Négy év alatt kiderült, hogy a választók által 1990-ben hatalomra juttatott kormány a jelenkor magyar társadalmi valóságától lényegesen jobbra áll. Nem képviseli azt a jelen
tős többséget, amely szociáldemokráciát és baloldali liberalizmust akar. Ezt az egyensúly
eltolódást állította helyre már most a választás első fordulója is.
Valóban ennyire szociáldemokrata és baloldali liberális a magyar társadalom? Húsz év óta hiszem és tudom, hogy ez a helyzet. Ezért éreztem életem nagy igazolásának a jelen választási eredményeket.
A leváltásra kerülő kormányzat alapvetően tévedett abban, hogy az elmúlt negyven év csak a sztálinizmust, a Rákosi-rendszert, az ’56 utáni megtorlásokat, a sajtószabadság és a politikai demokrácia hiányát jelentette. Az elmúlt negyven évnek, különösen a legutóbbi húsznak, voltak eredményei is, amit a hatalomra kerültek nem vettek ugyan tudomásul, de a magyar nép annál inkább.
Ledőltek a feudális korlátok, a társadalom mindennapi életében megszűnt a történelmi osztály, a számlázási nemesség és a főpapság hatalmi monopóliuma, elvesztette megosztó szerepét a nemzetiség, a felekezeti hovatartozás és a vagyoni helyzet. Megszűnt milliók rettegése a munkanélküliségtől. Az utolsó évtizedre a szocialista rendszer hibái is sor- vadoztak. Az egyetlen pártból, a megszállottak elit csapatából tömegpárt lett, amelyben még az értelmiség jelentős része is megtalálta a helyét, tettvágyának fokozatosan táguló kiélési lehetőségeit. A cenzúra ereje is megkopott, de ez a tömegeket egyébként sem na
gyon érdekelte.
Mindez nem jelentette azt, hogy meg lehetett és meg kellett volna maradni a régi úton.
Az nem Európához, hanem onnan elvezetett, az nem biztosíthatta volna a felzárkózás lehetőségét. Jó volt arra, hogy sok mindent összetört, amitől erőszak nélkül nem lehetett volna megszabadulnunk. Jó volt, hogy véget ért, és ezer év után talán a legtöbb reménnyel megindulhattunk a fejlett világhoz való társadalmi és gazdasági felzárkózás útján.
A magyar társadalom a szocializmus bukása után mint relatív baloldali állhatott Európa kapujában. Ezt azért kell szem előtt tartanunk, mert a megelőző százötven évben job- boldaliságunk, konzervativizmusunk volt a felzárkózás fő társadalmi akadálya. Nemcsak az urainké, de a nép többségéé is. A baloldaliságot nem ideológiai, hanem társadalmi értelemben használom. Középbal az a társadalom, amelyben gyengék a társadalmi tradí
ciók. Kevéssé számít a származás, a vallás, a szülők vagyoni helyzete, meggyengül az öncélú nacionalizmus, azaz nagy a polgárosodás dinamikája.
A szocializmus utolsó húsz évét a történelem úgy tartja majd számon, mint azt a ritka kort, amelyben jól vizsgáztunk. Jól vizsgáztunk a világpolitika mindkét tábora által szá
munkra szűkre szabott kényszerzubbonyban. Elmondhatjuk, hogy a Jaltában ránk mért sorsot az első húsz évben, a nép óriási többségének akarata ellen, törpe vezetőink túl li
hegték ugyan, de a másodikban a szocialista táboron belül mindenkinél jobban ügyeskedtünk. Ezért történelmietlen a jobboldalnak az az igyekezete, hogy az elmúlt negyven évért azokat teszi felelőssé, bűnbakokká, akik a kevés lehetőséget is kihasz
nálták. Megfeledkeznek arról, hogy minket Sztálinnak Roosevelt és Churchill adott oda, nem a magyar baloldal. Az érdemek különösen megilletik a Németh-kormányt, amely a század legjobb magyar kormánya volt, és még önnön érdekeit is feláldozta a minél simább
demokratikus átmenetért. Az előző választáson nyertes kormánykoalíció a hatalom bir
tokában mindinkább távolodott, ahelyett hogy közeledett volna a nyugati értelemben vett középjobb irányhoz.
A demokrata fórum a hármas koalícióból fokozatosan kiépítette monopolhelyzetét.
Tetézte azzal, hogy a kezdeti populista jobboldaliságát mindinkább fel kívánta cserélni a fél évszázaddal korábbi úri rendszerrel, amit azonban már nem csak az ilyen változás által legjobban érintett liberális értelmiség, de a magyar nép többsége sem fogadott el. A demokrata fórumot Antall és csapata bizonyos mértékig megmentette ugyan a nemzetközi elszigetelődéstől, de egyúttal a sírásója is lett. A párt a nemzeti humán értelmiség alaku
lataként indult, de tapasztalatok hiányában Antalihoz fordult, és így benne a mindig poli
tikai elhivatottságot érző nemesi hagyatékhoz nyúlt vissza a politikai vezetésben. Ez aztán felemésztette.
Antall történelmileg akkor tévesztett utat, amikor a kisgazdák által felajánlott második hely helyett az MDF első helyét választotta. Megfeledkezett az apai tradícióról: a magyar jövő útját a népi baloldalisággal közösen kell keresni. Aki történelmi szerepre vágyik, az ne annyira az úri, jobboldali politikai, mint sokkal inkább a progresszív népi múltba ka
paszkodjon.
Antalinak az MDF-fel szemben a tradíciókkal rendelkező kisgazdapártra kellett volna alapoznia tartós történelmi szerepét. Ezt mutatja a jelen választás eredménye is. Az éppen Antall által szétvert kisgazdapárt a sok tekintetben demagóg Torgyán vezetése alatt is a négy éven át szinte egyedül uralkodó MDF-fel csaknem egyenlő erejű pártként került ki a választásból.
Az Antall-politika elutasítását mi sem bizonyítja jobban, mint egyrészt azoknak a kisgazdáknak a totális politikai megsemmisülése, akik összejátszottak a kormányfővel, másrészt a vele szemben lázadó kisgazdák sokak várakozásán felüli, de reálisan várható, jó szereplése.
A káderekkel szűkösen ellátott kereszténydemokraták megtartották korábbi arányukat annak ellenére, hogy ők is kevéssé hasonlatosak nyugati testvérpártjaikhoz. Kevéssé keresztények, azaz megbocsátok és szociálisak. Túlságosan klerikálisak, azaz inkább a vallási hierarchiát képviselik. Ötven évvel a nyugati követelmények mögött járnak.
Nincs alapja annak a bizonyítvány-magyarázatnak, hogy a demokrata fórum azért bukott meg, mert vállalta a szükségszerű, de népszerűtlen feladatokat. Azért vallott kudar
cot, mert elszakadt a néptől, elvesztette kezdeti populista lendületét, elbiirokratizálódott, kikezdte a korrupció. Belül nem a kezdeti populista mag győzött, hanem őt gyűrte maga alá az Antall vezette úri restaurációs kísérlet tábora. Az ennek mindenáron ellenállók pedig a mind szélsőségesebbé váló Csurka-táborba sodródtak. Ezen már Antall halála sem segített, hiszen a garnitúra szerényebb, pragmatikusabb tagjai vették át a stafétabotot.
Nekik már sem elég akaratuk, sem elég idejük nem volt a korrekcióra.
A választás másik nagy vesztese a Fidesz. Vele egy nagy történelmi lehetőség sza- lasztódott el. Békeidőben a magyar társadalmat mindig a viszonylagosan megkésett gene
rációváltás, az elöregedés jellemezte. Most is felismerte a közvélemény, hogy fiatalításra volna szükség. Ezért fogadta olyan lelkesen az ismeretlenségből előlépő Fideszt. Ahogyan a szociáldemokraták 1990-ben szalasztották el a történelmi lehetőséget, úgy most a Fidesz. Vezetőségük vagy inkább vezetőjük, hibát hibára halmozott. A legnagyobb
tévedése az volt, hogy jobbra vitte a mozgalmat. Az a fiatal, aki jobboldalra helyezkedik, eljátssza a jövőjét, hiszen éppen fiatalságának az erényét adja fel. Fiatalkorban a jobb
oldali liberalizmus fából vaskarika.
A Fidesz lemaradásának másik oka, hogy Orbán Viktor pártjának és a magyar politikai életnek vezére és nem a szolgálója akart lenni. Márpedig a nép egészséges ösztönnel és az elmúlt negyven évből tanulva fél a vezértípusoktól.
Az MSZP győzelmét elsősorban a jobboldal leszereplésének köszönheti. De nem csak annak. Szerény maradt. Még a másik oldal mocskolódását is türelemmel viselte. Kiderült, hogy a rágalmak és múltjának felhánytorgatása szavazatokat hozott.
Javára vált az MSZP-nek az is, hogy sok jó szakemberrel rendelkezik. Az előző kor
mányzat a bevált szakembereket kiselejtezte, hogy a hozzá nem értő, tapasztalatlan híveit pozícióba juttathassa.
Az MSZP-nek ugyancsak jó húzása volt, hogy a munkavállalók fő érdekvédelmi szer
vezetével szövetséget kötött. Egyetlen más párt sem tanult az egy évvel korábbi tár
sadalombiztosítási önkormányzati választásokból, amelyekben az MSZOSZ lényegében a saját erejéből, a kormánnyal és az ellenzéki pártok többségével szemben győzött.
Egyetlen párt volt, amely felismerte, hogy a nagy és még sokáig fenyegető munkanélküliség mellett a szakszervezetek szükségszerűen nagy politikai hatalmat képviselnek, és azt is kell képviselniük.
A másik nagy győztes az SZDSZ. Nem tudok példát arra, hogy egy nem csak a nevében, de a szellemében is liberális párt ilyen eredményt ért volna el akárcsak nálunk sokkal liberálisabb társadalomban is.
A győzelem jelentős mértékben a saját érdemük. Megőrizték szakem
bergazdagságukat. Csökkentették történelmi Budapest-centrikusságukat. Szerencsésen választottak miniszterelnök-jelöltet. Befogadták a Fidesz legnépszerűbb kitagadott fiát.
Vállalták a szocialistákkal való koalíció lehetőségét. Nem zárkóztak el a szintén liberális, de egyre inkább jobbra tolódó Fidesztől.
A szélsőséges pártokra adott kevés szavazat pedig Európa-rekordot jelent. Ilyen józan választótáborral kevés ország dicsekedhet. Ez önmagában minden diplomáciai sikernél pozitívabb jele annak, hogy közeledünk Európához.
A siker objektív társadalmi hátterét pedig az adta, hogy a magyar vidék polgári bázisa kiterebélyesedett. A korábban konzervatív vidék a polgári jövőben bízik. Minden megelőző magyar liberális párt kénytelen volt a szűk pesti polgárságra, azon belül is első
sorban a zsidóságra támaszkodni. Ok adták a magyar liberalizmus táborának a 90 száza
lékát. A vidékben nem számíthatott szövetségesre. Húsz éve mondom, hogy Európa egyik legszélesebb alapon polgárosodó társadalmává tett bennünket a másod-, fekete- és szürkegazdaság kormányhatalmak által le nem győzhető szövevénye.
Minden választás minősítését arra kell alapozni, hogy mennyire felel majd meg a leendő törvényhozás és kormányhatalom összetétele a társadaloménak. Ezért ezt a mostani választást ezer éve várt sikernek fogom fel. Ezer év óta nem volt arányosabb tár
sadalmi képviseletünk, mint amilyen most lesz. Most nem szalasztottuk el a történelem ál
tal kínált alkalmat.
Kopátsy Sándor Magyar Hírlap, 1994. május 17.