1
Mennyi mindent máskép hívnak ma, mint azelőtt. A semmittevést ma kikapcsolódásnak hív-ják, a krémpitét krémesnek, a gyávaságot gátlásnak vagy máskép korszerűségnek, a termetet alaknak, az ostobaságot ideológiának.
Barátom nem törődik a gyakorlati élettel. Pénzkereső mesterségét elhanyagolja, mert jobban szeret olvasni, sétálni, komoly dolgokról beszélgetni. Ennek következtében soha sincs pénze, de nem bánja; és ha történetesen mégis pénzre tesz szert, képeket, hamutartókat, vagy horgászfelszerelést vesz rajta; és ha még több pénze akad, kölcsönadja. Nagyon gyakran szerelmes, de ábrándos, ártalmatlan módon; az illető hölgy olykor észre sem veszi. Azelőtt úgy hívták volna: idealista - ma azt mondják, infantilis jellem.
Másik, volt barátom, szókimondó ember; nem nyeli el azt, ami a nyelvén van, kimondja, sőt kiírja bátran, főkép amikor tudja, hogy a tömeg mögötte áll. Az igazat barátainak és fegyver-társainak is a szemébe mondja, kertelés nélkül és csodálatosképpen ez az igazság mindíg kellemetlen. Általában nem rajong embertársaiért, de a hozzá hasonlókat bírja ki legkevésbbé;
ezeket árulóknak tekinti és ezért elárulja minden titkukat. Bár nagy nyelvész, szavait ilyenkor nem válogatja meg. Azelőtt úgy hívták: sült paraszt - ma népi költő.
2
Keleti meséket olvastam. Az egyikben azt mondják: „Ó, te szegény királyfi, ha el akarsz jutni abba az országba, ahol az aranymadár él, bizony kétszáz évig kell utaznod!” Íme, akkor olyan nagynak hitték még a földet, hogy azt képzelték, kétszáz évig kell utazni rajta és még mindíg nem érni a végére. Ma már tudjuk, hogy ha mindenütt szárazföld volna és egy királyfi elin-dulna rajta egy megbízható tevén, vagy akár gyalogszerrel, néhány év mulva visszaérkeznék oda, ahonnan elindult. Hol vagyunk már a kétszáz évtől! Vagy akár csak Fogg Phileas nyolcvan napjától! Közel van minden. Kicsi lett a föld. Összezsugorodott. Nem is tudom, érdemes-e hosszabb ideig tartózkodni egy ilyen szűk helyiségben.
Minden igaz. A mult században a tudomány főfoglalkozása az volt, hogy leplezze, minden hamis, semmi sem úgy volt, mint ahogy a jámbor régiek hitték. Homéros sosem élt; a fáraó nem fulladt a Vörös-tengerbe; Lehel nem vágta fejbe a császárt; az Orléansi Szűz nem ugrott le sértetlenül a toronyból és talán nem is volt szűz; a derék, becsületes Brutus negyvennyolc százalékra adott kölcsön, a Borgiák viszont aránylag úriemberek voltak.
Ma ellenkezőleg, a modern tudomány azt bizonygatja, hogy minden igaz. Az atomfizika megállapította, hogy az alkimisták nem is voltak olyan bolondok. Most olvasom Dacqué német egyetemi tanár igen szép könyvét, amelyben azt állítja, hogy sárkányok nemcsak voltak, hanem az emberek harcoltak is velük; voltak egyszemű óriások, haltestű pikkelyes emberek és griffmadarak is. Ha nem is Józsua állította meg, nincs kizárva, hogy a nap egyszer megállt; éltek már emberek, amikor hold még nem is volt az égen; csakugyan a tengerbe süllyedt Atlantisz szigete.
Várom az időt, amikor kiderül, hogy Hófehérke csakugyan felébredt, Hamupipőke jó partit csinált és Piroska megette a farkast.
3
Barátom, a tanár mondja:
Éppen dolgozatokat javítottam. Tizenhat éves fiúk írtak valami szabad témáról, egy kirán-dulásról, vagy hasonlóról. Mainapság ugyanis már nem az a dolgozat címe: Az anyai szeretet Toldi Miklósban, vagy Az atyai szeretet Petőfi Sándorban. Tantervi utasításaink a modern pedagógia irányelveit követik és azt kívánják, igen helyesen, hogy a tanulókkal ne irodalom-történeti tanulmányokat irassunk, azt bízzuk a szakemberekre, hanem inkább „élményszerű” dolgozatokat. Éppen erről akarok beszélni.
Furcsa módon, amióta „élményszerű” dolgozatokat kell iratnunk, azóta a dolgozatokban minden második szó az, hogy „élmény”. A tanuló elmondja, hogy leesett az első hó és ez
„felejthetetlen élmény” volt. Kerékpározni ment s megereszkedett a hátsó gumija, nagy élmény volt. De szerencsére végül mégis megérkezett keresztanyjához és ott kitűnő túrós-csuszát kapott, ami csodálatos élmény volt. Izgatott költőknek nincs annyi élményük, mint ezeknek a gyerekeknek. Ez engem, bevallom, sokáig idegesített. Az én időmben az élmény szó még a választottak titkos kincse volt. Rajongtunk tanárunkért, Sik Sándorért és többek közt azért rajongtunk érte, mert magyarázatába ilyen szavakat szőtt bele: élmény, egyéniség.
Mi magunk még nagyon sokáig nem mertük használni ezeket a felnőtt szavakat. Hogyan történt szegény élménynek ez a degradálódása, hogy ma már a legszamarabb tanuló is leírja, habozás nélkül, éppen olyankor, amikor semmi sem jut az eszébe?
Azután gondos utánjárással erre is rájöttem. Kiderült, hogy amióta a modern pedagógia élményszerű tanítást követel, azóta lelkesebb kollégáim szisztematikusan ránevelik a tanuló-ifjúságot az élményre. Egyrészt úgy, hogy minden második szavuk az, hogy élmény. Másrészt pedig úgy, hogy igyekeznek élményekről gondoskodni a diákság számára.
Egy kollégám pl. meg is mutatta nekem, hogyan kell ezt csinálni. Levezette osztályát az udvarra és ott gondosan becsomagolt staniclikból (hogy is kellene mondani?) előzőleg erre a célra félretett kenyérhulladékot szórt szét. A szomszéd templomtoronyról csapatostul oda-szálltak a galambok és szelíd természetükhöz képest, bámulatos rövid idő alatt elfogyasz-tották, majd visszarepültek eredeti helyükre. - Látja, kollégám, - mondta a pedagógus - ez most élmény a tanulóifjúságnak. Most felmegyünk és dolgozatot írunk róla.
Egy másik lelkes tanférfiú érettségi biztos volt nálunk és meglepő kérdéseivel halálra gyötörte a fiúkat. A zárókonferencián azután megmagyarázta: azt akarta, hogy az érettségi élmény legyen a számukra. Az is volt, nem kétséges. Amíg élnek, erről fognak álmodni.
- Furcsa - mondtam eltűnődve barátom szavain. - A pedagógusok tudhatnák, hogy diákjaik igazi élményeiket nem fogják beleírni a dolgozatba; nem is tudnák, mert ahhoz legalább Rimbaudnak kellene lenniük. Az ember azt gondolná, a tanárok közt is kell akadnia néhány olyannak, aki maga is volt valamikor tizenhat éves. Ha emlékeznének - aminthogy tiszta szerencse rájuk rézve, hogy nem emlékeznek -, ha emlékeznének még a lázra, az átsírt éjsza-kákra, a szörnyű, züllött, ostoba és csodálatos szerelmekre! A bűntudatra, amely az öngyilkos-ság szélére vitt, a vad viziókra külvárosi csavargásokon, a rajongó megszállottöngyilkos-ságokra budai hegyek közt, ha emlékeznének, hogy csak egy utca, csak egy földrajzi név milyen kimond-hatatlan sejtelmekkel volt teljes, ha emlékeznének, mit jelentett akkor Ady vagy Babits egy verse, micsoda földrengéses megrázkódtatást, vajjon szükségét éreznék, hogy élményeket szerezzenek diákjainknak? Hiszen a tizenhat éves úgy él, mint ha a Shakespeare-kor drámái-nak két felvonása közt ágálna, mintha Dosztojevszkij egy félretett regényét igyekeznék sürgősen végigélni. Romok és sivatagok között, ásító kanyonok mélyén, orkánokban és légtölcsérekben, megőrült forgószínpadon és elvadult hajókon... Ezeket élményre nevelni:
olyan, mintha a száguldó repülőgépnek magyaráznám a sebességet, mintha deliráló
lázbeteg-nek egy kis feketét adnék, hogy élénkebb legyen... Vajjon mit akart velünk a természet, amikor úgy rendezte, hogy néhány év alatt, mindjárt kezdetkor kiégjünk és azután csak a hamvakat őrizzük egy életen át?
4
A szép nő felszáll a villamosra. Te újságod vagy könyved olvasod és egy darabig magad sem tudod, miért hagytad abba az olvasást. Újra olvasni kezdesz és akkor jössz rá: Ja, igen. Ez az arc... Jobban meg kellene nézned. Újra felemeled fejed és keresed. Most nem látni jól, közétek álltak, egy kalauz szikáran gonosz, vagy egy polgártársad kövéren ostoba arca nyo-mul eléd. Kedvetlenül visszatérsz a könyvedhez. Mégis meg kellene nézni. Úgy emlékeztetett valakire. (A szépség mindíg emlékeztet valakire. Vagy valamire. Nem tudod, kire és mire.) A nő arca egy pillanatra felvillan kalauzok és polgártársak között. Nem az egész arca, csak profiljának egy része. Felvillan, olyan éles szépséggel, hogy fáj neked. Gyors, gazdag folya-mat indul meg benned: a profilrészletet kiegészíted egy teljes, csodálatos arccá. Ezt az arcot
„nem látod lelki-szemed előtt”, nem tudnád lerajzolni, ez az arc nincs, egy arc lehetősége az, amely fellobbant benned, parancsolón. A nő most felemeli kezét, hogy megigazítsa a haját.
Sajnos, kesztyűben van, de így is látszik, hogy keze fínomvonalú; a belső folyamat eléd vetíti egy gyönyörű kéz lehetőségét. Addig izegsz-mozogsz, amíg az alakját is többé-kevésbbé megfigyelheted. Nem, itt sincs hiba. Mélységes fájdalom fog el. Ez a nő szép, hiába, szép. És hiába szép. Most leszáll egy úr, és profilját egészen megkapod. A szomorúság valami még sajgó, de már édes jóérzésbe megy át. Belül távlatok nyílnak, multadból bizonytalan képek derengenek és vetítődnek mesebeli jövőkbe. Hogy is mondja Stendhal: A szépség a boldogság ígérete. Hozzátehetnéd: Az elérhetetlen boldogságé. A szíved elszorul.
A nő most leszáll, kinézel az ablakon és amint ebbe az irányba fordul, sikerül en face is meg-látnod. Az orra kissé széles, a szeme kissé kifejezéstelen. Nagy-nagy megkönnyebbüléssel sóhajtasz fel. Hála Isten, nem is olyan szép. Nyugodtan tovább élhetek.
5
A szépség örök titok. A nagy esztétika-könyvek nemigen visznek közelebb a megfejtéséhez.
Ki tudná megmondani: miért, mikor, mire mondjuk, mire érezzük azt, hogy szép. A mű vé-szetnek, rég gondolom, nem az a célja, hogy szép dolgokat hozzon létre. Az építészet legna-gyobb remekei nem szépségükkel, hanem hatalmuk bűvöletével igéznek le. A zene érzelmek felkavarásával fog meg. A modern festészet megveti a megszokott értelemben vett szép arcokat, szép tájakat; mint elavult polgári ócskaságot, az olajnyomatokra és a képes-levelező -lapokra bízza azt, ami szép. Az irodalomban talán a versek szépek - a regénynek, novellának egészen más adja meg az értékét. Nőkre pedig akkor mondjuk, hogy szépek, ha megkívánjuk őket, tehát ha nem „érdek nélkül tetszenek”. A tájakat akkor szeretjük, ha hangulatainkat tükröztetik vissza.
Szélesebb értelemben vett családtagjaim közt van egy Molly nevű skót juhászkutya. Ez a kutya szép. Nem csak úgy, ahogy kutyák szoktak, szóval nem csak szép példány, a maga fajtáján belül, mert megfelel a kutyafajvédők által előírt fajszabályoknak. Ez a kutya an und für sich szép. Megy az utcán és megállnak a környékbeli nép egyszerű gyermekei.
- Molly, te, olyan vagy, mint a Greta Garbo - mondják. - Milyen jó, Molly, hogy te nem tudod, milyen szép vagy.