1769-ben egész Európa lázasan figyelt egy eseményt, amely Európától igen messze ment végbe: az égbolton. A csillagászok kiszámították, hogy ez lesz az esztendő, amikor a Vénusz bolygó átmegy a Nap előtt. Expedíciókat szerveztek a földkerekség legtávolabbi pontjaira, ahonnan a nevezetes kozmikus eseményt a legjobban lehetett megfigyelni. Egy ilyen expedí-cióval indult el James Cook kapitány is az Endeavour fedélzetén s útja idővel hatalmas fel-fedező utazássá bővült, a csendesóceáni szigeteknek és a titokzatos kontinensnek, Ausztráliá-nak tudományos megismerésével gazdagította Európát. Útja az irodalmat is megihlette: a sziget, ahol csillagászati megfigyeléseit végezte, Tahiti, mítosszá növekedett a XVIII. századi írók kezében, könyveikben itt él a Boldog Bennszülött, akit még nem rontott meg a civilizáció s akinek életét és véleményeit annyiszor idézi a preromantikus kor Európa-fáradt költője és gondolkozója.
Különös véletlen folytán a Vénusz átmenetele a magyar szellemi életben is a boldog ősvilág képzetét idézte fel és a magyar irodalmat egy külön magyar Tahitivel ajándékozta meg. E példa azt bizonyítja, hogy valóban a csillagok irányítják az emberek útját - igaz, hogy ez az egyetlen példa rá az egész irodalomtörténetben.
Történt ugyanis, hogy VII. Keresztély, Dánia és Norvégia királya is expedíciót küldött a Vénusz átmenetelének megfigyelésére, országainak legészakibb pontjára, a norvégiai Vardö-husba. Az expedíció vezetésére Hell Miksát, a magyar származású bécsi jezsuita atyát kérte fel, ez pedig magával vitte magyar rendtartását, Sajnovics Jánost. 1769 június 3-án meg is figyelték a Vénusz átmenetelét, de útjuk más, váratlan eredménnyel is járt. Ahogy a tudós kolozsvári professzor, Halász Ignác, kedves multszázadi stílusban írja, „egy ezredek óta ismert csillagot mentek felfedezni és egy még nem ismert csillagot fedeztek föl a magyar nyelvtudomány egén: a magyar és a lapp nyelv rokonságát”.
Hell amikor útra készült, már elhatározta magában, hogy utánajár a magyar és a finn és lapp nyelvek rokonságának, amelyet Commenius Amos János, a nagy pedagógus és utána sok más tudós emlegetett már a XVII. században is, de Magyarországon nem vettek róla tudomást. A magyar nyelvtudomány első művelői a magyar nyelvet csak a héberrel hasonlítgatták egybe, minthogy azt tekintették a világ legrégibb nyelvének, hiszen Ádám és Éva is héberül beszélt - találtak is sok nagyszerű egyezést. Hell maga a csillagokkal lévén elfoglalva, Sajnovicsot bírta rá, hogy a kérdést tanulmányozza. Sajnovics már útközben is nagy lelkesedéssel dolgozott és az egyetlen akkori lapp szótárból 150 szót írt ki, amely magyar szavakkal egyezett. Élménye mégis megrázó lehetett, amikor odafent Finmarkenban eleven lappokkal találkozott, akiknek ajkáról alig elváltozott magyar szavakat lesett le. A megrendültséget kimért tudományos latinságán is keresztülhalljuk: „ut, dum ipsos sermocinantes audirem, in patria, inter Ungaros me versari crederem, úgyhogy, amikor beszélni hallottam őket, azt hihettem, hogy hazámban, magyarok között vagyok.”
Sajnovics felfedezését külföldön nagy érdeklődéssel fogadták, de idehaza jóformán semmi tudományos visszhangja nem volt, a nyelvészek még vagy ötven évig tudomást sem vettek a magyar-finn nyelvrokonságról. De az irodalom, amely Magyarországon minden dolog bölcsője s itt a költők hazájában mindíg félszázaddal előtte jár tudománynak és politikának, most is azonnal felfigyelt. A Bessenyei György köréhez tartozó, franciás műveltségű előkelő költők rögtön tiltakoztak a halszagú atyafiság ellen. - „Sajnovics jármától óvjuk nemzetünket”
- int Barcsai Ábrahám, a testőr és Orczy Lőrinc, a különös öreg generális, nem késlekedik az iróniával.
Te pedig csillagász, bár akárki lehetsz, Kedves rokonidhoz tüstént visszamehetsz, Vélek száraz halból készült málét ehetsz, Mert lám ítéletet nyelvünkről nem tehetsz.
De míg ezek visszautasítják a finn-lapp-magyar rokonság gondolatát, a magyar népiség irodalmi képviselőjének, Dugonics András szegedi piaristának, a „nemzeti lélek tüzes ébresz-tőjének” képzeletét az ujság azonnal megragadja és híres regényének megírására ihleti. Ez a mű, „Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony Világosvárott Árpád és Zoltán fejedelmink idejében”, az első magyar könyvsiker: az 1788-as első kiadást 1791-ben nyomon követi a második, ami akkor csodaszámba ment és lelkesedéssel fogadták a folytatásokat is: a Jolánka című regényt s az Etelka Karjelben című színdarabot. Hogy a magyar közönségnek mennyire kedvesek lehettek ezek a könyvek, legjobban az mutatja, hogy a két női név, amelyet Dugo-nics teremtett, Etelka és Jolán, mindmáig használatban van. Az északi rokonság megbukott az egykorú tudományban és a finnyás elitirodalomban, de meghódította a magyar közösség szívét. S az utókor ezúttal a naivaknak, hiszékenyeknek és örülni tudóknak adott igazat.
Az irodalomtörténeti kritika nem sok jót mond az Etelká-ról. A könyv Árpád idejében játszódik, de a XVII. és XVIII. század parókás hangulatát vetíti vissza a magyar őskorba, mert mintaképei, amint újabban Baróti Dezső, a fiatal szegedi tudós az eddiginél nagyobb appa-rátussal kimutatta, a barokk-kor külföldi regényei. Árpád gyenge, tehetetlen, szerelmeinek élő kényúr az abszolutizmus korából, tanácsosai, az idegen Róka, orránál fogva vezeti. Az ő s-magyar hölgyek, sőt urak is, egyre-másra elájulnak, egyízben egyszerre négyen is hevernek aléltan: Etelka, atyja, Gyula vezér, szerelmese, Etele herceg és azonkívül a hűséges dajka is.
Igaz, hogy Etelka, amikor ájulásából magához tér, ugyancsak huszárosan szokott káromkodni, mert Dugonics a tiszaparti halászok nyelvéből vett közmondásokkal ízesíti stílusát. „Ő büdös vaj, te kukacos szalonna, egybeillötök” mondja.
Ez a könyv sikerét bizonyára nem kis részben a Sajnovics felfedezése által életrehívott ábrándnak köszönheti. Etele ugyanis, a regény hőse, északi rokon, vagyis inkább északi magyar, mert Dugonics elfogadja Sajnovics elméletét, hogy az északi rokonnépek valamikor mind magyarok voltak. Etele rangrejtve jár Magyarországon: ő a karjeli fejedelem fia.
Hell Miksa szerint Karélia a magyarok őshazája. Neve, amelyet Karjalának és Kirjalának is mondanak, a magyar Kar-jel szóból származik: hiszen a tartomány címerében is két kar van, az egyik nyilat, a másik kardot tart, jeléül az ősmagyarok vitézségének Sajnovics versbe is szedte:
Melly vitéz szív lakott hajdan eleinkben, Mutattya fegyveres „kar-jel” címerekben.
Dugonics szerint a scythae regii, az ókori írók által említett királyi szittyák laktak itt s a
„királyi” szóból származik a Kirjala neve.
A folytatásokban Dugonics képzelete még tovább megy az északi boldog és vitéz magyar őskor rajzában. Az Etelka Karjelben, egy finn szigeten játszódik le. Megtudjuk, hogy a lappok igazi neve lápok, a finneké finomok, a Balti-tenger jó magyarul, sőt szegediesen Balta tengör, Bothnia Botország volt, Ingermanland orosz tartomány Hopvár, Holmia pedig Holmi. A lápok fejedelmét abban az időben Széplakinak hívták. Szentpétervár helyén, amely akkoriban Karéliához tartozott, nagy város állt, neve Nagyhabi. És mindenütt az egész északon, minde-nütt magyarok laktak, boldog, becsületes, vitéz magyarok, olyan romlatlan fiai a természet-nek, mint amilyenekkel a XVIII. század képzelete Tahitit népesítette be.
Dugonics nem egyetlen ábrándozója az északi őshazának. Perecsenyi Nagy László époszának hőse, Szalkadár, esthonnyai (vagyis észtországi) fejedelem az V. században hősiesen harcol
russzusokkal, gothusokkal; Grönlandba megy, majd Columbust messze megelőzve felfedezi Amerikát, ott az amazonokkal barátkozik, de az öreg amazonok féltékenyek a fiatalokra, behívják a peruiakat, azok legyőzik és megölik Szakadárt: maradékai alapítják meg a japán birodalmat.
Azelőtt mindíg mulattam, ha Dugonics András könyveit olvastam vagy írtam róluk, ma is, de mulatságomba most meghatottság vegyül. Most kezdem megérteni, mit jelenthetett a ma-gyarság számára akkor a felfedezés, hogy nincsen egészen egyedül, társtalan ősnép gyanánt ezen a világon, hogy vannak, ha messze északon is, de hozzá hasonló nyelvet beszélő népek, most értem, miért szépek, még esetlen naivitásukban is, a régi szegedi pap ábrándjai. Most egyszerre nagyon valóságosak valahogy ezek az ábrándok, nagyon közel vannak a távoli rokonok, belül és közel - mint ahogy a karunkat csak akkor vesszük észre, ha fáj.
1939