A választásoknak két nagy vesztese van: az MDF, amely az 1990-ben megszerzett első helyéről a harmadikra csúszott vissza, és a Fidesz, amely egy éve még a győzelemben bizakodhatott, s most a hatodik helyen végzett. A vereség okai minden bizonnyal külön
bözők — mi most az MDF-fel történtek magyarázatára teszünk kísérletet.
Nézzük előbb a számokat. Az MDF négy éve az első fordulóban 1 186 677, a második
ban 1 416 472 szavazatot kapott. Most az első fordulóban 632 565-öt. Híveinek a száma nagyjából a felére csökkent. 1990-ben a 20 választókerületből 16-ban az első, 4-ben a má
sodik helyen, 1994-ben 13-ban a harmadik, 5-ben a negyedik, 2-ben az ötödik helyen végzett. Támogatottsága regionálisan némileg kiegyenlítettebb lett. Akkor a két szélső érték 38,49 (Csongrád) és 16,38 (Somogy) százaléka volt, most 14,96 (Budapest) és 8,64 (Komárom) százalék között mozog. A többi területi választókörzetben az eredménye 9 és 13 százalék között van.
Az MDF kétségtelenül súlyos, de nem katasztrofális vereséget szenvedett. Változat
lanul az egyik legerősebb párt, amely az ország egész területén számottevő, s úgy látszik, bázisa szilárd, nagyobb, mint 1990-ben az MSZP-é volt.
Az egyéni jelöltekre leadott szavazatok további következtetésekre is lehetőséget ad
nak. Minden irónia nélkül fogalmazhatok úgy is, hogy az MDF az egyik legurbánusabb és leginkább értelmiségi párt: az 1990-es eredményt megközelítő, 20 százalék feletti ered
ményt elérő 8 képviselőjelöltje közül 7 Budapest belső kerületeiben ( a „Nagykörúton belül”) indult el a választásokon. De a közvéleménykutatások is azt mutatják, hogy az erősen értelmiségi indíttatású kritika ellenére leginkább értelmiségi bázisát sikerült megőriznie. Szavazótáborán belül a diplomások aránya 20 százalék, ami magasan megha
ladja — az SZDSZ kivételével — a többi pártban képviselt arányt.
E tények egyrészről azt mutatják, hogy az MDF nem vált „Mucsa” pártjává, nem sza
kadtak meg kapcsolatai az ország egyetlen régiójával, s az értelmiséggel sem. Másrészről viszont lehetőséget kínálnak a vereség okainak a megszokottól eltérő magyarázatára.
Azt már korábban is tudtuk, hogy szilárd választói táborok nem alakultak még ki Ma
gyarországon. Most az is bebizonyosodott, hogy 1990 és 1994 között éppen a három leg
nagyobb párt szavazói változtatták meg leginkább pártpolitikai álláspontjukat. Az MSZP megháromszorozta támogatóinak a számát, az MDF elveszítette a felét. De a pártot cserélők száma ennél minden bizonnyal nagyobb volt, hiszen mind az SZDSZ, mind az MDF táborában nagy átrendeződés történt. Az FKGP és a KDNP szavazóköre változott még a legkevésbé, ami nem meglepő, hiszen esetükben olyan réteg-, illetve világnézeti pártról van szó, amely nem tudott kitörni rétege, világnézete (és egy generáció) gettójából.
E két párt — valamint a generációs kötöttséget túllépni nem tudó Fidesz — azonban a szavazó polgároknak csak mintegy negyedrészét vonzotta és vonzza magához. 1990-ben 27, 1994-ben 23-24 százalékát. Ha hozzájuk számoljuk az MDF mellett kitartó 12 száza
lékot, valamint azokat, akik az elmúlt négy évben szilárdan álltak a másik két párt mögött, e három parlamenti párt elkötelezett híveinek a számát sem becsülhetjük 30 százaléknál sokkal magasabbra. Azt hiszem, joggal feltételezhetjük, hogy a választásokon részt vevő polgárok legalább 40 százaléka elsősorban szituációhoz kötötten szavazott.
Az MDF vereségének döntő okát e csoport véleményének a megváltozásában kell
keresnünk. Az ő döntésüket minden bizonnyal nem ideológiai-világnézeti motívumok, nem a kormányzati stílussal szemben táplált ellenérzések, nem a szimbolikus szférában zajló hadakozások, a „kultúrharc,” a „médiumháború” eseményei határozták meg elsősor
ban, hanem az, hogy a vezető kormánypárt tevékenységét rossznak, mert eredménytelen
nek ítélték meg. Feltevésem szerint ez bizonyult döntőnek, hisz nem ellensúlyozhatta — mert ebben a csoportban ki sem alakult — a párthűség, az ideológiai-világnézeti elkötelezettség, a politikusokhoz fűződő bizalom.
Mi volt a fő oka annak, hogy oly sokan ítélték sikertelennek, sőt károsnak az MDF által vezetett kormány tevékenységét? Feltehetően van igazságuk azoknak is, akik a körülményekben, s azoknak is, akik a kormányzásban találják meg a magyarázatot.
Azt hiszem, több egyszerű mentségkeresésnél a párt vezetőinek a rendszerváltás ne
hézségeire való hivatkozása. A rendszerváltást végrehajtó politikai erők mindenhol szét- forgácsolódtak; hogy néhány személyiség (mint pl. Milosevic vagy Iliescu) kulcspozí
cióban maradt, aligha meggyőző ellenbizonyíték. Elmondható tehát, hogy a vereség mint
egy be volt programozva. De az elemzésben itt megállni az MDF-től a lehető legnagyobb ostobaság — a tapasztalatokból való okulás elmulasztása és egyben jövendő esélyeinek az elpackázása — volna. Ha mást nem is, a vereség arányát, a párt, illetve a kormány poli
tikájában rejlő okok is magyarázzák.
A legsúlyosabb hiba talán az volt, hogy nem vették észre vagy nem tudták feldolgozni azt a tényt, hogy jelenleg e térségnek éppen legnagyobb reményeket keltő országaiban egy kormány népszerűségének csökkenését semmiféle ideológiai offenzívával megállítani nem lehet. Alapulhat az nemzeti, keresztény „európai”, konzervatív vagy liberális értékeken, a polgárok zömének praktikus megfontolásokon alapuló ítéleteit nem változ
tatják meg, csak felidegesítik őket. A választópolgárok igen jelentős része ugyanis nem kötődik ideológiákhoz, és kevés affinitást mutat az értékelvű megközelítések iránt. A versengő ideológiákból legfeljebb a létező állapotok védelméhez vagy kritikájához szemelgetnek érveket, választanak értelmezési kereteket, és csak ebben a formában használják. Cselekvési motívumként, megtartóerőként csak korlátozott körben hatnak.
Azok körében, akiket nem kell megnyerni, akik életre-halálra elkötelezettek. E csoportok viszont kisebbséget alkotnak, s többséggé — normális állapotokat feltételezve — nem is válnak soha.
Igaz, ennek következtében a kormány mozgástere igen szűk, vagy képes gyors és kézzelfogható eredményeket felmutatni, vagy megbukik a választásokon. Nagy a csábítás az ideológiai offenzívára, ami viszont elzárja az utat a praktikus megfontolások elől. Ez történt az MDF-fel is: a vereség mérséklésére alkalmas eszközöket sem találta meg.
A méltányosság — de persze a józan ész is — megköveteli, hogy ne azt vessük a szemére, amiről nem tehet. A választók jelentős része alighanem a csoda elmaradásáért büntette; ennek kivédésére nem is lehetett volna eszköze. Ám saját korlátái is hozzájárul
tak vereségéhez: a párt „kemény magját” jellemző gondolkodásmód, társadalmi szem
lélet, egy értelmiségi-szubkultúra értékrendjéhez, előítéleteihez való erőteljes, olykor el
vakult ragaszkodás stb. — egyszóval a dogmákba való bezárkózás.
Az ortodoxia megtartóereje igen nagy lehet. Ám egy kormányzó erő számára nélkülözhetetlen valóságlátást, a sikeres cselekvési lehetőségek megtalálását erősen kor
látozza. Az MDF-nek nem sikerült a zömében öröklött, de részben maga által, részben el
lenfelei által megalkotott csapdákból kivergődnie, noha alkalmanként többen maguk is érzékelték létüket. Ma már aligha vitatható, hogy például a „médiumháborúban” a vezérkar kifejezetten önsorsrontóan cselekedett. A módszer, amivel a kitörést megkísérelte, rosszabb helyzetet teremtett számára, mint amiben korábban volt.
A példákat szaporíthatnánk, igaz, alighanem mindig találnánk mentségeket is. Hisz a politika nem pusztán logika, több racionalitás létezik egymás mellett, s mindegyik korlá
tozott. A megismerés legfontosabb eszköze a próbálkozás — senki nem gondolhatja azt, hogy a döntések minden következményét előre láthatja. A korrekció lehetősége is be
határolt, hiszen egyetlen párton belül — demokratikus struktúrát feltételezve — több szándék, több akarat, több erőcsoport tevékenykedik.
Nos, az MDF ebben a tekintetben belsőleg valóban „demokratikus”, de fogal
mazhatunk úgy is, erőteljesen megosztott volt. Antall erőfeszítései nem voltak elégsége
sek, néhány ponton talán irányt is tévesztettek, a Lezsákkal együtt — vagy által — létre
hozott kompromisszum pedig a problémáknak csak kisebbik részét oldotta meg. Annak az árán, hogy újakat teremtett.
Magyarázatot ebben az esetben is találhatunk — senki ne higgye, hogy létezett volna könnyű megoldás. Az MSZP-nek sem sikerült megoldania a Hajdú-ügyet, holott aligha
nem könnyebben rendezhető lett volna, mint az MDF-ben a Csurka-probléma. De hát egy kormányzó pártnak mindig nagyobb árat kell fizetnie tévedéseiért, tehetetlenségéért, mint egy ellenzékinek. Korrekciós képessége viszont csekélyebb, a struktúrák erősebben kötik.
Egy hosszú távú stratégiában gondolkodó pártnak tehát nemcsak veszteséget jelent, ha a választói akarat kormányzó pártból ellenzéki párttá teszi. A vereségből előnye szár
mazhat: esélyt kap a megújulásra.
Ha az MDF képes lesz a megszerzett tapasztalatokat feldolgozni, ha képes lesz a szituá
ciónak megfelelő következtetésekre jutni, ismét az ország meghatározó ereje lehet. Az ar
roganciát, a klientúra építését, a szociális érzéketlenséget s hasonló bűnöket — még ha tényleg elkövették volna is — a választópolgárok zöme elfelejti. Tapasztalhattuk, többet is megbocsátott az elmúlt négy év alatt. A feltehetően létrejövő szociálliberális koalí
ciótól, a „balközéptől” „jobbra” — tekintsük most értelmesnek a kategóriákat — igazi versenytársa legfeljebb a Fidesz lehet.
De azt hiszem, az MDF pozíciói jobbak. Neki csak egy feladatot kell megoldania.
Szilárd bázisának zömét megtartva alkalmassá kell tennie magát arra, hogy a pártkötődésekkel nem rendelkező mintegy kétmillió választópolgárból legalább egymil
liót maga mellé állítson. De ehhez el kell kerülnie az ellenzéki pártokra leselkedő csapdát:
nem szabad egy zárt ideológiába, az ortodoxiába menekülnie, nem szabad a radikális,
„bajkeverő” ellenzékiség vonzását elfogadnia, nem szabad olyan utat választania, ami egy értelmiségi- vagy/és egy generációs karanténba vezet. Nem az értékeit kell feladnia. De vallott értékeit úgy kell képviselnie, olyan személyeket kell felvonultatnia, olyan hangot kell találnia, ami nemcsak híveit tartja meg, de a pártot alkalmassá teszi arra, hogy az el nem kötelezett emberek százezrei vágyaikat beleláthassák.
Sikerét — saját hibáin túl — csak ellenfeleinek eredményes kormányzása akadályoz
hatja meg. De a nemzetének valóban elkötelezett párt esetében ez sem lehet kudarc.
Schlett István Magyar Hírlap, 1994. május 19.