rá-törő, bosszúéhes Zách Felicián, a királyi családot saját testükkel védő udvari embe-rek, pohárnokok, tanítómesterek önfeláldozó magatartásának, a merénylő lekasza-bolásának képe, illetve annak ismertetése jelenti, miképp ért borzalmas véget – a kegyetlen (s már akkor is szégyenteljesnek tartott) ítélet szerint – harmadíziglen a Zách-nemzetség minden fellelt tagja; különös kegyetlenséggel a vétlen Zách Klára, a merénylő hajadon lánya: „A szerencsétlen, ártatlan, oly rútúl megbántott Klára megfogatik, orrán, ajkain, kezein megcsonkítva, félholtan lóra köttetik, s az utczá-kon szerte vonczoltatva kínok közt ezen kiáltásra kényszeríttetik. »Így járjon a ki-rály támadója!«” (Kisfaludy 1907. 282).
A Tihamér elbeszélője műfaj-poétikai utalást tesz, amikor kijelenti: „Nem lévén czélunk Lajos királynak tetteit s Durazzói Károly hercegen vett véres bosszúját le-írni, csak azt adjuk elő, mi szorosan függ öszve történetünkkel” (Uo., 288), – vagyis a lovagregény szabályai, s nem a történelmi regény eljárásai formálják a szöveget.
Ennek értelmében a nagylelkű, lovagias király elsősorban Tihamér lovagi érdemei-ért és hűségéérdemei-ért cserébe menti fel a vérítélet alól Rózát – tettének nincsenek lelki-ismereti vagy intellektuális mozzanatai:
„Látható örömmel fogadá Rózát a nagy lelkű király s megértvén történetét, s nemzetségét, megilletődve emeli fel a lábához borúltat: »a vér-ítélet alól felment királyi szavam – mond – az üldözés napja megszűnt. Élj szabadon nemes szűz atyád birtokán, s törvény ótalma, s egy nemes férj szerelme boldogítsa létedet is«” (Uo., 331).
A Toldi szerelmének uralkodó-képe, illetve betöltött szerepe más műfaji szabályok-hoz (a verses regény világbavetettség-képzetéhez) igazodik: Nagy Lajos elsősorban azért vetteti tömlöcbe Barkóczot, a kobzost, zách Felicián húgának sokat szenve-dett fiát, mert az énekében (Arany János Zách Klára című balladája) tiszteletlenül – Kázmér (a későbbi lengyel király) Klárát megbecstelenítő tettében tevékeny kerí-tőként mutatva be – szólt édesanyjáról, Lokietek Erzsébetről. Majd az a Nagy Lajos király kegyelmez meg neki, aki túl van a Durazzói Károly értelmetlen megöletése – hiszen a herceg nyilvánvalóan vétlen volt endre herceg, a király öccse, illetve a kétes erkölcsűnek tartott I. Johanna férje elveszejtésében – okozta lelkiismere-ti válságon, megértette az emberi cselekedetekben rejlő végzetszerűség hatalmát.
E tapasztalat nyomán mondhatja az elé vezetett Barkócznak: „Nagy bűn lehet itt, vagy nagy szerencsétlenség!” (Arany 1981. 563), illetve ennek jegyében válik ér-telmezhetővé a „régi” ügyekre vonatkozó – de igazából a jelen válságaira kérdező – reflexiója („Sóhajtva király szól: »most is ez a régi!«… [Uo. 65]). S ezért fontos számára a mindenkori törvényre való hivatkozás („»Birtokod’ elvette – nem Kolos:
a törvény, / De kegyelmet adok, vétked letörölvén.«” [Uo.]), mert ellenkező esetben vérbosszú árnyéka vetődne mind édesapja, Károly Róbert, mind saját – Durazzói Károly27 megöletésében vétkes – személyére.
27 A történeti források, de a modern történetírás is „második aversai tragédia”-ként tartja számon ezt az eseményt. Ettől „…kezdve a rettegés és gyanakvás jártak előtte, a hercegek számtalan híve kiengesztelhetetlen ellensége lett, és vádjait a pápa ellenvádakkal utasíthatta vissza”. Azaz: „a Nápolyért vívott harcot Lajos király erkölcsi és politikai tekintetben már
30
Tihamér a történelmi (lovag)regények mintájára teremtett fiktív alak – nem volt, nem létezett – de létezhetett. Vagyis elképzelhető, hogy Nagy Lajos nápolyi had-seregében számos Tihamér-típusú lovag vett részt, aki hozzá hasonlóan – a kor szo-kásai értelmében – valamely főúri udvarban (Tihamér Apor Istvánéban) teljesített katonai szolgálatot, urát követte a nápolyi hadjáratba; neveltetésénél fogva a kor lovageszményeinek (feltétlen hűség, hazaszeretet, bátorság/hősiesség és életáldozat készsége) hordozója. Tihamér legismertebb európai „rokona” Ivanhoe, a magyar irodalomban a Jósika-hősök közvetlen elődje: majd Abafi Olivér (Abafi), de még inkább A csehek Magyarországban (1839) főhőse, Zokoli Mihály jeleníti meg ezt a karaktert. Az említett lovagregény-séma alapján: lovagi tornák bajnoka (Kisfaludy regényében Sigismondo Pandolfo Malatestát, Rimini művelt hercegének udvarában zajlik ez a fényes lovagi torna), a rablólovagokkal vívott küzdelem bátor és nemes lelkű (megkegyelmez a legyőzött ritternek; Tihamér Wernernek, Zokoli Komoró-czinak) hőse; ellenfelével rendszerint nem hazafias (hiszen ellenfele ilyen eszmény-re alkalmatlan személyiség), hanem szeeszmény-relmi alapú konfliktusa támad. A magyar irodalomban később jelentkező eposzi karakterű hősöktől abban különbözik küz-delme, hogy azok – pl. Baradlay Richárd Palvicz Ottó ellenében (Jókai Mór: A kő-szívű ember fiai [1869]) – nagy formátumú ellenfelekkel találják magukat szemben, akiben legyőzöttként is a hőst becsülik. Ugyanakkor a Tihamér-történet lezárása a regényben teljes mértékben eltér a scotti modelltől, nem elsősorban azért, mert nem beteljesült családias (szerelmi) boldogság a történet lezárása (Тihamért megölik egy csatában), hanem mert végzetében a későbbi Kemény Zsigmond-i hősök fatális sorsképlete ismerhető fel. Tihamér ugyanis fogadalmat tesz Nagy Lajos királynak, hogy Róza vérítélet alóli felmentését élete árával is kész meghálálni.
Tihamérrel ellentétben Urselingeni Werner (Guarnieri) herceg alakját, mint a korszak egyik legismertebb zsoldos vezérét már a legkorábbi, Nagy Lajos hadjára-taival foglalkozó krónikák is említik. A Küküllei-krónikában olvashatni: „Továbbá néhány nap múlva István vajda Werner vezért, Lajos seregének kapitányát, a hozzá-szegődött ötszáz fegyveres társával együtt elfogta Corneto városában.” (Internetes forrás: mek.oszk.hu/05500/05564.htm) Valamennyi forrás – Kükülleitől Thuróczyn át Pór Antal 1892-es történelmi életrajzáig, beleértve természetesen a Tihamért és a Toldi szerelmét is – a kalandor rablólovag jelzőt kapcsolja hozzá, aki Taranti Lajos, Johanna második férje, illetve az ellenfél, Nagy Lajos király seregében egyaránt tel-jesít szolgálatot: „oda-vissza szegődik”. A Tihamér elbeszélése szerint „véren épült hírét” (Kisfaludy 1907. 289) ismerik. A Toldi szerelmében mint védtelen lakosságot sarcoló és bántalmazó „zsoldos Werner” jelenik meg: „De Lajos megfeddé szigo-rúan Wernert: / Zsoldosai mért bántják a védtelen embert?” (Arany 1981. 452). Pór Antal Nagy Lajos-életrajzának analóg sorai:
„…midőn a zsoldosok vezéreik alatt szabad csapatokká egyesűlvén, ha szolgálat nélkül maradtak, raboltak, pusztítottak, hogy megélhessenek. Leghíresebb vezéreik valának: Urselingeni Werner (Guarnieri) herczeg, ki legelőbb (1343) a pisaiak részére
Aversában elvesztette” (Bellér Béla: Magyarok Nápolyban. Budapest, Móra Ferenc Könyv-kiadó, 1986).
31
jött harczolni a florencziek ellen. Végződvén itt, »az Isten, szánalom és irgalom ellenségének« vallotta magát, sarczolta egész Olaszországot, mígnem a sok rablott kincscsel Friaulon át kivonúlt, hogy Lajos király zsoldjába visszatérjen.” (Pór [1892].
mek.oszk.hu/ö5800/05827/html/02.htm)
Talán épp a negatív értelemben vett ritter-jellem28 erőteljesen kiképzett vonásai ré-vén lehet а Тihamér legéletszerűbb figurája, az eszményi hős (Tihamér) hangsúlyos ellenpólusa.
A regény a vizsgáltak mellett számos történelmileg hiteles személyiséget moz-gat, akiknek jelleme azonban sztereotip vonásokban van jelen a történetben. I. Jo-hanna királynő alakja pl. a tékozló, buja, házasságtörő, cselszövő, a férje meggyil-kolásában hallgatólagosan részt vállaló bűnös asszony képében nyer formát, míg második férjéről, Tarenti Lajos nápolyi királyról megjegyzi az elbeszélő, miszerint
„szép külsejű, de gyáva férfiú” (Kisfaludy 1907. 282), azaz olyan tulajdonságok (szépség) megtestesítője, mely ellentmond a kor preferált férfiideálja képének.
Kisfaludy határozott referenciális aspektusokkal él az itáliai toponímiák alkal-mazásában, illetve a történelmi események (mint Tarenti Lajos capuai vereségének, vagy az aversai tragédiák) megrajzolásában, illetve a reájuk való utalásokban.
kiadások
Arany János [1847–1879] 1981. Arany János költői művei 3. Budapest: szépirodalmi Könyvkiadó.
Kisfaludy Károly [1825] 1907. Tihamér. Kisfaludy Károly munkái. sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta Heinrich Gusztáv. II. k. Budapest: Franklin-Társulat.
irodalom
Benkő Krisztián 2007. Intermedialitás, irónia, szinesztézia. 1822: Megjelenik Kisfaludy Károly Auróra című évkönyvének első kötete = Szegedy-Maszák Mihály – Veres András szerk. A magyar irodalom történetei II. Budapest: Gondolat Kiadó, 91–107.
Bényei Péter 1999. „El volt tévesztve egész életünk”. Esztétikai alapú létértelmezési kísérlet a történelmi regény műfaji konvenciói alapján. Kemény Zsigmond: A rajongók = Irodalomtörténet, 3., 441–446.
Borbély szilárd 2006. Árkádiában. Történetek az irodalomtörténetről. Debrecen: csokonai Kiadó.
Frye, Northrop 1998. A kritika anatómiája. Ford. Szili József. Budapest: Helikon.
Heinrich Gusztáv 1907. Bevezetés = Kisfaludy Károly minden munkái, II. Vígjátékok.
Tihamér. Elbeszélések. Budapest, Franklin Társulat, 5–27.
Imre László 1996. Műfajok létformája: XIX. századi epikánkban. Debrecen: Kossuth egyetemi Kiadó.
28 „lézengő ritter” – pl. Biberach Katona József Bánk bánjában (1815).
32
Kabdebó Lóránt 1996. Fráter György. Jókai regénye mai szemmel = Szigeti Lajos Sándor szerk. „Modernnek kell lenni mindenestül” (?). Irodalom, átértelmezés, történetiség.
szeged: Modern Magyar Irodalom Tanszék.
Szajbély Mihály 1999. A rege és rokonműfajai a XIX. század elejének magyar irodalmában
= Irodalomtörténet, 3., 424–441.
szinnyei Ferenc 1911. Novellairodalmunk Jósikáig. Különnyomat az Irodalomtörténeti Közleményekből, 6. Budapest.
szinnyei József. Magyar írók élete és munkái. elektronikus változat: http://mek.oszk.
hu/03600/03630/html/
Wéber Antal 1959. A magyar regény kezdetei. Budapest, Akadémiai Kiadó.
33