Kommunikáció - e a terápiás célú mesemondás?

Eleinte a különböző osztenzív ingerek, főként a metaforikus nyelvhasználati formák vizsgálatát tűztem ki célul terápiás történetmondásra vonatkozó kutatásaim során, azonban a példaelemzések során egy újabb, izgalmas elméleti kérdésbe ütköztem. Ahogyan arra a korábbi alfejezetekben is kitértem, felmerült bennem a kérdés, vajon kommunikációnak tekinthetjük-e a terápiás célú mesemondást? Ahhoz, hogy erre a kérdésre pontos választ adhassunk, meg kell vizsgálnunk, milyen szándékokkal rendelkezik a terapeuta ebben a különleges beszédhelyzetben, illetve hogy definiálni tudjuk azt, hogyha nem kommunikációként tekintünk a terápiás történetmondásra, akkor miként fogalmazhatnánk meg ennek a sajátos nyelvhasználati formának az ismérveit.

8.6.1. Milyen szándékkal mond mesét egy terapeuta?

Az egyén számára a terapeuta a történetet magát mint kulturálisan nyilvánvaló információt kölcsönösen nyilvánvalóvá teszi ugyan, illetve azon szándékát is, hogy ezt a történetet kölcsönösen nyilvánvalóvá kívánta tenni, de azt hogy pontosan mi a szándéka az adott történet átadásával, azt már nem teszi kölcsönösen nyilvánvalóvá, ahogyan azt az {I}

170

feltevéshalmazt sem, ami a történetválasztás mögött rejlik. Nem fejezi ki expliciten, hogy a terápiás diskurzusban, miért éppen azt a mesét választotta, ahogyan azt sem, mely mesei metaforával mire szándékozik rámutatni. A kölcsönösen nyilvánvalóvá tétellel megfosztaná azoktól a kognitív erőfeszítésektől a terápiában résztvevőt, ami az alapja lehet egy gyógyulási folyamatnak. Boldizsár Ildikó az egyik esettanulmányban így fogalmaz: „… a Metamorphoses-terápiában ezt a >>tanító-nevelő<< munkát mindenki önfejlesztő/öngyógyító módon végzi el”

(2018, 200).

A terapeuta azt a szándékát is kölcsönösen nyilvánvalóvá teszi mind a maga, mind az egyén számára, hogy a kiválasztott történetet terápiás céllal osztja meg a klienssel. (Itt azokra az esetekre érdemes gondolni, amelyekben valaki konkrét problémával fordul egy terapeutához, és jelenlegi élethelyzetéhez illesztetten választ egy mesecsoportot, vagy jelentkezik egyéni terápiára. Például egy óvodai alkotó-fejlesztő foglalkozás során egy terápiás végzettséggel is rendelkező óvodapedagógus nem fogja ezt a szándékát nyilvánvalóvá tenni a gyermekek számára.)

Azzal a nyelvi példával szeretném ezt bemutatni, amely abból az esettanulmányból származik, melynek segítségével a 9.2. fejezetben a terápiás célú mesemondási szituációkban megjelenő metaforikus elemek értelmezésének dinamikus modelljét fogom bemutatni. Egy olyan férfi esetét választottam ehhez, akinek az érett férfikorba való átlépéssel akadtak problémái. Mielőtt jelentkezett a terápiára, tájékozódott a módszerről, és a következőt kérte a terapeutától:

- Arra szeretném kérni, találjon nekem is egy mesét, hogy normális lehessek! (Boldizsár, 2018, 73)

Ezt követően a terapeuta igyekezett jobban megismerni a férfi élethelyzetét, problémáját, majd ezt mondta:

- Eszembe jutott önről valaki. Elmondhatom a történetét? Kíváncsi vagyok, hogy maga szerint normális-e vagy sem? (Boldizsár, 2018, 75)

A párbeszédből egyértelműen látszik, hogy mindkét fél számára nyilvánvaló az, hogy a terapeuta egyénre szabottan választ mesét, de az az {I} feltevéshalmaz már nem válik nyilvánvalóvá, hogy miért éppen ezt a mesét választotta az adott személynek. A terapeutának nem az a célja, hogy az egyén rájöjjön, hogy az adott személyről alkotott mentális

171

reprezentációi hogyan hívták elő elméjéből éppen azt a történetet. A terápia is akkor válik sikeressé, ha az egyén nem a terapeuta szándékait igyekszik felderíteni, hanem arra a kérdésre keresi a választ, hogy neki mi köze van a történethez? Tehát a terápiás diskurzus nem akkor lesz sikeres, ha az információátadás sikeres lesz, hiszen az még kevés, hogy az egyén megismerkedik egy terápiás mesével. Az {I} feltevéshalmazt, ami a közlés, vagyis a mesemondás mögött rejlik, a mesehallgató egy t időpontban nem képes mentálisan reprezentálni, hiszen a történetmondónak nem is célja saját feltevéseinek, saját szándékainak felismertetése. Mivel pedig a mesehallgatónak ez nem is feladata, emellett pedig a mese meghallgatása közben nem is tudja ezeket a szándékokat pontosan reprezentálni saját elméjében, ezeket nincs is lehetősége igaznak vagy valószínűleg igaznak elfogadni. Emellett pedig, ha még létre is jön egyfajta reprezentáció a szándéktulajdonításra vonatkozóan, annak sem kell szükségszerűen igaznak lennie. Ezt egy példával szeretném szemléltetni.

Klasszikus meseterápiás történet a korábbiakban is idézett Lotilko szárnyai című mese, melyet gyakran alkalmaznak veszteségfeldolgozás, gyászmunka során. Ebben a történetben Teventej alakjában ismerhetjük fel azt a szereplőt, aki megfosztja Lotilkot szeretett szárnyaitól, így a repülés és a hazajutás lehetőségétől is. A mesehallgató, mikor először találkozik ezzel a történettel, általában Teventejt egy negatív karakterként aposztrofálja, párhuzamot von saját élethelyzetével, és Lotilkóval azonosulva úgy gondolja, Teventej az, aki elvett tőle valamit.

Sokan első hallásra nem értenek egyet Teventejjel, miért is nem adja vissza Lotilko szárnyait.

A terápiában résztvevők vélelmezhetik, hogy a történetmondó azzal a szándékkal mondja el a mesét, hogy ők is érezzenek együtt Lotilkóval szárnyainak elvesztése miatt, hiszen őket is érte már hasonló trauma. E terápiás módszerben azonban minden szereplő belső szereplő és minden táj belső táj, így a feladat a mesében rejlő metaforikus nyelvhasználati formák értelmezése során az, hogy Teventej alakjában felismerjék saját önkorlátozó szokásaikat, saját gátjaikat, korlátjaikat. Ezt pedig a terapeuta a történetmondás során és a történetet követő beszélgetésben sem teszi kölcsönösen nyilvánvalóvá.

8.6.2. A terápiás célú mesemondás kognitív nyelvészeti megközelítése

Mind a módszertani bevezetővel, mind a megvalósult terápiás diskurzusokból származó nyelvi példák bemutatásával, mind az interjúelemzés során tett észrevételeimmel arra szerettem volna rámutatni, hogy a terápiás történetmondás nem tekinthető a Sperber és Wilson (1995) által megfogalmazott relevanciaelmélet értelmében véve osztenzív-következtetéses kommunikációnak. Ehhez a megállapításhoz a kreatív, mesei metaforák értelmezésének

172

sokszínűsége, valamint a terapeuta és a páciensek szándékainak alaposabb vizsgálata vezetett el. Egy meseterápiára épülő beszédhelyzetben ugyains a hétköznapi szituációktól (Wilson, 2011) eltérő módon valósul meg a metaforikus nyelvhasználat alkalmazása abból a szempontból, hogy itt a terapeuta nem önnön individuális, mentális reprezentációját kívánja kölcsönösen nyilvánvalóvá tenni az adott metaforikus kifejezés értelmezésére vonatkozóan, hanem meghagyja a partnere számára azt a lehetőséget, hogy olyan mentális kontextust építsen, mely lehetővé tudja tenni, hogy az adott élethelyzetben a partner megtalálja a kulturálisan nyilvánvaló információnak az individuális, számára releváns interpretációját.

Miközben a disszertáció utolsó fejezetein dolgoztam, megjelent a Metamorphoses Meseterápiás Módszer legfrissebb módszertani kötete (Boldizsár 2019), melyben a szerző a csoportos terápiákra helyezi a hangsúlyt. A meseterápiás csoportok jellemzőinek leírásakor külön részt szentel magának az információátadás leírásának, és a benne foglaltak megerősítik állításaimat. A korábbiakban részletesen kifejtett megállapításaimat röviden összegezve azt mondhatjuk, hogy ezekben a sajátos beszédhelyzetekben a meseterapeuta a történetet magát mint kulturálisan nyilvánvaló információt kölcsönösen nyilvánvalóvá teszi ugyan, illetve azon szándékát is, hogy ezt a történetet kölcsönösen nyilvánvalóvá kívánta tenni, de azt, hogy pontosan mi volt a szándéka az adott mese elmondásával, azt már nem teszi kölcsönösen nyilvánvalóvá. Ennek felfedésével magának a terápiás folyamatnak a sikerét is kockáztatná.

Boldizsár (2019) Yalom (2001) nyomán információátadásnak tekinti a terapeuta instrukcióit és a csoporttagok egymástól származó tanácsait, javaslatait is, majd felhívja rá a figyelmet, hogy a meseterápiás csoportokon az ilyen típusú információátadás kizárólag és szigorúan csak a meséken keresztül történik, „csak a mese motívumainak felhasználásával, azaz kvázi metaforikus nyelven adhatnak egymásnak tanácsot” (2019, 22). Ezt a módszert sokkal hatékonyabbnak tartja, mint a direkt tanácsadást. Két példát is hoz erre a típusú, mesei metaforák bevonásával megvalósuló tanácsadásra:

1.) „Neked is el kéne menni a Nap pitvarába azért az égő fénysugárért.”

2.) „Itt lenne az ideje, hogy kiásd azt a rozzant gebét a szemétdombról.”

A meseterápiás helyzetek különlegessé az is, hogy magának a kontextusépítési folyamatnak az eredményeképpen létrejövő interpretáció a történet elmondásához viszonyítva csak egy későbbi időpillanatban realizálódjon. Egy egyéni terápiás folyamat több ülésből áll, és az ülések között az otthoni átgondolás során is formálódik egy-egy metaforikus kifejezés jelentése, értelmezése.

A meseterápiás csoportok esetében is gyakran előfordul, hogy egy történettel foglalkoznak több

173

egymást követő alkalmon is, ami lehetőséget biztosít az egyén számára arra, hogy egy-egy metaforikus nyelvhasználati forma jelentése az egyes csoportok alkalmával, és a csoportok közti időintervallumban is formálódjon. A terápiás történetmondás során elhangzó metaforikus nyelvhasználati formák feldolgozása során az egyén annak érdekében tesz műveleti erőfeszítéseket, hogy megtalálja a számára optimálisan releváns interpretációt. A terápiás folyamat akkor éri el a célját, mikor az egyén az adott meséből a számára fontos elemek, szereplők, helyszínek szerepét a saját életére vonatkoztatva a saját céljai elérésére tudja fordítani.

Hogyan definiálhatnánk tehát a terápiás célú mesemondást? A relevanciaelméleti (Sperber és Wilson, 1995) fogalmakat segítségül hívva, de azokat továbbgondolva azt mondhatjuk:

A terápiás célú mesemondás egy olyan sajátos nyelvhasználati forma, melynek során a terapeuta az általa létrehozott stimulusokkal mind a maga, mind a kliens számára nyilvánvaló teszi azon szándékát, hogy a létrehozott stimulusokkal kölcsönösen nyilvánvalóvá kívánja tenni a történetet magát mint kulturálisan nyilvánvaló információt, illetve azon szándékát is, hogy ezt a történetet kölcsönösen nyilvánvalóvá kívánta tenni, de azt hogy pontosan mi a szándéka az adott történet elmondásával, már nem teszi kölcsönösen nyilvánvalóvá. A terapeuta osztenzív viselkedésével magára a történetre, annak bizonyos elemeire mutat rá, azonban azok interpretációját a kliensre bízza.

Azoknak az elemeknek az értelmezése, melyekre a történetmondó osztenzív viselkedésével rámutat, állításom szerint egy több jelentésréteget megengedő, dinamikus modellben írható le, melyet a következő fejezetben részletesen bemutatok. Ez a fajta dinamikusság szintén nem írható le pusztán a klasszikus értelemben vett relevanciaelméleti kommunikációs modellel.

9. Terápiás célú mesemondási szituációkban megjelenő metaforikus elemek értelmezésének dinamikus modellje