Annak, aki irodalomtörténettel foglalkozik, elkerülhetetlenül szembe kell néznie ezzel a nagy kérdéssel: mi fontosabb, az író élete vagy műve?
Az eredeti és természetesebb felfogás szerint az író élete fontosabb, a mű csak az író meg-nyilatkozása, másodlagos jelenség. „Én voltam az Úr, a Vers csak cifra szolga” - vallotta Ady Endre. Nagyon sokáig az író személye állt az irodalmi vizsgálódás előterében. A kritikus a műből az emberre következtetett és a művön keresztül az embert mérlegelte. Ezt az eljárást követték a mult század legünnepeltebb kritikusai, Sainte-Beuve, Faguet vagy nálunk Gyulai Pál. Kritikai működésük nagyszerű író-portrék megrajzolásában csúcsosodott ki. Az iskolában tanított irodalomtörténet mindmáig az életrajzot állítja előtérbe.
Ezt a módszert megerősítette egyes, nagyon nagy alkotók példája, akiknél élet és mű elvá-laszthatatlan egységbe forrt össze. Ilyen elsősorban Goethe: legnagyszerűbb írásai életével a legszorosabb összefüggésben vannak, valamennyien „egy egyetemes gyónás töredékei”, ahogy ő mondja, nem is érti meg az ember igazán, ha nem ismeri életrajzi hátterüket. Máskép olvassuk a Werthert, ha ismerjük Goethe wetzlari élményét, máskép olvassuk a Faustot, ha sejtjük, ki volt Gretchen és ki állt modellt Mephistopheleshez. A magyar irodalomban ugyanilyen Petőfi Sándor: minden élménye azonnal versbe kívánkozott, költészetében egész életrajza előttünk áll, élete teljes egészében él a magyar tudatban és művétől nem lehet el-választani.
Az irodalomtörténet módszere akkor változott meg, amikor Taine fellépett (Az angol irodalom története, 1865) és az irodalomtörténeti érdeklődést az író lelki életéről átterelte a társadalom-ra, amelynek kifejezője az író; eddig a lélektan volt az irodalomtörténész segédtudománya, ettől kezdve az, amit később szociológiának neveztek. A Taine-féle „pozitivizmust” később felváltotta a szellemtörténeti iskola, mely figyelmét még inkább a műre irányította az életrajz helyett, a benne megnyilvánuló nagy egyén-fölötti erőkre: eszmeáramlatokra, stílustörekvé-sekre, vallásos érzületre stb.
Ez a fajta irodalomtörténet - vagy inkább irodalomtudomány - már csak szakemberek számára készül, alig veszi tekintetbe a laikust, az olvasót, a közönséget. Mert az olvasót - vagy mond-juk az embert általában - hiába, minden remek szellemtörténeti elemzésnél jobban érdekli kedves írójának magánélete. Lehet, hogy ez teljesen ostoba érzés, de az ember nem tud segíteni magán, mindíg arra kíváncsi, hogy „mi igaz” abból az érdekes történetből, amelyet olvasott, „mennyire őszinte” az a költő, akinek verse megrendítette, szóval, tudományosabban kifejezve, ösztönösen keresi a mű élményalapját - s az irodalomtörténettől erre vonatkozó felvilágosításokat vár.
Mondtuk, lehet, hogy teljesen ostoba ez az érzés, akármilyen ősi és természetes is. A legtöbb ember egészen naiv módon azonosítja a szerzőt az írásával. A legrégibb irodalomtörténeti életrajz szerzője, Boccaccio, feljegyzi Dante életéről szóló művében, hogy amikor Dante, miután megírta a Divina Commediát, végigment Ravenna utcáin, az emberek ujjal mutogattak rá: - „Íme az ember, aki a poklokat megjárta”, - mondták és borzadva szemlélték sötét haj-fürtjeit, mert azt hitték, hogy a pokol korma festette meg azokat.
Úgy tapasztaltam, hogy sok „nyájas olvasó” ma sem sokkal kevésbbé naiv. Szentül hisz benne, hogy a regényíróval nagyobbára megtörtént az a dolog, amiről ír, a hős ő maga, a hősnő a felesége, - és ha alkalma nyílik, meg is kérdi az írót, hogy „mi igaz belőle?”. Fantasz-tikus regények írói csodákat mesélhetnének arról, miket hisznek el róluk olvasóik.
Pedig hát egy regény egészen máskép igaz, mint ahogy ők elképzelik. Az bizonyos, hogy mindennek van valami alapja, rendes író semmit sem szop a kisujjából. Alakjait és eseményeit
„az életből meríti”; de nem olyan egyszerűen történik az, hogy vesz egy ismerőst és leírja, amit tud róla, vagy hogy elmond egy vele csakugyan megtörtént esetet. Az élet úgy, ahogy van, a legritkább esetben használható fel művészi célokra. Egy regényalak nagyon sok ismerős ember vonásaiból tevődik össze, az író egyik barátja fejét felragasztja egy másik barátja vállára és ráadja egy harmadik kalapját és egy negyedik modorát. Egy regénybeli ese-mény nagyon sok megtörtént és csak álmodott és könyvben olvasott eseese-mény összetalálko-zása, az írói képzelet csodálatos szövőszék, amely rengeteg sokféle, sokszínű szálat sző össze és az eljárással maga az író van legkevésbbé tisztában. És az is biztos, hogy ebben a titokzatos műhelymunkában az író olvasmányai legalább akkora szerepet játszanak, mint személyes tapasztalatai; minden irodalom utánzás.
Goethe és Petőfi kivételek. Nagyon ritka az olyan író, akinél életrajz és mű ennyire egybe-fonódnának. Általában igen nagy a távolság a kettő közt. Az élmény nem fejeződik ki közvetlenül. Még akkor sem, ha az író önéletrajzot ír. Nem hiába adta Goethe - pedig az ő írásában a legkisebb a távolság élet és mű között - önéletrajzának ezt a címet: Dichtung und Wahrheit, költészet és valóság. Minden önéletrajz kissé Dichtung, költészet. Még a világ-irodalom leghíresebb önéletrajza, Casanováé is. A tudósok azt is kétségbevonják, hogy csakugyan a velencei ólomkamrák foglya volt. (Casanova t. i. az onnan való szökésére sokkal büszkébb volt, mint megszámlálhatatlan szerelmi sikerére.) Annyi biztos, hogy egy másik nagy önéletrajzíró, Ligne herceg, feljegyezte táviratstílusban azokat a nagyszerű kalandokat, amelyeket Casanova elmesélt neki. Ezek közül jóformán egyet sem találunk meg Casanova emlékirataiban. És Strindberg önéletrajza? Az ember nyugodtan mérget vehet rá, hogy min-den máskép történt. Például leírja, hogy egyszer, egy élclapban meglátta a saját karikatúráját, szarvval a fején. Felháborodva mutogatta a képet feleségének és barátainak; de azok össze-beszéltek és mind azt mondták, hogy nincs is ott szarv, ahol ő látja. Higgyük el neki a szarvakat?
A legtöbb író a könyvében valahogy éppen az ellenkezője akar lenni annak, ami a valóságban.
Mintha az alkotásban akarná kárpótolni magát azért, ami a valóságban elmaradt.
Stendhal írásaiban a nagy karrieristát rajzolja, akinek minden gondolata az érvényesülés, aki fáradhatatlan energiákat tud célja szolgálatába állítani és az embereket bábuként kezeli;
legfelsőbb ideálja Napoleon. De ő maga mindvégig csak elméleti stréber maradt, nem vitte semmire, kis olasz városokban tétlenül tengette életét és mint író is csak sok-sok évtizeddel halála után lett híressé.
Vagy például Kierkegaard, a nagy dán filozófus: egyetlen regényében Egy Csábító Naplóját hozta nyilvánosság elé, egész rendszert állít fel, hogyan kell egy leányt elcsábítani, azután otthagyni. A valóság pedig az, hogy Kierkegaard csakugyan szakított menyasszonyával, akit imádott, de csak azért, mert attól félt, hogy nagyon is komoly, filozófusi lénye mellett a leány boldogtalan lenne. A regényt azért írta, hogy a leánynak megmutassa, milyen nagy gazember ő és ezzel megvigasztalja az elmaradt házasságért; ő maga azonban mindhalálig hűséget fogadott egykori menyasszonyának.
Egy századvégi angol költő, Lionel Johnson, a Rend, az aszkézis költője volt. Barátai úgyszólván csak akkor jöttek rá titkos szenvedélyére, amikor az alkohol már teljesen aláásta szervezetét és sírba vitte. Ő elméleti józan volt, ellentétben Petőfivel, a nagyszerű bordalok szerzőjével, aki elméleti iszákos volt csak. Csokonai Vitéz Mihály a legszörnyűbb sors-csapások között könnyedén és vidáman énekelt; ő szegény elméleti boldog volt.
A legismertebbek és legfrappánsabbak azok a példák, amelyek azt mutatják, hogy egy írónak nem kell látnia azt a vidéket, amelyet nagyszerűen leír: Schiller sosem volt Svájcban. Jókai nem volt az északi póluson, Mayról vagy Vernéről nem is beszélve.
És mi mégis azt hisszük, hogy az életrajz beletartozik az irodalomtörténetbe, nem lehet és nem is szabad kiküszöbölni. Nemcsak azért, mert az alkotás mélyebb megértésére vezet, sőt elsősorban nem is azért. Hiszen a felsorolt példákon láttuk, hogy sokszor csak annyiban segít, mert éppen az ellenkezője igaz. De vannak fontosabb okok is. Megint csak Goethére és Petőfire kell utalnunk. Az ő életrajzuk nemcsak költészetüket magyarázza meg, hanem attól függetlenül is része a nemzeti kultúrának. Példájuk mutatja, hogy a nagy alkotó elsősorban mint ember értékes és jelentős a közösség számára. Az igazán nagy író valahogy mintaszerű. Nem erkölcsi értelemben, hiszen Goethén erkölcsi szempontból elég kifogásolni valót lehetne találni. Mintaszerű abban az értelemben, hogy nagy ember.
- Voilà un homme! - kiáltott fel Napóleon, mikor Goethe kiment a teremből.
- Íme, egy ember: az ilyen ember, mint Goethe vagy Petőfi, hosszú vagy túlságosan rövid életén át magában hordozza emberi létünk minden lehetőségét, minden fájdalmát és minden örömét, teljesebb, mint más ember, emberebb, mint más, mintaszerűen ember és ez a nagy bennük és ezért tér vissza az ember újra és újra mintaszerű életükhöz. „Alles geben die Götter, die unendlichen, ihren Lieblingen, ganz”, mondta Goethe. Hogy ők átélték, egészen, létünk minden fázisát, az mélyebb és vigasztalóbb értelmet ad a mi töredékesebb életünknek is.
1938