„Tudva van, hogy mások is lakták előttünk ezt az országot. Felismerhető, hogy a várakat a frankok emelték, amelyben Róma seregei sokszor még télen is laktak, és a szkítákkal vagy a tatárokkal, olykor pedig Boszniával és Ruméliával is har-coltak, eljutva egész a perzsákig. Ez az ország a rosszak útján fekszik, elárasz-tották a hadak, amelyek itt háborúztak, miként azt a mindenütt látható nagy és kis halmok, valamint a Dnyeszternél és Prutnál, továbbá az erdőkben húzódó sáncok tanúsítják, és mivel ezeket a háborúkat az ország nem bírta elviselni, ezért szétesett és elnéptelenedett” – írta valamikor az 1640-es években Grigore Ureche, Moldva történetének első nagyszabású, román nyelvű krónikájában.507 És „a rosszak útján” kifejezés ma már szállóigévé vált, olyanná, amely magya-rázza Románia fejlődésének és állapotának bajait. (Ha egyházi szövegekben bukkan fel a kifejezés, akkor magyarul azt jelenti: a bűnök útján, ahonnan a bűnbánat útján lehet kijutni.)
Ez az Ureche-féle Róma már az a Bizánc, amelynek a kelet felől jövő nomád népekkel kellett megküzdenie, először a besenyőkkel, majd a kunokkal. Aztán jöttek a tatárok, akik maguk alá rendelték a kunokat, így a Kárpátoktól keletre, valamint a Kárpátok és a Duna közötti terület a tatár állam, az Arany Horda része lett. Ez utóbbit Cumaniának (Kunországnak) nevezik forrásaink, az eu-rópaiak pedig Tartariának is. A magyar királyok IV. Béla óta a Cumania királya címet is felvették, de ez 1241 után majd egy évszázadon keresztül csak a terület megszerzését célzó hatalmi igényt fejezte ki, és azt a szándékot, hogy
visszaszo-507 Ureche 1958, 67–68.
rítsák a tatárokat. Később az Arany Horda több részbirodalomra oszlott. A 13.
század vége felé Nogáj kán még megrohamozta Magyarországot, de kudarcot vallott. Míg a balkáni államokat a tatárok adófizetésre kényszerítették, a magyar királyokkal nem bírtak, bár keleti hatalmi terjeszkedésüket megállították. Az-tán fordult a kocka.
A hatékony tatárellenes fellépés és egyben a magyar királyi terjeszkedő poli-tika ideje akkor jött el, amikor Károly Róbert (1301/1308–1342), az Anjou-ház-ból való nápolyi király fia foglalta el végérvényesen a magyar trónt. 1301-től 1308-ig állandó harcot kellett vívnia a riválisokkal és a helyi nagyurakkal, aztán konszolidálta hatalmát és az országot. Fia, Nagy Lajos (1342–1382) még a len-gyel királyi koronát is megszerezte. A magyarországi Anjou-királyokkal új kor köszöntött be Közép-Európa történetébe, mert kellő ellensúlyt tudtak kialakítani a Német-római Birodalom ellenében. Némileg úgy kell elképzelnünk ezeket az
„idegen” uralkodókat, mint olyan multinacionális cégek vezetőit, akik törzste-rületüket új hazájukba helyezik át, majd ott kamatoztatják nyugati tudásukat és kapcsolataikat. Esetünkben nem is egy Anjou-dinasztiáról beszélhetünk, hanem ötről, akiknek tagjai – a Német-római Birodalom kivételével – szinte egész Eu-rópát behálózták. A nápolyiak a pápa hűbéresei voltak, és a magyar trónra ülve folytatták a Nyugat – pápa által legitimált – keleti terjeszkedését, bár ha a családi becsület úgy kívánta, Lajos király dacolt a pápával is. De azért 1352-ben például a pápa – mint valami hűbérúr – megírja Lajos királynak, hogy mindaz, amit elfoglal „a skizmatikusok és hitetlenek kezéből” (de manibus Schismaticorum et infidelium), azt neki és örököseinek adományozza, és annak érdekében, hogy
„a tatárokat és hitetleneket” kiüldözze királyságából, átengedte még a tizedet is.508 A két Anjou-király terjesztette a nyugati állam- és társadalomszervezési technikákat, miközben a hazai sajátosságokhoz és hagyományokhoz is alkal-mazkodott. A királyi kíséretet alkotó magyar nemesek már korábban, a 13.
század elején páncélba öltöztek, és szívesen vettek fel nyugatias neveket, mint például az Akhilleuszból származó Ehellőst, de az igazi lovagkor az Anjouk-kal köszöntött be. Károly Róbert felállította a Szent György Lovagrendet, és
508 Documente 1887, 24–25.
meghonosította a nemesi címerek divatját. Maga a címer szó francia eredetű, és először olyan sisakdíszt jelentett, amelyet a király adott érdemes lovagjának.
A magyar „Anjou-királyság – írja Iorga – a francia civilizáció térhódításának egyik formája”.509 Annál is inkább, mert Lajos király harcos katolikus hittérí-tő keresztes lovagként lépett fel. Ősei is erre kötelezték. Nápolyi király ükapja Szent Lajos francia király fivére volt; apja fivére, Lajos a nápolyi királyi trón he-lyett a szerzetességet választotta, és már 1317-ben szentté avatták; lengyel anyja mélyen vallásos életet élt, valóságos társuralkodóként viselkedett. Ugyanakkor Nagy Károlyig vezethető vissza a családfája, és őseinek többsége német volt, sőt több orosz és kun őst mutathatott fel, mint franciát.510 A mi Lajos királyunk lányát, Hedvig lengyel királynőt alattvalói már életében szentként tisztelték, és 1997-ben szentté is avatták. Jótékonykodásával terjesztette a hitet. Lajos király a kardjával próbálta. Szent László kultuszát ápolta, és rá is illik, amit elődje, a szent király vallott: „bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül”.511 Alig telt el olyan esztendő, hogy Lajos király ne szállt volna hadba, ráadásul a szélrózsa minden irányában hadakozott.
A lovagi és családi becsület nála dinasztikus hódítási szándékokkal keveredett.
A német császárra azért támadt rá, mert az anyjáról csúnyán nyilatkozott. Ná-polyba vérbosszú vezette, mert ott a testvérét gyilkolták meg. Kelet és dél felé a pápák által szorgalmazott hittérítő cél lebegett a szeme előtt: ott határőrvidé-keket akart kiépíteni, a román vajdákat hűbéresévé tenni, a bolgár és délszláv területekből pedig ütközőállamocskákat akart kialakítani. A lovagi hadviselést a helyi hagyományokkal ötvözte. Egy nyugatias harcos kiállításához egyre több munkáskézre, azaz jobbágyra vagy inkább jobbágyfalura volt szükség, a lovag-király seregeinek zöme mégis oly módon harcolt, mint 10. századbeli őseink.
Az Anjouk Magyarországon a feudális társadalmi élet új formáit honosí-tották meg, ugyanakkor nem engedték meg azt, amit például egy francia ki-rály meg kellett engedjen hűbéres urainak a feudális világ klasszikus hazájában.
A tartományurak hatalmát megtörték, új arisztokráciát hívtak életre, és
oszto-509 Iorga 1937, 168.
510 Bertényi 1987, 166.
511 Levelek 1960, 93.
gatták a várbirtokokat. De ezeket az új uraknak mint tisztségviselőiknek adták át, akik aztán tisztségükért (pro honore) megkapták a váruradalom jövedelme-inek egy részét, és engedelmeskedniük kellett a királyi parancsoknak. Lajos uralmának vége felé az ország háromszáz várának a fele királyi vár lett. Közben a köznemességet is erősítették, és lehetővé tették, hogy a köznemesek a várme-gyében jobban tudják érvényesíteni az érdekeiket. Ugyanakkor az uraknak a jobbágyok fölötti hatalmát a korábbinál még tovább bővítették.512 Így már nem lehetett ember úr nélkül. És a király volt mindenkinek az ura, a királyi akarat legitimálta az egyes ember szabadságait. Aki pedig szükségét látta, hivatkozott is a szent királyok adta szabadságaira.
A két Anjou-király a román történelem alakulásában is kulcsszerepet ját-szott. Románok harcoltak velük és ellenük „a rosszak útján” is. Ennek a kró-nikástól származó kifejezésnek az analógiájára P. P. Panaitescu olyan helyzet-jellemzéssel élt, amely közelebb visz a történeti tájhoz: „Románia különféle műveltségek és befolyások országútja.”513 Kérdés: milyen „műveltségek és befo-lyások” érvényesültek a Kárpátokon túl?
A 14. század nagy fejleményeihez tartozik két román állam, Havaselve (másképpen Havasalföld), románul Țara Românească (’Román Ország’) és Moldva születése. Havaselve neve úgy alakult ki, mint Erdélyé. Ez utóbbi a Ma-gyar Királyságnak az „erdőntúli” területét jelentette; Havaselve pedig a havaso-kon túli területeket, amelyek hol lazán, hol szorosabban, hol sehogy sem tartoz-tak a magyar király fennhatósága alá. A két Anjou-király a keresztes hadjáratok hagyományát is folytatta, amikor az időközben muzulmánná lett tatárok (és az ő fennhatóságuk alá tartózó kunok) ellen lépett fel. Mindkét király határőrtar-tományt akart kialakítani a Kárpátok két oldalán.
A tatárok ellen sikerrel is jártak, de a felszabadított területek az ő függésük-ből is felszabadították magukat. A folyamat egyszerűnek tűnik. Még az 1910-es évek társadalmi állapotai is érzékeltetik, hogy mi történt. 1912-ben Ó-Románi-ában összeírták, hogy kinek milyen – szabadparaszt vagy jobbágyparaszt – ősei voltak. Havaselve hegyvidékén a többség szabadparaszti, Moldvában viszont
512 Engel 2001. Engel–Kristó–Kubinyi 2005.
513 Idézi: Elekes 1941a, 98.
csak bizonyos északi és déli határterületeken. Havaselvén ugyanis a hegyvidék-ről indultak azok a harcosok, akik a síkvidékhegyvidék-ről elűzték a tatárokat, és függésük-be vonták a helyi lakosságot. Moldva országalapítói viszont Magyarországról, Máramarosból jöttek, és úgy építették ki hatalmukat, hogy a helyi lakossággal sok helyt szövetkeztek. A szabadparaszti közösségek szabadságát a stratégiai fontosságú határvidékeken elismerték és óvták.514 Madártávlatból – a „szocio-lógiai régészet” módszerével megközelítve – így néz ki a történeti táj, de a rész-letek megítélésében ma is dúlnak a historiográfiai csaták. A korabeli források is sokféle találgatásra adnak alkalmat. Máig azonosíthatatlan népek és népcso-portok is felbukkantak a térségben. Ilyenek a dél-moldvai brodnikok, akiket ma inkább török eredetűeknek tartanak, mintsem szlávnak vagy románnak. Ilye-nek még a Galícia, az akkori Halics déli részén is feltűnő bolohovánok, akiket a magyar történész románoknak tart,515 míg ezt a román történész sejtelmesen teszi, jelezve, hogy szlávok is lehettek.516