Az 1867-ben megkötött kiegyezés megteremtette az Osztrák-Magyar Monarchiát, és lehetővé tette a magyar gazdaság és társadalom polgári fejlődését. 1867 tavaszán for
málódtak a magyar minisztériumok, amelyek hamarosan megkezdték működésü
ket. A Kultuszminisztérium szervezetének kialakításában döntő szerepe volt az első kultuszminiszternek, báró Eötvös Józsefnek.
Eötvös József, a híres író és politikus már 1848-ban, a polgári forradalom után is betöltötte ezt a tisztséget. 1867-ben tagja lett az Andrássy-kormánynak: ő volt az egyet
len politikus, aki az 1848-as kormányból újra miniszter lett. A kultúrtárca vezetésén kívül azt a feladatot is meg kellett oldania, amelyet egy új intézmény felállítása, meg
szervezése jelentett.
Eötvös 1867 április 16-án kelt felterjesztésében részletesen kifejtette azokat a speci
ális szempontokat, amelyekre tekintettel kellett lennie a minisztérium létszámának meghatározásakor. Elsősorban utalt a hitfelekezetek és nemzetiségek problémájára, mivel „tagadhatatlan tény, hogy minden egyes hitfelekezet, kivétel nélkül, egyházi és iskolai ügyeiben beavatkozását oly egyéneknek, tisztviselőknek, akik nem tartoznak a hitfelekezethez, bizalmatlansággal tekinti: ez például a katolikusoknál oly annyira áll, hogy majd minden ka
tolikus püspök sürgősen kérte, hogy az alapítványi jószágok és a vallás- és tanulmányi alapok kezelésénél e körülményre különös figyelmet fordítsanak; míg másrészt a reformált és a görög
keleti egyház hívei, csakugyan következetesen, azon kívánságukat hangsúlyozzák, mikép saját egyházi és iskolai ügyeik intézése hitfelekezetiikbeli egyének kezeibe adassék...". Eötvösnek tehát hét felekezetet kellett figyelembe vennie; ügyeik intézésére pedig lehetőleg egy
forma ranggal rendelkező tisztviselőket kineveznie, s ezzel magyarázta több osztály- tanácsos és titkár alkalmazását, „...mint amennyit az egyházi és iskolai ügyek közönséges és szokásos hivatalbeli ellátása szigorúan igényelne...''.
Az elmondottakból kiindulva készítette el Eötvös a minisztérium szervezeti felépí
tésére vonatkozó elgondolását, amelyet azért tartott célszerűnek, „mert annálfogva a létező felekezeti ellentétek mellett is, az egyes személyiségek befolyása által a kellő és végre kívánatos egyetértés legalább az elvekre nézve, amelyek szerint a külön felekezetek tanintézetei szervezendők, elérhető lészen". A felterjesztés befejező részében Eötvös újból felhívta az uralkodó figyelm ét arra, hogy „nézetem szerint a nemzetiségek és felekezetek tekintetbevé
tele oly fontos, hogy az elérendő végcélt tekintve a kiadásoknak aránylag csekély szaporítása
alig érdemelne figyelmet...", ezért kérte a minisztérium szervezetére és létszámára tett javaslata elfogadását.
Ferenc József 1867. április 29-én jóváhagyta Eötvös javaslatát, s így a miniszter meg
kezdhette az új minisztérium szakembereinek kiválogatását. A katolikus miniszter mellett a protestáns Tanárky Gedeon és a görögkeleti vallású Joannovics György ka
pott államtitkári rangot. Ez a szempont sokáig befolyásolta a vezető tisztségviselők kiválasztását: Eötvös és Trefort korszakában a protestáns Tanárky helyettesítette gyak
ran a minisztert; a századforduló korában, 1895-1903 között a katolikus Wlassics Gyula minisztersége idején a protestáns Zsilinszky Mihály töltötte be az államtitkári tisztséget.
Eötvös József minisztersége idején leginkább a közoktatásüggyel foglalkozott. Tör
vényt alkotott a népoktatásról: az általános tankötelezettség megteremtése mellett figyelme kiterjedt az oktatásügy egész területére. A népoktatás megszervezése, új iskolák építtetése, a tankönyvek, szemléltető eszközök készíttetése határozta meg te
vékenységét. Ugyanakkor törvényjavaslatokat készített a kisdedóvástól kezdve egé
szen az egyetemi oktatásig - e javaslatokat többnyire utódai valósították meg. Termé
szetesen foglalkozott Eötvös a művelődésügy többi területével, így a művészetekkel, tudományokkal, a múzeumokkal, könyvtárakkal is.
A vallásügyek vonatkozásában - liberális elveinek megfelelően - gondosan ügyelt a protestáns felekezetek jogainak 1790-ben biztosított megőrzésére; részt vett a zsi
dók emancipációjának törvénybe iktatásában. Összehívta a görögkeletiek kongresszu
sát, és tervezte a katolikus egyház autonómiájának megteremtését. A katolikus auto
nómia megteremtésével Eötvös szerette volna az egyházat a liberális gondolatrend
szernek megfelelően kezelni, vagyis „a szabad egyház a szabad államban" elvének meg
felelően az egyház és az állam szétválasztásához közelíteni.
Ebben az ügyben Eötvös éveken keresztül folytatott tárgyalásokat - részben Deák Ferenc segítségével - , de a megbeszélések végül eredménytelennek bizonyultak.
Eötvös halála után egy évig Pauler Tivadar állt a tárca élén, majd 1872-től Trefort Ágoston személyében a magyar történelem egyik legjelentősebb kultuszpolitikusa került a miniszteri bársonyszékbe, aki a kultuszminiszteri tisztséget a leghosszabb ideig - 16 éven keresztül - egészen haláláig, 1888-ig betöltötte.
Trefort működéséhez köthetjük a budapesti egyetemi és középiskolai építkezése
ket, a kolozsvári egyetem alapítását, a középiskolai törvény m egalkotását, az ipari és szakképzés elősegítését, a Zeneakadémia megalapítását.
A kompromisszumra hajlamos Trefort, aki tisztelte az egyházi körök hatalmát, igen óvatosnak bizonyult egyházpolitikai kérdésekben. A Tisza-kormány az állam és az egyház szétválasztását évről-évre halogatta, mivel kerülni akarta a konfliktust a ka
tolikus egyházzal és a vallásos uralkodóval. A kortársi visszaemlékezések szerzői jól látták Trefort nehéz helyzetét hazánk sajátos felekezeti viszonyai között: elismerték, hogy „fényesen megvédelmezte az állam jogait a középiskolai törvény tárgyalásakor a feleke
zeti túlkapások ellenében" - majd rámutattak: „elve volt nem bolygatni az egyházak auto
nóm jogait". Közeli munkatársa, Berzeviczy Albert is azt hangsúlyozta em lékbeszéd
ében, hogy Trefort „az egyházi ügyekre nézve a Quieta non movere álláspontjára helyezke
dett", e vonatkozásban „nem táplált sem alkotói, sem reformeri ambíciókat", s ezzel sike
rült elérnie, hogy miniszterségének 16 éve alatt egyházpolitikai súrlódásoktól m egle
hetősen mentesen dolgozhatott és alkothatott.
Valóban, Trefort a vallási ügyekkel kevésbé szeretett foglalkozni, s ahogy a kortárs fogalmazott: „szíve s szelleme inkább a közoktatás s a tudomány ügyeinek fejlesztése felé vonzotta". Elfogultságtól mentesen igyekezett valamennyi felekezet kívánságát telje
síteni, így jelentős érdeme a Rabbiképző Intézet megteremtése. Az intézet építése 1877-ben fejeződött be; a megnyitó ünnepségen a kormány képviseletében Tisza Kál
mán és Trefort Ágoston vett részt. Trefort nyugodtságát, békülékenységét az egyházi körök is megértőén fogadták, s a miniszter javára írták, hogy egyházellenes álláspon
tot nem engedett kibontakozni. Az újabb egyháztörténetek szerzői is hasonlóan érté
kelik Trefort egyházpolitikáját: „Trefort Ágoston személyében egy rendkívül bölcs, mérsé
kelt férfi került a kultuszminiszteri székbe, aki ... nagyszerűen értette tizenhat éven át az ellentétek elsimítását".
Az egyházpolitikai kérdések Csáky Albin minisztersége idején éleződtek ki. A libe
rális beállítottságú arisztokrata politikus 1890 februárjában kiadta úgynevezett elke- resztelési rendeletét - amely szembefordulva a katolikus dogmából következő gya
korlattal, hiszen az csak akkor fogadta el a vegyes házasságot, ha a születendő gyer
mek a katolikus vallást követi - a korábbi rendeleteket megújítva intézkedett a ve
gyes házasságokból származó gyermekek vallásáról (a fiúk az apjuk, a leányok az anyjuk vallását követik). E rendelet a keresztelési bizonylatok kölcsönös megküldé
séről indította el hazánkban azt az egyházpolitikai harcot, amely több éven keresztül igen heves parlamenti küzdelmet eredményezett, s egyúttal a liberális indíttatású, a polgári átalakulás véghezvitelét kívánó társadalmi rétegeket is mozgásba hozta. Az egyházpolitikai küzdelm et kirobbantó rendelet egyháztörténetírásunk korábban Csáky „bürokratikus energiájáéval magyarázta, holott az ellentétek mögött ott fe
szült a kiegyezéskor rendezetlenül hagyott egyházpolitikai jogrendszer, az a körül
mény, hogy az országban többféle egyházi házassági jogszabály maradt érvényben.
Valójában azonban az egyházpolitikai küzdelem összefüggött - ahogy arra Hanák Péter a nemzetközi összefüggéseket is feltárva rámutatott - a politikai katolicizmus jelentkezésével, a magyar belpolitika alakulásával, a liberális reformpolitikával, a modern polgári törvénykezés iránti igénnyel is.
A Szapáry-kabinet, majd a Wekerle-kormány is napirendre tűzte a polgári házas
ságról, a felekezetek egyenjogúsításáról, a vallásszabadságról és a polgári anyakönyv
vezetésről szóló törvényjavaslatokat. Noha az egyház alapvető jogait a javasolt refor
mok nem érintették, a főpapság, valamint az arisztokrácia egyes csoportjainak ellen
állása éles összecsapásokra vezetett. Az éveken át tartó heves politikai küzdelemben - amelyben az arisztokrata származású, de liberális elveket valló Csáky tevékenyen részt vett - végül is a liberalizmus erői győzelmet arattak. Történetírásunk részletei
ben is ismeri, feltárta Csáky működését; egyháztörténetírásunk bemutatta Csáky le
velezését, em lékiratait, tárgyalásait, amelyekkel jelentős mértékben hozzájárult a küzdelem eredményes befejezéséhez. A Wekerle-kormánynak 1894-ben sikerült a vallásszabadságról, az állami anyakönyvvezetésről szóló törvényeket elfogadtatnia.
Hanák Péter megítélése szerint e haladó, liberális törvények hozzájárultak a polgári szabadságjogok kiterjesztéséhez.
Az egyházpolitikai kérdésekkel sokat foglalkozott a századforduló korának jelen
tős kultuszminisztere, Wlassics Gyula is. Már minisztersége elején a zsidó vallás re
cepciója - a zsidó vallás egyenjogúsítása - és a szabad vallásgyakorlat kérdése került
előtérbe. E két törvényjavaslatot - amelyet még a Wekerle-kormány készített elő - kellett m egvédenie és elfogadtatnia Wlassics Gyulának a képviselőházban és a főren
diházban. 1895. október 16-án a király szentesítette a XLII. törvénycikket, amely az izraelita vallást törvényesen bevett vallássá nyilvánítja, majd november 22-én a XLI- II. törvénycikket, amely szerint mindenki szabadon követhet bármilyen vallást.
E nagyfontosságú törvényjavaslatok tehát éles politikai küzdelemben születtek meg;
W lassicsnak komoly érdemei voltak e téren, s jelentős szerepe volt a törvények végre
hajtási utasításainak kidolgozásában, amelyekkel - önéletírásának tanúsága szerint-
„sikerült az állam és az egyház közötti harcot nyugpontra hozni." S ez megfelelt Wlassics liberális gondolkodásának, hiszen mindig is igyekezett kímélni a felekezetek érzé
kenységét; az állam és az egyházak közötti béke híve volt, ugyanakkor a vallásossá
got a magyar állam fennállása bizonyítékának érezte, s ezért mindent elkövetett an
nak érdekében, hogy az iskolákban vallásos szellemben neveljék az ifjúságot.
Wlassics rendeleteket hozott az országgyűlés által elfogadott és a király által szente
sített két törvény, valamint az előző kormány működése alatt már jóváhagyott többi egyházpolitikai törvény végrehajtása érdekében. Az egyházpolitika területén a lelkészi illetmények kiegészítéséről szóló törvény megalkotása is nagy jelentőséggel bírt. En
nek érvényesítése érdekében 1896 elején elrendelte a katolikus papság jövedelmeinek összeírását. A nem katolikus lelkészek jövedelmének kiegészítéséről szóló XIV. t. c.
1898-ban jelent meg. A katolikus autonómia terén az évek óta húzódó kongresszust befejezettnek nyilvánította.
Az egyházpolitikai kérdésekkel Wlassicsnak főleg minisztersége első esztendei
ben, a kilencvenes évek közepén kellett sokat foglalkoznia: a törvények megalkotásá
ban, azok parlamenti elfogadtatásában a jogprofesszor miniszter kitűnő érvekkel védte meg a szabadelvű álláspontot. Az egyházpolitikai törvények elfogadtatása után pe
dig nehéz parlamenti harcok során rendezte törvény útján a kisebb javadalmazású lelkészek illetményeinek kiegészítését. Wlassics - Eötvöshöz, Treforthoz hasonlóan - a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel járt el a felekezeti kérdések tárgyalása
kor, hiszen a 19. században kerülni kellett minden kényes problémát, amely a sajátos magyar viszonyok között a felekezeti érzékenységet felkeltette volna.
Irodalom
Beresztóczy Miklós: V K M I. A M a g y a r V a llá s- és K ö z o k ta tá s ü g y i M i n i s z t é r i u m K a to lik u s ( I .) ü g y o s z tá ly á n a k t ö r t é n e t e , 1 8 6 8 - 1 9 4 7 . Budapest, 1947.
Moritz Csáky: D é r K u l t u r k a m p f in U n g a r n . Graz-Wien-Köln, 1967.
Felkai László: E ö tv ö s J ó z s e f k ö z o k ta tá s ü g y i t e v é k e n y s é g e . Budapest, 1979.
Hermann Egyed: A k a to lik u s e g y h á z t ö r t é n e t e M a g y a r o r s z á g o n 1 9 1 4 - i g . München, 1973.
Hanák Péter (szerk.): M a g y a r o r s z á g tö r té n e te . VII/I. köt., Budapest, 1978.
Mann Miklós: T re fo r t Á g o s t o n é le t e és m ű k ö d é s e . Budapest, 1982.
Mann Miklós: K u lt iir p o lit ik u s o k a d u a li z m u s k o rá b a n . Budapest, 1993.
Mann Miklós: W la s s ic s G y u la . Budapest, 1994.
Salacz Gábor: A m a g y a r k u lt ú r h a r c t ö r té n e te . Bécs, 1938.
Salacz Gábor: E g y h á z é s á lla m M a g y a r o r s z á g o n a d u a li z m u s k o rá b a n 1 8 6 7 - 1 9 1 8 . München, 1974.
Sötér István: E ö t v ö s J ó z s e f. Budapest, 1967.
Venetianer Lajos: A m a g y a r z s id ó s á g tö r t é n e t e . Budapest, 1986.