A Magyar Pedagógia története

A neveléstudományi kutatói szakma nagyrészt konszenzusos módon az 1892-ben indult Magyar Pedagógia című folyóiratot tartja az egyik legjelentősebb hazai orgánumnak (Biró, 2009a; Nagy, 2016a). A majdnem 120 évfolyamos múlt nemzetközi összevetésben is jelentősnek mondható a neveléstudományok lapok mezőnyében. Több hazai repozitórium gyűjti a folyóirat cikkeit, illetve szerepel a European Reference Index for the Humanities and the Social Sciences (ERIH Plus) adatbázisban is (amely Magyarországról összesen 38 folyóiratot listáz). A folyóirat százéves történetéről részletes tanulmányt közölt Mészáros István (1992), mely megkerülhetetlen forrásnak bizonyul a folyóirat szinte teljes történetének tárgyalása során. A Németh András vezetésével zajló, „A magyar neveléstudomány fejlődésének új irányzatai a XX. század második felében”, illetve „A magyar neveléstudomány története a szakmai folyóiratok tükrében (1945–1989) – tudományos kommunikáció, szakmai diskurzusok” című OTKA-kutatási projektek eredményeként a Gondolat Kiadónál megjelent

„Neveléstudomány-történeti tanulmányok” könyvsorozat egyes kötetei szintén fontos forrást jelentenek a neveléstudományi kommunikáció feltárásának vonatkozásában. A Magyar Pedagógia több szempontú elemzése is elképzelhetetlen lett volna az itt közölt eredmények figyelembe vétele nélkül.

Már az 1891-ben alapított Magyar Paedagogiai Társaság alapszabályában is célként szerepelt „a paedagogiának és segédtudományainak magyar nyelven művelése, a hazai közoktatásügy egész körében felmerülő elvi kérdéseknek tudományos jellegű tárgyalása, a paedagogia múltjának kutatása, a paedagogiai elvek népszerűsítése és terjesztése”, nem véletlen tehát, hogy ugyanennek a célkitűzésnek kíván megfelelni a társaság folyóirata is (Klamarik &

Suppán, 1892). A lapszámokat havonta (kivéve a júliust és augusztust) kapták kézhez a társaság tagjai tagilletményként. A tiszteleti és alapító tagok, valamint a száz rendes tag nem fizetett érte (nekik tagdíjfizetési kötelezettségük sem volt), a külső tagoknak évi 2 forint tagsági díjuk fejében térítésmentesen járt. Egyéb esetekben 5 forint volt az éves előfizetési díj (mai értéken számolva körülbelül 17000 forint). A folyóirat egy évfolyamnyi terjedelme általában 600-700 nyomtatott oldal között mozgott az 1917-es évig, ezután azonban csökkenésnek indult. Nem volt külön szerkesztőségi hivatal, a kéziratok az aktuális szerkesztő lakására vagy iskolájába érkeztek (a postacímet mindig jelezték az újságban) (Mészáros, 1992).

A folyóirat első, felelős szerkesztője Csengeri János budapesti latin-görög szakos középiskolai tanár, aki bár a „Csengery” névalakot is használta – sőt Tar (2007) szerint ez a gyakoribb – a Magyar Pedagógia címlapjain még következetesen Csengeri Jánosként szerepel, ezért a disszertációban is ehhez a változathoz ragaszkodtunk. Az újonnan induló folyóirattal kapcsolatos elképzeléseit így fogalmazta meg: „A Magyar Paedagogia mindenekelőtt a paedagogiai tudományágak művelését tűzte ki feladatául s az általános érvényű paedagogiai eszméknek organuma kíván lenni. […] mindeddig nem volt oly lap, mely a nevelésügy munkásait egyesítse, őket egymással megismertesse, élénkké tegye köztük az összetartozás érzetét, a közös cél tudatát s lehetővé tegye egymásnak megértését, méltánylását. […] A Magyar Paedagogia közös tere akar lenni a paedagogia gyakorlati és elméleti munkásainak;

nyílt mezeje a vélemények szabad nyilvánításának és higgadt megvitatásának.” (Csengeri, 1892, p. 1-2). Csengeri, a Magyar Pedagógia szerkesztői feladatainak ellátását meghaladó munkásságával részletesen foglalkozik a Magyar Pedagógia 2007. évi első tematikus száma (Tar, 2007; Géczi, 2007; Kinyó, 2007; Csapó, 2007), ezek alapján elmondható, hogy a lap első szerkesztője egy nagy műveltségű, széles látókörű, távlatokban gondolkodó tudósember volt, aki 1924-1925 között a szegedi Ferenc József Tudományegyetem rektori tisztségét is betöltötte.

Szegedi működése során már sokkal inkább a Csengery névalakot használja (például a Szegedi Újság főszerkesztőjeként).

A lap aktuális szerkesztői természetesen Csengeri után is mindig nagy hatással voltak az éppen uralkodó tematikus kurzusra és a folyóirat tudományszervező tevékenységére.

Időrendben a következő személyek vitték a lapot szerkesztőként: Csengeri János (1892–1895), Négyesy László (1896–1899), Kovács János (1900–1907), Weszely Ödön és Fináczy Ernő (1908–1912), Imre Sándor és Fináczy Ernő (1913–1919), Fináczy Ernő és Nagy József Béla (1919–1932), Nagy József Béla és Kornis Gyula (1932–1938), Kornis Gyula, Pintér Jenő és Nagy József Béla (1938–1939), Kornis Gyula, Prohászka Lajos és Gyulai Ágost (1940–1943), Prohászka Lajos és Faragó László (1944–1947), Mérei Ferenc (1949-1950) Nagy Sándor (1961-1985), Köte Sándor (1986-1990), valamint Csapó Benő (1991-). A felsorolásból kivehető, hogy egyes nyugalmasabb időszakokban bizonyos személyek akár egész hosszan is közreműködtek a folyóirat életében.

Az egyik felívelő szakasz egyértelműen a folyóirat életciklusának elejére tehető.

Mészáros (1992, p. 8-9) így számol be a leghaladóbbnak tartott évekről: „1904 januárjában Fináczy Ernőt választották a Társaság elnökévé. Ettől kezdve a hagyományos neveléselméleti, didaktikai és neveléstörténeti témákon belül és kívül sajátos új témák jelentek meg a Magyar Paedagogiában. Több tanulmány az ekkor felerősödő „gyermektanulmány” témaköreiből

merített; azután a nemi nevelés, a koedukáció, az intelligencia-vizsgálatok problematikájából, továbbá a cserkészet pedagógiájából vette tárgyát; nagyhatású tanulmány szerepelt

„értékelmélet és pedagógia” címmel, írások szóltak a kriminál-pedagógiáról, a tehetséges gyermekről és más, ekkor friss témákról. Mindezek jelzik az egyre bővülő, az újabb neveléstudományi áramlatokkal lépést tartó szerkesztési koncepciót: az időtálló hagyományos pedagógia mellett a már eredményekkel bizonyító reformszándékú pedagógiai áramlatok elismerését, a Magyar Paedagogia által való közvetítésének szándékát. Ugyancsak új tény, hogy a Magyar Paedagogia sorozatosan közölte a három hazai tudományegyetem (Budapest, Debrecen, Kolozsvár) neveléstudományi tanszékein tartott neveléstudományi előadások témáit és előadóit. Újdonság, hogy a folyóirat minden évben közreadta az előző év hazai pedagógiai szakirodalmának teljes repertóriumát. S egy ugyancsak folyamatosan visszatérő új összefoglalás: a „Nemzetközi nevelésügyi mozgalmak” című, igen részletes kitekintés a különféle nyugati reformpedagógiai áramlatokra. Új témát hozott az első világháború négy esztendeje, ilyen címadásokkal: „Köznevelésünk és a háború”, „A háború pedagógiai tanulságai”, „A békére nevelés” s hasonlók. Alaphangjuk ez: a háború kényszerűségét tudomásul veszik, de hangsúlyozzák embertelenségét, embert deformáló hatásait. A háborúra lelkesítésnek semmi nyoma sem található a Magyar Paedagogia lapjain.”

Közvetlenül az első világháború utáni periódusban Trianon, majd a két világháború közötti időszakban a folyamatosan erősödő és hatalomra jutó náci propaganda állította újabb megpróbáltatások elé a lapot. Mindezek ellenére próbáltak megmaradni a tárgyilagosság talaján a nemzeti szocialista tanügy fejleményeinek ismertetése során. A második világháború lezárulta után, a kommunista hatalomátvétel olyannyira megnehezítette a lap kiadását, hogy az 1940-es évek végén néhány összevont, terjedelmében jóval szűkebb, témájában már az uralkodó ideológiai kurzushoz igazodó lapszám kiadása után, 1951 és 1960 között teljesen ellehetetlenült a folyóirat kiadása, és ebben az időszakban egyetlen lapszám sem jelent meg. Mészáros (1992) tanulmányában teljesen elhatárolódik a hiátust megelőző hányattatott időszak lapszámaitól.

Saját megítélésünk szerint ez az időszak is a lap életútjához tartozik, az évfolyamszámozás is folyamatos (58. és 59. évfolyamok), vizsgálatainkban ennek szellemében kezeltük ezt az időszakot.

Ehhez hasonlóan, az évfolyamszámozás alapján a Nagy Sándor vezetésével 1961-ben újrainduló folyóirat is jogfolytonos kiadványnak tekinti magát. Mészáros (1992, p. 15) így számol be erről az új korszakról: „Az új folyóirat évente négyszer jelent meg; egy-egy évfolyam össz-oldalszáma a három évtized alatt mindvégig 450–500 között mozgott. […] A főszerkesztő

„A Magyar Pedagógia új feladatok előtt” címmel vázolta fel szerkesztési koncepcióját.

Hangsúlyozta: „Az új Magyar Pedagógia a szocializmus építésének történelmi feltételei között a marxista-leninista szellemű neveléstudomány hazai kutatási eredményeinek publikálásával kíván hozzájárulni nevelésügyünk kérdéseinek megoldásához.” A Magyar Tudományos Akadémia a folyóirat megjelentetésével „a szocialista neveléstudomány hazai fejlődésének általános előmozdításán túl lehetőséget kíván nyújtani a Pedagógiai Bizottságnak, hogy hatékonyabban tudja a pedagógiai kutatás országos irányítását és koordinálását elvégezni.” Az általános közállapotokhoz hasonlóan az egyoldalú és szigorú ideológiai felhang az idő múlásával valamelyest tompult a folyóiratnál. Az 1970-es évek elejétől olyan új témák is megjelentek a lapban, mint például a később oly meghatározóvá váló iskolai teljesítmények mérése és értékelése, iskolai teljesítménytesztek, csoportmunka, a neveléstudományi kutatástervezés és a pedagógiai kutatásmódszertan aktuális kérdései. A közölt recenziók vonatkozásában szintén megfigyelhető egyfajta nyitás a nyugati világ szakirodalma felé.

Az általunk elvégzett tartalmi elemzésekhez való kapcsolódás okán mindenképpen érdemes itt szerepeltetnünk (Mészáros nyomán, aki tanulmányában igen részletesen elemzi az 1961-1990 közötti időszakot) a Nagy Sándor (1981) főszerkesztő által közölt meghatározó témacsoportokat:

1. Oktatáspolitika, a köznevelés, a közművelődés aktuális kérdései.

2. A neveléstudomány fejlődésével, helyzetével, a pedagógiai kutatásokkal kapcsolatos kérdések.

3. Nevelés- és oktatáselméleti kérdések.

4. A felsőoktatás és felnőttoktatás elméleti és gyakorlati kérdései.

5. Neveléstörténeti és összehasonlító-pedagógiai kérdések.

6. Tantervi, tantervelméleti kérdések.

7. Tankönyv, szakirodalom, nevelőképzés.

8. Ismertetések (könyvek, folyóiratok, konferenciák stb.)

Az 1980-es évek viszonylag haladóbb szemléletű megközelítése után a teljes korszakváltás nem meglepő módon csak a rendszerváltás lezárulta után következhetett be. A folyóirat teljesen megújult szerkesztőgárdával, új főszerkesztővel, és ami mindennél fontosabb, merőben új megközelítéssel jelentkezett. Csapó Benő, aki 1991 óta az újjáalakult folyóirat főszerkesztője, jó néhány tanulmányában körüljárja a több mint százéves folyóirat történetét, illetve a neveléstudományban betöltött szerepét és feladatát (Csapó, 1991, 1992, 2000, 2005, 2007), jó néhány esetben teszi mindezt a tetten érhető útkeresés szándékával. Mindezek mellett a téma esetleges behatóbb kutatói számára további, részletesen kifejtett adalékok találhatóak a hivatkozott Mészáros cikk irodalomjegyzékében szereplő tanulmányokban. Szintén hiánypótló

forrásnak tekinthető a Csapó és Pukánszky (1993) által összeállított százéves repertórium. A tartalmi elemzés részben természetesen még tételesen vissza fogunk csatolni ezekre a Magyar Pedagógia múltját feltáró neveléstörténeti munkákra.

Csak az itt közölt rövid történeti összefoglalóból is látható, hogy a folyóiratnak története során számos alkalommal meg kellett újulnia, azonban a visszanézés távlatából kijelenthető, hogy mindezek a megújulások tették azt lehetővé, hogy a lap mai napig fennmaradjon, és hamarosan egy 120. évfolyamába lépő folyóiratról beszélhessünk. A történelmi korszakváltások miatt kikényszerített profilváltások mellett magabiztosan kijelenthető, hogy a lehetőségekhez képest a periodika folyamatosan lépést tartott a neveléstudomány éppen aktuális nemzetközi trendjeivel.

A tartalmi jegyek nyomon követése mellett érdemes néhány szót ejteni a folyóirat hosszú története során lezajlott formai átalakulásokról is. Ilyen elemek például a folyóirat logójának és tipográfiájának időnkénti változásai, melyek lecserélése általában az esetek nagy részében összekapcsolódik egy-egy szakaszhatárral a folyóirat életében. A tipográfia a folyóirat életének kezdeti szakaszában viszonylag állandónak mondható, a nyomda egészen sokáig a Franklin Társulat Könyvnyomdája maradt, amely információt folyamatosan szerepeltették is a címlapon.

A folyóirat emblémája a kezdetektől Pallasz Athéné portréja, aki köztudomásúlag a bölcsesség, a művészetek és a képzés istennője a görög mitológiában, így érthető a választás. A logó tipográfiailag mindig a címlapon, annak alsó harmadában foglalt helyet. Az első változás 32 év múltával, 1923-ban történt, amikor Pallasz Athéné portréja 15 éven keresztül lecserélődött az 5. ábra jobb oldalán látható stilizált bagolyábrázolás könyvespolc előtti képére. Ugyanekkor történt az első komolyabb változás a címlapképben is, egyéb változtatások mellett az addig a címben és a társaság nevében is használt „Ӕ” ligatúra helyett, áttérnek a különálló „AE”

karakterek használatára a „paedagógia” szóban és annak alakváltozataiban, ez a változás azután egészen 1947-ig érvényben marad, ezután már végig a modern „pedagógia” írásmód van használatban.

5. ábra

A Magyar Pedagógia emblémái: Pallasz Athéné portréja (1892-1922, 1939-1947, 1991-) és a stilizált bagoly egy könyvespolc előtt (1923-1938)

A logót illetően 1939-ben a folyóirat szerkesztői visszatértek a gyökerekhez, újra a tudományok védnöke került a címlapra, egészen az 1947-es évfolyamig bezárólag. Az ezt követő zavaros években, amikor néhány éven keresztül csak összevont számok jelentek meg, nem került semmilyen embléma a lap elejére. A folyóirat 1960-as újraindulásakor teljesen új tipográfiával jelentkezett, a szerkesztőség érthető módon ezen a vonalon sem akarta erősíteni a számára terhes kapcsolatot a háború előtti időszakkal, így a kezdeti néhány évben csak a Magyar Tudományos Akadémia jelképe található a címlapon. Ugyanekkor áttérnek az év közbeni lapszámok következetes jelölésének rendszerére, ekkortól kezdve egy évfolyamon belül négy önálló vagy esetlegesen időnként egy-egy összevont számmal jelentkezett a folyóirat. 1963-tól kisebb változás történt a belívek nyomdaképében és a címlap stílusát illetően is, ezeken az új címlapokon már semmilyen grafikus embléma nincs. Az ekkor bevezetett stílus egészen a lap rendszerváltás utáni megújulásáig tartja magát: változó, általában valamilyen élénk színű címlap előtt ugyanazzal a betűtípussal és tipográfiával írt Magyar Pedagógia felirat a címlap felső harmadában, míg a jobb oldali dobozban felirat: „A Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Bizottságának folyóirata”, a bal oldali alsó harmadban pedig az év és lapszám jelölés, az évfolyam külön jelzése nélkül.

A rendszerváltás utáni új főszerkesztő, Csapó (1991, p. 4) így fogalmaz a folyóirat első, megújult külsővel megjelenő számában: „A szerkesztő bizottság törekedni fog arra, hogy a Magyar Pedagógia akadémiai folyóirathoz illő rangja esztétikus külső megjelenésében is kifejeződjön. A borítót és a tipográfiát a hagyomány és a modern technika által kínált lehetőségek összekapcsolásával alakítottuk ki. A borítót tekintve visszatértünk az alapítók által kialakított formához, egyéb formai elemek esetében a nemzetközi folyóiratokat tekintettük mérvadónak.” A folyóirat egy papírpéldányát kézbe véve (a Magyar Pedagógia a mai napig

papíron is megjelenik) a saját szemünkkel is láthatóvá válik, hogy a folyóirat 1991-es megújulása után nemcsak a szavak szintjén tartja magát az 1892-es folyóirat szellemi jogutódjának, hanem olyan gesztusokon keresztül is, mint az eredeti Pallasz Athéné-féle emblémához való visszatérés, amely napjainkig megtalálható a folyóiratszámok elején. A tipográfia és a nyomdakép sokat egyszerűsödött ugyanezen megújulás keretében, mindazonáltal az egyszerűsítés ellenére az új design sokkal elegánsabb, modernebb benyomást kelt, amely az eltelt 27 év távlatából is egy igényes tudományos lap benyomását kelti az olvasóban.