• Nem Talált Eredményt

A relevancia szerepe a történetmondási szituációban

In document DOKTORI DISSZERTÁCIÓ (Pldal 14-18)

1. Mi szükséges a történetek átadásához és megértéséhez?

1.1. A relevancia szerepe a történetmondási szituációban

A dolgozat elméleti hátterének kidolgozására a legnagyobb hatást a kognitív tudós Dan Sperber és a nyelvész Deirdre Wilson (1995) által kidolgozott relevanciaelmélet gyakorolta.

Ahhoz, hogy megértsük milyen jelentősége van a relevanciára való törekvésnek a történetek megértésében, először meg kell ismernünk az elmúlt évtizedekben a pragmatikai kutatásokban is meghatározónak számító keretelmélet néhány, a disszertáció szempontjából fontos részletét.

Sperber és Wilson elméletük létrehozásakor a grice-i pragmatikából indulnak ki, de több ponton módosítják és továbbfejlesztik azt. A szerzők a normatív elvek helyett nem előíró általánosítást tesznek a kommunikáció vonatkozásában.

A kommunikatív relevancia elve:

Az osztenzív-következtetéses kommunikáció minden egyes aktusa saját optimális relevanciáját garantálja.

Az optimális relevancia (Sperber és Wilson, 1995) azt jelenti, hogy egy stimulus elég releváns ahhoz, hogy a partnernek megérje a feldolgozásába műveleti erőfeszítést fektetni, valamint azt is, hogy a kommunikátor képességei alapján az osztenzív stimulus az elvárható legrelevánsabb stimulus kell hogy legyen. Sperber és Wilson redukcionista módszert alkalmazva a kommunikatív relevancia elvére és az emberi megismerés egészére vonatkoztatják a relevanciát. Az emberi elme nemcsak a relevancia keresésére, és annak igazolására van berendezkedve, hanem bizonyos kognitív folyamatok által a lehető legkisebb műveleti

15

erőfeszítéssel a lehető legnagyobb kognitív hatást is igyekszik elérni (Németh T., 2003, 240–

241).

A kognitív relevancia elve:

Az emberi megismerés a relevancia maximalizálására törekszik (Sperber és Wilson, 1995, 261–263).

Wilson egyik tanítványa, Nicholas Allott a relevanciaelmélet fő állításainak összefoglalása során a következőképpen mutat rá a relevanciaelmélet grice-i pragmatikától való eltávolodására:

Ami a relevanciaelmélet kommunikációra vonatkozó fő feltevéseit illeti, a szerzők elfogadják Grice kiindulópontját: megérteni egy megnyilatkozást annyit tesz, mint a konkrét megnyilatkozásból következtetéses úton levezetni az információt, amelyet a beszélő közölni kívánt. A relevanciaelmélet másik fontos feltevése azonban már némiképp eltávolodik a grice-i elemzés szellemétől: mindent egybevéve összesen kétféle beszélői szándék játszik döntő szerepet a kommunikációban tudniillik az informatív és a kommunikatív szándék (Allott, 2013, 59–60, idézi: Zvolenszky és Bárány, 2015,13–14).

Sperber és Wilson relevanciaelméletében egy újfajta kommunikációfelfogást vezet be, melyben a kommunikátor az Allott által is említett kétféle szándékkal rendelkezik. Az informatív szándék magára az információra utal, a kommunikatív szándék pedig az információközlő szándékára vonatkozik.

Informatív szándék:

A kommunikációs partner számára nyilvánvalóvá vagy még nyilvánvalóbbá tenni egy {I} feltevéshalmazt. (Sperber és Wilson, 1995, 58)

Kommunikatív szándék:

Kölcsönösen nyilvánvalóvá tenni a partner és a kommunikátor számára, hogy a kommunikátornak informatív szándéka van. (Sperber és Wilson, 1995, 61)

E két szándék mentén határozza meg Sperber és Wilson a relevanciaelmélet osztenzív-következtetéses kommunikáció definícióját.

16

Az osztenzív-következtetéses kommunikáció:

A kommunikátor létrehoz egy stimulust, amelynek a segítségével mind a maga, mind a kommunikációs partner számára nyilvánvaló válik azon szándéka, hogy a létrehozott stimulussal nyilvánvalóvá vagy még nyilvánvalóbbá akar tenni a kommunikációs partner számára egy {I} feltevéshalmazt. (Sperber és Wilson, 1995, 63)

Ha megvizsgáljuk, hogy a kommunikációnak ez a fajta megközelítése mennyire alkalmazható a disszertációban ismertetett kutatások középpontjában álló történetmondási helyzetekre, akkor azt mondhatjuk, hogy a hétköznapi történetmondási szituációkra mindenképpen érvényesnek látszik ez a keret. A Németh T. (2003) által is bemutatott kommunikációfelfogás egyes elemei, műveletei jól megfeleltethetőek a hétköznapi történetmondási helyzet komponenseinek, részfolyamatainak:

A verbális kommunikációban a kommunikátor, vagyis a beszélő/író egy akusztikai vagy grafikai jelből álló természetes, nyelvi stimulus létrehozásával (verbális osztenzió) akarja a kommunikációs partner, azaz a hallgató/olvasó figyelmét magára irányítani, és így kíván bizonyos információkat vele közölni. A partnernek meg kell értenie a nyelvi stimulust, fel kell tárnia az implicit módon közölt információt, és fel kell ismernie a kommunikátor informatív szándékát. Ebben a folyamatban dekódolási és következtetési műveleteket egyaránt alkalmaznia kell. (Németh T., 2003, 247–248)

A szerzőpáros a kommunikációt az emberi megismerés egyik fontos esetének tekinti. Az ember az őt körülvevő környezet fizikai ingereit úgy dolgozza fel, hogy folyamatosan szelektálja azokat aszerint, hogy az adott pillanatban várhatóan mennyire lehetnek hatással rá.

Osztenziónak azt a viselkedési formát tekintik, amelynek a segítségével az interakciós partner valamit megmutat. Korábbi írásainkban (Ivaskó és Papp, 2017, 2020) is fontosnak tartottuk kiemelni a relevanciaelmélet azon állítását, mely egybecseng több kognitív pszichológiai megközelítéssel (lásd: Cziegler, 2007, 542–545), miszerint az interakciós partner nem figyel minden stimulusra egyforma módon, és nem is hajt végre egyforma erőfeszítéseket ezen ingerek feldolgozására, csak a számára várhatóan releváns ingerek feldolgozására fordít energiát. Társas interakcióban, amikor a kezdeményezőnek az a szándéka, hogy valamilyen információ birtokába juttassa partnerét, és ezen szándékát is kölcsönösen fel kell ismertetnie vele, megfelelően kell tudnia megválasztani azt az ingert vagy ingeregyüttest, melynek segítségével szándékait hatékonyan tudja felismertetni partnerével. Amennyiben nem kelti fel az interakciós partner figyelmét, az általa a szándékai felismertetésére létrehozott stimulus nem

17

megfelelően észrevehető és feldolgozható fizikai stimulus, akkor a relevanciaelmélet felfogása alapján azt állíthatjuk, hogy a kommunikáció sikertelen lesz. Érvényes ez az állítás a hétköznapi történetmondási szituációkra is, amelyekben kommunikatív és informatív szándékkal egyaránt rendelkezik a történetmondó. A kommunikációs partner, jelen esetben a történetet hallgató csak a számára várhatóan releváns ingerek feldolgozására fordít energiát.

Ebből a felfogásból kiindulva a történetmondás mint kommunikációs folyamat sikere tehát azon múlik, hogy a történetmondó, aki valamilyen történetbe kódolt információ birtokába kívánja juttatni partnerét, ezen szándékát képes-e felismertetni vele. Az optimális relevancia fogalmát alkalmazva a történetmondási helyzetre, azt mondhatjuk, hogy a történetmondó által alkalmazott stimulus elég releváns ahhoz, hogy az interakciós partnernek, vagyis a történetet hallgatónak megéri a feldolgozásába műveleti erőfeszítést fektetni a várható mentális kontextuális hatás érdekében, valamint a kommunikátor képességei alapján az osztenzív stimulus az elvárható legrelevánsabb stimulus. Ellenkező esetben a történetet hallgatónak nem érné meg a feldolgozásba műveleti erőfeszítést fektetni (Ivaskó és Papp, 2017). Arra, hogy ez a kommunikációfelfogás mennyire alkalmazható a történetmondás egy másik altípusának, a terápiás történetmondásnak a leírására, arra a 8. fejezetben térek ki.

Az optimális relevancia feltételezését mint az elmélet egyik fő feltevését Allott a relevanciaelmélet egyik teljességgel eredeti ötletének tartja a korábbi pragmatikaelméletekhez képest. Ugyanígy nyilatkozik a kommunikatív relevanciaelvről és az elmélet által leírt megértési eljárásról is.

18

1.2. A figyelem, a közös figyelmi jelenet és a metareprezentációs képesség szerepe a

In document DOKTORI DISSZERTÁCIÓ (Pldal 14-18)