Goethe fia, August, gyermekkorától fogva emlékkönyvet vezetett, a kor szokása szerint. A nevezetesebb emberek, akikkel megismerkedett, mind beírtak néhány kedves sort. De egy elmés és nem nagyon tapintatos francia kis versben figyelmeztette a kisfiút leendő sorsára:
„Ha azt akarja, hogy tiszteljék, gondoljon erre az igazságra: ritka dolog, hogy egy nagy ember fia számítson az utókor szemében”.
„Egy nagy ember fia...” - csakugyan ez volt a fiatal August von Goethe társadalmi rangja, foglalkozása, büszkesége és végzete. Az irodalomtörténet sok nagy ember fiáról tud, akinek egyéni élete nem fejlődhetett ki és maga elhervadt a hatalmas örökség árnyékában: a mi irodalmunkban a legmegrendítőbb példa Petőfi Zoltán tragikus és rövid élete.
De mint ahogy Goethe élete és személyisége a legteljesebb példázata mindannak, amit a költőről, a lángészről, a nagy emberről tudni lehet, fiának életében is legtisztább vonalakban valósul meg a „nagy ember fiának” sorsa. Tragédiájában nincsenek külső és véletlen szövő d-mények, mint Petőfi Zoltán tüdőbaja - August von Goethe abba és csak abba megy tönkre, hogy Wolfgang von Goethe fia.
Christiane Vulpius szép, fiatal munkáslány volt, mikor Goethe házába vette - Goethe termé-szetesen nem gondolt házasságra, de később gyermekük, August kedvéért mégis feleségül vette, az előkelő társaság nagy felháborodása dacára. Goethe nem volt különösen gondos férj és apa. Christiane és August az év nagy részében nem is látták; és August létezését jóformán csak akkor vette tudomásul, amikor az megjelent már a világban és mindenki úgy nézett rá, mint Goethe fiára. Ekkor Goethe is felfedezte és beállította Augustot abba a munkakörbe, amely azzal a ranggal járt, hogy valaki Goethe fia.
August von Goethe egyetemi évei nem voltak vidámak: társai azzal az ellenszenvvel vegyes tisztelettel néztek rá, amellyel nagyon magasrangú emberek fiát szokás fogadni. Goethe sem akarta, hogy fia elmerüljön az akkori diákélet duhajkodásaiba és August már akkor sem ismert más kötelességet és célt, mint hogy nem is fiúi, hanem hivatalnoki lelkiismeretességgel teljesítse apja akaratát. A pedáns pontosság, úgy látszik, jellemének alapvonása lehetett.
Mikor visszatért Weimarba, a nagyherceg szolgálatába - ma azt mondanók, állami szolgálatba - lépett és mint kamarai tanácsosnak az lett a feladata, hogy apját, a minisztert helyettesítse, tehát még fizetést is azért kapott, hogy apja mellett mint annak fia szerepelt. Ő felügyelt a középítkezésekre, ő képviselte apját ünnepélyes alkalmakkor, amelyek Goethét fárasztották volna, ő ment el helyette minden temetésre, mert Goethe görcsösen elkerült minden talál-kozást a halállal, - mikor felesége halálos ágyán feküdt, beteget jelentett és nem kelt aznap fel.
August volt azonkívül apja saját múzeumának, érem- és ásványgyüjteményének rendezője és igazgatója.
Ekkor következett be a tragikus fordulat. A „felszabadító” hadjáratok kora ez: a német fejedelemségek Poroszországgal az élen felkelnek Napoleon uralma ellen, az ifjúság hősi lelkesedéssel lép be az önkéntes csapatokba. August von Goethe sem vonhatta ki magát. De az öreg Goethe, honfitársainak nagy megdöbbenésére és fájdalmára, nem vett részt az általános lelkesedésben. Tisztelte Napoleont, uralmát Európa fölött áldásosnak tartotta, félt, hogy a porosz győzelem a barbárság diadala lesz. Miniszteri hatalmával kieszközölte, hogy August felvette ugyan az önkéntesek egyenruháját, de nem ment el a háborúba.
A diadalmasan visszatérő önkéntesek megvetéssel illették Augustot és egyikük annyira meg-sértette, hogy August párbajra hívta. De ekkor Goethe megint közbelépett az államhatalom-mal: az önkéntesnek bocsánatot kellett kérnie és bezárták. August kiesett a vele egykorúak közösségéből; mással mint apja körével nem is igen érintkezhetett.
August házasságát is fiúi minőségben kötötte. Apja szemelte ki számára Ottilie von Poggwischt. Az igen előkelő lány megfelelt Goethe ízlésének; abba a típusba tartozott, mint Goethe szerelmei, Charlotte Buff, a Werther hősnője, Lili, Marianne von Willemer. August buzgón és lelkiismeretesen beleszeretett a lányba, Ottilie sokkal jobban tisztelte Goethét, semhogy nemet mert volna mondani és Goethe sürgette a házasságot, mert a Goethe-házban sürgős szükség volt háziasszonyra és Ottilie épp olyan pontosan teljesítette kötelességét, mihelyt bekerült a bűvös körbe, mint férje, August.
A házasság nem indult rosszul, több gyermek is született, de később egyre boldogtalanabb lett. A lelkes és élénk Ottilie nem találta meg Augustban, a csak-Goethe-fiában azt, amit várt és mindinkább elhidegültek egymástól. Auguston, amint a rosszkedv és a lelki válságok meglazították benne a Goethe-fiúság fegyelmét, mindjobban kitört anyja természete: borban és rossz társaságban keresett vigasztalást.
Az öreg Goethe nem tudott fiának más orvosságot, mint azt, ami őt annyi bajon keresztül-segítette: elküldte Olaszországba. De Itália, az élet földje az apának, a fiú temetője lett.
August von Goethe Rómában himlőt kapott és meghalt, fiatalon, negyvenegy éves korában, apját megelőzve a halálban.
Goethe Rómában jártában gyakran látta, költeménybe is bevette a protestáns temetőt, a falakon kívül, Cestius sírpiramisa alatt. Szerette ezt a barátságos sírkertet, úgy érezte, csontjai nyugodtabban pihennének itten. Fia még ebben is apja ízlését követte; ott fekszik Cestius piramisa mellett, a temetőben, ahol a két legnagyobb angol költő: Keats és Shelley alussza örök álmát.
1940
MINDIG LESZNEK SÁRKÁNYOK...
Semmi sem olyan jellemző egy költőre, mint a képei, hasonlatai. Mutasd meg hasonlatodat és megmondom, ki vagy, mondja a kritikus a költőnek. A középkori költő verseiben még a nap is lovagi páncélban vágtat fel az égre vagy vadászsólyomként a felhőkbe vágja karmát és úgy kapaszkodik fel nagy erővel, amint Wolfram von Eschenbach gyönyörű költeményében olvashatjuk. Hindu versekben a viharfelhők mint részeg elefántok táncolnak az égen;
tengerésznépek költői a felhőket nagy aranyos gályáknak látják.
A költői hasonlatok eredetileg azt a célt szolgálták, hogy a költemény közönségéhez közelebb hozzanak kevésbbé ismert dolgokat. Homeros például a visszavonulni kénytelen, de az ellenség felé fenyegetően hátra-hátra forduló Aiast oroszlánhoz hasonlítja, amely megtámadta a juhnyájat, elragadott egy juhot, azután elmenekül a botokkal rárohanó pásztorok elől, de vissza-vissza mordul rájuk. A homérosi költemények közönsége még gyakran látott oroszlá-nokat, ritkábban hadakozó királyokat - a költő tehát a kevésbbé ismert jelenséget, a királyt az ismertebb, az oroszlán segítségével magyarázza, jeleníti meg közönsége előtt. Ez a hasonlat természetes szerepe. De később a költemény közönsége már oroszlánokat is éppoly ritkán látott, mint hadakozó királyokat; ekkor a homérosi hasonlat eredeti célja elveszett szem elől és azt gondolták, hogy a nagy hasonlat arra szolgál, hogy díszítse a költeményt.
Homéros hasonlatai a valóság felé haladnak: a közönség számára kevésbbé valóságos kirá-lyoktól a valóságosabb oroszlánok felé. A mi nagy eposzköltőnknek, Vörösmarty Mihálynak nagy hasonlatai éppen ellenkező irányúak. A világirodalom legkülönösebb hasonlatai közé tartoznak. Szépségben, erőben, meglepő voltukban is kiválnak. Vegyünk szemügyre egy-két hasonlatot a Zalán Futásából, ebből az egészében véve talán nehezen megközelíthető, de részleteiben csodálatos remekműből:
Így kél hős Ete, és lobog ékes tolla sisakján.
Integet a fölemelt dárdával, s visszariasztó Mozdúlattal Izács csonkult tetemére mutatgat.
Ily szörnyű lehet a déltengeri sárga halál is, Melly a szárazhoz kis sajkán csendesen indul, S lassu szelek hordják veszedelmes szája leheltét;
Végre rohanva megyen s a népes partok utána Holtak testeivel hosszan beterítve maradnak.
Mint mikor a tündér lecsap a tengerbe kezével, Ott az eget vívó hullám két részre kitérvén, Tiszta verőfénytől ragyogó vízoszlopok állnak, Ő pedig a száraz tenger fenekére lerándul, S a kibukó szörnyet buzogánnyal verdesi, rontja:
A két had fénylő fegyverben imígyen elállott, És iszonyú képpel közepett egymásra rohant a Két fejedelmi vitéz.
Máshol a magas égen agyarral száguldó veszett sárkányhoz hasonlítja a zord Viddint, a gonosz éji sötétből megszabadult lélekhez, aki váll gyanánt magára emel egy szörnyű sziklát és úgy megy végig az ősi világon; vagy „égre borult” rémhez, aki „iszonyú szemmel letekint a földi világra”; Árpád úgy halad, mint mikor „Isten járja hatalmas lábbal tengereit”.
Milyen furcsa hasonlatok! A jelenség, amelyet megvilágítanak, sokkal valóságosabb, mint a hasonlat, amellyel megvilágítják! A dárdájával fenyegetően intő Ete hős reálisabb, mint a
sajkán utazó sárga halál; utat nyitó seregek közt egymásnak rohanó két fejedelmet ugyan nem látunk mindennap, de még mindíg sokkal hétköznapibb jelenségek, mint a tündér, aki lecsap a tengerbe kezével; a bolgár Viddin is közelebb áll a megszokott dolgokhoz, mint a veszett sárkány, vagy a megszabadult lélek. Vörösmarty hasonlatai a homérosi hasonlatok fordított-jai: nem a valóság felé, hanem a valóságtól elvezetnek, a valóságos dolgot mesebeli, mítikus, látomásokban élő csodavilághoz hasonlítják.
Ezek a hasonlatok fényt derítenek Vörösmarty különös belső világára. Vörösmarty képzele-tének megszállottja volt - ez a csodálatos benne, és ez végzete is, ez a megszállott, rettenetes gazdagságú képzelet sodorta az őrület örvényei felé. Képzeletében a mese és a mítosz tündérei, sárkányai és szörnyetegei oly otthonosak voltak, oly fesztelenül jártak-keltek, mint a hétköznapi ember tudatában a házbér és a fűszeres. Más költő, ha hasonlatokat keres, madarak, fák, virágok és csillagok jutnak először eszébe - neki éji rémek, a tengerjáró istenség hatalmas lába. Óriási, vad, ősvilági képzetek éltek Vörösmarty költői műhelyében és láva-szerű verseivel együtt ömölnek ki a megdöbbent olvasó elé, mint egy tűzhányóból.
Egyúttal nagy poétai bölcseségéről is tanúságot tett Vörösmarty ezekkel a furcsa hasonlatok-kal. Mert az egész nemzethez forduló eposzköltőnek olyan képeket kell versbe szőnie, amelyek mindenkinek mondanak valamit. Homérosnak könnyű volt: hallgatósága egy társa-dalmi osztályból, egy életforma embereiből került ki, hasonlatai egyformán szóltak mindenki-hez. De Vörösmarty közönsége, az egész magyar nemzet, megoszlott száz különböző ember-csoportra, különböző képzeletvilággal.
Csak egy maradt meg, ami közös minden emberben: a mese. A sárkányok és a tündérek mindnyájunkban egyformán bennünk élnek. Ha mélyebben magunkba nézünk, a sárkány ott bent sokkal valóságosabb, mint a repülőgép. Ha a repülőgépek egyszerre mind elpusztul-nának, a következő nemzedéknek talán már nem is volna semmi képzete a repülőgépről. De sárkányok mindíg lesznek, amíg emberek élnek a földön...
Vörösmarty képzeletében ez a közös-emberi világ éledt újra és öltött költői alakot. Kortársai, Széchenyi István gróffal az élen, már Lánchidakon és Duna-szabályozáson gondolkoztak, a költő pedig délszaki tündéreket látott és felhődárdás gonosz isteneket. Képzelete révén elavult ember volt, a régmúlt hős-idők embere - és képzelete révén sosem fog elavulni, amíg csak magyarul olvasnak és beszélnek.
1940