A Keletrómai (vagy Bizánci) Birodalomnak úgyszólván születésétől kezdve szembe kellett szállnia az északról és északkeletről rázúduló betörésekkel, a birodalom területeit,

bolgárok és a macedónok, a félsziget nyugati felében pedig a horvátok és a szerbek. (A Balkánon élő különböző szláv népek eredetéről és letelepedéséről később még részletesebben szólunk.) Ez utóbbiak főként az avarok vezetésével érkeztek és avar uralom alatt is maradtak.

Erdélyben a szláv betelepülők a 7. sz. első harmadában jelentek meg. Az avarok megtűrték jelenlétüket, sőt köztük és az új jövevények között hamarosan békés szimbiózis alakult ki, amint azt a két Küküllő völgyében feltárt számos közös avar-szláv temető is tanúsítja. Ez a szimbiózis olyan szorossá vált, hogy az egyes temetkezési helyeket etnikai hovátartozás szerint olykor igen nehéz elkülöníteni. Erdély belsejében egyébként számos szláv eredetű helynév tanúskodik mindmáig a tartós szláv jelenlétről (pl. Kászon, Kovászna, stb.).

2.6.18. A bolgár-törökök (az új bolgár történetírás protobolgároknak nevezi őket) a 4.

században a Kaukázustól északra, az örmények és a grúzok szomszédságában éltek. A nyugat felé vonuló hunok néhány legyőzött törzsüket magukkal hurcolták, és ezek Attila haláláig minden hadjáratában részt vettek. Attila halála után visszatértek a Dnyeszter és a Dnyeper vidékére. A 6. sz. a türkut támadások elől menekülő avarok támadtak a bolgár-törökökre, és soraikba kényszerítették a legyőzött kutrigur törzset. Ezekből a bolgár-török harcosokból lettek az avarok legjelentősebb szövetségesei a Bizánci birodalom ellen indított hadjárataikban. (635-ben lázadásuk halálos sebet mért a hanyatlásnak indult avar birodalomra.) Az 5. sz. folyamán a keleten élő bolgár-török törzsek is mozgásnak indultak és 499-ben, majd 502-ben, 530-ban, 539-ben és 540-ben sorozatosan törtek be a két Moesia és Scythia Minor területére, ahonnan fokozatosan kiszorították a bizánci hadakat. A bolgár-török csapatok 540-ben a birodalom fővárosáig nyomultak előre. A bolgár-török betörések méreteit és jelentős erejét mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy már 499-ben megsemmisítő vereséget mértek Thráciában a 15.000 főből álló illír seregre, amelyet Konstantinápoly küldött a bolgár-török támadás elhárítására. Az ütközet egyébként Ammianus Marcelinus megállapítása szerint az utolsó illír fegyveres erő megsemmisülését jelentette a Balkánon. A Bizánci Birodalom ennek a súlyos vereségnek a hatására látott hozzá Konstantinápoly évszázadokon át bevehetetlennek vélt, 50 km hosszú védőfalainak építéséhez, amelyek elkészültük után a Márvány-tengertől a Fekete-tengerig vették körül a bizánci fővárost. 630-ban a bolgár-török onogur törzs vezetője, Orhan és unokaöccse, Kovrat járt követségben Konstantinápolyban, hogy szövetséget és támogatást kérjen a birodalomtól. Ezt követően Kovrat 635-ben fellázadt az avar fennhatóság ellen és győzelmével egyesítette a bolgár-török törzseket.

folyamatosságát hirdette, uralkodójuk pedig βασιλευς των Ρωµαιων, azaz a rómaiak királya volt, jóllehet a birodalomban csak kisebb számban éltek latin ajkúak, a lakosság többsége görög volt, akik közé szírek, zsidók, örmények, koptok és más anyanyelvűek keveredtek. Ez az etnikai sokszínűség később a népvándorlás egymást követő hullámaival tovább gazdagodott, ahogyan állandóan fejlődött a római császárságtól örökölt társadalmi és gazdasági struktúra is. A birodalom lakosai Konstantinápolyt csak a Város (Πολις) néven nevezték, ahogyan egykor a Római Birodalom polgárai is csak Urbs (a Város) néven emlegették Rómát. (Egyébként Konstantinápoly török neve – Isztambul/Sztambul – görög eredetű: ‘Εις την πολιν jelentése ‘a városba’ vagy ‘a városban’, korabeli köznyelvi kiejtése isztinbolin, amit a török fül *sztinbol-nak hallott, és amiből a török szigorú magánhangzó illeszkedési szabályai szerint Isztambul/Sztambul lett.) A Keletrómai Birodalom csaknem ezer évvel élte túl a nyugatrómait, és közben gyökeresen átalakult. Az 5. sz. a görög szerzők lelkendezve állapítják meg, hogy a birodalom városaiban már újra a „szép és művelt görög nyelven” beszélnek, azon a nyelven, amely a 7. sz. elejétől fogva az egész bizánci állam hivatalos nyelve lett. Ez a nyelv meg a közös bizánci kultúra és életforma fogta össze a soknemzetiségű népességet. A Keletrómai Birodalom a római császárság társadalmi és gazdasági struktúráját örökölte a rabszolgatartással együtt, és ez utóbbi itt sokkal tovább élt, mint Európa nyugati felében, sőt maradványait még a jellegzetesen bizánci katonai-hűbéri társadalomban is megtaláljuk. Az egykori colonusok mellett a rabszolgák, akiknek a kihasználását jelentősen korlátozták a császári rendeletek, egészen Konstantinápoly elestéig jelentős szerepet töltöttek be a birodalom mezőgazdaságában és kézműves iparában, de soraikból került ki a paloták és az udvarházak szolganépe is. A 7. sz. kezdve itt is megtaláljuk a jobbágyokat és a röghöz kötött kisbirtokosokat (a „szabad parasztokat”), de ez utóbbiak kis földjeit később megkaparintották az egyházi és a feudális nagybirtokok, amelyek a 9. sz. már döntő szerepet töltöttek be a birodalom gazdasági életében. A bizánci városok, mindenekelőtt maga a főváros, folytatták a görög városok ipari hagyományait is, amennyiben a közszükségleti cikkeken kívül messze földön kapós fényűzési cikkeket is készítettek. Ebből következik, hogy a gazdaságilag erősödő birodalomban hamarosan fellendült a kereskedelem is. Bizánc a korabeli világ árucsereforgalmának a központjává fejlődött. Ebből a legnagyobb jövedelmet természetesen maga az állam húzta, de az évszázadok folyamán mesés vagyon halmozódott fel az egyház és az arisztokrácia kezében is. A másik oldalon az alsó néposztályok a legnagyobb nyomorban és kiszolgáltatottságban éltek. A növekvő elégedetlenség és a vele járó társadalmi feszültségek 532-ben a Nika-lázadásban robbantak ki, ami elsősorban a fokozódó önkény és az elviselhetetlenné váló adóterhek ellen irányult.

2.7.2. A birodalom első évszázadainak nagy országépítője I. Justinianus (527-565) császár volt, aki szárnyaló terveinek megvalósításában egy rendkívüli asszony, Theodora császárné segítségére és eszére is támaszkodhatott. Ez a császár az erős egyházi és világi nagybirtokokkal szemben mindinkább a középbirtokosokra támaszkodott. Országépítő munkájának korszakalkotó állomása volt a Codex Iustinianus (534) törvénygyűjtemény, ami az első polgári törvénykönyvnek tekinthető (a jogászhallgatók még ma is tanulják római jog néven), és ami alapjaiban szabályozta az „isten-császár” (divus imperator) eszméjétől vezérelt birodalmat. Justinianus országának társadalmi-gazdasági megerősítését fontos eszköznek tekintette merész, de anakronisztikus álmainak megvalósításához, a hajdani Római Birodalom helyreállításához. Ehhez Beliszariosz személyében kiváló hadvezért talált, aki először a perzsákat győzte le (532-ben „örök békét” köthetett a Szasszanida-dinasztiával), majd az észak-afrikai vandál birodalmat döntötte meg (534-ben), végül az itáliai gót birodalmat (555), hogy a távoli Hispania provinciát is visszahódítsa. Hadjáratait Peri polemón (A háborúkról) c.

8 könyvben a caesareai Procopius (500 k. – 560 k.) írta meg. Ebben a művében a központi

kortörténeti monográfiát hagyva az utókorra. Procopiust mégis inkább másik nagy művéről, Peri ktiszmatón (Az építkezésekről) c. könyvéről ismerik, amelyben – nyilván a császár megbízásából – a Justinianus korában végzett óriási építőmunkának állít emléket, első helyen természetesen a nagy országépítő császárt magasztalva, akinek nevéhez a csodálatos konstantinápolyi Aja Szófia (Szent Bölcsesség) székesegyház építése is fűződik. Könyvünk szempontjából ennek a Procopius-műnek külön jelentőséget ad az a körülmény, hogy a felsorolt számos kisebb-nagyobb építkezés közül több olyan helységben vagy körzetben létesült, aminek a neve az illír és a mai albán nyelv segítségével megfejthető. (Ezekről tankönyvünk harmadik részében lesz alkalmunk bővebben szólni, amikor majd az albán eredetelméletek történetével foglalkozunk.) Csupán érdekességként említjük meg, hogy Procopiusnak van egy alig ismert kisebb műve is, amit Historia arcana (Titkos história) c. írt meg 2 részben. Az első részben már-már szentségtörő naturalizmussal és a legcsekélyebb prüdéria nélkül rajzolja meg Belisszariosz magánéletét, Antónina asszony budoárját, amelyben a rettenhetetlen hadvezér szánalmas kis papucsférjjé válik. A második rész ennél is keményebb: ebben Justinianus császár és Theodora császárnő magánéletének legintimebb részleteit is kitálalja, és a nagy országépítő császárt könyörtelen zsarnokként, mint az ország és a nép kiszipolyozóját ostorozza. Ez az írása ékesszóló bizonyíték az íróember teljes kiszolgáltatottságára a zsarnoki hatalommal szemben, amit csak saját fegyverével, a kala-mussal tudott megtorolni.

2.7.3. Justinianus anakronisztikus életműve, az óriási áldozatok árán visszaállított hajdani Római Birodalom mindössze néhány évvel élte túl megálmodóját. Utóda, II. Jusztin (565-578) tehetségtelen epigonként rombolta le nagy elődjének túlságosan drágán megfizetett életművét. Itáliát már 568-ban meghódították a langobardok, Mezopotámiát hamarosan elfoglalták a Szasszanidák, 588-ban pedig Hispánia is fellázadt a bizánci uralom ellen. Az avarok 582-ben sikeres ostrommal elfoglalták Sirmium erődítményét és ezzel első ízben szakadt meg a Száva – Al-Duna limes-rendszer. Maurikhiosz császárnak (601-602) ugyan 601-ben sikerült visszafoglalnia a létfontosságú erődítményt, de időközben hatalmas szláv tömegek zúdultak a birodalom területére. Epheszoszi János (505?-585) szír író és történész elveszett és csak más művekből ismert könyvében számolt be az első szláv hullám betöréséről. A későbbi bizánci krónikákban gyakran és bőségesen idézett 6. sz. Menandrosz szerint 582-ben legalább százezer szláv özönlötte el Thrácia és Görögország területét.

Evagriosz bizánci egyháztörténész arról tudósít, hogy a szlávok ezekben a kritikus években kétszer is eljutottak Konstantinápoly falai alá, a Monemvasziai krónika szerint pedig 587-től kezdve gyorsan növekedett a szláv települések száma a bizánci területeken. Az egyik Szent Demeter legenda (Miracula Sancti Demetrii) Thesszaloniki avar-szláv ostromának sikeres visszaverését a szent csodás közbeavatkozásának tulajdonítja. Maurikhiosz császár Sirmium visszafoglalása után haladéktalanul a visszavonuló avarok üldözésére indult és diadalmas seregeit a pannóniai síkságon akarta teleltetni, hogy a következő tavasszal végleg leszámoljon az avar veszedelemmel. A laktanyáktól távoli teleltetéssel elégedetlen katonaság azonban 602-ben fellázadt és Phokasz kapitányt kiáltotta ki császárnak, aki 610-ben bekövetkezett haláláig küzdött a hatalmával kíméletlenül visszaélő arisztokrácia ellen. Utóda, Herakleiosz császár (610-641) Kis-Ázsiában 4 határőrvidéket (thema) szervezett, és a helyi kiskirályok, a nagybirtokos arisztokrácia hatalmát jelentősen megnyirbálva elkezdte a meggyengült birodalom újjászervezését és a császári hatalom megerősítését. Ebben a munkában mindenekelőtt a parasztságra és a birodalom területén letelepedett szláv faluközösségekre támaszkodott. Ez utóbbiakat a tehetetlen bizánci hatóságok kénytelenek voltak megtűrni, majd férfilakosságuk egyre nagyobb részére terjesztették ki a katonakötelezettséget a birodalom védelme érdekében. A birodalom megerősítése létfontosságú és parancsoló feladat volt, hiszen nemcsak a perzsa Szasszanidák újították fel támadásaikat, hanem a kisázsiai hódításaiktól vérszemet kapott arabok is egyre komolyabban veszélyeztették a bizánci

érdekeket. Ez utóbbiak 674 és 678 között szárazon és vízen is ostrom alá vették Konstantinápolyt. A fővárost csak a bizánci arzenál találmánya, a vízen is heves lánggal égő görögtűz (kőolaj, gyanta, salétrom és kén keveréke) mentette meg, ami gyakorlatilag megsemmisítette az arabok félelmetes hajóhadát. A 8. sz. elején a bizánci és szláv hagyományokra, szokásjogra épülő Nomosz Georgikosz (mezőgazdasági törvény) erősítette tovább a paraszti közösségeket. A birodalomban az évszázadok folyamán hatalmas vagyon halmozódott fel az egyház és a kolostorok kezében, amiből a főváros felső rétegei is bőségesen részesültek. A nyugati kolostorokkal és szerzetesrendekkel ellentétben a görög egyház hasonló intézményei legfeljebb jelentéktelen szociális és népjóléti tevékenységet folytattak, így a hatalmas vagyon akadálytalanul tovább gyarapodott, miközben a vagyontalan néprétegek egyre jobban elnyomorodtak. A 7. sz. vége felé bontakozott ki a paulikánusok mozgalma, ami csupán a 4 evangéliumban foglalt tanításokat és Pál apostol leveleit ismerte el és szembefordult az egyházzal, a hívek vallási és társadalmi egyenlőségét hirdetve. A mozgalom csatlakozott az úgynevezett ikonoklaszta (képromboló) mozgalomhoz, ami a görög egyház és papság ellen irányult és mérhetetlen károkat okozott a birodalomnak. A népharagot két császár is igyekezett kihasználni a papság és a felső arisztokrácia túlzott hatalmának megtörésére, a központi hatalom megerősítésére és az üres kincstár feltöltésére.

III. Leó (717-741) és V. Konsztantinosz (741-745) rátette a kezét a kolostorok vagyonára, számos kolostort kaszárnyává alakíttatott át, a megkaparintott kincseket a hadsereg és az állami szervezet erősítésére fordította. Ennek eredményeként a Bizánci Birodalom sikeresen tudott szembeszállni a meg-megismétlődő arab támadásokkal és több területet hódított vissza a bolgár kánoktól, mígnem 811-ben súlyos vereséget szenvedett Krum kán csapataitól. De a képromboló mozgalom második szakaszában már elviselhetetlenül súlyos terhek nehezedtek a faluközösségekre és a themák arisztokráciája a faluközösségek egyre több földjét sajátította ki. Ekkor kirobbant a Szláv Tamás felkelésének (821-825) nevezett népi mozgalom, ami annyira megerősödött, hogy – miután vezetője császárrá kiáltatta ki magát – Konstantinápolyt is ostrom alá vette. Végül 843-ban a bizánci udvar arra kényszerült, hogy visszaállítsa az ikonok tiszteletét, hogy ezzel az uralkodó osztályok egymással szembenálló rétegeit kibékítse, és egységesen léphessen fel a lázadók ellen. A nagybirtok súlyának fokozatos növekedése már a feudalista társadalmi berendezkedés előhirnöke volt. A nagybirtokok növekedésével párhuzamosan vált egyre jelentősebbé a birodalom városainak a szerepe is. Tulajdonképpen ekkor kezdődött a Bizánci császárság virágkora. Konstantinápoly ugyan elvesztette korábbi vezető szerepét, de továbbra is a világkereskedelem egyik ragyogó központja maradt. Hozzá kell tennünk, hogy ebben az időszakban tettek szert egyre nagyobb befolyásra a birodalomban a velencei, a pisai és a genuai kalmárok, akik fokozatosan kiszorították a görögöket a hatalmas hasznot hozó közvetítő kereskedelemből (selyem, keleti fűszerek és luxuscikkek, közel-keleti gabona, rabszolgák stb.). A növekvő elégedetlenség először Itáliában (920-921) és a Pelopponészosz szláv falvaiban, majd 932-ben a kisázsiai themákban robbant ki hatalmas népi felkelésekben. I. Romanosz Lekapénosz (919-944) császár kénytelen volt új agrártörvényeket kihirdetni, szentesítve a faluközösségek földelővásárlási jogát és megtiltva, hogy a nagybirtokosok olyan faluban szerezzenek földeket, amelyek határában addig nem volt birtokuk. De ez a császár és utódai később az arisztokratáknak ajándékozták a parlagon maradt közösségi földeket, végső soron a nagybirtokosok szinte korlátlan hatalmának szolgáltatva ki a paraszti tömegeket. Kialakult a feudalizmus sajátos bizánci formája, amelyben nem jött létre a nagybirtokosok nyugat-európai hierarchiája, és amelyben az arisztokrácia a császári udvar körül összpontosult az udvari hivatali méltóságok külső szemlélő számára szinte áttekinthetetlen fölé- és alárendeltségi rendszerében. A földbirtok (pronoia) kezdetben csak bizonyos adófizetési kötelezettséggel járt, a vazallusi viszony sajátos bizánci formája csak később alakult ki. A jobbággyá lett paraszt (paroikosz) életét

másrészt adót kellett fizetnie az államnak Ugyanakkor viszont nem volt annyira röghöz kötött, mint nyugati sorstársai. A sikeres hadjáratok természetesen gyorsan növelték a katonai pályát választó arisztokrácia hatalmát, és növekedett az egyház hatalma és befolyása is, hiszen a koslostorokból is nagybirtokosok lettek. Photiosz bizánci pátriárka már a 9. sz. második felében megfogalmazta az egyházi és a világi hatalom egyesítésének igényét, egyszersmind kétségbe vonva a római pápa hatalmát az egész keresztény egyház fölött.

2.7.4. A Száva – Al-Duna limes megvédése Pannonia Provincia kiürítése után egyre több és nagyobb gondot okozott a birodalomnak. A megerősített határt hol itt, hol ott törték át a népvándorlás különböző népei, hogy kisebb-nagyobb bizánci területeket dúljanak fel és fosszanak ki. Az ilyen betörésekre Bizánc rendszerint büntető expedíciókkal válaszolt, de a gyorsan visszavonuló betolakodók többnyire szinte nyomtalanul eltűntek az Al-Duna végtelen nádasaiban és mocsarai között. A limes, az őrtornyok és a folyam bal partján emelt erődítmények évszázadokon át bevehetetleneknek bizonyultak, hiszen a különböző barbár törzsek elkerülték az erős falakkal körülvett településeket. Ezt a szilárd védelmi vonalat az első súlyos csapás 582-ben érte, amikor az ostromló avarok elfoglalták Sirmiumot, ennek az erődítményrendszernek az egyik fontos láncszemét, és elárasztották a dalmát tengerpartot. A több fronton háborúzni kényszerülő Bizánci Birodalom képtelen volt a hosszú határ minden veszélyeztetett szakaszára megfelelő katonai erőt felvonultatni, és 681-ben kénytelen volt elismerni az Aszparuh (más átiratban Iszpirih) vezetése alatt álló első bolgár államot. A 7.

sz. első két évtizedében a limes összeomlott. Az övezet romanizált lakossága pánikszerűen menekült a szláv hullámok útjából dél és délkelet felé. A városok lakossága csak biztonságos várfalak mögött tudta elképzelni az életét, ezért korábbi hazájától 4-500 km-re délre, a 41.

szélességi fokon fekvő városokban keresett menedéket. Devoll, Flórina, Kasztoría, Véria, Thesszaloniki és Szérresz fogadta be őket, és ezekben a városokban jelenlétük a 13. századig kimutatható. Valószínűleg romanizált menekültek telepedtek le Bitola és Elasszon városában is. A már említett Szent Demeter legendák beszámolnak róla, hogy a Thesszalonikibe érkező menekültek Naissus és Serdica városából, tehát északról jöttek. A határövezet falvainak csak felületesen romanizált lakossága viszont az ősi hagyományoknak megfelelően az erdő-borította hegyek között keresett és talált menedéket a folyóvölgyeket és a síkságokat elözönlő szlávok elől. Ezekről a falusi menekültekről a 11. sz. folyamán Kekaumenosz bizánci író tesz említést a császár okulására írt Sztratégikon c. kézikönyvében, amelyben külön fejezetet szentel a 7. sz. folyamán északról a birodalom belsejébe menekült „megbízhatatlan vlahoknak”. Ezzel az írásával könyvünk harmadik részében lesz még alkalmunk részletesebben is foglalkozni, hiszen a menekültek korábbi lakóhelyéről is említést tesz.

2.7.5. Mielőtt nagy vonalakban tovább követnénk a Bizánci Birodalom történetét, röviden