A náci N ém etország második világháborús veresége - ellentétben az első világhábo
rúval - teljesen szétzilálta a német társadalmat. Széthullott a közigazgatás, a terme
lés, romokban hevertek a városok. A szövetségesek egyelőre felszámolták Németor
szág önálló államiságát, az országot négy megszállási zónára (angol, amerikai, fran
cia és szovjet) osztották, és katonai közigazgatás alá vetették. A megszállók csak fo
kozatosan kezdték hatalmukat megosztani a kezdetben általuk kinevezett, majd vá
lasztott helyi hatóságokkal. A szövetségeseknek eltökélt szándékuk volt nemcsak a fasizmus megsemmisítése, hanem gyökereinek a német társadalomból való kiirtása is: az egész ném et nép demokratikus szellemű átnevelése.
Ebben a helyzetben jelentősen megnőtt az egyházak társadalmi szerepe. Az egy
ház volt ugyanis a német társadalom egyetlen olyan szervezete, amelyet a háború nem zilált szét, amely - nagyjából - épségben őrizte meg struktúráit. A kialakult há
ború utáni helyzetben - a menekültek, hadifoglyok, bombakárosultak nagy száma m iatt - az egyházakra hatalmas karitatív feladatok hárultak. Ennél is fontosabb volt, hogy a háború elvesztése a németek többsége számára hatalmas lelki megrázkódta
tást jelentett, és az egyházakra hárult a feladat, hogy betöltsék az így keletkezett ide
ológiai vákuumot. Ráadásul - nem annyira tényleges magatartásuk, mint inkább a nácizmus keresztényellenessége miatt - körülvette őket a nácizmussal szembeni el
lenállás mítosza is, amelyet csak a hatvanas években kezdtek az értelmiség bizonyos körei megkérdőjelezni. A lelki támasz nélkül maradt lakosság körében erősen meg
élénkült a vallási élet.
Maguk az egyházak eltérő módon fogadták a nácizmus bukását. 1945 augusztusá
ban Treysa-ban létrejött az egységes Német Evangélikus Egyház (EKD). 1945 októberében bűnvallomással fordult a német néphez, amiért az evangélikus egyház gyengének bi
zonyult a fasizmussal szemben. Nem így a katolikus egyház, amely az eseményekben inkább azt látta: az egyház sikeresen kiállta egy keresztényellenes ideológia támadását.
A nácizmus csúfos bukása e felfogás szerint Isten gondviselésének a jele. A társadalom teljes összeomlása pedig, „a nulladik óra kegyelme" alkalmat nyújt arra, hogy megin
duljon az elvilágiasodott németség keresztény alapokon való újjászületése.
*Az itt közölt írás egy, a német állam-egyház-oktatás viszonyt összefoglaló négy íves ta
nulmány részét képezi, ami az Oktatáskutató Intézet dokumentációjában található meg.
A szövetségesek - a szovjetek kivételével, akik igen hamar közölték az egyházi vezetőkkel, hogy a szovjet zónában tevékenységüket az istentiszteletekre és a hitok
tatásra kell korlátozniuk - kezdetben tisztelettel és megbecsüléssel fordultak az egy
házak felé, amelyek - minden más struktüra összeomlása következtében - velük szem
ben mintegy a német nép képviseletében léptek fel. Tanácsaikat rendszeresen kikér
ték a szövetséges hatóságok a helyi önkormányzati szervek összeállításánál - így nevezték ki például az amerikaiak Faulhaber müncheni érsek tanácsára F. Scháffert, az első bajor miniszterelnököt.
Hamarosan azonban a szövetségesek és az egyházak - de különösen a katolikus egyház - között feszültségek is kialakultak. A katolikus egyház nem csak a saját bűn
részességét nem ismerte el a fasizmus alatt történtekben, hanem a ném et nép kollek
tív felelősségének gondolata is teljesen idegen volt tőle. A püspökök éppen ezért ha
marosan tiltakozni kezdtek a megszállóknak a lakossággal szembeni túlkapásai, és főleg a „nácitalanítás", a náci rezsim volt funkcionáriusainak hivatali állásaikból (pl.
az iskolákból) való tömeges eltávolítása ellen. Ebben szövetségesükre találtak XII.
Piusban, aki a német nép védelmében tiltakozott annak kollektív m egbélyegzése el
len, a szövetségeseket a legyőzőitekre is érvényes „term észetjogi" normák tisztelet
ben tartására figyelmeztetve. A püspökök tiltakozásainak jelentős szerepe volt ab
ban, hogy az egész „nácitalanítás" néhány év alatt leállt, és az NSZK-ban - feltéve, hogy egykori nézeteiket nem hangoztatták - az állami élet minden területén jelentős posztokhoz juthattak a volt nácik.
Ebben az egyház megnövekedett önbizalma által m eghatározott légkörben telje
sen magától értetődő volt a politikai katolicizmus újjászerveződése, amely két vona
lon futott. Egyrészt újjászerveződött a régi Centrum, másrészt - evangélikus és kato
likus körök törekvései eredm ényeként - létrejött a ném et keresztények közös, interkonfesszionális pártja, a CDU (Keresztény-Demokrata Unió) és annak önálló arcu
latát m egőrző bajorországi testvérp ártja, a CSU (Keresztényszociális Unió). Az interkonfesszionális párt létrehozását indokolta az, hogy a nácizmus üldözései köze
lebb hozták egymáshoz a két nagy egyházat, de az is, hogy N yugat-N ém etországban a katolikusoknak tehát többé nem kellett egy olyan pártba tömörülniük, amelynek hangsúlyozott célja egy kisebbség védelme volt a protestáns többséggel, és a protes
táns államegyházisággal szemben. A CDU-ban mind meghatározóbbá vált egy volt Centrum-párti politikus, a háború előtt kölni polgármester, Konrad Adenauer sze
mélyisége. Adenauer formálta ki a nyugatnémet kereszténydemokrácia sajátos arcu
latát. Ennek egyik legfontosabb jellemzője külpolitikai koncepciója volt: a három, a nyugati hatalmak által megszállt zóna egyesítése, új, a nyugati hatalm akkal szövet
séges, a hidegháború politikájának elkötelezett német állam létrehozása: szem besze
gülés a szovjetbarát és neutralista törekvésekkel. A régi Centrumtól erősen eltért az új párt helye a német belpolitikai arénában. A Centrum - nevének megfelelően - való
ban a politikai spektrum közepén helyezkedett el. A CDU viszont - mivel 1945 után nem csak a nácizmus, de a régi poroszos-militarista-nacionalista jobboldal is örökre szalonképtelenné vált, sőt a liberális-konzervatív erők is igen nehezen tértek csak magukhoz - az egész német jobboldal gyűjtőmedencéjévé vált. A CDU-nak ezt a jel
legét Adenauer csak nehezen tudta kialakítani, az első években állandó harcban állva az olyan szocialista, vagy „harmadik utat" kereső törekvésekkel, amelyek - mint ez a
CDU első, ahleni programjából is kitűnik - túl kívántak lépni a kapitalizm uson.
Adenauer a baloldali-katolikus törekvésekkel szemben a párthoz csatlakozott evan
gélikus erőkre támaszkodott. Interkonfesszionális jellege miatt a CDU-ban természe
tesen a klerikális befolyás csak jóval áttételesebben juthatott kifejezésre, mint a régi Centrumban. A katolikus egyház vezetői nyíltan nem politizáltak soraiban.
Egy darabig bizonytalan volt, hogy a német katolikusok hajlandóak-e megszokott, régi pártjuk, a Centrum helyett az új kereszténydem okrácia soraiba tömörülni.
Adenauernek a katolikusok megnyerésében nagy segítségére volt Josef Frings kölni bíboros érsek, a német püspöki kar vezetője, aki 1948 júniusában belépett a CDU-ba.
A püspöki kar azonban még 1948 októberében is kénytelen volt a klérus túlságosan Centrum-barát köreivel szemben fellépni. Miután az egyházat Adenauer lényegében megnyerte a maga számára, a Centrum (1948 után) fokozatosan a teljes jelentéktelen
ségbe süllyedt.
Az új Németország másik két jelentős politikai pártja, az evangélikus burzsoáziára támaszkodó FDP (Szabaddemokrata Párt), amely tovább őrizte a régi német liberaliz
mus aufklárista-antiklerikális, „kultúrharcos" hagyományát, valamint az SPD (Szoci
áldemokrata Párt) ellenségesen álltak szemben a triumfalista, rekrisztianizációs egyhá
zi törekvésekkel. Az SPD ekkor még a marxizmust tekintette világnézeti alapnak, és a pápa ez időben elhangzott, a szocializmus minden formáját a kommunizmussal azonosító, és elítélő megnyilatkozásai is az egyház ellen hangolták. Különösen el
mérgesítette a katolikusokkal való viszonyt, amikor K. Schumacher, az SPD vezetője az 1949-es Bundestag-választások előtti kampány során az egyházat az „ötödik m eg
szálló hatalom nak" minősítette. A szociáldemokraták első háború utáni programja, az úgynevezett Dortmundi Akcióprogram változatlanul tartalmazta az 1925-ös prog
ram követeléseit: állam és egyház teljes szétválasztását, valamint a vallás magánszfé
rába való visszaszorítását.
Az oktatás területén a megszálló hatóságok ugyan az oktatás demokratizálására, a nácizmus szellemi gyökereinek teljes kiirtására törekedtek, de nem volt önálló okta
tási koncepciójuk, és a német viszonyok között idegenként mozogtak, hiszen saját országaikban a felekezeti iskola „sajátos" intézménye szinte ismeretlen volt, feleke
zeti iskolák leginkább csak magániskolaként létezhettek. Egyszersmind mindenkép
pen azon voltak, hogy az oktatási reformot a német helyi önkormányzati szervek hajtsák végre. így a német szervek nagyobb önállóságot kaptak az oktatás, mint a politika, vagy a gazdaság területén, és rögtön föléledtek a régi ellentétek - mindenek
előtt a felekezeti iskolaszervezet körül. A CDU keresztény emberképe, és a ráépülő nevelési koncepció állt szemben az FDP és az SPD laicista-humanista, demokratikus értékvilágával, és a Grundschule meghosszabbítására irányuló koncepciójával. A meg
szállók, akiknek a német oktatás reformjának előkészítése céljából meghívott, ameri
kai pedagógusokból álló Zook-bizottság 1946-ban egy hatosztályos elemi iskola, és erre lépcsőzetesen ráépülő (tehát nem külön iskolát képező) felsőbb szintek bevezetését javasolta, időnként persze igen kemény nyomást gyakoroltak a tülnyomórészt a régi rendszer (népiskola majd polgári iskola, reáliskola és gimnázium) restaurálásán fára
dozó helyi kormányokra. Végső soron azonban a reform utóbbiak politikájától függött.
Különösen kiéleződött a helyzet Bajorországban, ahol már az első kormány vissza
állította a felekezeti népiskolát, majd amikor a kultusztárcát 1946-ban A. Hundhammer,
a CSU militáns klerikális szárnyának vezetője vette át, s a bajor hatóságok szem be
szegültek a megszállók valamennyi reformelképzelésével: a tandíjmentességtől kezdve a kilencedik kötelező iskolaév bevezetéséig bezárólag. Ebben széleskörű politikai konszenzusra támaszkodhattak, mert Bajorországban - az egyházak nyomása miatt, és a társadalmi béke kedvéért - a szociáldemokrácia is lemondott az oktatási refor
mokról. Az új bajor alkotmány szigorú formában rögzítette a felekezeti népiskola intézményének sérthetetlenségét, a vegyes népiskolát csak felekezetileg kevert lakos
ságú vidéken, és csak a szülők külön felkérésére engedélyezve. Hundham m er a meg
szállók reformköveteléseire válaszolva 1947 márciusában kifejtette: az oktatás elitista jellege az emberek közötti természetes egyenlőtlenség következménye, am elyet sem miféle iskolareform sem szüntethet meg. Az egységes iskola létrehozása csak szét
rombolná a német iskola századok alatt kialakult, a nácizmus alatt már amúgy is részben lerombolt értékeit. Az amerikaiak végül megunták a bajor kormány örökös halogatását, és közvetlen, határidős utasításokat adtak a tandíjm entesség, és a meg
hosszabbított Grundschule megvalósítására. A bajor miniszterelnök ekkor a ném etor
szági amerikai csapatok parancsnokához fordult, aki - tekintettel a Vatikánra is - engedett. 1948 októberében a megszálló hatóságok deklarálták, hogy nem áll szándé
kukban az új oktatási rendszer Bajorországra való rákényszerítése, egyszersm ind megállapodtak a bajor kormánnyal a tandíjmentesség fokozatos bevezetésében.
Nem járt több sikerrel a franciák beavatkozási kísérlete sem, akik W ürttem bergben támogatták a szociáldemokrata C. Schmidt kormányának az evangélikus egyház ál
tal is támogatott kísérletét a keresztény jellegű, de humanista és szocialista értékeket is közvetíteni hivatott közös iskola bevezetésére. Amikor az amerikaiak - a franciák
kal kötött megállapodásuknak megfelelően - Észak-W ürtemberg korm ányzását át
vették - a Schmidt-kormány kénytelen volt Dél-W ürttembergbe visszavonulni, ahol sokkal érezhetőbb volt a katolikus egyház nyomása, ezért az iskolakísérleteket le kel
lett állítani. Az 1946-os választások a CDU győzelmével végződtek, amely az alkot
mányban rögzítette a népiskola felekezeti jellegét.
Rajna-Pfalzban - itt is a francia megszállók határozott akarata ellenére - 1947-ben az alkotmánnyal összekapcsolt népszavazás útján állította helyre a CDU a felekezeti népiskolát. A hatóságok a franciáknak azt bizonygatták, hogy a közös iskola a po
rosz-protestáns nacionalizmus szülötte, míg a felekezeti népiskola európaiságra, a népek testvériségére, és különösképpen a francia kultúra értékeinek megbecsülésére nevel. A franciákat természetesen nem annyira ez az érvelés, mint inkább a saját ka
tolikus egyházuk és a Vatikán nyomása kényszerítette arra, hogy engedjenek.
Észak-Rajna-W esztfáliában a felekezeti népiskolán kívül - egyedülálló módon - a felekezeti polgári iskola intézményét is garantálta az alkotmány.
A katolikus déli és nyugati területekkel szemben az északi állam okban, ahol az oktatáspolitika élére szociáldemokrata, és a reformpedagógiai m ozgalom hoz tartozó szakemberek kerültek, a negyvenes évek végén erőteljes reformtörekvések érvénye
sültek, m indenekelőtt a Grundschule legalább hat évre való m eghosszabbítására.
Schleswig-Holsteinben, Hamburgban, Brémában, N yugat-Berlinben a korm ányok ilyen jellegű törvényei fel is számolták - ahol még megvolt - a felekezeti iskolát. A későbbiekben ezeket a törvényeket új, CDU-vezette korm ányok m egváltoztatták ugyan, de ez már a népiskola nyilvános jellegén nem változtatott, legfeljebb a hitok
tatásnak az iskolán belüli helyzetét erősítették meg (Nyugat-Berlinben). Alsó-Szá- szországban is reformok kezdődtek, de ezek ekkor még nem tették általánossá a nyil
vános népiskolát. Hessenben - amelynek kormánya egyébként minden vonatkozás
ban elszabotálta az iskolareformot - a már addig is létező közös iskolát népszavazás terjesztette ki 1946-ban az ország egész területére.
Az oktatás régi struktúráinak helyreállítása - ahogyan egy német neveléstörténész jellem ezte, az „elmulasztott újrakezdés" - során természetesen nem csak a vallási érvek kerültek elő, hanem a hagyományos német gimnázium védelmezésére való hivatkozás is. Sokan úgy érezték, a szövetségesek az amerikaihoz hasonló oktatási rendszer bevezetésével az ország szellemi lefegyverzésére törekszenek. De nem ked
vezett a magasabb osztályok művelődési monopóliuma felszámolásának a háború utáni súlyos gazdasági válság sem, valószínűtlen volt ugyanis, hogy a korábbinál nagyobb számú diplomás és érettségizett munkát találhatna.
A klerikális törekvések és a szekularizmus igazi erőpróbáját azonban az NSZK al
kotmányának, az Alaptörvénynek (Grundgesetz) az ország ideiglenes törvényhozó tes
tületében, az úgynevezett Parlamenti Tanácsban lezajlott vitája jelentette. A katolikus egyház különösen két pontra helyezett nagy súlyt: a birodalmi konkordátum érvé
nyességére (ami azért volt problematikus, mert nem volt sem az világos, mennyire lehet egy demokratikus legitimáció nélküli, totalitárius kormány által megkötött szer
ződést érvényesnek tekinteni, sem pedig az, hogy mennyiben „jogutóda" az NSZK a náci Németországnak), valamint az Elternrecht-re, a szülők jogának arra, hogy gyer
meküket felekezetűknek megfelelő iskolába járassák, az alkotmányban való rögzíté
se. Ám a Parlamenti Tanács erőviszonyai nem tették lehetővé az egyházi követelések végrehajtását. Nem csak azért nem, mert a CDU nem volt abszolút többségben, de azért sem, mert a CDU soraiban is uralkodott bizonyos mértékű megosztottság. Ha
marosan kiderült, hogy míg a konkordátum kérdésében lehetőség van kom pro
misszumra, addig az Elternrecht alkotmányos rögzítéséről a szociáldemokraták és a szabaddemokraták hallani sem akarnak. Az egyház hisztérikus kampányba kezdett:
1948 decemberében Keller münsteri püspök egyenesen azzal fenyegetőzött, hogy az Elternrecht-nek az alkotmányból való kihagyása esetén az egyház a katolikusokat az alkotmány elutasítására fogja felhívni. Adenauer Fringshez és a püspökökhöz írt le
velében hangsúlyozta: az alkotmány elutasításának felelősségét senki sem vállalhatja magára, az új Németország konszolidálása olyan elsőrendű szükségszerűség, amely m iatt a CDU-nak, bár mindent megtett az egyházi követelések teljesítése érdekében, engednie kellett az Elternrecht kérdésében.
Végül az Alaptörvény mégis számos pozitívumot tartalmazott az egyházak szem
pontjából: bevezetőjében Istenre hivatkozik (nem pusztán a népszuverenitásra), rész
ben átveszi a jogi normák katolikus ihletésű természetjogi felfogását, lényegében át
veszi az egyházak helyzetének a weimari alkotmányban megfogalmazott rendezé
sét, az egyházak közjogi testületi státusával és ebből fakadó kiváltságaival együtt, minden iskolában szavatolja a (fakultatív) hitoktatást, védelmezi a család és a házas
ság intézm ényeit, és impliciten elismeri a konkordátumok (köztük a birodalmi kon
kordátum) érvényességét is. Ám fájó pontot jelentett az egyháznak az Elternrecht ki
m aradásán kívül az úgynevezett brémai klauzula, amely úgy rendelkezik, hogy az állam és egyház között fennálló szerződések érvényben maradnak, hacsak a már el
fogadott tartományi alkotmányok másként nem rendelkeznek. Ezt a m egszorítást azért hívják brémai klauzulának, mert az Alaptörvény elfogadásakor Bréma már élet
be léptette a saját, több ponton a konkordátum rendelkezéseivel ellentétes alkotm á
nyát, a szövetségi állam tehát a klauzulával biztosította, hogy nem kívánja a szövet
ségi alkotmánynak a konkordátummal kapcsolatos álláspontját az egyes államokra rákényszeríteni. Egyébként más német tartományi alkotmányok - a brém aival ellen
tétben - nem szekuláris, hanem klerikális irányban „mentek túl" az Alaptörvényen, fokozottan hangsúlyozták Istennek, mint minden jog (így az alkotmány) végső legiti- málójának szerepét, valam int több közülük tartalmazta az Alaptörvényből kihagyott Elternrecht-e t is.
Ha az Alaptörvény-vitában a katolikus egyház határozatlansággal is vádolta a CDU-t, az 1949-es Bundestag-választásokon már ismét teljes erővel mellé állt. „Kato
likusok válasszatok katolikust! Szavazzatok a CDU-ra!" - állt a katolikus egyesületek vá
lasztási röplapjain, a püspökök pásztorlevele pedig, bár név szerint pártot nem emlí
tett, a leghatározottabban a keresztény politikusok melletti állásfoglalásra buzdította a szavazókat, ezen felül külön megemlítette és kárhoztatta Schumacher már idézett kijelentését az egyházról. Az egyház fellépése döntően hozzájárult az uniópártok győ
zelméhez.
Az 1949-es Bundestag-választásokkal, az uniópártok és az FDP koalíciós kormány
zásának létrejöttével megkezdődött az NSZK-ban az úgynevezett Adenauer-éra, a katolikus-demokrata kormányzásnak a nagy kancellár egyénisége és politikája által meghatározott korszaka. Első ízben álltak keresztény, sőt katolikus politikusok és párt a német állam élén. Ebben az időszakban teremtődtek meg állam és egyházak együttélésének azok az alapjai, amelyek az NSZK-ban máig meghatározóak. Ezt az állapotot, amelyet az egyházjog a staatliche Kirchenhoheit-tői, de az állam és az egyház szétválasztásától is megkülönböztetve, állam és egyház koordinációjaként határoz meg, az jellemzi, hogy nincs ugyan államegyház, sem pedig a nemkeresztényekkel vagy a nemhívőkkel szembeni bármiféle jogi diszkrimináció, de az állam a keresz
tény egyházakkal szemben mégsem nevezhető semlegesnek. Az állam a keresztény egyházakat a társadalmi élet fontos, pozitív, irányadó tényezőinek ismeri el, támo
gatja tevékenységüket, és elismeri a keresztény erkölcsiség és kultúra értékeink tár
sadalomintegráló szerepét. Világosan megmutatkozik ez abban, ahogyan az NSZK az egyházi adó, illetve a hitoktatás helyzetét rendezi. A hitoktatás minden iskolában rendes tantárgy, amely nem kötelező, de aki nem akar részt venni rajta, annak ki kell jelentkeznie róla (14 éves korig a szülők döntenek). Ugyanígy az állam szedi be min
den egyháztagtól (tehát minden megkeresztelt személytől) az egyházi adót, sőt, a munkaadók is levonják azt alkalmazottaik béréből. Annak, aki nem kíván egyházi adót fizetni, külön nyilatkozattal ki kell lépnie abból az egyházból, amelyhez tarto
zik. (Ez sokszor, a keresztény lakóhelyi, illetve munkahelyi környezet nyomása miatt nehezen vállalható döntés.) Az állam tehát a kereszténységet tekinti norm álisnak, a hitetlenséget pedig - mindenképpen tiszteletben tartandó - devianciának.
A keresztény erkölcs és kultúra (de semmi esetre sem a keresztény teológiai taní
tás!) eme döntő társadalmi szerepének elismerése, amelyet nemcsak a militáns hitet
lenek, hanem a mélyhitű keresztények is meglehetős ellenszenvvel, mint egyfajta li
m onádé-kereszténységet" kezelnek, több különböző tényező m iatt épülhetett ki
Adenauer NSZK-jában. A legfontosabb ezek közül az volt, hogy csak a keresztény
ség, a „keresztény N y u g a tih o z tartozás tudata körül kovácsolódhatott ki az az új nem zeti-állami identitás, amelynek két legfontosabb jegye - az adott világpolitikai helyzetben - egyrészt az NDK-ban folyó „szocialista építés", másrészt a náci múlt határozott elutasítása kellett hogy legyen. Az érvelés egy másik fontos tényezője az egyházak karitatív szerepe: az általuk (bár állami támogatás segítségével) fenntartott szociális intézmények, kórházak, óvodák, ifjúsági létesítmények hálózata. Az NSZK polgárainak többsége - akik tisztában vannak azzal, hogy amennyiben ezt a hálóza
tot az állam venné át, ez rontana hatékonyságán - nagyra tartja az egyházak eme tevékenységét, akár hívőkről, akár nem hívőkről legyen szó.
Habár az Adenauer-érában a kereszténység nagy hangsúlyt kapott a katolikus egy
ház pedig az irányítása alatt álló társadalmi szervezetekkel együtt feltétlenül támo
gatta a CDU-t (különösen a választásoknál), az állam és az egyházak viszonya távol
gatta a CDU-t (különösen a választásoknál), az állam és az egyházak viszonya távol