A román etnogenézis kérdésének tudományos igényekkel készült első alapos, sőt mondhatnánk monumentális nyelvészeti (összesen nem kevesebb mint 1.423 oldal!)

hagyományokkal rendelkező nagy királyságot...” A továbbiakban V. Pârvan megkockáztatja azt a következtetést is, hogy „Nemcsak a Bánság és Olténia vette át a római életformát, hanem fokozatosan Havaselve és Moldova (sic!) is, egyrészt a római Dáciához fűződő nemzetiségi és érdek kapcsolatok révén, másrészt pedig a géta Moesiához fűződő kapcsolatok révén...” Tehát nála a római hódoltság előtti Dácia, a római kori Dácia és a mai Románia tökéletesen egymásra épülő három egység, amelyek évezredeken át megfelelnek egymásnak. Alig egy évtizeddel később C. C. Giurescu Istoria românilor – ‘A románok története’ I. kötet, 1935.) kijelenti, hogy a dákok többsége a háborús pusztítások és a tömeges menekülés ellenére a helyén maradt, és „...a romanizmus azért diadalmaskodott Dáciában, mivel megnyerte az őslakókat...” Ennél tovább nem követjük a különböző romániai történészáramlatok vitáját a két etnikai összetevő, a római és a dák elem súlyáról, illetve a kettő közül valamelyiknél a túlsúlyáról, hiszen tanúi lehettünk, hogy a Ceauşescu-diktatúra tetőpontján miként alakult ki az „ötezer éves kultúra” mítosza és a dicsfényben ragyogó történelmi ív a hatalmas Burebistától a „Kárpátok géniuszáig”. Ehelyett térjünk át a kibontakozó román nyelvtu-domány állásfoglalásaira.

3.14. A román etnogenézis kérdésének tudományos igényekkel készült első alapos, sőt

szemében, miként később a nagy román történész, Nicolae Iorga (1871-1940) véleménye szerint is, a románokat az egész keleti latinitás örököseinek kell tekinteni. Ennek a kornak a leggroteszkebb nacionalista fantáziaszüleménye az erdélyi származású Nicolae Densuşianu (1846-1911) történész Istorie critică (‘Kritikus történelem’) c. impozáns méretű (1.200 oldal!) művével, ami csak halála után (1913) jelent meg. Ebben hat évezreddel Krisztus születése előtt egy hatalmas „pelazg birodalmat” álmodott meg, amely nemcsak az egész Európát ölelte fel, hanem Észak-Afrikát és Ázsia nagy részét is. A műveltség ebből a hatalmas birodalomból, mégpedig a Duna és a Kárpátok térségéből terjedt el. A dák és a latin ugyanannak az ősi nyelvnek a leszármazottai. Bizonyítékként Traianus ismert oszlopának domborműveire hivatkozik, amelyeken a római császár közvetlenül – tolmács segítsége nélkül! – tárgyal a dák parasztokkal. A nyelvészet területén a legnagyobb tekintélyre Ovid Densuşianu (1873-1938) tett szert franciául írt monográfiájával – Histoire de la langue roumaine – amelynek első kiadása 1902-ben jelent meg Párizsban, aki nagyrészt elutasította R. Roesler elméletét (és a későbbiekben A. Philippide következtetéseit is). Véleménye szerint a Dunától északra, elsősorban a mai Románia délnyugati területén, helyben maradt a romanizált lakosság egy része, a balkáni románság viszont sokkal jelentősebb szerepet játszott a román nép és nyelv kialakulásában, de ezek a románok nem Moesiából, hanem Illyricumból vándoroltak fel az Al-Dunától északra. „Egy ponton értünk egyet Röslerrel, éspedig abban, hogy a román nyelv kialakulásának központját a Dunától délre kell helyezni...” – szövegezte meg végső konklúzióját. Később keményen bírálta Al. Philippidét, kijelentve, hogy

„roesleriánus”, de ezt nyíltan nem vallja be. O. Densuşianu monográfiája – amit l929-ben újra kiadtak, ezúttal Bukarestben – osztatlanul nagy sikert aratott a latin országokban, és javarészt ennek a műnek tulajdonítható, hogy a valamilyen újlatin nyelvet beszélő országok történészei, nyelvészei stb. még ma is – valamilyen érzelmi alapon – kész ténynek tekintik a dáko-román kontinuitást. (Catherine Durandin francia történész, az Histoire des Roumains, Paris 1995.

c. terjedelmes monográfia szerzője budapesti látogatása során kérdésemre csak annyit válaszolt, hogy az ő szemében nem vitás a románok dáko-román eredete és folyamatossága.) 3.15. Az évtizedek folyamán a román nyelv és etnikum eredetéről három elmélet kristá-lyosodott ki:

1/. a dáko-román kontinuitás hipotézise, ami szerint a románok őshonosak mai hazájuk területén,

2/. a bevándorlási hipotézis, ami szerint a románság az Al-Dunától délre született és csak később telepedett le mai hazájában,

3/. a két hipotézis közötti kompromisszum, azaz a románság az Al-Dunától északra és délre született.

A román történészek és nyelvészek kezdetben az első hipotézist fogadták el, majd a harmadikat, attól függetlenül, hogy a román belpolitika követelményeinek megfelelően hogyan alakult a dák és a román összetevő részaránya a nyelv és az etnikum születésében.

Érdemes hangsúlyoznunk, hogy 1977-ben, tehát a román pártállam nacionalizmusának erősen felfelé törő szakaszában, minden rövidítés vagy szövegtorzítás nélkül (bár igen sok magyarázó lábjegyzettel) kiadták románul Carlo Tagliavini, a neves olasz romanista Originile limbilor neolatine (‘Az újlatin nyelvek eredete’) c. monográfiáját, amelyben a szerző erre a következtetésre jut: „A Dunától északra lévő romanizált népesség bizonyos maradványainak tagadása nélkül, a külföldi nyelvtudósok többsége elismeri, hogy a román nyelv kialakulásának színhelyét megközelítőleg a Dunától északra és délre fekvő délkeleti szomszédos területekre kell helyezni”. De C. Tagliavini művének kiadásáig sok víz folyt le a Dunán és a vita egyre jobban elmérgesedett a román és a magyar kutatók között. Ez utóbbiak ugyanis kezdettől fogva R. Roesler következtetéseit, tehát a bevándorlási hipotézist fogadták

el. Sajnos a 20. sz. első negyedében, de főként a két világháború közötti időszakban mindkét fél politikai érvnek tekintette a kontinuitási, illetve a bevándorlási elméletet. Ekkor már nem is annyira a román folyamatosság vagy bevándorlás körül folyt a vita, hanem mindkét fél azt igyekezett bizonyítani, hogy az ő hazájának van történelmi joga (vagy „nagyobb történelmi joga”) Erdély birtoklásához. Néhány évtized alatt egész könyvtárra való publikáció (monográfia, tanulmány, cikk) jelent meg, kevés kivételtől eltekintve felületes, hevenyészett, a tudománytól mindjobban elrugaszkodó propagandabrosúrák, amelyek szót sem érdemelnek.

A „vitairatoknak” ebben az áradatában mégis akadt néhány olyan írás, amelyek joggal keltették fel a magyar-román politikai perlekedésen kívül álló, pártatlan külföldi kutatók érdeklődését is. Ezek közül elsőként Tamás (Treml) Lajos később magyarul is kiadott Romains, Romans et Roumains dans l’histoire de la Dacie Trajane (Budapest 1936) c.

monográfiáját kell megemlítenünk, aki tudományos érvekkel cáfolta a dáko-román kontinuitás hipotézisét, és elsőként fogalmazta meg a balkáni romanitás mozgó kontinuitásának gondolatát. Rámutatott, hogy a legelőváltásos gazdálkodást folytató románok nem hoztak létre állandó jellegű településeket, hogy nemcsak az évszakok szerint változtatták lakóhelyüket (nyáron a havasi legelőkön, télen viszont a folyóvölgyekben és a síkságokon legeltették nyájaikat), hanem időnként családostól felkerekedtek, hogy több napi járóföldre verjék fel tanyájukat. Gustav Weigand után Tamás volt az első, aki nagy figyelmet fordított az összehasonlító nyelvészetre, a román nyelv szókincsének vallatására. (Csak sajnálni lehet, hogy első biztató, komoly eredményei után nem folytatta a román eredetkutatásokat, amely eredményeinek elismeréséül alig 33 évesen a kolozsvári egyetem tanárává nevezték ki. Talán megsejtette, hogy a probléma másik neves kutatójának, Makkai Lászlónak a kiadatását fogja követelni a Romániában születő pártdiktatúra? Tény, hogy elhagyta Kolozsvárt, majd Budapesten az MKP szolgálatában elvégezte a budapesti Tudományegyetemen a politikai nagytakarítást, a tanári karban és a hallgatóság soraiban egyaránt. Révai József gyér érdemei közé tartozik, hogy Rákosi Mátyást lebeszélte Makkai László kiadásáról, akire Romániában ugyanaz a tragikus sors várt volna, mint tárgyilagos vitapartnerére, Gheorghe I. Brătianura, aki a kommunisták máramarosi börtönében halt meg. Tamás említett monográfiáját és a román eredettel foglalkozó más írásait Romániában fekete listára tették, és nem tudom, ma egyáltalán hozzáférhetőek-e legalább a kutatók számára. Tamás annyira félt a román eredetkutatások egész témakörétől, hogy soha többé nem foglalkozott vele, sőt, amíg az Akadémia berkeiben politikai hatalom volt, mindenkinek megtiltotta, hogy ezt a kényes témát akár csak érintse is. (Máig sem tisztázódott, volt-e bármilyen szerepe Gyóni Mátyás, a nagy Nicolae Iorgával is bátran szembeszálló, tehetséges bizantinológus egyéni tragédiájában.) Közel háromnegyed évszázad telt el Tamás monográfiájának megjelenése óta, de következ-tetései szinte változatlanul ma is érvényesek, ezeket Gottfried Schramm német történész csak egyes részletekben pontosította, újabb nyelvészeti bizonyítékokkal (nem is mindig szerencsésen) gazdagította, újat főként néhány új fogalom – „Pásztor-Románia”, „fluktuáló kontinuitás” stb. – megalkotásával tett hozzá, amint erre a továbbiakban rátérünk. A másik értékes munka Kniezsa István 1943-ban megjelent Die Gewässernamen des östlichen Karpatbeckens c. tanulmánya, amely nyelvészeti módszerekkel bizonyítja, hogy a kelet-nyugat irányú erdélyi folyóneveket a betelepülő románok a magyaroktól vették át , mert hangtörténetileg abszurdum feltételezni, hogy a Crissus, Marissus stb. latin névváltozatok (amelyekben az -issus végződés dák előzménye csak *iššos lehetett, azaz a latin ikerített -ss- a dákban feltehetőleg meglévő, de a latinból hiányzó palatalizált s-hangot jelölt) közvetlenül és nem magyar közvetítéssel kerültek a románba. Ehhez hozzátehetjük, hogy a mai Románia területén egyetlen olyan román folyónév sincs, amely a dáko-román kontinuitás hipotézisét támasztaná alá. Ha egyáltalán valamilyen kontinuitásról beszélhetünk, az a dák kontinuitás (aminek egyik bizonyítéka a korabeli görög forrásban megőrzött Rhabon ‘eleven’ dák

téssel). Maradandó értékeket alkotott a már említett Makkai László történész is (Erdély története, Budapest 1944., Balkáni és magyar elemek a magyarországi román társadalom fejlődésében, Kolozsvár 1942, és az 1949-ben kis példányszámban megjelent, majd Rákosiék által könyörtelenül a zúzdába irányított Magyar-román közös múlt, ami végre csak 1989-ben jelenhetett meg és vált hozzáférhetővé az olvasók számára.) De 1949-ben az ország akkori legkiválóbb történésze örülhetett, hogy legalább a Történettudományi Intézet kartotékjait gondozhatta. Talán az volt a fő bűne a pártállam szemében, hogy nem a proletárinternacio-nalizmus panaceáját ajánlotta a magyar-román megbékélés előmozdítására. Ez utóbbi művé-ben magyar és román olvasóinak egyaránt azt ajánlotta a figyelmébe, hogy a mi térségünkművé-ben nem politikai nemzetek, hanem nyelvi nemzetek keletkeztek, és mindkét nép fiainak – a határokon belül és kívül – elidegeníthetetlen joga az anyanyelve által hordozott kultúrához való tartozás.) Makkai munkássága, következetes puritán protestáns szemlélete, megalkuvást nem tűrő objektivizmusa már korábban is sértette a román nacionalista körök érzékenységét.

Fekete-Nagy Antallal és Gáldi Lászlóval közösen jegyzett Zur Geschichte der ungarländischen Rumänen bis zum Jahre 1400 auf Grund der neuesten Forschung, Budapest 1941, az általuk szerkesztett és a fenti monográfiával párhuzamosan megjelent Documenta historiam Valachorum in Ungaria illustrantia usque ad annum 1400 post Christum, egyéni művei közül Die Rumänen Siebenbürgens in den ungarischen Urkunden des Mittelalters, Budapest, 1942. és Einwanderung und Niederlassung der Rumänen in: Geschichte der Rumänen, szerk. Gáldi László és Makkai László, Budapest 1942. Megoldhatatlan feladat elé állította a román történészeket (pl. Ion Mogát), akik a sok középkori oklevél és egyéb dokumentum cáfolhatatlan adatait hiába igyekeztek összhangba hozni a dáko-román kontinuitás hipotézisével. Ezért kiáltotta ki a román kommunista rendszer közellenségnek Makkai professzort.

3.16. A magyar-román vita kiéleződése, majd fel-fellángolásai közepette a más nemzetiségű kutatók érdeklődése rohamosan megcsappant a nagy felkészültséget igénylő téma iránt. Talán Ernst Gamilschegg német kutatót érdemes megemlíteni, aki az olténiai román nyelvjárást tanulmányozva, századunk 20-as éveiben saját új elméletével, a gócterületek (Kerngebiete) hipotézisével lepte meg a terület kutatóit. Szerinte a román nyelv nem egy, hanem négy különböző, egymással össze sem függő területen született meg. Tehetséges, de autóbaleset következtében korán elhunyt tanítványa, Günter Reichenkron is négy ilyen gócterületet határozott meg Die Entstehung des Rumänischen nach den neuesten Forschungen (1963) c.

tanulmányában, majd négy kötetesre tervezett Historische altromanische und lateinische Grammatik c. művében. Egy másik kutató, Georg Renatus Solta Einführung in die Balkanlinguistik mit besonderer Beücksichtigung des Substrats und des Balkanlateinischen (Darmstadt 1980.) lényegében ezen az úton jutott el a dáko-román kontinuitás elfogadásához.

A gócterületek elméletét a kutatók egyöntetűen elutasították attól függetlenül, hogy a román eredet kérdésében melyik hipotézis hívei közé tartoztak. A négy román főnyelvjárás – a dákoromán, az arumén vagy macedoromán, a meglenoromán és az isztroromán – ugyanis alapvető szókincsében és nyelvtani szerkezetében annyira egyező, hogy még egy legelőváltásos pásztorkodást folytató, félnomád nép mobilitása sem tehette volna lehetővé négy különböző területen beszélt, egymástól elkülönülten született nyelv alapvonásainak ilyen mértékű azonosulását. Gottfried Schramm freiburgi professzor 1954-ben írta meg disszertációját a göttingeni egyetemen, és ez az írása 1957-ben Namenschatz und Dichtersprache. Studien zu den zweigliedrigen Personennamen der Germanen nyomtatásban is megjelent a Zeitschrift für vergleichende Sprachforschug 15. számú mellékleteként. A fiatal kutató lázas igyekezettel vetette magát a korai középkort személyneveire, elsőnek az 5. sz.

hun névanyagára. Később ugyan inkább a kelet-európai történelemre, ezen belül is a lengyel és az orosz történelemre szakosodott, de öregségére visszatért ifjúkori vesszőparipájához, kiszélesítve a Kr. u. első évezred toponímiájára a tulajdonnevekre vonatkozó kutatásait.

Ennek első komoly eredménye az Eroberer und Eingesessene. Geographische Lehnnamen als Zeugen der Geschichte Südosteuropas im I. Jahrtausend n. Chr., Stuttgart 1981. Nem feladatunk és nem is áll szándékunkban, hogy ezt a monográfiáját részletesen elemezzük, de sok helytálló következtetése mellett fel kell hívnunk a figyelmet a szerzőnek arra a vissza-visszatérő hibájára, hogy a megoldhatatlannak tűnő problémákat előszeretettel söpri a szőnyeg alá, vagy egyenesen mellőzi őket. Ebben a könyvében a fogas kérdéseket, a vitás eredetű tulajdonnevek eredetét lépten-nyomon elintézi a kényelmes „Lokalbarbarsprache”

semmitmondó kifejezéssel, amit itt annyit jelent, hogy „keine Antwort”. Schramm következő vállalkozása a Frühe Schicksale der Rumänen. Acht Thesen zur Lokalisierung der lateinischen Kontinuität in Südosteuropa, ami először három részletben jelent meg a Zeitschrift für Balkanologie XXI/2. (1985.), XXII/1. (1986.) és XXIII/1. (1987.) számában, majd a Mazsu János és Miskolczy Ambrus szerkesztésében kiadott Disputa sorozatban magyar fordításban is (Korai román történelem. Nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához, Debrecen 1997.) A magyar kézirat már nyomdában volt, amikor a szerző az időközben megjelent recenziók bírálatainak egy részét elfogadva módosításokat eszközölt az eredeti német szövegen, amelyekkel a monográfia németül is újra kiadásra került Ein Damm bricht. Die römische Donaugrenze und die Invasionen des 5.-7.

Jahrhunderts im Lichte von Namen und Wörtern, München, 1997. c. gyűjteményes kötetében.

A szerző, mint a magyar-román vitán kívül álló pártatlan kutató részletes és kritikus mérleget készít a problémakör nemzetközi irodalmáról, majd az albán-román nyelvi párhuzamok (elsősorban szókincs beli, mert a morfológiai, a frazeológiai és a mitológiai párhuzamokat nem ismeri) figyelembe vételével összefoglalja azokat a kritériumokat, amelyek alapján meghatározható a román „őshaza”:

1. Csak egy bölcső lehetett, amely elég nagy volt két etnikum – az albán és a román – egymás mellett éléséhez,

2. A legelőváltásos – transzhumáló – pásztorkodásra alkalmas, legalább 1.000-1.200 m magas hegyvidéknek kellett lennie,

3. A közelében téli legeltetésre alkalmas völgyeknek és nagyobb síkságoknak kellett lenniük, 4. Olyan toponímiai adatok, amelyek meggyőzően bizonyítják az albán és a román nép hosszabb, legalább két évszázados szimbiózisát.

G. Schramm véleménye szerint ezeknek a követelményeknek kizárólag a Balkán félszigeten magasló Balkán-hegység (a Rila, a Pirin és a Rodope) felel meg, amely a félsziget legmagasabb hegyvidéke sok havasi legelővel, a hegyek lábánál elegendő síkvidékkel. Itt a két etnikum egykori jelenlétére a mai bolgár-jugoszláv határvidéken a Vlasina-patak és a Vlasino-tó, a hegyvidék délnyugati lábánál pedig Štip városa emlékeztet (ez utóbbi toponímiai adat csak az albán nyelv hangtörvényei alapján alakulhatott ki a görög Asztibosz névből, bizonyítva, hogy a későbbi szláv bevándorlók a helyszínen talált albánoktól vették át).

Szerzőnk itt beleesik következetes hibájába: a bölcső helyének meghatározásánál mellőzi a térség talán legjelentősebb román veretű toponímiai adatait, az általa megjelölt térségtől sokkal nyugatabbra emelkedő Durmitor hegyláncot és a Visitor meg a Pirlitor hegycsúcsot.

E három név vitathatatlan román eredete – jelentésük a közölt sorrendben ‘Alvóhely’,

‘Álmodó’ és ‘Perzselő’ – arra enged következtetni, hogy a feltételezett román bölcső nyugati határai sokkal távolabb húzódtak, semmint azt Schramm el akarja hitetni. A román nyelv és etnikum születésének időpontját a 7. sz. elejére teszi, amikor a növekvő szláv áradat nyomására összeomlott a Száva-Al-Duna limes (megerősített és katonailag védett határvonal) és a romanizált lakosság tömegesen menekült dél, dél-kelet felé. Az egyik Szent Demeter

városfalak mögött érezték magukat biztonságban, ezért meg sem állapodtak a 42. szélességi fokon húzódó városfüzér előtt. Devol, Kastoria, Verria, Florina, Serres és Salona fogadta be őket, amely városok neve hajdani latin ajkú többségre utal, és amelyekben jelenlétüket a 13. századig nyomon követhetjük, amikor felszívódtak a görög nyelvű többségbe. Romanizált népesség huzamosabb jelenléte feltételezhető Bitola és Elasszon városában is. Ez utóbbi arumén neve Lăsun.

3.17. A Száva-Al-Duna vidékének romanizált falusi lakossága a menekülésre őseinek