Az MDF tiszta ajtaja
A demokrácia elleni nyílt, agresszív, frontális támadást hosszas orvlövész- előkészítés után nem a centrum és a kormány erői kezdték, hanem azok a politikai erők, amelyek Csurka István körül gyülekeztek — állapította meg Antall József mi
niszterelnök, az MDF elnöke annak kapcsán, hogy a Magyar Fórum hetilapban nyílt támadás érte személyét, és az általa képviselt politikát. A miniszterelnök lapunknak adott interjújában kitért az MDF ma kezdődő országos gyűlése előtt álló kihívásokra is.
— Miniszterelnök Úr! Gyakorlatilag Magyarország az egyetlen stabil állama Kelet- Európának. Csurka István keddi sajtótájékoztatóján azonban úgy fogalmazott, hogy a sta
bilitást nem szabad túlértékelni. Szerinte Magyarországon soha nem volt olyan tényező, amely veszélyeztette volna a stabilitást, ezért e cél érdekében nem szabad sorozatos en
gedményeket tenni. Ezekkel szemben az MDF programja, amelyet Távlatok címmel tettek most közzé, nagyon világosan és nagyon határozottan kiemeli a stabilitás fontosságát, j e lentőségét. Mi a véleménye erről?
— A stabilitás alapkérdése a magyar politikának. Ellenzéki időszakunkban, tehát kor
mányra kerülésünk előtt számtalan banki vezetővel, kormánypolitikussal történt találkozásom alkalmával tapasztalhattam, hogy a stabilitást emelték mindenek fölé. 1990.
április végén, amikor Magyarországot pénzügyi összeomlás fenyegette, amikor Brady amerikai pénzügyminiszterhez levelet kellett írnunk Németh Miklóssal, és amikor a hét vezető ipari ország bankárai itt voltak a Nemzeti Bankban, azokat sem az érdekelte, hogy a napi árfolyam hogyan alakul, hanem hogy meg tudjuk-e teremteni kormányra kerülésünk után az ország stabilitását, mert ez a feltétele a befektetéseknek. Magyarorszá
got tehát stabil országként tudták és tudják csak elfogadni. Ez nem azt jelenti, hogy a sta
bilitás jelei vagy bizonyos vonatkozásai ne mutatkoznának más országokban, de azért nem mindegy, hogy Magyarország az egyetlen az egész térségben, a Baltikumtól le egészen Bulgáriáig, ahol ugyanaz a miniszterelnök van 1990 óta. Azóta egyes országok
ban négy-öt kollégámmal találkozhattam az elmúlt időszakban. Tehát a stabilitás igenis kulcskérdés. Csurka Istvánnak azon visszaemlékezései, hogy stabilitás lett volna, naiv megállapítások. Nem tudom, ő hol volt, mert én 1988. június 16-án sem a Batthyány örök
mécsesnél, sem a Vörösmarty téren nem azt tapasztaltam, sőt október 23-án sem, hogy a stabilitás minden jele mutatkoznék. A tüntetéseknél, amelyeknek szintén résztvevője voltam, mint valamennyinek, az erdélyi falurombolás és a bősi-nagymarosi tüntetésnél valóban megállapodás volt már az ellenzék és a kormányzat között, hogy csak akkor avatkoznak be, ha rendbontásra kerül sor, de a rend fenntartását mi biztosítottuk, ellenzéki szervezetek.
Politikai és taktikai átgondolás volt, mi az a két téma, amire ki lehet úgy vinni százezreket, hogy a rend ne kerüljön veszélybe. Ez is jelzi, hogy micsoda politikai
tévedést tartalmaz Csurka István megállapítása a stabilitás belső vonatkozását illetően.
Éppen ezért a stabilitás 1989-es elnökké választásomtól kezdve az egyik alapkérdés volt.
Százezres nagyságrendű szovjet hadsereg tartózkodott Magyarországon, hatvanezer felfegyverzett munkásőr, és nem kívánom sorolni a rendőrségtől a hadseregig azokat az erőket, akiket nekünk legalábbis semlegesíteni, de részben megnyerni kellett ahhoz, hogy a hatalom békés átadására kerüljön sor. Tehát igenis veszély fenyegette a stabilitást.
Tény, hogy Magyarországon a Kádár-rendszer 22 milliárd dolláros adósság felvételével nemcsak saját maga részére tette lehetővé a politikai stabilizálódást, hanem az egész ma
gyar lakosság részesedett ebből, hiszen Magyarország többet fogyasztott, mint amit ter
melt, és amit értékesíteni tudott volna. Ezt a ’70-es évektől kezdve világosan lehetett látni.
Ezt a magyar lakosságnak kell sajnos megfizetni, ezt az örökséget hagyták reánk. Lehet, hogy nem érdem, de talán mégsem mellékes megjegyezni, hogy a nettó adósságál
lományunk több milliárddal csökkent a kormányzásunk alatt, és az sem, hogy az ország valutatartalékai azóta legalább meghatszorozódtak-hétszereződtek. Ha ez nem számít sta
bilitásnak, akkor nem tudom, miről beszélhet egyáltalán Csurka István. Én változatlanul a stabilitást tekintem kulcskérdésnek, mert még soha nem találkoztam olyan nyugati felelős államférfivel, ellenzékben vagy kormányon, aki ne a politikai stabilitást jelölte volna meg akármilyen kölcsön, akármilyen befektetés feltételének. Nem mindegy az országnak, hogy mintegy a fele idejött a térség befektetéseinek, és talán az sem, hogy kormányzá
sunk időszaka alatt, háromszázezer új munkahely keletkezett, ami elképzelhetetlen stabi
litás nélkül.
A stabilitás változatlan kulcsszó, és aki ezt veszélyezteti, az az országot és a nemzetet veszélyezteti belpolitikáiig, gazdaságilag, s nyugodtan mondhatom, külpolitikailag, hiszen Magyarország kis ország, körülöttünk háború dúl, és csak egy stabil ország marad
hat itt fenn. Aki szereti a történelmi képeket, annak elég, ha Mohácsra utalok. 1526 és 1541 előtt a török sem akarta elhinni, hogy ez az ország már olyan állapotban van, amit könnyű prédává lehet tenni. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt Mátyás országáról. Ma
gunk nem tudtuk stabillá tenni 1526 után az országot, és ezért következett be a másfél évszázados török megszállás. Aki tehát nem látja, hogy mit jelent egy ország stabilitása nemzetközi és belpolitikai szempontból, az legjobb, ha kiszáll a csónakból.
— Pártelnökké iktatásakor 1989 októberében tartott beszédében három veszélytől óvta a magyar politikát: az opportunizmustól, a doktrinerségtöl és a kocsmapolitikától. Ma hogyan látja ezt a három veszélyt?
— Mind a hármat látom, és őszintén sajnálom, hogy jó jósnak bizonyultam. Mind a három veszélyt lehet látni akár az országban, akár pedig a saját pártomban vagy más pár
tokban. Úgy fogalmaztam, hogy a gyávaság az első, amelyik nem tud bátran fellépni akkor, amikor szükséges. És ez a megalkuvás vezethet el az opportunizmushoz. Nem hi
szem, hogy egy olyan kormány élén és egy olyan pártban, amelyik elérte a szovjet csapa
tok kivonulását az akkor még fennálló szovjet fenyegetés ellenére, erről lehetne beszélni.
Elsőnek mutattunk rá a jugoszláviai térség veszélyeire. A legsúlyosabb helyzetben, a szovjet puccs idején tartott magatartásunk tette lehetővé a megkülönböztetett bánásmódot orosz és ukrán részről. így tudtuk megteremteni azt a külpolitikát, amelyik képes kiegyen
líteni azokat a nacionalista és elfogult politikai törekvéseket, amelyek esetleg egyes szom
szédainknál jelentkeznek. Azzal, hogy ezeket kezelhetővé tettük, velünk szemben nem
jöhetett létre valamiféle érdekszövetség, és olyan kapcsolatrendszert teremtettünk meg, ami valóban az ország biztonságát szolgálja. Aki ezt végigcsinálta, az aligha vádolható az
zal, hogy gyáva lenne.
De nagyon sok olyan megnyilvánulást tapasztalok, amely gyávaságot jelez. A kompro
misszum nem gyávaság, mert az a lehetséges és jó célkitűzések közötti ésszerű megál
lapodást jelenti. Éppen ezért, aki sunyi módon, kétszínűén úgy próbálja beállítani, mintha akár egyik vagy másik kompromisszum, akár az 1989. szeptember 18-i megállapodás, ha úgy tetszik, a paktum az állampárttal egy ilyen lépés lett volna, úgy az SZDSZ-szel kötött megállapodás 1990-ben, óriásit téved.
Az előbbi olyan korrekt megállapodás volt, amely az MSZMP feloszlatását ered
ményezte. Ha nem így történik, ha nem érjük el, hogy az MSZP új pártként alakuljon meg, a tehetetlenségi nyomaték folytán ma is lenne legalább négyszázezer MSZMP-párttag, hiszen az emberek nem lépkednek könnyen ki egyik pártból a másikba.
Nem véletlen, hogy nem alkalmazott vétót sem az SZDSZ, sem a Fidesz ezzel szem
ben. Ők is tudták, hogy ez célszerű és hogy ezt valakinek végre kell hajtani.
Az SZDSZ-szel kötött megállapodást gúnyolják a másik paktumnak, amiről egyébként értesítettük mind a koalíciós partnereinket, mind az ellenzéket akkor, még az éjszaka folyamán, és amelyiket az MDF elnöksége, választmánya, képviselő frakciója jóváha
gyott, és úgy került sor ennek a törvényhozásban való érvényesítésére a parlament összeülésekor. Ez egy olyan fontos politikai megállapodás volt, amit ma azok támadnak, akik akkor megszavazták.
Ez tette ugyanis lehetővé a kormányzást. Tessék megnézni, hogy a kétharmados törvények hogyan mennek át ma a parlamentben És tessék elgondolni, hogy mi volna, ha kétharmados lenne a költségvetéstől kezdve minden alapvető döntés.
íme, ismét a sokat emlegetett stabilitás, mert ezt és a kormányzóképességet fenyegette veszély, ha nem tudtunk volna megállapodni ebben a kétharmados törvényben.
Világos volt, hogy az MSZP és a Fidesz nem hajlott rá akkor, mert mindkettő egyaránt úgy képzelte, hogy ha az SZDSZ-szel nem tudunk megállapodni legalább az alapokat il
letően, akkor ők, mint két kis párt, adják a kétharmados többséghez azt a szükséges ese
tenkénti támogatást, ami azt idézte volna elő, hogy a farok csóválta volna a kutyát, és nem fordítva. Ők ezért ellenezték.
Természetesen belpolitikai törekvése volt a Fidesznek, hogy belehajtson bennünket egy nagykoalícióba az SZDSZ-szel, hiszen akkor az SZDSZ is megkopik a kormányzás
ban, s nekik lett volna idejük a felnövésre. Tehát ez is egy lehetséges megfontolás volt.
Míg az SZDSZ szívesen vette volna, ha a Fidesz jön be a kormányba, és ő kompromit
tálódik.
Ezek azonban olyan elképzelések voltak, amik nem váltak valóssággá, mert következetesen vallottam 1989 nyarától, hogy létre kell hozni azt a nemzeti centrumot, azt a középpárti összefogást, amely végül a koalícióban megnyilvánult.
Itt e pontnál hadd szóljak még egyszer a gyávaság és opportunizmus, a paktum és egye
bek kérdéséről, mert újabban ez is felmerül Csurka István frazeológiájában éppúgy, mint másokéban. Természetesen minden kompromisszumnak ára van. Az 1867-es kiegyezés így elkerülhetetlen kompromisszum volt az én történészi megítélésem szerint. Azon per
sze szabad vitatkozni, hogy a kompromisszumból lehetett volna-e később többet kihozni.
Tisza Kálmán korszakának kellett volna-e következni, vagy lett volna-e egy más út. Ez egy történeti vitakérdés. De az aligha lehet vita tárgya, hogy ’67-ben volt-e más utunk, mint a kiegyezés. Ha a kiegyezés történelmi szükségszerűség.
Ha a Magyar Demokrata Fórumnak a jelen választójogi törvény alapján nem sikerült abszolút többséget szerezni, csak koalíciós partnereivel együtt, akkor ennek megvannak a korlátái.
Ne állítsa be senki most úgy, mintha kompromisszumok nélkül lehetett volna stabil kormányzást teremteni. Kijelenthetem, hogy soha, semmiféle olyan megállapodást nem kötöttünk — mondja ezt a saját pártunkon vagy koalíción belüli bármilyen ellenséges vagy gyanúsítgató hang ami nincsen leírva és amit nem tettünk közzé. Senki nem hi
vatkozhat arra, hogy itt valami rejtett megállapodás történt volna. Akár kommunista hat
alom-átmentésről, akár valamiféle intézkedések elmaradásáról esik szó.
Tölgyessy Péter jelentette ki elsőnek még az önkormányzati választások előtt, hogy mindaz, ami kimaradt az Alkotmányból és a törvényes rendezésből, arról nincs mit beszélni. Én is egyetértek vele. Ugyanígy áll ez a másik oldallal kötött 1989. szeptember 18-i megállapodásra is: ami nincs benne, s ami nem volt benne, vagy ami nem öltött törvényes formát, az nem létezik. Arról kár beszélni, rejtett szellemek talán csak az afrikai őserdők egyes fáiban vannak, de nem a modern parlamenti pártokban.
— Mi a helyzet a modern doktrinerséggel?
— A doktrinerség a politikának egy olyan rákfenéje, ami sajnos nagyon gyakran értékes politikusokra, elsősorban írókra, vezető értelmiségiekre szokott jellemző lenni, akiknek bizonyos eszmei elkötelezettségük olyan méretű, hogy elszakadnak a valóságos politikától. Ez jellegzetesen értelmiségi magatartásforma. Általában kevés a kövér dok
triner, inkább soványak szoktak lenni. Isten mentse meg a világot az olyan típusú em
berektől, akik csak merev doktrínákban látják a politikát.
A jó értelemben vett doktrinereknél is előfordul, hogy jó gondolataikat nem akkor mondják el, amikor azt éppen el kell mondani, és nem olyan formában, ahogyan azt kéne.
Akkor követelnek olyan dolgokat, amikor azt éppen nem lehet keresztülvinni, de nem jut eszükbe akkor, amikor az elérhető lenne. Ez a fajta doktrinerség felismerhető a magyar politikában. Sajnos a közelmúlt vitáiban is megnyilvánult nemegyszer a doktrinerség.
— Mennyire veszélyes ma a kocsmapolitika?
— Ennek a handabandázó politikai betegségnek van egy érdekes sajátossága, amikor alig várja az illető, aki javában handabandázik, hogy valaki végre lefogja, mert attól fél, hogyha nem fogják le, akkor mégiscsak bele kell neki keveredni a verekedésbe, ami per
sze kockázatos.
Van ennek egy ártatlan változata is, hiszen különféle okokból sok ember tölt el időt a kocsmákban a szó valódi értelmében, ahol jó tér nyílik a kocsmapolitikára. Ám aki kocs- mapolitikát folytat a nagypolitikában, és ezt az írástudók felelőssége ellen vétve teszi, az elköveti azt, amit Julién Benda az írástudók árulásának nevez. A kocsmapolitikát írás
tudótól megbocsátani nem lehet, én ezt egyenesen az értelmiségi lét és az értelmiségi etika alapvető elárulásának tekintem.
Ehhez szeretném azt is hozzáfűzni, hogy a politika veszélyei között legalább ilyen erős az az öncélú karrierizmus, amire nagyon kell ügyelnünk, mert ez a korrupcióhoz vezet.
Egy átalakuló országban a korrupció veszélye igen nagy. Emberek hirtelen nagyon sok
pénz közelébe kerülnek. Nagy erkölcsi ostorozok — régiek és újak — könnyen képesek megváltoztatni erről alkotott véleményüket, amikor saját magukról van szó, és könnyen találnak utakat ahhoz, hogy illetéktelen pénzügyi manőverekkel tudjanak előtérbe kerülni.
Úgy hiszem, hogy ez is hozzátartozik ahhoz, amit a magyar politika fő veszélyei közé be kell sorolni, ha teljesebb leltárt kívánunk készíteni.
— Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami azt hiszem, hogy a legkényesebb és a legfájdal
masabb. Ahhoz a belső válsághoz, amelyet a Magyar Fórum vezércikke meglehetős szóki
mondással napvilágra hozott. Ha ironizálni akarnék, akkor azt mondhatnám, hogy az Ön centrumpolitikájának nincs ékesebb bizonyítéka, mint az, hogy míg az ellenzék azzal vá
dolja a kormányt, hogy agresszív módon hatalomra tör, az MDF radikálisai erőtlen
séggel, sikertelenséggel, sőt szálláscsinálással vádolják. Ön szerint milyen okok ered
ményezték ezt a válságot?
— Egy német politikus mondta a múlt században: mindig megijedek, ha ellenségeim dicsérnek, hogy valami hülyeséget csináltam. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy aránylag kevés dicséretet kaptam, így nem kell különösebben aggódnom magam mi
att. Mind az ellenzék, sőt az ellenfél oldaláról, mind pedig a Magyar Demokrata Fórum egy része felől, mind elég hosszú ideje a koalíción belülről is érkeznek olyan hangok, amelyek élesen támadnak. Ebből valóban arra gondolok, hogy nem helytelen az az út, amin járunk. Persze azért még nem folytatunk kádári „kétfrontos harcot”, mint ahogy a koptató szándékú politikai sajtó megjegyzéseiben egyszerre élvezhetem a történelmi ha
sonlatokból a válogatott képtelenségeket: Károlyi Mihálytól Bethlen Istvánig, horthys- tától a legkülönbözőbb irányzatok megelevenítésével tiszteltek meg. Még Kun Béla és Szálasi nem voltam, csak névtelen levelekben.
Egy francia politikus mondotta, a politikában az, hogy gazember, csak annyit jelent:
eltér a véleményünk. Ezért az útszéli hangokat és a hasonló politikai megnyilvánulásokat nem tartanám tragikusnak akkor, ha a magyar közvélemény hozzá lenne ehhez szokva.
Egy meggyötört ország több évtizedes diktatúra után, az átalakulás súlyos anyagi és szociális gondjaival nem élvezi azokat a politikai kakasviadalokat, amit az angol tévénézők például szívesen néznek az Alsóházban. Ez a nép gondterhelt, mélyen gondol
kodó, tragikus élményeken ment keresztül. E népnek a Himnuszától a Szózatáig átível valami mély pesszimizmus és erkölcsiség. Ez ma különösen aktuális, hiszen ma van a Himnusz születésnapja. „Megbűnhődte már e nép a múltat ...” Nekünk a pesszimizmus mindenkor egyik jellemzőnk volt. Ez tragikus módon még a legvirágzóbb korszakainkat, a magyar reformkort, vagy Ady Endre költészetét is jellemzi, hogy a mély magyar pesz- szimizmusból emelkedtek ki még az alkotó korszakok is.
Ez a nép nincs lelkileg berendezkedve arra, hogy a paprikajancsi politikusok, vagy pedig demagógok és sarlatánok egymás fejéhez vágjanak különben értéktelen politikai megállapításokat, és azokon egyszerűen túlmenjenek. Ennek egyik következménye aztán vagy az, hogy lebecsülik utóbb a politikusokat, vagy, ami sokkal veszélyesebb: az egész alkotmányos rendet, a jogállamiságot, a demokráciát kérdőjelezi meg a nép a bohócpoli
tikusok magatartása után.
Mi ebbe nem törődhetünk bele.
— Mennyire felelős ebben a politikai ellenzék és az ellenzéki sajtó?
— Nem azt kifogásolom, hogy bennünket kritizálnak, bírálnak vagy támadnak. Azt ki
fogásolom, hogy olyan légkört teremtettek már a választások és utána a kormány beik
tatásának időszakában, azok közvetítésében, ami rombolta a nemzettudatot. Figyelmébe ajánlom bárkinek az akkori közvetítéseket televízióból, rádióból, vagy ellenpéldaként Bili Clinton beiktatását. Nem kívánom hozzá hasonlítani magamat, de a világon még nem for
dulhatott elő, amit itt akkor véghezvitt a televízió. Mi száz nap türelmi időt kértünk, mint minden alkotmányos országban, hogy a kormány felálljon, másutt száz napig nem szokás őt támadni. Ezt úgy állították be, mintha száz nap alatt meg akarnánk váltani az országot.
Egy sorozatos támadó magatartást lehetett tapasztalni az ellenzék egy részétől, a sajtótól, és valamilyen megveszekedett gyűlöletet és magatartást az új kormányzattal és az áta
lakulással szemben.
Ehhez csatlakozott egy militáns kör — az ellenzékben részben adva volt egy hatalmát vesztett korábbi állampárti maradvány, amelyik úgy érezte, mint az átalakulás egyik előkészítője, hogy kevesebbet kapott, mint amit erkölcsileg és politikailag megérdemelt volna, hiszen részesei voltak az átalakulásnak. Nehezen vették tudomásul, hogy egy többpárti parlamentáris rendszerben ha valaki megbukik a választásokon, akkor nincsenek bérelt helyek.
Azóta számos megnyilvánulásból következtethető, hogy egyes volt reformkommunista politikusok azt hitték, hogy szakértőként — innen van a szakértő mítosz — helyet kaphat
nak a kormányban még az átalakulás időszaka után is. Ennek nemzetközi alapot is akartak adni, külső támogatásokat akartak szerezni, hogy a kormányban maradhassanak, amire nyilvánvaló precedensek voltak a lengyel, a cseh-szlovák és egyéb kormány okban. Volt kommunista politikusok ezért fogadták olyan megdöbbenéssel, amikor én elvi politikát csináltam abból, hogy ne lehessen olyan tagja a kormánynak, aki korábban az MSZMP- nek a tagja volt; éppen azért, hogy az átalakulásnál ez a vád soha ne érhessen bennünket, és hogy tiszta lappal lehessen kezdeni. Egy olyan kormánnyal, amelyiknek még egyetlen tagja sem volt tagja az előző parlamentnek.
Éppen a Csurka István-féle 1992. augusztus 20-i cikk után nyilatkoztam a parlament
ben és felvetettem mind a köztársasági elnök úr, mind pedig az ellenzék felelősségét azért, hogy ide jutottunk. A weimarosodási folyamatot azért mondtam ki, mert amikor az alkot
mányosjogrend sérelmet szenved, akkor a demokrácia szenved sérelmet. Akármilyen jogi kibúvókkal, akármilyen politikai eszközökkel próbálják meg ennek az érvényesítését megakadályozni, akkor igenis a szélsőségeket erősítik. Ennek a weimarosodási folyamat
nak lett a következménye, hogy az alkotmányjogi értelemben aláírandó médiaelnök-le- váltásokat nem engedték a köztársasági elnöknek aláírni, s azóta is olyan nyomás alatt tartják, ami ezt megakadályozza. Az a politika, hogy egyes ellenzéki politikusok a kor
mányzatot következetesen igyekeztek külföldön és belföldön lejáratni, beleértve a nemzetközi pénzintézeteket is, Magyarország nemzetközi hitelét igyekezett csorbítani ebben a két és fél évben.
Ha ilyen politikusok vannak, és ilyen a sajtóvisszhang, akkor ez nem tekinthető nor
mális magatartásnak egy kormányzattal szemben.
Ki mást erősít ez, mint a szélsőségeket? Azt kell mondjam, ahhoz, hogy a kor
mánykoalíción és az ország egységes kormányzati erején belül ilyen kritikus, bénító helyzet állt elő, ezért igenis felelősek mindazok, akik a magyar köztársaság elnökét a kor
mányzattal szemben ilyen politikára késztették, ilyen irányba terrorizálták.