Minden erdélyi román történet rituálisan Anonymus, a Névtelen „króniká-jának”, pontosabban regényes gestájának megidézésével kezdődik. A román történészek valósággal imádják, hiszen az ő története tölti ki az űrt a protoro-mán nyelv keletkezése és a roprotoro-mánok első okleveles – 13. század eleji – említé-se között. A mű későbbi másolatban maradt ránk, szerzőjéről annyit tudunk, amennyit ő maga elárul: „Mesternek mondott P, a néhai jó emlékű, dicsőséges
Bélának, Magyarország királyának jegyzője”.336 De hogy melyik Béla királyról van szó és melyik jegyzőjéről, arról még ma is folyik a vita. Más szóval: elsza-badult a szabad – tudományos és tudománytalan – képzettársítások láncreakci-ója. A műről és szerzőjéről legalább ezer oldalt írtak már.337 Macartney szerint már annyi tinta elfolyt a kérdés taglalásakor, hogy ha azt a Dunába engednék, kékre festené.338 A többség nem I. Béla (1060–1063) vagy II. Béla (1131–1141) és nem IV. Béla (1235–1270), hanem III. Béla (1172–1196) jegyzőjének tartja, a mű születését pedig 1200 tájára teszi. A krónika forrásainak nyomozása kifi-nomult szellemi sportja a középkorásznak. Lassan minden egyes mondatról, kifejezésről kiderült, hogy melyik nyugati vagy éppen bizánci műből került a mi krónikánkba.339 És a sok átvételt az is magyarázza, hogy a magyar szerző nyugati közönségnek is szánta munkáját. A historiográfiai helyzetet azonban jól jellemzi Anonymus szobra a budapesti Városligetben. A szerzetes arcát csuk-lyája takarja el, és egyelőre az fedi fel a csuklyát, aki kisujjával felemeli a szobrot.
Mégis szeretjük Anonymust! Még akkor is, ha megszakadunk. És ki nem sza-kadt bele a rejtély megfejtésébe?
Van, aki első nagy történetírónkat tiszteli Anonymusban, és van, aki első regényírónkat. Ez utóbbi minősítést az egykori krónikás éppoly kevéssé venné jó néven, mint akár egy-egy mai lelkes híve. Hiszen ő „az igazságot” nyilatkoz-tatta ki, amikor előszavában bejelentette, hogy „Magyarország királyainak és nemeseinek származását” írja meg. És tette ezt úgy, hogy hadat üzent a folklór-nak, mert „ha az oly igen nemes magyar nemzet [gens hungarie] az ő származá-sának kezdetét és az ő egyes hősi cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát”. Tehát azt ígérte, hogy dokumentumokból dolgozik, mint
336 http://vmek.oszk.hu/html/vgi/vkereses/vborito2.phtml?id=2245 (2015-07-10)
337 Csapody 1978. Kristó 2002. Veszprémy László: Új kiadványok Anonymus Gesta Hungaro-rumáról. Magyar Könyvszemle, 2009. 100–113.
338 C. A. Macartney: The First Historians of Hungary. The Hungarian Quarterly, 1938. 3. sz.
637–638.
339 Thoroczkay 2009, 213–231.
egy mai történész. Ugyanúgy füllent is, ha kell. Mert Anonymus merít a ha-gyományokból, miközben azokat kissé tudálékos – mai történészhez hasonló – önkritikus pózban megtagadja. Például kijelenti, nem írja bele művébe, hogy Botond „Konstantinápoly aranykapuját is bevágta a bárdjával”, mert „csupán a parasztok hamis meséiből” hallotta. Inkább maga talált ki hagyományokat.
Anonymus, „a magyar történetírás ősapja”340 ugyanúgy járt el, mint egy mai történész, akit ideológiai kényszerképzetei vezetnek. Elhallgatta az őskró-nikát, de hallgatólagosan vitatkozott vele. A magyar őskrónika eredeti szövegét nem ismerjük, hanem egyéb krónikáink egybehangzó helyeiből lehetett utólag rekonstruálni bizonyos részeit. Éspedig azt is, ami Anonymusnak nem tetszett.
Nem tetszett neki az, hogy az őskrónika szerint a magyarok három hónap alatt Erdélyen keresztül jöttek új hazájukba. És az sem tetszett, hogy a magyarok – ugyancsak az őskrónika szerint – Álmost még Erdélyben megölték. Valószínű-leg az történt, hogy a magyar harcosok főserege 895 tavaszán Pannóniában, az Alföldön a bolgárok ellen harcolt, közben azonban a bolgárok szövetségesei, a besenyők a szálláshelyükön – a Dnyeszter és a Prut alsó folyásánál – lepték meg az otthon maradt népet, és ez a támadók elől menekülve Erdélyen keresztül igyekezett az alföldi fősereghez. A vesztes fővezért, Álmost pedig kazár szo-kás szerint megölték. Anonymus azonban – elsősorban a Nagy Sándor tetteit megörökítő regény nyomán – hőstörténetet akart írni, és ebbe nem illett a me-nekülés mozzanata és a fővezér megölése sem. Nála Álmost a Szentlélek segí-tette, és még őt magát is, a történetírót, mert Attila nagyságának ecsetelése után egyenesen leszögezte: „haladjunk a történelem útján, s úgy, amint a Szentlélek sugallja [dictauerit], végezzük a megkezdett művet”. Ez a sugallat a szent evan-géliumokat idézi, az evangélisták pedig a Szentlélek sugallatára örökítették meg Jézus életét. (A sok átvétel a bibliai zsidótörténet vázára épül.)
Anonymus népe szent történetét írta meg, ahogy nyugati elődei és kortár-sai. Maga is Franciaországban tanult, és a francia krónikák szerint a franciák tettei Isten akaratát fejezték ki. Anonymusnál a magyarok tettei szintén. Jelezte is, hogy a magyarok ősét, Attila hun vezért Isten ostorának nevezték, és a
ma-340 MTAKK, Tört. 2-328. Pesty Frigyes: Temes megye története. 66.
gyar harcosok „tudták […], hogy […] igen sok országot az Isten általuk sújt haragjának ostorával”. A magyar történet bibliai történet. A magyarok Noé fi-ától, a jó Jáfettől származnak, és nem a rossz Hámtól. Őseik ázsiai hazájukban, Szkítiában pedig úgy éltek, hogy életmódjuk a tízparancsolattal jellemezhető:
„Igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. […] Húst, halat, tejet, mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. […]. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik, mint a kavics, mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a másét, minthogy mindannyian gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy felesé-ge volt. Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva olyan kegyetlenné fajult, hogy – némely történetírók szerint – haragjában emberhúst evett, meg emberek vérét itta.” Aki ismerte a Bibliát, láthatta a párhuzamokat.
Ezek az ősök pásztorok voltak, mint Ábel, akit a földműves Káin ölt meg, és ez lett az eredendő bűnt követő bűnbeesés. A Bibliában ez az egyéni erő-szak, a magyar történelemben pedig a tömeges. De aztán ennek a folytatása már Isten akaratából következett, így lehetett legitimálni a háborút. A magyar honfoglalást pedig az legitimálta, hogy Attila már egyszer elfoglalta az országot, a magyarok csak jogos örökségüket vették vissza, fejtegette Anonymus, ezzel is nyomatékosítva: „Az Isten Álmos vezéren és fián, Árpádon jól valóra vál-totta a jövendölést, amelyet Mózes próféta Izrael fiairól zengett imigyen: »És a hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek leszen!«” És miként az izraelitáknak meg kellett harcolniuk az ígéret földjéért, a magyaroknak is. Anonymusnak az sem tetszett, hogy az őskrónika nem tud semmiféle erdélyi harcról. Sőt az őskróni-kában egyik vezér, Gyula (hajdani ómagyar ejtése: Dzsula341) csak úgy vadászat közben bukkant egy nagy római városra. Nyilván Apulumról, azaz Gyulafehér-várról lehet szó, amelynek román neve is sokáig a szláv Bălgrad (’Fehérvár’).
Ez a történet harcról nem szól, a helynév viszont arról vall, hogy a magyarok elsősorban szláv névadó lakosságot találhattak ott, vagy esetleg – mint látni fogjuk – talán románokat is.
341 Benkő 2002, 21.
Anonymus gondosan elhallgatta az őskrónikát, és úgy járt el, mint nem egy nyugati kortársa, vagyis a helynevekből következtetett ki különféle története-ket. Erdély elfoglalását is. Erdély nevéből indult ki, ő írta le először magyarul a szót: Erdeuelu. Ez az erdő és az elü, elv (’valamin túl fekvő rész’) határozószó összetétele. A 11. század végétől a latin oklevelekben az, amit Erdélynek ne-vezünk: „erdőn túli föld”, „erdőn túli részek” vagy „rész” (terra ultra silvam, pars trans silvana, partes transsilvanae, terra transilvana), a 15. század közepén jelenik meg a Transsilvania, azaz Erdélyt jelentő alak.342 Tehát annak, aki nyugat felől tekint kelet felé, és Anonymus Óbuda felől szemlélte a világot, a szó – Er-dély, erdőn túli föld – azt sugallja, hogy a magyar ősök csak nyugat felől ter-jeszkedhettek kelet felé. Ez részben így is történt, mert a magyarok tömeges erdélyi meg-, illetve visszatelepedése a 10. század végén indult meg, addig csak megerősített helyeket hagyhattak maguk mögött, hogy ne érhesse őket újabb meglepetés. (A 14. századi Képes Krónika szerint Erdélyt azért hívják németül Siebenbürgennek, azaz Hétvárnak, mert az ott lakók feleségeik és javaik védel-mére hét várat építettek. Az erdélyi szászok természetesen azt vallották, hogy a maguk által emelt várakról nevezték el az országrészt. Valójában az Orlát (Vár-alja) falu határában álló Zibinburgról,343 és nem, mint ezt egyik nagy írástu-dónk, Hunfalvy Pál már korábban vélte: „Siebenbürgen (eigentlich Zibinbürgen, von der Burg Zibin des heutigen Hermannstadt)”.344 Csakhogy ami Erdélyt ille-ti, amikor eleink ezt a területet megnevezték, nem a magyar Alföldről, hanem még Etelközből jöttek, a Szeret, a Prut, a Dnyeszter mellékéről néztek nyugat felé, és erdőn a Keleti-Kárpátok erdőségét értették.345
Így amíg a Képes Krónikában Erdélyből indult Árpád Pannónia meg- (azaz vissza)hódítására, Anonymus egyik hadvezére, Tétény (Tuhutum, Töhötöm) kikémleltette a terepet, és miután „értesült a föld jóságáról, követeket küldött Árpád vezérhez, és engedelmet kért, hogy az erdőkön túl mehessen és Gyalu
342 Györffy 1988, 8.
343 Binder Pál: A „Siebenbürgen” fogalom jelentésváltozásai. Századok, 1992. 3–4. sz. 355–381.
344 OSZKK, Levelestár: Hunfalvy Pál levele ismeretlennek. Budapest, 1860. dec. 1.
345 Benkő 2002, 53.
[Gelu, Gelou, ejtsd: Gyelou346 vagy Dzsëló347] vezér ellen harcolhasson”. Termé-szetesen győzött, ahogy azt a regényes műfaj is megkövetelte. De ki tagadná, hogy a regényben is rejlik valóság? Méghozzá az író akarata ellenére is. És ép-pen egyes ellentmondások vetnek fényt a valóságra. Tétény háborúja a szokásos forgatókönyv szerint zajlott le. Először a kém azt jelentette, hogy Gyalu népe „az egész világon a leghitványabb emberek. Mégpedig azért, mivel blászok és szlo-vének [blasij et sclaui = románok és szlávok]; aztán fegyverük sincsen más, csak íj és nyíl; a vezérük, Gyalu maga is csak kevéssé állja a próbát, de meg nincsenek körülötte jó vitézek sem, akik helyt mernének állani a magyarok merészségé-vel szemben; végül azért is, mimerészségé-vel a kunok és a besenyők sokat bántják őket”.
Aztán a csatában „heves küzdelem kerekedett; azonban Gyalu vezér katonái maradtak alul, s közülük sokan elestek, sokan pedig fogságba jutottak”. Gyalu is életét vesztette. Ellentmondás feszül az ellenfél hitványnak minősítése és a harc hevessége között. De hát a küzdelemnek – a műfaj törvényei szerint – hevesnek kellett lennie, különben mit sem ért volna. A sclavus pedig ’rabszolgát’ is jelent, miután a kijevi normannok szláv szolgáikat Nyugaton rabszolgaként árulták.
Ez is ihlette Anonymust az ellenfél minősítésében. A hitvány szó egyébként a könnyűfegyverzetűek általános minősítése. Anonymus magyarjai pedig – mint később kiderül – vérttel felszerelt páncélos lovagok voltak, tehát olyanok, mint a középkori lovagok, és nem könnyűlovasok, azaz hitványak, mint a valóságos honfoglalók.
Közhely, hogy Anonymus saját kora valóságát vetítette vissza a múltba.
Csak az a kérdés, mikorra tehető az ő kora. Aki a szakirodalmat forgatja, köny-nyen úgy vélekedhet, ahogy Anonymus szerint az, aki „a parasztok hamis me-séiből vagy a regösök csacsogó énekéből” akarja megtudni, hogy mi történt, azt
„mintegy álomban” – tegyük hozzá, olykor rémálomban – hallaná, esetünkben olvasná. A történetírásban már-már fejzúgató élmény az érvek és ellenérvek ka-valkádja. Nicolae Iorga nem is bocsátkozott bonyolult spekulációkba. Szerinte Anonymus műve későn, IV. Béla korában készült, egyes események leírásában
346 Györffy 1988, 149.
347 Benkő 2002, 43.
pedig 12. század végi balkáni fejlemények ihlették a krónikást.348 Iorga szerint a krónika „a vezérek áltörténete”. A személynevekből kialakult helynevek láttán meglódult a krónikás képzelete, és nem létező figurákat keltett életre a maga meséjében.349 Így aztán – hangsúlyozta Iorga – semmit sem kell elhinni a kró-nikásnak, csak azt, hogy a magyarok a Tiszán túl „törzsökös román-szláv vagy a szlávokat követő román lakosságot találtak”.350 De ezt már elsősorban neki, Ior-gának kell elhinni, mert aki nem hiszi, az – szerinte – nemzetek közötti konflik-tusokat gerjeszt.351 Ma már ebben a kérdésben csak többé-kevésbé mulatságos történészháború folyik. Nézzünk be a lövészárkokba!
Abban nincs vita, hogy Anonymus meseszövése helynevekre épül. Hősei-nek neve gyakran egy-egy helynév, és okkal. A magyar helynevek egy része sze-mélynév. A román helynévadási gyakorlat ettől eltérően a nemzetség, a tágabb család, rokonság nevéből képzett helynevet. (Például a Bucurból lett București, amely ’Bucurékat, Bucur családját’ jelentené magyarul.) Anonymus Gyaluja is valóságos személy lehetett, mivel helynév őrizte és őrzi emlékét. A Gyelou névből Gyalu lett, ahogyan a mai helynév hangzik. A román helynevet – Gilău (<Gelău<Ghelău) – a magyar alakból vették át.352 (A román Gelu személynevet akkor találták ki, miután Anonymus meséje beépült a román történeti tudat-ba.) Gyalu esetleg még az Árpádokkal szembeszálló magyar törzsfő is lehe-tett.353 Anonymus a helynévből kiindulva találhatta ki a harc történetét és azt, hogy Gyalut a Kapus-patak melletti heves csatában megölték, és utána „a föld lakosai látták uruk halálát, önként békejobbot nyújtottak, és urukká választot-ták Tétényt, Horka apját. A helyen, melyet Esküllőnek [Esculeu] mondanak, esküvel erősítették meg hűségüket. S attól a naptól kezdve hívták azt a helyet Esküllőnek azért, mert ott esküdtek”. Esküllő ma is létező helység, Anonymust a benne rejlő eskü szó ihlette meg, és kora társadalmi valósága. Az ő korában az uralkodó és alattvalói viszonyai szerződésszerű eskün nyugodtak. Esküllő
348 Iorga 1988, 248–249.
349 Iorga 1937, 41–42.
350 Iorga 1989, 32.
351 OSZKK, Levelestár, Nicolae Iorga levele Balogh Józsefnek, 1933. máj. 1.
352 Iordan 1963, 350.
353 Györffy 1988, 149.
nevének egyébként semmi köze sincs az eskühöz, lehetett személynév az ős és a küllő (madár) szavaink összevonásából.354 Az a magyar történész, aki hitelt adott az anonymusi mesének, kiigazította a helynevet Esküvőkőre.355
Anonymus, ahogy adott helyzetet legitimáló történészhez illett, népe törté-netét meghamisította, amikor alapvetően helynevek alapján kitalált történeteit ideológiai konstrukcióba ágyazta, ugyanakkor a románoknak is történelmet kreált – az ő meséire asszociáló történészek révén. 1790-ben az erdélyi román értelmiségiek nemzeti követeléseiket azzal is legitimálták, hogy Töhötöm és Gyalu népe szerződést kötött. Ez az érv nem hatott, csak ellenérvet hívott élet-re. Első nagy regényírónk, Jósika Miklós sem adta alább, regényes őstörténe-ti elbeszélésében Töhötöm kéme arról számolt be, amit még egy dáko–román folytonosságot valló figura is megirigyelhetne: „Erdélynek többi népe oláhok és szlávok, s az első közülök a régi dákszlávok s a római légiók vegyítékéből álló nép, mely elég bátor és ügyes, de melynek a kunok, besenyők és székelyek támadásai sok gondot és vesződséget okoznak.” Regényírónk azonban mélyen elítélte a román nemzeti törekvéseket, és meséjét úgy szőtte, hogy némi borsot törjön román ellenfelei orra alá, mert szerinte „az oláhok vajdái több üdvöt láttak a hódolásban, mint a szinte lehetetlenné vált ellenállásban”, ezért „a nép nevében Tuhutum vezérnek meghódoltak”, és a még létező „Eskükőnél” letették az esküt.356
Gyalu, pontosabban Gelu (<Gelou) román nemzeti hős lett. Egy 19. század végi hősköltemény megjelenése után román nemzeti öntudatot sugárzó sze-mélynévként terjedt el.357 De nemcsak Gelu lett román nemzeti hős, hanem mások is, így Menumorut (Ménmarót) és Glad (Galád). Bár ezek már nem fog-lalnak el olyan előkelő helyet, mint korábban, amikor valamiféle háromságként szerepeltek a tankönyvekben mint valós román országok vezetői, akik meg-vívták a maguk honvédő háborúját a magyar agresszorok ellen. Az ország szó egyébként a magyar nyelvhasználatban sem anakronizmus, hiszen egy-egy
na-354 Kiss 1980, 207.
355 Szabó 1878, 226.
356 Jósika 1861, 262–264.
357 Madgearu 2001, 135.
gyobb történeti tájegységet országnak neveztek, mint például Bihart. Ennek ura pedig Anonymusnál Ménmarót, másképpen ’morva csődör’. A marót ugyanis morvát jelent, a mén pedig csődört. Anonymus már nem ismerte a marót szó jelentését, de tudta, hogy Biharban található egy Marót nevű helység, és mivel az ő hősének sok felesége volt, így lett mén. Alattvalói viszont nem morvák, nem románok, hanem kazárok és székelyek. Biharban van Kozár nevű hely-ség, és sok „székely” jelzővel ellátott helység is, ugyanis a székelyek egy része, mielőtt mai hazájába került volna, itt is élt. Biharország pedig olykor dukátus volt: a trónörökös hatalma alá adott terület. Szent István korában, a 11. század elején mintegy hét olyan terület volt, amely egy-egy nagyobb főúr hatalma alá tartozott. Azok a nagyurak (dux = úr), akik Anonymusnál a magyarokkal ha-dakoztak, nagyjából egy-egy ilyen terület élén álltak. Erről tudhatott valamit Anonymus, és megihlette. Ménmarót lányát például egyenesen Zolta trónörö-köshöz adta feleségül, és így Bihar előképe lett a későbbi dukátusnak. Galád – a személynév szintén helynév – ott uralkodott, a Maros alsó folyásánál és a mai Bánságban, ahol később Ajtony, a leszármazottja.
Az valóságos fejlemény, hogy Ajtony hatalmát István király törte meg. Az pedig, hogy Ménmarót a bizánci császár hűbérese volt, Galád pedig Vidinből jött, serege bolgár–kun–román összetételű, 12. század végi és 13. század eleji fejleményekre épülhet. Ugyanis korábban Magyarország hadakozott Bizánccal, de aztán a Bizáncot elfoglaló Latin Császársággal szövetkezett, a bolgár–kun–
román seregek pedig Bizánc és Magyarország ellen is harcoltak. Anonymus azt is tudta, hogy István király a nagybátyját, az erdélyi Gyulát megtámadta és elfo-gatta. Elképzelhető, hogy Töhötöm háborúját Gyaluval ennek a belharcnak az analógiájára találta ki a krónikás.358 Újabban az is elképzelhető, hogy Szimeón bolgár cár halála (927) utáni fejleményeket írt le Anonymus, amikor a hon-foglalók Ménmarót, Galád és Gyalu ellen hadakoztak. De ebben a képzetben Ménmarót már a kazárok, illetve kabarok élén küzdött, Galád pedig Gyalutól – akinek türk nevét már nem tagadják – kért és kapott román segítséget.359 De még sok minden elképzelhető, hiszen Anonymus is képzelődött.
358 Györffy 1988, 86.
359 Madgearu 2001, 138–143.
Az ő képzeletvilágába való beleélés egyik változata kemény kritika:
„Anonymus statikus és soviniszta történetszemlélete” nem más, mint III. Béla nagyhatalmi törekvéseinek „irodalmi lecsapódása”, és ez a felismerés „kezünk-be adja tehát az oláhság erdélyi szerepeltetésének világos magyarázatát”. Más szóval a rejtély kulcsát. És íme a megoldás: „ha a románság 1200 táján csak kis szórványokban tűnt fel magyar területen, vagy éppen csak még a déli határszé-leken tartózkodott, akkor mi értelme volt annak, hogy az udvar történetírója úgy állítsa be őket, mint az országnak a magyarokat megelőző lakosait? Erre a látszólag fogas kérdésre a Gesta Hungarorum módszerének ismeretében megle-hetős egyszerű választ adhatunk. Anonymus azért helyezett a honfoglalás kori Erdélybe oláhokat, mert ezt munkájában kivétel nélkül megtette mindazokkal a népekkel, melyek a 12-13. század fordulóján Magyarországgal szomszédosak voltak, függetlenül attól, hogy a valóságban a honfoglalás korában ott éltek-e vagy sem. Ez a furcsának tetsző eljárás teljesen következetes nála, s a honfogla-lásnak sztereotip elképzelésére mutat. Racionális fő lévén magától értetődőnek tartotta, hogy Árpád ideje előtt a magyar földön mindazok a népek osztoztak, melyek vele később határosak voltak. A magyar honfoglalás tehát egyszerű-en úgy megyszerű-ent végbe, hogy a magyarok kiűzték onnan ezeket a népeket. Amint Anonymus az államot sem tudta változó, alakuló képződménynek tekinteni, és szentül hitte, hogy Árpád országának belső szervezete ugyanolyan volt, mint a XII. század végének királyságáé, éppen úgy a külső helyzet változásai iránt sem volt érzéke.”360
A helynévkutatás szerint legfeljebb Gyulafehérvár környéke „az egyetlen”
erdélyi helyszín, ahová Anonymus románjait „helyezni lehetne, annál is in-kább, mert Anonymus szavaiból következtethető szláv–oláh együttélés Erdély északi részén csak itt igazolható” – és nem Kolozsvár környékén.361 (A kolozsvá-ri Zápolya utcai magyar temető 925/930 és 970/980 közöttre tehető.362) Fogaras vidékére a románok a 12. század közepe és 13. század eleje között költöztek be,
360 Deér 1943, 108–109.
361 Kniezsa 1938, 449.
362 E. Gáll, Sz. Nagy, S. Peter, A. Türk, F. Wanek: Pot fi folosite rezultatele analizelor 14C în interpretări istorice? Cazul sitului funerar din secolul 10 de la Cluj-Napoca-strada Zápolya.
https://www.academia.edu/44708841 (2021-04-17)
míg a magyarok a 11–12. század fordulója után „telepedhettek le”. Hátszegen a románok már „esetleg a 11. században költözhettek be”.363
A magyar nyelvészek óvatosabbak, mint a magyar középkorászok, a román
A magyar nyelvészek óvatosabbak, mint a magyar középkorászok, a román