A Magyar Televízió 1993. december 12-én, vasárnap kora este megszakította mű
sorát, néhány percig gyászzenét sugárzott, majd Boross Péter belügyminiszter mon
dott rövid beszédet.
Honfitársaim! Magyarok, itthon és szerte a nagyvilágban!
Fájdalmas kötelességet rótt rám a sors. Dr. Antall József, Magyarország miniszterel
nöke ma délután, öt óra után elhunyt. Hősies küzdelmet vívott a betegséggel, az ország sorsa iránti elkötelezettségéből merített erőt, és a legutóbbi időkig teljesíteni tudta kor
mányfői feladatait. A váratlanul rátört újabb betegségen már közismert akaratereje sem tu
dott úrrá lenni. Halála nagy veszteség mindnyájunk számára. Emlékét államférfiként és a hosszú idő után első demokratikusan választott kormány elnökeként a történelem megőrzi. Szívünkben tovább él a nagy tudású ember és a nehéz helyzetben is magabiz
tosan dönteni tudó politikai személyiség emléke. Olyan ország született újjá kormányfői ténykedése során, amelyet a régióban joggal neveznek a stabilitás szigetének. Magyar- ország elismertsége szorosan kapcsolódik ahhoz a személyes tekintélyhez, amelyet a nemzetközi politikai közéletben kormányfőként kivívott magának. Antall József kötelezettséget hagyott ránk. Őrizzük meg az ország alkotmányos rendjét és nyugalmát. A kormány e kötelezettségét teljesíteni fogja.
Félbeszakadt történelem
A gyógyíthatatlan betegséget s az abból következő halált a közvélekedés nem tekinti tragédiának. Ilyenkor az elmúlás iszonyatát csak a család szerető közössége éli át, a hiány valóságos jelenlétével együtt; ebben a közösségben a szeretett lény halálával minden megváltozik.
Antall Józsefet az elmúlt négy esztendő során sokan megismerték, és a sokak közül sokan mélyen, kitörölhetetlenül megszerették. Ennek a szeretetnek a nevében beszélek most, jól tudva, hogy számosán honfitársaink közül nem osztják, de nem ennek a szeretet
nek a nevében figyelmeztetek: ez a távozás a magyarság életéből, ez a halál olyan tragé
dia, amely kivétel nélkül mindannyiunkat érint, mind a lélekben szerető, lélekben elégedetlen tizenötmilliót.
Nem elég azt hinni, hogy nagy ember veszett el körünkből, nem elég számba venni érdemeit, tudnunk kell: hiánya a leggyakorlatiasabb értelemben befolyásolni fogja életün
ket és jövőnket. A gyászban — amely nem mindenkit érint egyformán — bírálnunk kell, számba kell venni haladéktalanul azokat az értékeket, melyeket ránk hagyott. Át kell vizs
gálnunk politikai ambícióinkat, mert ha vele mérjük össze, minden ambíciónk és nagylelkűségünk hiteltelenné válhat.
Át kell gondolnunk újra és újra, mit tett ő, mi az, amit véghez vitt, s mi az, amibe bele
kezdett. Életműve nyilvánvalóan torzó maradt, befejezésének módját meg kell találnunk.
Kivégzett, elhurcolt, „hős” és „mártír” miniszterelnökök után a tragikus sorsú Antall József egy olyan változás szakadékán próbálta épségben átjuttatni Magyarországot, amely mélyebb a legvéresebb forradaloménál. Hangsúlyozottan hűvös nyugalma, tradicionális merevsége a véres hevület szándékos ellenpéldája volt.
Csak a lazac képes felfelé úszni a vízesésen; Antall József ezzel próbálkozott, amikor hazánkat megkísérelte visszavezetni a halott szocialista forradalomból az eleven polgári létbe. Ezt, a lázadás gyakorlata nélkül, minden forradalmár-attitűd híján tette, kivételes önfegyelemmel, a legnemesebb személyi ambícióval, amely az egyéni lét minden rezdülését a feladat alá rendeli.
Az 1956-os forradalom idején, huszonnégy éves fejjel ő már túljutott a lázadáson, s azután harminc esztendeig úgy élt, mintha feladta volna álmait. Ha a szovjet birodalom még öt évig nem omlik össze, Antall Józsefről semmit sem tud meg a világ.
A magyar politikai elit utánpótlását negyven éven át a moszkvai pártfőiskolán képezték KGB-technikákkal. A háború után még létező polgári pártok vezető rétege 1948-tól emig
rált, behódolt, megvénült. A birodalom összeomlását Magyarországon semmiféle szer
vezett, a parlamentarizmusban jártas demokratikus politikai erő nem élte meg. Magányos aggastyánok képviselték a polgári hagyományt.
Antall József életkoránál fogva egy volt azok közül, akik még nem futottak ki az időből. Olyan szellemi közegben töltötte gyermekkorát és ifjúságát, amely a politikát gyakorlati életigénnyé tette, s a konzervatív, keresztény, nemzeti, liberális értékek tiszteletére nevelt. (Apja, id. Antall József magas rangú kormányhivatalnokként a háború alatt zsidókat és lengyel menekülteket mentett meg; emléktáblája áll Jeruzsálemben a Világ Jámborainak kegyhelyén.) A piaristáknál, ebben az exkluzív budapesti gimnázium
ban, ahol Antall József középiskolai tanulmányait végezte, a teljesítmény szigorát a kultúra örök liberalizmusa járja át. Az ott töltött nyolc év stabillá tette világnézeti értékrendjét. Az egyetemen történelmet, politikatörténetet és jogot tanult, nagyon fiatalon tisztán látta Magyarország helyét Európában. Családi indíttatású szovjet- és kommu- nistaellenessége, függetlenségvágya nyilvánvaló: 1956-os tevékenységét ez jellemzi és irányítja. (Azok az elképzelések, amelyeket 1956-ban a szovjet csapatok kivonulásával kapcsolatban fogalmazott meg, 1991-ben szinte szó szerint történelmi valóssággá, doku
mentummá váltak.)
A forradalom bukása után letartóztatták, zaklatták, 1959-ben eltiltották a tanítástól, saját nevén négy éven át nem publikálhatott, külföldre nem utazhatott. Addig, mint fiatal tanár, elképesztő hatást tett tanítványaira személyiségével és eszméivel. Volt diákjai — ma ötvenesztendős férfiak — mindmostanáig rajongtak érte, rendelkezésére álltak, követ
ték.
1957-ben Antall József úgy döntött, hogy „alámerül”, beolvad, mivel nem látta értelmét nyíltan szembeszegülni azzal a politikai erővel, amellyel együttműködni képtelen volt. Hosszú szovjet, kommunista regnálásra számított. Egy távoli jövőben bekövetkező alkalomra várt.
Hosszúra nyúló várakozása azonban nem volt igazi mimikri. Neveltetésénél és alkatánál fogva alkalmatlan volt az átlaghoz való hasonulásra, az a pozíció, amelyet elért, s az a személyiség, amellyé önmagát nevelte, nehezen illeszthető be a szocialista Ma
gyarországon fellelhető értelmiségi típusok közé. Nem volt magának való tudós, igazából nem az elmélet érdekelte, számára a történelem tanulság és felkészülés volt a politikára, de a gyakorlatban politikával sohasem foglalkozott. Bizonyos hűvös elegancia jellemezte, és személyes függetlenség egy olyan korban, amikor az értelmiségi szakmákon belül is a párt által ellenőrzött hűbéri függőség uralkodott.
Míg Kelet-Európa forrongó világában Havel aláírt és tiltakozott, Walesa szinte plebe
jus módon lázasan szervezkedett, Gorbacsov pedig a KGB főnökétől tanulta a politikai taktikát, Antall József a saját maga által kialakított és szuverénné tett kis birodalom, az Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Társaság örökös első embereként, egy résztu
domány ismert hazai és nemzetközi szaktekintélyeként tevékeny, de kevéssé zaklatott értelmiségi életet élt.
1987-ig a magyar politikai életben szinte nem is lehetett róla hallani. Eszményeit, rokonszenveit és ellenérzéseit azonban őrizte. A kommunista vezetőket, a párt nagy, neveletlen politikusait és politikai dilettánsait valószínűleg inkább lenézte, mint gyűlölte.
Ebben a lenézésben — a közhiedelem és kisebbrendűséget szimuláló ellenzékének propa
gandája ellenére — gőgnek nyoma sem volt. A nagylelkűség értelmében nála szeretőbb szívű ember, aki népéért bármi áldozatra képes — politizáló honfitársaink között aligha létezett.
Ha jól belegondolunk — azt kell hinnünk — , a munka és cselekvés lázában, a szó szoros értelmében feláldozta az életét. Nem gyűlölt senkit, a kommunista vezetőket a szó polgári értelmében nem tekintette politikusnak. Mimikrijének hiánya is ezzel magya
rázható; sohasem akart velük egy tálból cseresznyézni. Konzekvensen járt el velük szem
ben, amikor alkalma nyílt rá; aligha véletlen, hogy Magyarország az egyetlen állam Kelet- Közép-Európában, ahol az első tényleges szabad választások után a kormányba egyetlen kommunista sem került be, s reformhajlandóságuktól függetlenül a kommunistákból lett szocialisták a politikai hatalomból egy időre kiszorultak. Ez valószínűleg Antall József keze nyoma.
Alig egy esztendő alatt, az 1989-es kerékasztal-tárgyalások során lett az ország első számú ellenzéki politikusa. Történt ez úgy, hogy saját bevallása szerint nem készült sem
miféle politikai szerepre. Nem tartott egyetlen nagy szónoklatot, nem hányt szellemi cigánykereket a média előtt. Sohasem volt bombasztikus. Sosem váltott ki elsöprő rokon- szenvet. Akik szerették, nem látványosan, hanem szívósan szerették.
Ugyancsak ő maga mondta: „egy új helyzetben a Magyar Demokrata Fórumhoz csat
lakoztam”. Tehát nem megteremtője volt az új helyzetnek, hanem ahhoz csatlakozó. De szinte csatlakozásának pillanatában kiderült, hogy ő az, akire a Demokrata Fórumnak szüksége van. Tanári karizmája egy szűkebb emberi csoporton belül elsöprő erejűnek bi
zonyult. Az MDF az 1990-es választásokon Magyarország legerősebb pártja lett, a „csat
lakozó” pedig miniszterelnök, a magyar politikai élet legnagyobb tekintélye, aki nélkül a rendszerváltozás nehezen elképzelhető. Ez a kompromisszumra mindig kész ember eltökélt dolgaiban vaskemény volt, csakis a célja fegyelmezte. Tárgyalókészségének, haj
lékonyságának ez a lényege. Ugyanakkor saját személyiségén, szokásain, előadásmódján változtatni úgyszólván képtelen volt, minden szokását őrizte. A politikusi figurából, amellyel önmagát azonosította, nem engedett, a népszerűségi kívánalmaknak nem tett en
gedményt.
így talált önmagára egy elképesztő politikai szituációban: ízig-vérig polgári poli
tikusként, intellektuális eszményekkel és polgári értékrenddel a vértelen forradalom vezetője lett. Nem úgy vette fel, hanem birtokolta hűvös, kimért modorát, melyet csak az irónia színesített olykor. Undorította a forrófejűség és a hisztéria, így különböztette meg a polgárt a forradalmártól. Nem engedett meg magának egy „pulóvernyi” lazaságot. Aki
fi-gyeit rá, s tudta követni, észrevehette remek humorát, sznobságtól és prüdériától való tel
jes mentességét és humorában a fölényeskedés, rátartiság teljes hiányát. Kimértsége valószínűleg fizetség a harminc esztendőn át tartó várakozásért, az át nem élt alkal
mazkodás ára. Másnak képzelte el Magyarország miniszterelnökét, mint amilyenek a párt urai voltak.
1990 tavaszán a kacsingatósmépszerű Kádár után politikai értelemben ez a kimért férfi lett Magyarország első embere. Amikor fanyar mosollyal bejelentette, hogy „uraim, azt hiszem, megnyertük a választásokat”, már tudta, hogy súlyos beteg, hóna alatt mirigyda
ganat van. Fájdalmai napról napra erősödtek.
A választással tulajdonképpen egy forradalom győztese lett, ám egy pillanatig sem vette körül a győzteseknek általában kijáró rajongás. A diadal éjszakájától kezdve élvezhette a demokrácia egyik áldását, a szabad sajtó kíméletlen, kritikai hangját. Gyakor
latlan kormánnyal kezdett az ország irányításához, a hatalmi eszközöket még nem bir
tokolta, működő kormányhivatalai úgyszólván nem voltak. Volt azonban pártállami hata
lomban edződött, kemény ellenzéke. Ennek az ellenzéknek az egyik része személy szerint pszichéjében őrizte minden hatalom iránti megvetését és erkölcsi fölényét, s ahol tehette, élt is vele, a másik része pedig magával hozta az egykori hatalom anyagi és szellemi be
folyását, tapasztalatait és — személy szerint — politikai rutinját. Ilyen helyzetet működő demokráciákban választott kormányfő nem ismer.
Ebben a szituációban megmutatkozott Antall József kompromisszum- és tár
gyalókészsége, egyezséget kötött a legnagyobb ellenzéki párttal, a Szabad Demokraták Szövetségével. Korlátozta meg sem ízlelt hatalmát, hogy az ország kormányozható legyen és beinduljon a törvénykezés. A paktum fontos elemeként a köztársaság elnöke, a legfőbb közjogi méltóság a szabaddemokrata Göncz Árpád lett, személyéhez Antall József ra
gaszkodott.
Betegségéről sokáig senki nem tudott. 1990 őszén fájdalmaktól sanyargatva utazott el az Egyesült Államokba, találkozott Bush elnökkel, tárgyalt, szerepelt, mosolygott. Haza
térése után azonnal megoperálták.
Az altatásból a rendszerváltozást követő idők legnagyobb belpolitikai válságára, az úgynevezett taxisblokádra ébredt. Esély volt arra, hogy a „bársonyos forradalom” vérbe borul. A hűvös, elegáns Antall József kórházi szobájában, seblázban égve, pizsamában ült a tévékamerák elé; ez az egyetlen eset, amikor egy csöpp érzelmi ambivalenciát mutatott.
A blokád kompromisszummal ért véget.
A miniszterelnök napi 16-17 órát dolgozott. Nem tudni, hogy ez a feszített munkatem
pó mennyit ártott egészségének, a hajszolt, folyton éber szervezetben növekedett-e a betegség eszkalációjának veszélye. Ez a küzdelem nem látszott rajta, csak olykor a sugár- kezelés, a citosztatikus gyógyszerek hatása.
Érzelemmentes maradt. Továbbra sem kedvelte a hisztériát.
1991 nyarán kivonultak Magyarországról a szovjet csapatok. Az Öböl-háborúban a Nyugat ismét megmutatta végtelen erejét, a délszláv háborúban pedig végtelen óvatosságát. Csehszlovákia kettévált. Romániában virágot visznek Ceau$escu sírjára.
Magyarországról közismert szlogen: a nyugalom szigete. Az élet elviselhető. Antall minden belpolitikai krízisét, közte saját pártja szélsőségeinek „lázadását” is kezelni tudta.
Nyugati szakértők véleménye szerint a rendszerváltozás megfelelő ütemben halad, nor
málisnak nevezhető nehézségekkel. Magyarországon működni kezdett a piacgazdaság.
Minden mértékadó vélemény szerint az adott helyzetben, a kommunizmusból kilábaló országokban a legfontosabb a társadalmi stabilitás. Bár a magyar belpolitikai életben, s fő
leg a médiában botrány botrányt követett, Antall József az egyensúlyt őrizni tudta. Azon
ban a kommunisták által felhalmozott és lényegében elherdált 20 milliárd dollárnyi állam- adósság terhét, a több mint húsz esztendő óta halogatott termékváltás lebonyolításának emberi veszteségeit, a növekvő munkanélküliséget, a keleti piacok csődjét, a piacgaz
daság kezdeti fejetlenségét, a privatizáció balfogásait, egyes népcsoportok el
szegényedését, a kényelmes szocialista életvitel semmibevesztét a sajtó és a közvélemény az ő számlájára írta.
Kezdettől fogva tekintélynek örvendett, kezdettől fogva mindenki érezte, hogy ő az egyetlen a mai magyar politikusok között, aki alkalmas a kormányzásra, de kevesen tekin
tették hősnek, sikereiről kevés szó esett.
De biztos, hogy életműve — melyet a közvélemény kutatói megmérni nem tudnak — immár a magyar történelem része, az elmúlás s a gyász, melyet átélünk, Magyarország egyetemes gyásza és vesztesége.
Ha egy külföldi újságíró a magyar helyzetet elemzi vagy megkísérel portrét rajzolni egy helyi személyiségről, rendszerint áldozatául esik annak a titoknak és idegenségnek, amely Nyugat és Kelet között — úgy tűnik — a vasfüggöny leereszkedése óta lebeg.
Ez a titok persze nem a huszadik században keletkezett, Hungária nyugati tükörképében — a gulyáskommunizmus közhelye mellett — benne van még a hun Attila nyilazó nomádjainak imázsa is. E finom megkülönböztetéssel együtt a világ számára Magyarország a Balkán küszöbe, mely mögött mindig zavar honol. A kelet-európai bo
nyodalmas sorsú kis államok irodalmilag együtt kezelhetők — Shakespeare például össze is keverte őket — , Magyarország a többinél nem jelentékenyebb, 1956 kivételével a fi
gyelem mindig Lengyelország és Csehszlovákia mögött esett rá.
A nagy világlapok szerint Walesa és Havel árnyéka most is rávetült Antall Józsefre.
Árnyék valóban létezik: a magyar történelem roppant felhője. Politikai értelemben Ma
gyarország fölött, közel ötszáz esztendő óta nem sütött ki a nap. S ki vehetné biztosra, hogy most kisüt?
Semmi más nem biztos most, csak az, hogy örökre kivált hazánkfiai közül egy európai.
Ha most nem fogjuk össze nemzeti erőinket, önuralmunkat, legjobb tulajdonságainkat, nem tartjuk féken gyűlöletünket, nem szorítjuk háttérbe személyes hatalomvágyunkat és pártérdekeinket, ezzel a halállal Európa kerülhet tőlünk távolabbra.
Magyar Nemzet, 1993. december 13.