirtokos arisztokrácia nem támogatta, hanem továbbra is kitartott a császár mellett.

Dukljában 1081-ben (vagy 1082-ben) meghalt Michael, utóda a bizánci rabságból kiváltott Bodin lett, aki kezdetben Aklexiosz Komnénosz (1081-1118) bizánci császár szövetsé-geseként harcolt a Dyrrhachiont támadó normannok ellen, majd feleségül vette a bari normann-párt vezetőjének a leányát. Raška ekkor rövid időre kivívta a függetlenségét, de Bodin két vazallusát, Markót és Vukant küldte ellene, akik közül Vukan szerezte meg a hatalmat. Hamarosan kiszakadt Zeta államból Bosznia és Zahumlje is. Robert Guiscard normann vezér halála után (1085) Bodin adta át Bizáncnak a gazdátlanul maradt Dyrrhachiont, amit sietett elfoglalni, de nem mert megtartani. Négy év múlva Bodinnak sikerült kieszközölnie a pápánál, hogy a bari püspököt érseki rangra emelje, akinek a fennhatósága alá 9 püspöki helynök (Kotor, Ulcinj, Svač, Skadar, Drivast, Polati, Szerbia, Bosznia és Trebinje) tartozott. Bizánc 1089-1091-ben nagy hadjáratot indított Duklja ellen.

Bodin ismét bizánci fogságba került és Duklja elvesztette korábbi jelentőségét. Most Raška tekintélye növekedett, mint a Bizánccal szembeni ellenállás központja. Két év múlva Alexiosz Komnénosz császár egymás után kétszer személyesen vezette hadait Raška ellen, majd 1095-ben békét kötött Vukannal. A 11. sz. folyamán Bizáncot az északi határainál feltűnő türk népek nyugtalanították újabb és újabb betöréseikkel, amelyeknek csak az évszázad utolsó évtizedében sikerült rövid időre véget vetni. Ezek a támadók a besenyők, majd később az uzok voltak.

2.8.8. A besenyőkről (a bizánci krónikásoknál (a bizánci krónikásoknál patzinakai, az arab szerzőknél paknak) az első említést a 8. sz. egy tibeti nyelven fennmaradt jelentésben találjuk. Ebből tudjuk, hogy a velük rokon kipcsák, kimek és uz (más néven ghuz) etnikum szomszédságában éltek a nyugat-szibériai füves sztyeppén és a török nyelvcsaládhoz tartozó nyelven beszéltek. Lakóterületük a Volga alsó folyásánál a Kazár Birodalommal volt határos.

A 9. sz. nagy népmozgásai a besenyőket is kivetették hazájukból. Miután a bokharai emír rablóhadjáratot indított az uzok ellen, ez utóbbiak az elszenvedett tetemes anyagi kárt a kazárokkal szövetkezve a besenyők kifosztásával siettek pótolni (894), a besenyők viszont a volgai bolgárokkal szövetkezve 895-ben a magyarok etelközi szálláshelyeit rohanták le, arra kényszerítve a magyarokat, hogy átkeljenek a Kárpátokon, és új hazát keressenek maguknak.

Ettől kezdve a besenyők a 11. sz. végéig zaklatták, fosztogatták a Bizánci császárság

észak-keleti, északi tartományait. Részletesebb beszámolót a besenyőkről, társadalmukról, szokásaikról, hadviselésükről Kónsztantinosz Porphürogennétosz, a tudós császár De administrando imperio c. művében találunk. Ebből tudjuk, hogy a 10. sz. az Al-Dunáig terjedő földjükön tíz törzsből álló szövetséget alkottak, amelyben a vezető szerepet a 3 kangár törzs (a Qabuqšin-Yula, a Yavdï-Ärdim és a Küärči-Čul törzs) töltötte be. A kangar szó jelentése egyébként a császár-szerző tudomása szerint ‘hős’, ‘előkelő származású’ volt (vö.

közép-ázsiai türk qïngïr ‘vitéz, dalia’). A kangárok (szintén türk etnikum) a 6. sz. derekán már a perzsákkal hadakoztak, majd meghódították a besenyők területének jelentős részét és beolvadtak a fenti három besenyő törzsbe. Ez a szövetség a nyugati török (türkut) birodalom hanyatlásával jutott egyre jelentősebb politikai szerephez a kelet-dél-kelet európai térségben.

A besenyőknél a szeniorátus elve uralkodott, azaz a törzsi arisztokrácia vezetőszerepét a törzsön belől mindig a legidősebb férfi örökölte, akár oldalági vonalon is. A törzsek kéttagú nevében az első szó valamilyen színt (egyes kutatók szerint a törzsi lófarkas zászló színét), a második pedig általában a törzsfőnök által betöltött méltóságot jelentette. A törzsfőnökök és a kisebb csoportok, nemzetségek vezetőit fegyveresek vették körül, akiknek a száma egy-egy besenyő vezető környezetében, nyugat-szibériai hazájukban, kb. 5.000 lovas lehetett egy Tun-Huangban előkerült kézirat szerint. Ezeknek a fegyvereseknek a száma a Don és a Dnyeper vidékén, ahol sokkal kedvezőbb feltételek között éltek, nyílván növekedett. A köznépet a katonai szolgálat alól mentesített szabad pásztorok, szolgák, rabszolgák (részben kézművesek) és a leigázott szántó-vető alánok, szlávok stb. képezték. A 10/11. sz. fordulóján az uzokkal szövetkezett oroszok megdöntötték a kazár birodalmat és ezzel lavinaszerű változásokat idéztek elő a térségben. Szvjatoszlav (961-972) és Vladimir (980-1017) uralkodása alatt a Kijevi fejedelemség nagyhatalommá nőtte ki magát, a Bulgár birodalom összeomlott a terjeszkedő Bizánc katonai csapásai alatt, az Al-Duna térségében a határvédelem megszilárdítására Bizánc létrehozta Parisztrion tartományt. Ebben az időszakban következett be a magyar honfoglalás és a lengyel államalapítás. A különálló törzsekre szakadt besenyők képtelenek voltak központosított államot létrehozni, az uzok növekvő nyomásának ellenállni.

Egyre szűkebb területre szorultak, őrlődtek a körülöttük megszilárduló országok között. Az Al-Duna partvidékére (vagy pontosabban a Duna-delta közelébe) a 10. sz. első felében jutottak el, amint arról Al Mas’udi és Ibn-al-Ahtir arab szerző tudósít a 934-ben Bizánc ellen indított magyar és besenyő közös katonai vállalkozásról fennmaradt írásában. A két szerző részletesen beszámol a besenyők harci taktikájáról is: nagyobb lovascsapatok egymást gyorsan követő hullámokban szüntelenül támadták az ellenség főerejét, majd miután szétzilálták, végső, megsemmisítő rohamra indultak. A támadók ezúttal feldúlták az egész Thráciát és Konstantinápolyig jutottak, ahol váltságdíj fejében szabadon engedték a foglyul ejtett nőket és gyermekeket. Kónsztantinosz Porphürogennétosz jóvoltából tudjuk, hogy a besenyők a 10. sz. első felében a történelmi Moldva tartomány középső és déli részét foglalták el. A régészeti leletek tanúsága szerint a havaselvei síkságra csak 1000 táján terjesztették ki uralmukat, de csaknem három évtizeden át nem mertek ujjat húzni a hatalmas Bizánccal. Kónsztantinosz Porphürogennétosz fiának okulására írt művében maga is hangsúlyozta, mennyire fontos az egyetértés a félelmetes besenyőkkel, mert csak velük együttműködve lehet féken tartani az oroszokat, a magyarokat, sőt a bulgárokat is. A

„bolgárölő” császár (II. Baszileiosz) halála után, 1027-ben a besenyők félelmetes támadást indítottak az Al-Duna jobb partján fekvő területek ellen. 1032-ben következett az újabb támadás, majd 1034-ben a besenyő lovasok eljutottak az Égei-tenger partvidékére, 1035-ben és 1036-ban pedig további négy támadást intéztek Thrácia és Macedónia ellen. A kifosztandó területeket tervszerűen választották ki, hogy minden rablóhadjárat a lehető legnagyobb zsákmányt biztosítsa. Szkülitzész-Kedrénosz bizánci krónikás szerint Parisztrion a besenyő támadás következtében annyira elnéptelenedett, hogy 1048-ban, amikor a bizánci hadak

Szerdika, Niš és Eutzapélou térségében telepítették le. (Az utóbbi helység nem más, mint a térség középkori történelmében többször is említett Ovčepole, azaz ‘Birkamező’ görög átirata, a balkáni félnomád vlah pásztorok egyik jelentős téli legelő területe.) Hangsúlyozni kell, hogy ezek a támadások megkímélték Dobrudzsa területét, feltehetőleg azért, mert Bizánc az Al-Duna észak felé forduló ágai mentén jelentősen megerősítette a korábban épült erődítményeket. Bizánc ekkor 15.000 besenyőt küldött keletre a szeldzsuk törökök ellen, de vezetőik a helyszínről visszafordultak csapataikkal, egyesültek a többi besenyővel, és a következő évben már folytatták betöréseiket főleg Kelet-Bulgáriában. 1059-ben a besenyők Endre magyar király (1046-1061) Bizánc ellen indított támadását használták ki újabb rablóhadjárat indítására, de a magyar-bizánci békekötés hírére visszavonultak.

2.8.9. Kónsztantinosz Doukasz (1059-1067) császár uralkodása alatt, 1064-ben újabb