Szelényi Iván az értelmiségi nómenklatúráról és a visszatérő szocialista technokráciáról
Az átmentéstől való félelemnek, a vele való ijesztgetésnek van elméleti előzménye.
Jeles társadalomkutatók már a ’80-as években megfogalmazták és szembesítették feltételezéseiket az elit megmaradásáról, átalakulásáról, illetve lecseréléséről egy rendszerváltás esetén. Hogy az előrejelzésekből mi valósult meg, arra egy szocioló
giai kutatás ad majd választ, amely Magyarországon, Lengyelországban és Orosz
országban egy időben folyt. Az adatok feldolgozása még nem fejeződött be. Szelényi Iván akadémikus, a kutatás vezetője arról tájékoztat, amiről megbizonyosodott, de nem titkolja sejtéseit sem.
— Érdekes, hogy a társadalomkutatók Magyarországon már akkor számoltak a rend
szerváltással, amikor még csak gazdasági reformról volt szó.
— Ez így igaz. 1988-ban Hankiss Elemér például leírta feltevését, hogy a politikai elit tagjaiból jön majd létre a nagyburzsoázia. Ezzel összecsengett 1989-ben az átalakulási törvény, amely lehetővé tette az állami vagyon magánosítását. Sokan azt olvasták ki belőle, hogy az állami vállalatok majd a menedzserek kezébe kerülnek. Ugyanezt a gon
dolatot fogalmazta meg Jadviga Staniszkis. 1989 közepén arról írt, hogy Lengyelország
ban politikai kapitalizmus van kialakulóban. Ezen azt értette, hogy a politikai hatalom birtokosai képesek pozíciójukat tőketulajdonná átváltani. Amit Hankiss és Staniszkis feltételezett, azt én az elit újratermelődési elméletének kereszteltem el. Lényege: ha a rendszerváltásban a szervezési logika megváltozik is, a társadalmi kulcspozícióban lévő személyek nem változnak, nem cserélődnek ki, pusztán más elvek alapján legitimálják hatalmukat. Ezzel szemben voltak olyan nézetek is, amelyek arra számítottak, hogy egy rendszerváltás esetén az eliten belül éles harcok lesznek. Ezt Magyarországon a leg
elegánsabban Szalai Erzsébet fejtette ki. Szerinte nálunk az elit már a ’80-as évek elején megbomlott. Egy régi kádárista bürokratikus jellegű csoportra — amely igyekezett gátol
ni a gazdasági és társadalmi átalakulást — és egy fiatalabb technokrata rétegre, amelyik
’89-et sok évvel megelőzően a rendszer átalakítására, ha úgy tetszik, felbomlasztására törekedett. Szalai úgy képzelte, hogy az új technokrácia legyőzi a bürokráciát, és amikor kitaszítja a hatalmi pozíciókból, egy tőkés típusú piaci gazdaságot hoz létre, amelyben ő vállalja a tulajdonos szerepét. Ez annyiban különbözik az elit újratermelődésének elméletétől, hogy feltételezi a nómenklatúra egy jelentős részének vereségét és le s ü l
lyedését.
Kései diadal
— Mikor jö tt létre az új technokrácia?
— A ’80-as évek elején, de elemeiben már megjelenik 1968-ban, az új gazdasági mechanizmus meghirdetésekor. Az 1968-as technokrácia nem gondolt a társadalom tőkés típusú átalakítására. Az államszocializmust kívánta racionalizálni és emberarcúvá tenni.
Ez így volt Magyarországon, így volt Lengyelországban, így volt a ’68 előtti Cseh
szlovákiában, de így volt még az NDK-ban is. Nem a kapitalizmus élcsapata volt tehát,
hanem az államszocializmust akarta megújítani. Ezért a ’70-es évek elején úgy képzeltük Konrád Györggyel közösen írt könyvünkben, hogy a bürokratikus elit és a technokrácia kiegyezhet egymással.
— Hogyan?
— Úgy gondoltuk, hogy a sarokba szorított bürokrácia kénytelen kifinomultabb esz
közöket választani, és soraiba invitálja az új technokráciát. A ’70-es évek végén Szalai Erzsébet kimondta, hogy ez a kiegyezés lehetetlen. Kitetszett, hogy a bürokrácia nem haj
landó komoly kompromisszumra. Az új technokrácia is ráeszmélt, hogy az államszocia
lizmus megreformálhatatlan. Ezért ugyan nem explicite, de megkezdte — önérdekeit is szem előtt tartva — a régi rendszer folyamatos felszámolását. Egyebek között a gazdasági szervezet olyan átalakításával, amelyben a vállalatvezetők egyre több tulajdonosi jogot szereztek meg maguknak. A ’80-as években éles bürokrata-technokrata küzdelem zajlott.
Azokból pedig — mely történelmi irónia! — az új technokrácia a 24. órában került ki győztesen, 1989 februárjában. A győzelmét nem sokáig élvezhette. Ahogy Szalai szintén pontosan leírta, ’89 tavaszán megjelenik a színtéren az új politikai osztály, amelynek tag
jai korábban nem voltak vezető pozícióban. Ez az új osztály felvállalja a társadalom pol
gári átalakítását, és nemcsak a régi bürokratikus elit ellen, hanem az új technokrácia ellen is harcba száll. Szalai elméletéből az következik, hogy az elit változásának, cirkulációjá
nak több hulláma is van. Tehát megdőlt az a feltételezés, hogy a nómenklatúra könnyedén a hatalomban marad. A valóságban bizonyos rétegek kiesnek belőle — sőt anyagilag ne
héz helyzetbe is kerülhetnek — , és lesznek olyanok, akik addig nem voltak hatalmon, de bejutnak az elitbe, akár a felső tízezerbe is. Ezt a folyamatos befolyásolják a ’80-as évek elméleti vitái az elit sorsáról, ami elsősorban a konzervatív jobboldali erőkre van hatással.
Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban a nómenklatúra újratermelődéséről beszélnek.
A paradoxon: Hankiss és Csurka
— A jobb megértés kedvéért kik tartoznak a jobboldali erőkhöz?
— Lengyelországban például Walesa, aki az 1991-es elnökválasztási kampány egyik fő témájává azt avatja, hogy Mazowiecki túlságosan bársonyos kezű, a régi kommunisták
nak megengedi, hogy belőlük új tulajdonosréteg jöjjön létre. A leendő elnök azt ígéri, hogy leszámol a régi uralkodó osztállyal. Magyarországon pedig, különösen az MDF jobbszárnyának és a kisgazdapártnak van erre az érvrendszerre affinitása. Csurka István fogalmazza meg legélesebben ezt az álláspontot, amikor azt mondja, a forradalmat elárulták, mert nem következett be a tavaszi nagytakarítás. Határozott személycserét sür
getett, mind a gazdaságban, mind a politikában, mind a médiában. Érdekes, hogy Ma
gyarországon a legnagyobb harc a kultúra területén bontakozott ki. A rádióért és a televí
zióért folyó háborút — egyebek között — azzal indokolják, hogy itt olyan emberek van
nak, akik kiszolgálták az államszocializmust, és valóságos rendszerváltás csak akkor lesz, ha ezeket lecserélik. Paradoxon, hogy az úgynevezett átmentés elméleti alapját Hankiss fogalmazza meg, aki ellen később saját hipotézisét használják fel.
— Mi tudunk az elitbe nyomuló új politikai osztályról?
— Mint említettem, a kerékasztal-tárgyalásokon kezd megszerveződni — a kerékasz
talén, amely szögletes volt. Az asztal túloldalán azonban nem a régi bürokrácia, hanem az
új technokrácia ül. Némi egyszerűsítéssel a Németh Miklós körül kialakult vezető gárdát győzi le az új osztály. Legalábbis politikai szempontból, legalábbis egy időre.
— És zajlik az átmentésről szóló éles politikai vita.
— Arra a nyugati sajtó is felfigyel, és általános sztereotípiaként megszületik az a föl
tevés, hogy „a régi nómenklatúrából lesznek az új főnökök”. Mi azért kezdtünk ehhez a vizsgálathoz, hogy megpróbáljuk objektív, empirikus adatok alapján megismerni a reális folyamatokat. Országonként kétezer emberrel készítettünk interjút az egykori nómen
klatúra és a mai elitek tagjaival.
— Mit értünk nómenklatúrán ?
— Ezt a fogalmat gyakran pontatlanul használják. Mi nómenklatúrán azon pozíciók összességét értettük, amelyekben a kinevezéshez a központi bizottság valamilyen szer
vének a hozzájárulására volt szükség. Valamennyi egykori államszocialista országban a központi bizottság plénuma rendszeresen felülvizsgálta, hogy milyen kinevezések esetén akar vétójoggal élni. Ezt határozatban rögzítette. Mi a ’60-as évekig visszamenőleg az összes országból összegyűjtöttük ezeket a dokumentumokat, amelyek annak idején szigo
rúan titkosak voltak, és megpróbáltuk föltérképezni, hogy mely pozíciókat ellenőrizte a KB. Meglepett bennünket, hogy Magyarországon milyen keveset. Itt 3500 ember kine
vezéséhez kellett a „Fehér Ház” engedélye a ’60-as évek végén, amikor a legtöbb vezető állás tartozott a KB hatáskörébe. A ’80-as évek közepére néhány százra csökkent ezeknek a pozícióknak a száma. Oroszországban — nem a Szovjetunióról beszélek! — tízezer, Lengyelországban mintegy 5500 vezető állásra terjedt ki a legfelső figyelem. A ’80-as évek végére Magyarországon nagyon fellazult az ellenőrzés, már csak kevés pozíciót érin
tett. Oroszországban viszont a ’80-as évek végéig sem engedtek a tízezerből. Jellemző különbségek voltak abban is, hogy milyen pozíciókat ellenőriztek. Magyarországon például a gazdasági vezető beosztások közül csak néhány tucatnyit. Annál több figyelmet fordítottak viszont a kultúrára és a fegyveres erőkre.
— Tudták, mi fenyegeti leginkább a hatalmukat.
— A lengyeleknél ennek éppen ellenkezője érvényesült. Ők ellenőrizték a gazdaságot, míg a hadsereg és a rendőrség szinte teljesen autonóm volt. Mi a vizsgálatunkhoz „az országonkénti különbségeket megszüntettük” és ugyanazokat a pozíciókat soroltuk a nó
menklatúrába, hogy az adatok összehasonlíthatóak legyenek.
Az orosz csúcs
— Ez hogyan történt?
— Magyarországon például a kiemelt gazdasági pozíciókhoz hozzáadtuk a kétszáz leg
nagyobb vállalat vezetőjét, azért, hogy legyen kitől elegendő információt szerezni.
Egyébként a fegyveres erőket kihagytuk a nómenklatúrából, mert attól tartottunk, hogy nem volna egykönnyű a régi politikai rendőrség tagjait azonosítani. így „saját nómen
klatúránkból” véletlen kiválasztással kijelöltünk országonként ezer embert és ezekkel tár
gyaltunk.
— Csak az egykorvolt nómenklatúrát vizsgálták?
— Ez csak az első elitmintánk volt, abból azt tudtuk meg, hogy akik ’88-ban a hatalom csúcsán voltak, hol vannak ma. Ezenkívül csináltunk még két elitmintát. Véletlen kiválasztással további négyszáz embert emeltünk ki az 1993-as politikai, államigazgatási
és kulturális irányítás köréből. Többek között parlamenti képviselőket, minisztereket, ma
gas beosztású minisztériumi vagy önkormányzati tisztviselőket, továbbá kulturális vezetőket, akadémikusokat, a televízió, rádió és a napisajtó munkatársait. Továbbá: a felmérés körébe vontuk országonként a fennálló háromezer legnagyobb vállalatból hat
száz vezérigazgatót — véletlen kiválasztással — és interjút készítettünk velük. Tehát:
tudjuk azt, hogy mi történt azokkal, akik ’88-ban kulcspozíciókban voltak, és tudjuk, hogy a mai — a ’93-as — elit honnan jött, hol volt ’88-ban.
— Kinek az előrejelzése valósult meg az elit sorsáról?
— Nincs egyszerű válasz a kérdésre. Mint általában az empirikus vizsgálatoknál, az eredmények összetettek. Újratermelődik-e a nómenklatúra, vagy sem? Azt mondhatnánk, hogy attól függ. Oroszországban például újratermelődött. Akik ’88-ban a nómen
klatúrához tartoztak, azok 80 százaléka ’93-ban is ott volt. A ’88-ban gazdasági csúcs
pozícióban lévők 95 százaléka ma is gazdasági vezető. Az állami és pártbürokrácia átáramlása a gazdasági elitbe jóval nagyobb mértékű volt, mint más országban. Ott tehát a politikai kapitalizmus elmélete érvényesült.
— És Magyarországon ?
— Nálunk és Lengyelországban a volt nómenklatúrából jóval kevesebb maradt az elit soraiban. Lengyelországban több, mint Magyarországon. Holott ott előbb alakult ki az erős ellenzék, mint nálunk. Magyarországon 1993-ban a ’88-as nómenklatúra egyharma- da volt nyugdíjas, míg Lengyelországban egynegyede, Oroszországban tíz százaléka.
Holott a vezető réteg mindhárom országban egykorú volt. Nálunk sokan vonultak „kor- kedvezménnyel” nyugalomba. A ’88-as magyar gazdasági vezetők mintegy felét nyugdí
jazták, Lengyelországban a húsz százalékát. Nálunk a kulturális nómenklatúra fele maradt az elit soraiban, Lengyelországban hatvan százaléka. Magyar sajátosság az elitből való kirekesztés nagy aránya, ideértve a reformfolyamatban kiválasztódó új technokráciát is. Lengyelországban a reformfolyamat nem ment olyan messzire, mint nálunk, és több
ször megszakadt.
— Kik kerültek az elitbe?
— A politikai elit több mint fele beosztott értelmiségi volt. Mint Kolosi Tamás találóan megjegyezte; „Magyarországon az osztályvezető-helyettesek forradalma győzött.”
— Az egykori nómenklatúra lesüllyedéséről szólva, mennyien mentek át a magángaz
daságba, hány fiatal nyugdíjas tölt be tanácsadói állást?
— Ezt nem néztük.
A törtetés is elég
— Miért maradt Magyarországon kevesebb a nómenklatúrából, mint másutt?
— Csak a feltételezésemet mondhatom el. Eredetileg azt gondoltam, hogy akkor na
gyobb az elitcsere, ha a vezetők kevéssé kompetensek és a helyükre igyekvőknek viszont megvan a kompetenciája. Úgy látszik, nagyot tévedtem. Ahhoz, hogy valaki osztály- vezető akarjon lenni, nem feltétlen szükséges, hogy kellő ismeretei legyenek, elég, ha am
bíciója van. És hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy 1990 után Magyarországon éppen azért volt olyan nagy a változás, mert az új politikai elit nem volt eléggé kompetens.
Kevésbé volt az, mint a lengyel — gondoljunk Mazowieckire és a gárdájára. Azoknak sok politikai tapasztalatuk volt, és tudták, hogyan kell kormányozni. Azt a magyar elit kevés
bé tudta. Ahogy Antall József mondta hatalomra kerülésekor: „Mind amatőrök vagyunk”.
Azok voltak. Nem volt elég önbizalmuk, és amikor hibákat kezdtek elkövetni, a beosztott
jaikat vádolták.
— Volt, aki a főnökét...
— Megszületett az a konspirációs elmélet, hogy azért nem működik a minisztérium, azért nem működik a vállalat, mert a régi nómenklatúra szabotálja az intézkedéseket. A megoldás: le velük! Megbízható emberekre van szükség. Megkezdődött az a folyamat, amire általában úgy hivatkoznak, hogy a klientúra kiépítése. Nálunk ez a folyamat erőtel
jesebben érvényesült, mint Lengyelországban. Kiváltképp a kultúra szférájában. Ez megint azzal függ össze, hogy az új politikai erők Magyarországon a humán értelmiségből kerültek ki. Ennek a humán értelmiségnek volt a rögeszméje, hogy a rendszer azért nem működik, mert a kultúra szabotál. Ezért is tartotta különösen fontosnak, hogy a médián belül személycserét hajtson végre. Utólag láthatjuk, hogy a hatalmat birtoklók túlértékelték az ideológia és a média szerepét. S ezzel maguknak ártottak a legtöbbet, mert mintegy azt a benyomást keltették, hogy voluntarista, akamok módon beavatkoznak autonóm intézmények működésbe. Ez bizony ellenérzést váltott ki. Jómagam és mások, akik közvélemény-formálással foglalkoztunk, próbáltuk erre figyelmeztetni a hatalom gyakorlóit. Hiába. Nem hitték el nekünk, hogy az ideológiának és a médiának sokkal kisebb a szerepe, mint azt ők gondolták.
— Nem csak a kormányon lévők voltak értelmiségiek, az ellenzék padsoraiban is azok ültek.
— Az egész parlament értelmiségi volt, de politikai mezőnként eltérő társadalmi arcu
lattal. Közbevetőleg: a nómenklatúrában is mindenki értelmiségi volt. Kilencvenöt száza
lékának valóságos egyetemi végzettsége, és nem Foxi Maxija volt. Úgy, hogy a kommu
nista kontraszelekció sztereotípiája meghaladottnak bizonyult. A ’40-es évek végén, az
’50-esek elején még előfordult, hogy szakképzettség nélküli munkásokat és parasztokat emeltek vezető pozícióba. De a ’80-as években ez már sem Oroszországban, sem Lengyelországban, sem Magyarországon nem történhetett meg. Ehhez képest a helyzet
’89 után lényegileg nem változott. Talán egy kicsit romlott. Például a nyelvismereteket tekintve az új gazdasági elit rosszabbul állt, mint a régi. Ez mind a három vizsgált országra vonatkozik.
Szakértőket menesztettek
— Mit jelent az értelmiség politikai mezönkénti arculati különbsége?
— A posztkommunista parlamentben három politikai mező volt és van jelen. A szo
cialista-szociáldemokrata, a liberális és a nemzeti-keresztény. Nálunk a konzervatív gárda jelentős része legalább háromgenerációs értelmiségi. A liberális politikusok között na
gyobb arányban vannak azok, akiknek csak a szülei kerültek értelmiségi sorba. A szocia
lista képviselők túlnyomó többsége elsőgenerációs értelmiségi. Szinte mindegyik munkás- vagy parasztszármazású és a szegényebbek közül való. Az elmúlt ciklusban csak kevés szocialista képviselő alapján általánosíthatunk, de a májusi választást követően egyes életrajzokat olvasva úgy tetszik, hogy ez a megállapítás az új Országgyűlés szocia
lista frakciójára is vonatkozik. Tagjai lényegében a Szalai Erzsébet szerinti új technokrá
ciához tartoznak. Ők azok, akiket ’89-ben félreállítottak, és most visszatérnek.
— Mire az adatokat összegyűjtötték, újabb elitcsere van kialakulóban.
— Nálunk a célállapot 1993 nyara volt, 1993-ban Lengyelországban és ’94 májusában Magyarországon számottevő politikai változás következett be. Szükséges volna, mondjuk egy-két év múlva megismételni ezt a vizsgálatot, hogy megtudjuk, a kormányváltást követő elitcsere hogyan alakul. Visszatémek-e azok, akiket kiszorítottak, illetőleg beérkeznek-e a hozzájuk hasonlók.
— Kérem, foglalja össze a végkövetkeztetését.
— Az orosz elit újratermelődött, a nómenklatúra megmaradt a politikai hatalomban.
Magyarországon és Lengyelországban ezzel szemben jóval kisebb mértékben tehette meg. Nálunk közvetlenül a ’90-es parlamenti választás előtt egy teljesen új gárda jelent meg a felszínen, amely szakképzettségét, társadalmi származását tekintve élesen elütött a korábbi politikai elittől. Többgenerációs humánértelmiségiek kerültek hatalomra. Ma
gyarországon következett be a legnagyobb elitcsere, holott itt volt a legjobban képzett a nómenklatúra, amelynek csak 60 százaléka párttag. 1990-ben a demokrata fórum azzal nyert, hogy ő a nyugodt erő. Lényegében azt ígérte: nem lesz igazi nagytakarítás. Mégis volt. 1994-ben az MSZP azzal nyert, hogy azt mondta: a szakértőkre épít (más kérdés, hogy szándékát megvalósítja-e). Most az emberek azért szavaztak a szakértelemre, mert úgy látták, hogy ’90 és ’94 között profikat menesztettek és a helyükbe amatőröket raktak.
Úgy, hogy azt mondhatjuk: ez idáig Oroszországban nem volt elég, Magyarországon pedig túl sok volt az elitváltás.
Kovács Judit Magyar Nemzet, 1994. július 23.