Különös szabályszerűség nyilvánul meg abban, hogy egy kor a múltnak melyik időszakát tartja mintaképének, vagy melyik felé vonzódik történelmi nosztalgiája. A klasszikus századok antikvitás-kultusza után a romantika a középkorban találta meg álmainak otthonát, a XIX.
század második fele a renaissance felé fordult. Ha ehhez hozzávesszük a huszas években megnövekedett érdeklődést a barokk és a rokokó iránt, azt lehetne mondani, hogy a törté-nelem paradigmatikus korszaka is együtt halad az idővel: minél későbbi egy korszak, annál későbbi korszakot tekint eszményül.
A mult század rajongása az olasz renaissance iránt napjainkban erősen idejét múlta; Olasz-országban jártunkban legtöbbünket már nem a cinquecento hatalmas emlékei ragadják meg, hanem újra az antik emlékek, mint Goethét, vagy az olasz gótika maradványai, mint Ruskint.
A tudomány is kikezdte azt a nagyszerű képet, amelyet a mult század nagyjai, elsősorban Burckhardt és Taine alkottak a renaissanceról. Bizonytalanná vált, hogy vajjon csakugyan a renaissanceban kezdődik-e az, amit a modern Európának érzünk: az individualizmus, a szabad gondolat, általában a „nagy felszabadulás”. Huizinga azzal ásta alá Burckhardt elméletét, hogy kimutatta, hogy a Burckhardt által jellegzetesen renaissance-korinak mondott mozzana-tok már a késő-középkorban is fellelhetők. Spengler pedig kétségbevonta az egész olasz renaissance szerves voltát, fontosságát a nyugati kultúra egészében, pusztán „firenzei epizód-nak” minősítette.
Kétségtelen, hogy a XV. és a XVI. század folyamán a középkor keresztényi értékrendszere nem „veszett el”, nem is ingott meg, hiszen a nép szélesebb rétegeit a renaissance-szellem alig illette, még Itáliában is hatalmas területek maradtak érintetlenek és a XVI. század végén, az ellenreformációval a régi értékek visszanyerték eredeti tekintélyüket a szellemben is. Az a nagy átalakulás, amelyet Burckhardt és kora a renaissance-ba látott bele, tulajdonképpen sokkal később, a XVIII. század közepén következett be.
Ilymódon problematikussá válik annak az embernek történelmi helye, aki a leginkább renaissance-ember a burckhardti kép szerint: Niccolo Macchiavellié. Híres vagy hírhedt nagy műve, az Il Principe, amint tudjuk, tanács-gyüjtemény fejedelmek számára, a hatalom utolér-hetetlen kézikönyve. Tanácsai gyakorlatiak, hidegek, józanok, nem ismernek semmiféle érzel-mi vagy erkölcsi szempontot, csak magát a célt: a hatalmat. „Az emberekkel - mondja - vagy jól kell bánni, vagy össze kell zúzni őket, mert kisebb sérelmekért bosszút állhatnak, a nagyobbakért nem; azért, ha valakit megsértünk, úgy kell azt tennünk, hogy ne kelljen bosszújától tartanunk”. „A szerzés vágya igen természetes és általános; az emberek mindent megkaparítanak, amit megkaparíthatnak és ezért dicséret illeti őket, nem szidalom”. „A fejedelem abból legyen bőkezű, ami nem az övé, sem nem alattvalóié; így tett Cyrus, Caesar és Nagy Sándor is; mert ha másét pazarolja, nem árt hírnevének, csak használ neki; míg ha magáét pazarolja, az ártalmas”. Az új fejedelemnek, ha hatalmát meg akarja szilárdítani, nem szabad visszarettennie semmiféle kegyetlenségtől, árulástól, szószegéstől, sőt mindez köteles-sége, mert ha gyenge, kihull kezéből a hatalom és az állam anarchiába süllyed.
A fejedelemnek csak két dologra van szüksége: fortunára és virtúra. A virtú a hatalom kérlel-hetetlen akarása és az elérésére szolgáló eszközök zseniálisan gyors és egyáltalán nem váloga-tós felismerése. A legfőbb érték ez a virtú: ez emeli az embert a többiek fölé, akik szintén gonoszok, de a mellett gyengék és ostobák is és megérdemlik, hogy a fejedelem hatalma alá hajtsa őket, mert in mondo non c’è volgo.
Nagy újság a Macchiavelli művében a gonoszság feltétlen, gátlásnélküli tudomásulvétele volt.
Az emberiség erkölcsi elvei, a nagyközépkor magasztos keresztényi és lovagi eszményei
gondolkozásán semmi nyomot nem hagytak; a kérlelhetetlen realista szeme előtt csak az ősi ösztönök állnak, fejedelmének csak azokkal kell számolnia. A politikában nincsen erkölcs, csak szükségszerűség, necessita. Erősebb szembefordulást a középkor világával el sem lehet képzelni.
A XIX. század, amely általában oly szigorúan ítélte meg régi írók erkölcsi magatartását, Macchiavellivel szemben csodálatosan megértő és megbocsátó volt. Embertelen eszméit, mondták, szentesíti a cél: Itália felszabadítása az idegen uralom alól; Macchiavellinek lángoló hazaszeretete diktálta a kérlelhetetlen elveket. Elismeréssel adóztak elfogulatlan, „középkori hiedelmektől” el nem homályosított tekintetének és őszinteségének, amellyel elsőnek ismerte fel, hogy a világot érdek és hatalomvágy vezérli és hogy az államérdek nem lehet tekintettel morális meggondolásokra.
De a valóság az, hogy Macchiavellire kiválóképpen áll, amit Spengler az egész renaissanceról mond: benne nem annyira az új eszmevilág jut szóhoz, mint inkább a régi, a középkori ellen való reakció. Mert Macchiavelli nem elfogulatlan: elfogult mindennel szemben, ami jóság és magasabb erkölcsiség. Nemcsak a papokat gyűlölte, mint megannyi más renaissance-kori író:
ő magát a keresztény vallást gyűlölte, ez a negatív szenvedély jut kifejezésre írásaiban. Nem is tárgyilagos, semmi sem áll távolabb tőle, mint a modern kor tudományos személytelensége:
ha választania kell két fejedelem közt, egy olyan közt, aki árulással és gyilkossággal és egy olyan közt, aki tisztességes eszközökkel éri el ugyanazt a célt, bizonyára habozás nélkül a gonoszat választja. „A hatalomnak ez a szűzies szerelmese”, ahogy Valeriu Marcu szelleme-sen nevezi, kétségkívül gyönyörködött saját embertelenségében, akár az önzés későbbi nagy teorétikusai, Swift, Stendhal, Nietzsche. Egyik levelében büszkélkedik vele, hogy a hízel-gésben már rég felvette a keresztséget, a felszentelést és az áldozást; hazudozásban pedig már doktorátust szerzett. Dicsekvéséből nem hiányzik az épater le bourgeois hajlandóság sem.
Bizonyára mindíg valami jóleső érzés fogta el, amikor egy megdöbbentően embertelen sort írt le.
Éppen ezért nem szabad írásait úgy tekinteni, mint a renaissance „nagy felszabadulásának”
megnyilatkozásait. Könyvét a kortársak üldözték és neve a közvetlen utókor, például az erzsébetkori angol dráma nyelvhasználatában az ördöggel rokonértelmű; mítosszá lesz, az abszolút gonoszság megtestesítőjévé. Ez nem felszabadulás: aki ennyire az ellenkező végletbe megy át, az még nagyon is benne gyökerezik a középkori világképben. Macchiavelli negatívan gótikus lélek, mint a sátánosok, a középkor negatív vallásos megszállottjai.
És mindezekért nem is lehet Macchiavellinek megbocsátani. Az itáliai hazaszeretet nem volt benne olyan erős és olyan határozott, mint ahogy a mult század tanította, hiszen a nacio-nalizmus csak éppen születőben van ekkoriban és még eléggé bizonytalan érzés; különben is a hideg gonoszságnak ezt a fokát a hazaszeretet sem igazolja. Mentségéül lehetne felhozni, hogy az ő korában az Alpokon túl már rég megvalósították Macchiavelli álmát, központo-sították a királyi hatalmat, megteremtették a nemzeti hadsereget és eszközökben semmivel sem voltak válogatósabbak, mint Macchiavelli „Fejedelme”. Olaszország szellemileg előbbre volt, de katonai és politikai szempontból elmaradt a Nyugat országai mögött. Macchiavelli csak azt követelte, ami a Nyugaton már rég megvalósult.
Ez igaz; a korabeli nagy királyok semmivel sem viselkedtek különben, mint Cesare Borgia - aminthogy nem viselkedett másképpen a ragyogó erkölcsiségű nagyközépkor megannyi fejedelme és vezére sem. De nem írtak könyvet a politikáról és ha elolvassák Macchiavelli könyvét, talán elszörnyedve dobják el maguktól. Ők csak gyakorolták ezeket az elveket, de nem vallották.
Macchiavelli náluk gonoszabb és kárhozandóbb: mert rossz lelkiismerettel megtenni ezeket a dolgokat sokkal kisebb bűn, mint helyességüket elismerni. A király vagy Cesare Borgia vétkezett, amikor így követelte az államrezon, a necessita - de Macchiavelli a szellemet árulta el, az erkölcsi értékrendszert kezdte ki, emberi méltóságunk gyökereit ásta alá, századok számára igazolni akarta a zsarnokságot, az igazolhatatlant.
1941