Lehet, hogy Aurélien Sauvageot, a finnugor nyelvészet nagy művelője túlzott akkor, amikor úgy érezte, hogy a két világháború közötti Budapesten az eu-rópai nyelvészet központjában élt.135 Viszont az kétségtelen, hogy Magyaror-szágon azóta sem művelték olyan magas szinten a történeti nyelvészetet, mint akkor. A politikai vezetés is támogatta a revizionizmus érdekében, de azért is, mert az utódállamok tudósai sem kímélték a tintát a magyar történelem disz-kreditálása érdekében. Ez a kettős nyomás olyan egyetértést alakított ki, amely-nek felszíne alatt érezhetők a koncepcionális különbségek is. Ugyanakkor úgy kellett fogalmazni, hogy ezek ne kerüljenek előtérbe, ne használja ki a másik fél a maga propagandacéljaira, és ez a historiográfiai paranoia ma is jellemzi egész térségünket.
A korszak két legjobb magyar romanistájának – Tamás Lajosnak és Gáldi Lászlónak – a munkássága párhuzamba állítható az egymással szemben álló román nyelvészekével. Tamás Lajos olyan könyvet tett le az asztalra, amely csak Philippide teljesítményéhez hasonlítható, viszont Pușcariu szemléletével is ro-konítható. Nem próbálta egy kisebb-nagyobb területen megtalálni a román őshazát. Feltételezte ugyan, hogy a román „pásztorkodás eredetileg csak egy szűkebb területi körzet határain belül folyt le”, de aztán az ősrománság „a szláv hatás első és legrégibb korában (6. századtól a 10. századig) még teljes egészé-ben a Balkán-félszigeten pásztorkodott”, viszont Erdélyegészé-ben még a 12. század-ban sem élt „letelepedett” románság. Igaz, „nomád pásztorcsoportok […] már a 9. században megfordulhattak a Kárpátok kövér havasi legelőin, sőt, hogy ne […] vádolhassanak elfogultsággal, még azt sem tarthatjuk lehetetlennek, hogy még mielőtt a honfoglaló magyarok észak-kelet és dél felől benyomultak volna Erdélybe, ott már néhány évvel hamarább [román] pásztorok nomadizáltak”.
De ilyen alapon az is elképzelhető, hogy a hunok soraiban már akadtak
ma-135 Sauvageot 1988, 40–64.
gyarok is.136 1940-ben írt dolgozata szerint „elvileg nem lehetetlen, hogy egyes pásztorcsoportok hosszabb-rövidebb időre már a XI. században is megjelen-tek a Kárpátok dús havasi legelőin”.137 Összegezve: „A balkáni római uralom hatszáz esztendeje kellett ahhoz, hogy végre a pásztorkodó trák-illír elemek is megtanulják a hódítók nyelvét, de amikor megtanulták, akkor ők őrizték meg egyedül, míg a helyhez kötött életmódot folytató és a szlávsággal a síkságon és az alacsonyabb hegyvidéken állandóan együtt élő városi és falusi romani-zált lakosság erre képtelen volt.”138 Tamás Lajos tézise mozgó kontinuitásnak is nevezhető.139 Ez a kifejezés újabb keletű, és olyan nyelvésztől származik, aki a traianusi Dáciát elnevezte Romania Antiquának, a Duna jobb partján elterülő Dáciákat pedig Romania Novának, és a kettő között állandó érintkezést feltéte-lezett, miközben idézte azt a Tache Papahagit, aki nemcsak az erdélyi-érchegy-ségi mócokról, de még a máramarosi románokról is feltételezte, hogy a Duna jobb partjáról indulva a 10. században foglalták el helyüket.140 Így a mozgó kon-tinuitást valló szemléletben is van azért őshaza, csak éppen ott van, ahova a ro-mánok szétvándoroltak. Ami Romania Antiquát és Novát illeti, a megnevezés a szerző leleménye, a balkáni Romania nem volt más, mint Görögország; annak az a része, ahol jelentősebb tömegek a latin nyelvet már nem is beszélték.
Gáldi László elvetette azt a felfogást, amely az Adriától és a Fekete-tengertől a Kárpátokig és Pindoszig képzelte el „a gigantikus őshazát”. Szerinte „az erede-ti magnak sokkal kisebb területet kellett elfoglalnia, s a későbbi fejlődés csakis szétvándorlással magyarázható”. Az ősromán egység a 9–10. században bomlott fel, és „az egység megszűnésének oka nem annyira a szláv beözönlés, mint in-kább a Balkán elszlávosodása”, és ennek nyomán „az összefüggő latin nyelvterü-letből csak foltok maradtak meg”, és ezeket a népmozgalmak könnyebben tudták
136 Tamás 1935, 131, 153–154, 220–221.
137 Tamás Lajos: Románok (oláhok). Erdély, 1940. http://mek.oszk.hu/04700/04729/html/10.
html (2015-09-15)
138 Tamás Lajos: A román nép és nyelv kialakulása. Hitel, 1942. 5. sz.6.
139 Schütz 2006, 141.
140 Alexandru Niculescu: Romania Antiqua, Romania Nova et la continuité „mobile” du Rou-main. Quaderni di Filologia Romanza della Facoltà di Lettere e Filosofia dell’Università di Bologna. 1987. 6. k. 15–16.; Papahagi 1925, LXXX.
magukkal sodorni. A magterületet Gáldi László nem nevezte meg; az általa kö-zölt térképen a Nis–Szkopje–Szófia háromszögnél valamivel nagyobb területen alakult ki a románság, de ez a román őshaza kisebb annál, amilyet Tamás Lajos vélelmezett. És Gáldi Tamástól eltérően az albán–román közös szavakat nem az albánból származtatta, hanem valami közös forrásból, amely viszont szerinte nem lehet a dák. Ez pedig arra utalhat, hogy mégis nagyobb őshazát feltételezett, mint amilyet térképre vitt.141 Az 1960-as években bizalmasan meg is mondta egy-egy egyetemi hallgatónak, hogy akár a Bánságba is benyúlhatott a román életterület, de ezt nem írja le.142 Korábban viszont – egyetértést sejtetően és kellő kajánsággal – azt írta le, hogy még az admigrációs elméletet is felelevenítő német romanista az erdélyi román magterületeket az Érchegységben és Hátszegen he-lyezte el, és határozottan kirekesztette a Bánságot a román őshaza területéből.143 Gáldi László szóbeli nézete már Densusianuéhoz áll közelebb. Közben persze fel-felbukkant egy-egy vulgarizátor, akiknek legjelesebbje mellőzve a megfelelő nyelvtudást is, még Philippidére sem emlékeztetett, pedig a Mester (Szekfű Gyu-la) a ’30-as évek derekán tartott előadásaiban már kitért rá.144
1945 után a magyar és a román történészek között valamiféle spontán kon-szenzus kezdett kialakulni Erdély történeti szerepének megítélésében, példa erre Makkai László és Gh. I. Brătianu munkássága. Az eredetkérdésben a nézet-különbségeket tárgyszerűen ismertették. Makkai Lászlónak a magyar és román múlt összefonódását bemutató munkája mindmáig egyedülálló. 1948-ban je-lent meg,145 de nemsokára bezúzták, a szerzőt pedig háborús bűnösként kérte ki a román kormány. Ő megúszta, de Gyóni Mátyás bizantinológus, aki a balkáni románság történetéből idézett fel lényeges mozzanatokat, nem tudta elviselni a politikai légkört, és öngyilkos lett. Ebbe az is belejátszott, hogy
románellenes-141 Gáldi 1941, 83–85, 404.
142 Szász Zoltán szíves közlése.
143 Gáldi 1942, 28.
144 Kosáry Domokos: Az oláh bevándorlás. Magyar Szemle, 1940. XXXIX. köt, 4. (158. sz.);
Szekfű Gyula: A magyarság és a nemzeti kisebbségek. Egyetemi Könyvtár, Kézirattár, G 630/3.
145 Makkai László: Magyar–román közös múlt. http://adatbank.transindex.ro/html/cim_
pdf1003.pdf (2015-09-27)
séggel vádolták, holott egyes munkáira ma is hivatkoznak román történészek.
Magyar nyelvészek és történészek 1945 után már nem foglalkoztak – és aztán nem is foglalkozhattak – a román nép eredetének kérdéseivel.
Makkai László 1948-as munkájában már visszájára fordította azt a tézist, amely szerint a szlávok a román vajdaságok megalakulása előtt a románok fö-lött uralkodtak volna. Makkai ugyan nem volt nyelvész, de kifejezetten szoros munkakapcsolatban állt azokkal a nyelvészekkel, akik a román nép kialakulá-sa és megtelepedése kérdésében állást foglaltak. A román tárkialakulá-sadalomtörténet vázlata című rövid és kiadatlan, de annál velősebb és időállóbb írásában ki is fejtette érveit. A román „őshaza” kérdését nem feszegette, hallgatólagosan a be-vándorlást vallotta. Íme:
„…nem a szlávok a románokra, hanem a románok a szlávokra telepedtek rá. Hasonló rátelepedésekre nem egy példát ismerünk a Dunatájon is. A ro-mán–szláv viszonylatnak még az avar és bolgár–török esetnél is találóbb ana-lógiája a magyar honfoglalás, mert itt is a rátelepülő pásztornép asszimilálta a földmívelő szlávságot s alapított a maga nevére államot. Magának a párhuza-mos jelenségnek egyszerű tudomásulvételén túl azonban nem szabad az azo-nosítást erőltetnünk, noha a párhuzamosság arra is kiterjed, hogy az államszer-vezet alapvető műszókincse mind a magyar, mind a román nyelvben éppen úgy szláv eredetű, mint az agrárterminológia tekintélyes része. A magyarság azon-ban forrásszerűen ismert szláv államkezdeteket talált a Kárpát-medencében s maga is nagy katonai erőt képviselő törzsi társadalomszervezettel érkezett az új hazába. A kunországi [ez esetben a havaselvi] szlávok politikai szervezettsége ezzel szemben semmi esetre sem állhatott a dunántúli vagy felvidéki szlávoké-val egy színvonalon, de nem lehetett azonos azzal az állami berendezkedéssel sem, mely a későbbi román vajdaságok szláv eredetű politikai műszókincsében tükröződik. Egy olyan vajdát, akinek az udvarispán (vornic) irányítása alatt álló udvarában bojárok és szolgák (slugă) várják parancsait, s aki dézsmát (dijmă) és robotot (clacă) követelhet alattvalóitól, aligha igázhattak volna le a tudomá-sunk szerint még törzsi egységbe sem tömörült román pásztorcsoportok. Sőt, a kunországi szláv helységnevek egyenesen arra engednek következtetni, hogy az itteni szlávság meglehetősen gyér és szervezetlen volt, ugyanis a szláv folyó-nevek nagy számához viszonyítva aránylag kevés szláv telepnév maradt fenn,
s ezek közül is hiányzik a politikai szervezetre vonatkoztatható, más szláv te-rületen oly gyakori grad összetétel és egyéb hasonló jellegű névanyag. Ennek a szlávságnak alávetése már nem haladta meg a román pásztortársadalom erejét.
Talán számbelileg is, katonailag azonban mindenesetre a román oldalon volt a fölény. Ezeknek a szilaj hegyi pásztoroknak katonai erényeit a magyar királyok már a XIII. század elején hasznosították a dél-erdélyi határvidéken a kun por-tyák ellen, sőt egyidejűleg külföldi hadjáratokban is alkalmaztak román csapa-tokat.”146
Talán jobb is, hogy ez a – francia kiadásra szánt – munka akkor nem látott napvilágot. A dáko–román kontinuitás hívei éppen úgy nehezteltek volna, mint azok, akik a román–szovjet barátság éppen aktuális szemszögéből ítéltek eleve-nek és holtak fölött.
Összegezve az eddigi historiográfiai tanulságokat, láthattuk, hogy a nyelvé-szek kemény nyelvi adatokkal, de lágy elméletekkel léptek fel, a történényelvé-szek lágy adatokkal, de kemény elméletekkel. A történészeknek jobban oda kell figyelni a kor szavára és parancsára, annál is inkább, mert akadnak olyanok, akik ezt olykor maguk is szeretik meghatározni…