A parlamentáris demokráciákban a politikai hatalomnak csak egyetlen forrása van: az állampolgárok periodikusan visszatérő választásokon — a parlamenti többséget meghatározva — tolják oda a kormányaidat ennek vagy annak a politikai csoportnak. Ezt az alapvető mechanizmust kiegészítik az olyan további formák, mint az egy-egy kérdés feletti népszavazások és a közvetlen demokrácia többi eszköze, de ezekről is el lehet mon
dani, hogy a polgárok választása az, ami a kormányhatalom forrását jelenti.
Ebben az írásomban annak a felvetésemnek szeretnék hangot adni, hogy Magyarorszá
gon ezzel az általános képpel szemben — egy sor vázolandó ok miatt — nem tudott még kialakulni az elmúlt négy évben a hatalomnak ez a néptől származtatási monopóliuma, hanem e mellett egy önálló hatalmi forrásként a médiahatalom stabilizálódott. Röviden tehát azt szeretném itt megvizsgálni, hogy a parlamenti választásokon megszerezhető kor
mányzati hatalom mellett milyen főbb okok miatt generalizálódhatott ez az önálló média
hatalom, és milyen hatással van ez a „kettős hatalmi helyzet” a kormányzati hatalom dön
tési szabadságára.
A tömegmédiumok — az írott sajtó és az elektronikus médiumok — politikai befolyása természetesen minden modem demokráciában megtalálható. Publicisztikai fordulattal — az államhatalmi ágakra rímelve — negyedik hatalmi ágként is meg szokták ezt fogal
mazni. A helyzet megértéséhez vázolni próbálom azokat a főbb körülményeket, amelyek ezt az egyszerű politikai befolyásolást önálló hatalmi forrásra gerjesztették.
(A tömegmédiumok centralizáltsága) Magyarország mindenoldalú főváros-cent- rikussága a kulturális infrastruktúra és a tömegmédiumok szempontjából hipercentrali- záltságot ér el. Minden országos terjesztésű napilap, hetilap és tv-, illetve rádiócsatorna a fővárosban található. A helyi lapok már csak átveszik jórészt a fővárosi médiumok hírszelekcióját és véleményeit. Az országos politikai közvélemény kialakítása tehát dön
tően a fővárosban történik.
(Az tömegmédiumok politikai központi helyzete) Fontos sajátosság, hogy az utóbbi ti
zenöt évben Magyarországon a kádárizmus félliberalizációja folytán a fővárosi értelmisé
gi körökben alakult ki a szabadabb politizálás, és az 1989-es politikai átmenet — szemben az NDK, a cseh és a román átalakulásokkal — nem a százezres tömegek utcai demonstrá
ciója következtében, hanem a radikalizálódó fővárosi értelmiségi körök tömegmédi
umokon keresztüli diskurzusa hatására ment végbe. (Természetesen a háttérben ott volt a
„reálisan létező szocializmus” gazdasági és társadalmi csődje és az ezt belátó Gorbacsov Moszkvája, amely eltűrte ezt a magyar radikalizálódást.) Mindezek révén a politikai for
dulat után a politikai akaratképzés súlypontjai ottmaradtak a fővárosi tömegmédiumok
ban, és noha létrejött egy többpártrendszer, a pártok csak másodrangúak maradtak a poli
tikai akaratképzésben.
(A tömegmédiumok pártok belső erőviszonyait meghatározó lehetőségei) A tömeg
médiumok Magyarországon nemcsak az országos politikai akaratképzést (tematikáit, súlypontjait etc.) tudják erősebben meghatározni, mint a politikai pártok, hanem néhány esetben a pártokon belüli erőviszonyokat is. Ez különösen azokra a pártokra vonatkozik, amelyek ereje elsősorban a médiahatalom támogatásából eredt. Kitűnően megfigyelhető volt ez a sajátosság az SZDSZ esetében Tölgyessy Péter elnökké választása idején az
elmúlt években, ami a párt aktivistáinak elsöprő többsége, de a tömegmédiumok vezető újságírócsoportjai ellenében történt meg. A legnagyobb ellenzéki párt vezére ezután magányosan, a tömegmédiumok mellőzése közepette töltött egy évet az elnöki székben, majd a pártaktivisták, belátva a reménytelen helyzetet, az „ő médiáik” által preferált pártvezetők közül választottak új pártelnököt. Ám hogy ez kényszer volt, azt az is mutatja, hogy rögtön ezzel együtt a legnagyobb szavazattal választotta ismét ügyvivővé Töl- gyessyt a pártkongresszus. A tömegmédiumok az SZDSZ-hez hasonló támaszai voltak a Fidesznek is, és elsősorban ez a támogatás tette lehetővé e pártnak a felfutást a ’90-es évek elején. Ez azonban erősen „médiaérzékennyé” tette a Fideszt, és amikor nem volt hajlandó a tömegmédiumok által favorizált irányvonalat követni 1993-tól, a szembefor
duló tömegmédiumok rövid egy év alatt szétzúzták nagy reményű választási esélyeiket.
(A tömegmédiumok politikai homogenitása) Mint következő sajátosságot kell említeni, hogy a fővárosban koncentrálódott és a politikai akaratképzés középpontjait jelentő tömegmédiumok nem egyszerűen csak leképezik a magyar társadalom politikai érték
tagoltságát, és ezek alapján irányítják a politikai közvéleményt, hanem a vezető újságírók, szerkesztők és a rádió, illetve a tv befolyásos sztárriporterei egy homogén politikai értékrend mellett cövekeltek le, illetve szocializációjuk közössége egységesíti őket ezen a platformon. Ez pedig döntő módon a Szabad Demokraták Szövetsége egyik szárnyának, a szociálliberális szárnynak az értékeit jelenti. Noha a vezető médiaértelmiségiek között létezik olyan csoportosulás is, amely erősebben vonzódik egy szabadabb, piacbarát libera
lizmus felé, de az alapvető politikai kérdésekben még nem okozott nyilvános szembeszál
lást a domináns szociálliberális kollégáikkal.
(A tömegmédiumok óriási lehetősége — a kialakulatlan választói pártpreferenciák következtében) Magyarországon még nincsenek stabil választói pártpreferenciák, amelyek a nyugati demokráciákban a bizonytalan szavazók arányát néhány (öt-tíz) százalékra csökkentik, az egyes pártok mellett kitartó szavazó tömegek mellett. Az elmúlt négy évben néha hónapok alatt olvadt le egy párt népszerűsége és nőtt meg ez más pártoknál — a hetenkénti közvéleménykutatási eredmények adatai szerint. így zuhant le a legnagyobb nemzeti-konzervatív kormánypárt (MDF) szavazatainak aránya az 1990-es 42 száza
lékról most 13 százalékra; a fiataldemokraták az 1990-es 8 százalékról 1992-re 45 száza
lékig mentek fel, majd zuhantak le most 7 százalékra. De ugyanígy a szocialisták alig egy éve épp hogy 15 százalékot értek el, míg most a mandátumok 54 százalékával zárták a választásokat. Mindez mutatja, hogy a választópolgárok körülbelül fele minden kötődés nélkül vándorol egyik párttól a másikig, és nem stabil szavazója egyik pártnak sem. Erre az abnormális méretű bizonytalan szavazótáborra (a németek ezt „Wechselwahler”-nek nevezik) pedig elsősorban a tömegmédiumok összehangolt sulykolásai hatnak.
(Az állampolgárok közvetlen politikai aktivitásának alacsony foka) Ahol naponta lehet a városokban vagy a nagyobb falvakban néhány száz résztvevőt politikai vitákra, előadás- sorozatokra mozgósítani, ott — lévén, hogy ezek az aktívabb résztvevők a szűkebb környezetükben a véleményalakítás középpontjait jelentik — a tömegmédiumok csatornáin kívül is rendelkezésre állnak politikai kommunikációs utak. Magyarországon ezzel szemben — és itt nyilvánvalóan az elmúlt negyven évben megfigyelhető sziszte
matikus „politizálásról leszoktató mechanizmusok” utóhatásairól is szó van — csak rend
kívüli esetekben lehet nagyobb számban érdeklődőket szervezni politikai gyűlésekre,
vitákra. Ez tehát ismét csak a tömegmédiumok közvéleményformálásának monopóliumát fokozza.
*
Vázlatosan tehát ezek jelentik a főbb körülményeket, amelyek miatt nálunk sem egy
szerűen csak a tömegmédiumok politikai befolyásáról lehet beszélni, hanem egy önálló médiahatalom működéséről. Hangsúlyozni kell még egyszer, hogy ez a médiahatalom azáltal és addig gerjesztődik, amíg a centralizált országos tömegmédiumok a köz
véleményt monolit módon tudják alakítani. Például a központi televízióban és a rádióban az előző parlamenti ciklus végén a szociálliberális hegemónia — tényleg brutális — megtörése ideiglenesen csökkentette a médiahatalom mögötti politikai erők cselekvési szabadságát. így a Demokratikus Charta néhány vezetője által összetrombitált gyűlés — a választásokon győztes párt felé miniszterelnök kijelölési javaslat céljából — az elektroni
kus tömegmédiumokban most gyakorlatilag visszhangtalan maradt, így politikailag erőtlenül egyszerűen elhalt. (Ezzel szemben korábban, még a rádió és a tv birtokában, a Charta egy-egy ilyen szeánsza mint „politikai földrengés” került egyenesadásba, majd esetenként kerékasztalokon ismételve a politikai figyelem középpontjába.) Ugyanígy a centrista politikai és mérsékelt nemzeti irányvonalat képviselő Magyar Nemzet vagy a nemzeti-konzervatív politikai értékekhez közelálló Pesti Hírlap oldotta korábban még a közvéleményformálás szociálliberális hegemóniáját. A közelmúlt választási eredményei és az új szocialista-szociálliberális kormány létrejöttének folyamata azonban már eddig is mutatták azokat a tendenciákat, amelyek a mostanáig némileg „csonka” médiahatalmat a teljesség felé fejleszthetik a közeljövőben. A rádióban és a televízióban minden jel szerint visszaáll (sőt, a nemzeti-népi ellenfelekkel most már sikeresen leszámolva), monopólium
má fokozódhat a korábbi szociálliberális hegemónia. A leköszönő kormány befolyása mellett életben tartott Pesti Hírlapot már a választás első fordulójának eredményei meg
fojtották; a Magyar Nemzet betagozódása a következő év elejétől a médiahatalomba szin
tén eléggé valószínűnek látszik, és ezzel a közvélemény formálás monolit tömbje a teljes kiteljesedését érheti el.
Nem tudom, hogy mennyiben lehet akkor majd egyáltalán „kettős hatalomról” beszél
ni. A médiahatalomnak egy ilyen monolit tömbjével szemben a kormányzati hatalomnak semmi esélye nincs! A választásokon nyert kormányzati hatalom semmivé válik, ha nem nyeri meg mellé a médiahatalom mögött álló politikuscsoportokat— teljesen függetlenül az ezek által szerzett mandátumok arányától.
A parlamenti többség birtokába jutó szocialisták ezt jó érzékkel megérezték. Igaz, a médiahatalom képviselői most leplezetlenül és nyersen felhívták figyelmüket, mi vár rájuk, ha nem követik koalíciós sürgetéseiket a szociálliberálisokkal. (Lásd ennek fóru
maként különösen a Magyar Hírlap elmúlt hónapi számait, és a Nyilvánosság Klub utóla
gos distanciálódását a „médiaértelmiség” túlzottan látható politikai szerepvállalásától.) Nincs nagyobb veszély a parlamentáris demokrácia alapelveire és intézményeire ma Magyarországon, mint a médiahatalom kiteljesedése.
Pokol Béla Magyar Nemzet, 1994. július 9.