127A multikulturAlitás és többnyelvűség

Balkáni mÍtoszai

A XX. század kilencvenes éveiben lezajlott balkáni háborúk amellett, hogy – ál-történelmével és együttélés-mítoszával együtt – szétvetették a titói Jugoszláviát, a térség különböző nemzetiségű lakosainak nagy hányadát kényszerítették otthonuk elhagyására, távozásra, belső migrációra, illetve az emigráció valamilyen formájá-ra. e történések az egységesség, azaz a jugoszlávság illúzióját és hamis mítoszát az-által és oly módon is érvénytelenné tették, illetve leleplezték, hogy a térségben élő különböző nemzetiségű, nyelvű és kultúrájú etnikumok kollektív tudatformáiban a legeltérőbb módon csapódott le jelentésük, egymásnak ellentmondó, olykor para-doxális reakciókat váltva ki.

e jelentések a kilencvenes évek vajdasági magyar irodalmában, de az aktuális térségi szerb szub-, illetve tömegkultúra szféráiban is reflektálódtak. A nyolcvanas évek vége felé vált rendkívül népszerűvé pl. az a szerb sláger (szerzője – fontos, mert eltérő kulturális magatartásmintákat rejt – őslakos, vagyis vajdasági szerb), amely a belső migránsok, azaz az exjugoszláv térségben kolonializált szerbek (a ko-lonisták – miként a regionális magyar nyelvben nevezzük őket) többször is (mind-két világháború és a kilencvenes évek balkáni háborúi után) ismétlődő és életre hívott történetét szinekdochikus alapon azzal a vonattal azonosítja, illetve arra a közlekedési eszközre vetíti rá, amellyel ezek az „új honfoglalók” vándorlásuk cél-területére, rendszerint etnikai alapon elűzött vagy megölt közösségek otthonaiba érkeztek. A „jebo te voz, koji te doneo” szólás így és ezért vált – elsősorban a vaj-dasági szerbek körében – a nem szívesen látott vendég jelölésére szolgáló stiláris alakzattá. Annak kiderítéséhez és megértéséhez viszont, hogy miért fogékonyabbak bizonyos népcsoportok (pl. a likai szerbek) a kolonizációs létforma iránt, nyilván-valóan kulturális antropológiai vizsgálatokra lenne szükség.

1994-ben – vagyis a balkáni válság exkalálódásának idején – látott napvilágot Lovas Ildikó Kalamáris című novelláskötete, benne a – metaforikusan is jelentéses – A vihar című novellával, amelyben az aktuális jelen történéseit értelmező eltérő kódok, illetve kulturális értésminták több példájával is szembesülünk. Amíg a – hajdan gazdasági és kulturális fejlettségéről ismert – város; Szabadka, de bármely más bácskai-bánáti város lehetne – lakossága egy részének (többnyire az őslakosok) élete „mintha-valóság”-ba fordul, s ez a felismerés megrázó erővel hat rájuk, addig a jövevények és leszármazottjaik számára a lezárt határok közötti bezártság („Az utazás is egyik napról a másikra maradt ki az életünkből…” [Lovas 1994. 10]) egy-általán nem nyomasztó érzés:

„Ijedten néznek össze a vihar elől a kapualjakban, vendéglőkben, idegen szobákban összeverődött emberek, valószínű, mondják, s rajtuk kívül senki sem tudja, mekkora erőbe telt kimondani e szót. Egész életüket kellett ez után a rövid szó után felülvizsgálni.

Belemélyedni a mintha bonyolult világába, tisztázni a valóságot borostyánként behálózó mintha-valóságot” (Uo., 10).

128

„De kinek kell itt európa vagy európaiak? Itt csak olyanok számára van hely, akik abban versenyeznek, hogyan tovább köpni a tóba, hogyan belevizelni a mólóról, hogy a nadrág szára ne legyen vizes, hogyan kacsáztatni meg a vízen az üres sörösüvegeket”

(Uo., 12).

A titói Jugoszláviát jelölő „régi idők” nosztalgiája felett ironizál a brikettregény (Apró István: Regénybrikett) elbeszélője is 1993-ban, tulajdonképpen az országos

„sorsváltó történések” aktuális idejében: megvilágítva ezáltal a szépnek álmodott közelmúlt válságalkotó szerepét:

„TBT hangokat hall abból az időből, amikor még ezen a tájon is virágoztak a cseresznyefák és haragoszölden virítottak a lojalitás csanalasai. Aki kapart, annak jutott és minden új ház teteje legalább egy arasznyival magasabbra épült a szomszédénál, talán az akkortájt csipkébe vert verssort utasítása szerint: »a szarnak heggyé kell nőnie«.

Egyesek már unokáik számára güzülték össze a házra valót és legkésőbb ötvenévesen az első szívszélhűdést. Jutott darvadozásra a határon innen és túl, jutott a lenézésre, a felfuvalkodottságra. Régi szép idők! Értéke csak a pénznek volt és nem kellett semmi egyébbel (pl. nemzeti identitással, objektív történelemmel, natalitással stb.) bíbelődni.

A művészkedők is csak magukra vethettek, ha gyarapodás helyett hülyeségekre fecsérelték idejüket. Egyébként még a fecsérelés köztes hasznából is szépen lehetett darvadozni. Ha pedig valakit bekísértek a ballonkabátosok, nem kellett gondolkodni, jogos-e a vád, s hogy kinek van igaza. A cseresznyefák alatt felháborodva fogadtak volna mindenféle híresztelést koncepciós perekről, boszorkányüldözésekről. (Ha már bevitték, biztosan bűnös is volt, s különben is ki törődik vele!)” (Apró 1993. 15).

Ugyanez, a hősi múlt ködfátyolos nimbuszára és a demokratikussá kozmetikázott félmúlt műveltséghiányos perspektívátlanságára alapozott balkáni jövőkép képezi az Angol pázsit, Hornyik Miklós 1991-ben, vagyis a balkáni polgárháborúk kitöré-se előtt megjelent anekdotagyűjteményének (angol alcíme szerint „short stories”) poénképző alapját is. Lényegi – s az angol pázsit-anekdotát is – szervező motívuma az a gondolat, miszerint sem a nemzeti múlt hősiessége, sem kultúrájának nagysága nem vált meg a háborús kataklizmáktól:

„Kiszemelünk magunknak egy földterületet, és megtisztítjuk a gyomtól. Fölássuk, s bevetjük fűmaggal. Aztán négyszáz éven át öntözzük, gondozzuk, nyírjuk a gyepszőnyeget. Ez az angol pázsit. […] Természeti kincsekben bővelkedő, változatos szépségű ország [még létezett a jugoszláv államalakulat – B. E. megj.] lakói vagyunk, legszívesebben mégis angol útlevéllel utaznánk a világban, óceánjárón a déli tengerek felé, egyedül mélázva a födélzeten… Mi ennek az elvágyódásnak az oka? Kevés nálunk a kert, a pázsit? Kertünk és pázsitunk is elég van, de az említett négyszáz békeév hiányzik az idegrendszerünkből. […] E változatos szépségű országban minden együtt van, ami a szemnek kellemes: hegyvidék, folyamvölgyek, zöld erdők és sík mezők, kék tenger és igazi pálmafák, de az európai fejlődés néhány évszázada hiányzik a magatartásunkból, a beszédmodorunkból, a környezet- és a munkakultúránkból.

A mindennapi életünkből. Az elmúlt évtizedekben igyekeztünk megfeledkezni arról,

129

hogy a nyugat-európai országokban olyan szabályzók is működnek, amelyeknek nincs közük tőkéhez és kizsákmányoláshoz, s hogy a nyugati világ angol pázsit is:

civilizációs értékszint” (Hornyik 1991. 54).

A Hornyik-anekdotát a recepció 1991-ben egy másik, akkor nagyon időszerű poén-nal toldotta meg: ezek szerint nem csak az a baj, hogy az európai civilizációs fejlő-dés kimaradt magatartás-kultúránk alakulásából, ezért nem gondozzuk kellőképpen pázsitunkat, de a pázsit egyszerűen nem bírja a lánctalpakat sem…

A különválasztott kultúra és civilizációs értékszint között e gondolati körben az a különbség, miszerint a kultúra kisajátítható és ideológiailag manipulálható, míg a civilizáció egyetemes érték, megosztható. Ezért működhet jól egy civilizációs ér-tékeken alapuló nem nemzetállami konstelláció, mint pl. svájc, s ezért eredmé-nyez ugyanakkor a hatalmas kultúrával büszkélkedő forradalmi Oroszország, majd a szovjet államalakulat és népei számára a nemzeti kulturális tartalom katasztrófát.

A Hornyik által idézett Maugham-novella szereplője mondja egy, a portyázó láza-dók által szétlőtt villamos padlóján hasalva, miután már megismerkedett az orosz művészetek és kultúra nagyságával, miszerint: „Ennek az országnak kevesebb mű-vészetre lenne szüksége, és több civilizációra!” (Uo., 58).

A pannon térségben, amely a vajdasági magyar irodalom terét is jelenti, a multi-kulturalizmus s a reá épülő transzkulturális identitás eszméje a városi kultúra talaján nyert érvényt, s lelt követőkre. Mindenekelőtt Újvidékről tűnt úgy, hogy a balká-ni térség Párizsa lehet, egy multikulturális karnevál és kavalkád színhelye, ahol a kultúrák megtermékenyítő keveredésének és minőségalkotó összefüggésének egyik legfontosabb alkotó elve a nyelvi átjárhatóság lehetősége, a városi polgárság több-nyelvű identitása. (Pl. a falusi környezet tradicionális kulturális szerveződését és hagyománymegőrző irányultságát, zártságát többek között az említett identitás hiá-nya is generálja: a falusi közösségek ugyanis többnyire egynyelvűek.) Miként a kö-zelmúlt történetéből, a közben megképződött két évtizedes rálátási távlat nyújtotta értelmezői/érték- és konvenciaalkotói pozíciók révén tudhatjuk, az Újvidék-történet kataklizmatikus képpel zárul: a modern és multikulturális fellegvárnak képzelt vá-ros a balkáni nemzetállam sötét bugyraiban süllyed el, amit az elbeszélő egy még borzongatóbb és végletes, az irodalmi kultúrára vonatkozó reflexióval told meg és zár le. Az elpusztult multikulturális világ naiv polgára hontalan lokálpatriótává vá-lik, léte örökösen peremvidéki, irodalmával a senki földjéhez tartozó. ez azért is érdekes konzekvencia Végel esszéregényében, mert a szerző épp ahhoz, az általa posztjaltainak nevezett nemzedékhez tartozik, akik legtöbbet invesztálták a multi-kulturális jugoszlávság eszméjébe, s leginkább hittek az azóta már sokat vitatott és kifigurázott „tenger-metaforá”-ban, a „nekünk van tengerünk” gondolatában. Újabb irodalmi reflexiói közé tartozik Lovas Ildikó Kijárat az Adriára (2005) című, a tér-ségi magyar irodalom legismertebb tropikus alakzatát, a tenger-metaforát tematizá-ló, s a reá épülő haza-illúziót dekonstruáló Vajdaság-regénye:

„Kifog rajtam ez a tenger-ügy. Meddig volt a bácskaiaknak tengerük, mikortól nincs, vagy fordítva és elölről. Annyiszor körbejártam, annyi felől. Megannyi apróságba, részletbe belelesve, hogy végül az egészből semmi ne kelljen.

130

szarok az Adriára.

Végül kiderül, hogy Csáth oldotta meg a legelegánsabban: ott fejezte be, ott maradt, ahová tényleg tartozunk: a határon, sehol, a homokba fúrt fejünkkel.

Csakhogy a metaforák visszacsapnak. Fejbe vágnak, hálátlan dögök” (Lovas 2005.

267).

A tenger-metafora a posztjaltai nemzedékek, így a Symposion folyóirat első nem-zedéke életében és tudatában – a későbbi korosztályok perspektívájából úgy tű-nik – nem volt más, mint a jugoszláv olvasztótégely egyenlőségmítoszának, kvázi testvériség-illúziójának tropikus megnyilatkozása. A megalkotása óta (Tolnai Ottó egyik interjújában hangzott el!) eltelt évtizedek során a jelölt korosztály képviselői különbözőképp értelmezték újra a jelenséget. Tolnai Ottó többnyire bagatellizál-ja egykori álláspontját, Gion Nándor visszavonta, Végel László továbbgondolta és újraértelmezte, míg mások (főleg a Symposion teoretikusai és kritikusai: Bányai Já-nos és Gerold László) esztétizáló/esszéisztikus kontextusban igyekeztek fenntartani a metaforát. A kulturális egyenlőség (a többségi–kisebbségi párbeszéd) illúzióját a többnyelvűség hagyománya táplálta a jugoszláviai/vajdasági irodalom vonzatköré-ben. Valójában csődje is a kollektív tudatformák (mint pl. az emlékezet) talaján ge-nerálódott. Ugyanis a kolonizált, vagy a déli szerb etnikumok, a likai szerbek, vagy a történelmi Szerbia térségéből származók emlékezetéből (akik a második világ-háborút követően a Vajdaságban települtek le, illetve a hatalmi/kulturális struktú-rákban kaptak szerepet, s ezáltal az irodalmi diskurzusokba is beleszóltak) hiányzik az a multikulturális és transzlingvális tapasztalat, amit a közép-európai térkons-tellációban Monarchia-tudatnak nevezünk, s amelynek fontos összetevőit alkotják a többnyelvűség kódjai. Vagyis a symposionista nemzedék többnyelvűnek képzelt diskurzusa egyirányú maradt.

Végel idézett esszékötetében újraértelmezi ezt a jelenséget. „…arról van szó – írja –, hogy a történelem sohasem igazságos, ezt a leckét jól megtanulták Ke-let-Európa sanyarú sorsú, traumatizált lelkületű, egymásra gyanakvó kis nemzetei.

A szerbek nem ismerték ennek az állapotnak a baljós mélységeit, hiszen szerbia valamelyest kivételezettként lépett a XX. századba, Európa üdvöskéje volt, a nagy-hatalmak azzal tüntették ki, hogy rá bízták a néhai, javarészt megsemmisített Mo-narchia maradék örökségét, azzal a reménnyel, hogy szerbia majd mértéktudóan, ésszerűen gazdálkodik vele. Olyan teher volt ez, amelyet mintaszerű értékké lehe-tett volna átnemesíteni. […] Hetven évre visszatekintve mégis azt kell mondanom, hogy ezzel a feladattal Szerbia nem birkózott meg…” (Végel 2000. 17).

Ehelyett – a nemzetállami gondolkodás bűvkörében – létrehozta a „bűnös Mo-narchia”-képet, illetve (más nemzeti utódállamokkal együtt) a Monarchia „a népek börtöne volt” vádját. Erről beszél az Angol pázsit anekdotázója:

„Annak ellenére, hogy az első európai nemzetiségi törvény Magyarországon született meg – 1868-ban –, korabeli feljegyzések szerint az Osztrák–Magyar–Mo-narchia a népek börtöne volt.

Miután Ferenc József mindent megfontolt, mindent meggondolt, és nyugodt lel-kiismerettel a kötelesség útjára lépett, perceken belül önmaga alá roskadt a Monar-chia, és életképes új államalakulatok tákolódtak össze a területén. […] A Szerb–

131