Visszatérve a Via Giuliáról a Via dei Villinire, ha átlapozzuk a frissen kinevezett római követ életrajzát,279 aligha kérdéses, hogy a magyar külügyi szolgálat egyik legjobb képességű és legszimpatikusabb egyéniségű diplomatája érkezett meg az Örök Városba 1947 tavaszán. Külügyes életművének csúcsa kétségkívül a békeelőkészítés érdekében végzett heroikus munkája volt, a még zajló háború idején meginduló irat- és dokumentumgyűjtés annak érdekében, hogy ha majd elérkezik a tárgyalások pillanata, tudományos tények és adatok garmadája támaszthassa alá a magyar álláspontot. A gyűjtés mellett legalább ilyen jelentős teljesítmény volt az anyag részleges megmentése a nyilas vészkorszak idején, majd a munka folytatása immár az új koalíciós kormány kisgazdapárti külügyminisztere, Gyöngyösi János megbízásából. Teljesítményét méltóképpen zárta le a párizsi békekonferencián, ahol a magyar delegáció főtitkáraként tevékenykedett – mégha itt ismét bebizonyosodott, hogy a magyar "igazság" legszínvonalasabb képviselete sem számít a nagyhatalmak előre elhatározott akarata ellenében. A külügyminiszter a párizsi "váll a vállhoz"
helytállás során tanulta meg igazán becsülni Kertész István eszét, műveltségét, szorgalmát, így a békekötés után külszolgálattal kivánta jutalmazni. Először Hollandia került szóba, de ehhez a koalícióban részt vevő kommunista politikusok nem járultak hozzá. Kertész már biztosra vette, hogy örökre eltiltották, amikor kiderült: a római posztot Gyöngyösi biztosítani tudja számára.
Jelenleg csak találgathatjuk, mi játszódhatott le e furcsa játék hátterében. Talán a jelölt életútjának hágai fejezetét találhatták veszedelmesnek a baloldalon, attól félve, hogy korábbi remek kapcsolatai folytán túl hamar befolyásos személyiséggé válik majd az Állandó Nemzetközi Bíróságok székhelyén? A római poszt azután úgy került a lehetőségek körébe, hogy azt eredetileg magának a külügyminiszternek szánták, végkielégítésül, így ő mintegy "szabadon" rendelkezhetett felette – és mivel nem akart utazni, a missziót végül átruházta Kertészre.280
A pedáns külügyi tisztviselő azon a napon, amikor átadta megbízólevelét a Quirinale palotában, egyben megcímezte a Bem rakpartra szóló első jelentését is: híradást a bonyolult trieszti helyzetről.
Az Olaszországgal kötött békeszerződés VIII. mellékletének 21. cikke értelmében a Trieszti Szabad Kikötőben felállítanak egy Nemzetközi Bizottságot, amelybe Magyarország is küldhet delegátust – tájékoztatta Budapestet. Azt javasolta, hogy mielőbb induljanak meg odahaza a kinevezendő személyre vonatkozó politikai egyeztetések. Ha a katonai hatóságok szerepe lecsökken – tette hozzá –, akkor esetleg vissza lehet szerezni az egykori magyar konzulátus épületét is.281 A magyar gazdaság egyik fontos tengeri kapcsolódási pontjának számító kikötőváros jelentőségét a hazai vezetők is felismerték, és meg is indult a munka – de a gyakorlott külügyi tisztviselők számára sajnos felemás eredménnyel. 1947. július 3-án kelt Kvassay László rendkívül követ és meghatalmazott miniszter belső jelentése arról, hogy a miniszteri utasítás ellenére sem tudták előkészíteni az aznapi minisztertanácsi ülésre Gál Imre kinevezését trieszti megbízottnak. A kereskedelmi vállalkozóként ismert Gál ugyanis, akivel hosszan elbeszélgettek a munkatársak, kijelentette, hogy csak akkor vállalja a feladatot, ha egyszerre lehet főkonzul, és egyben a felállítandó trieszti kormányzótanácsban a magyar kormány képviselője. Ámde a [fő]konzulátus282
Egy másik esetben Brasini építész további albérlőknek adta ki az általa bérelt szobákat stb., ld. uo. 417/1947-48. Kardos Tibor (Róma, 1947. november 7.) – Velics Lászlónak.
279 Kertész memoárkötetének magyar kiadásához Gyarmati György írt biografikus utószót, ld. Kertész 1997. 509. skl.
280 Kertész 1997. 372-373. – A budapesti olasz nagykövetség, amikor értesült Gyöngyösi lehetséges követi kinevezéséről, beszerezte életrajzát és jelentette Rómába, ld. ASDMAE AP 1946-1950 Ungh. B.3. Rapporti con l'Italia.
Ungheria – Dr. Gyöngyösi János. ([Budapest,] 1947. február 12.). – Gyöngyösi leváltására végül nem a békeszerződés aláírását követően, hanem a Nagy Ferenc miniszterelnök távozását követő kormányváltozás keretében került sor, 1947.
május 31-én, ld. Vida 1976. 295.
281 MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-11/j-1945/pol/1947. Kertész István követ jelentése (Róma, 1947. április 21.) – Gyöngyösi Jánosnak.
282 Bár az idézett dokumentumokban főkonzulátust említenek, Triesztben a háború előtt csak konzulátus működött, ld.
IMKSZT 1994. 471. – Az elnevezési bizonytalanság oka az lehetett, hogy a konzulátust hosszú ideig vezető Reviczky
újraindítását még nem kérte a magyar állam a megszálló hatalmaktól, a tervezett kormányzótanács pedig csak az olasz béke ratifikálása után fog megalakulni – így Gál feltételei nem voltak teljesíthetők. E technikai megjegyzések mellett Kvassay óvatosan egyéb kritikai szempontoknak is helyt adott, amikor megemlítette: "feltétlenül aggályos"-nak találja e kettős állásra olyan ember kinevezését, aki addig csak üzleti tevékenységgel foglalkozott.283
Kertész nem sokkal kiérkezése után találkozott Apor Gábor báróval, méghozzá a követségen, mert – mint erről szóló jelentésében leszögezte – "álláspontom az, hogy a jelenlegi rendszerrel szemben
István személyében főkonzuli rangot viselt, ld. uo. 480. – Reviczky ezért még 1934-ben javasolta Kánya Kálmán külügyminiszternek, hogy a trieszti posztot emeljék főkonzulátusi rangra, ld. MOL XIX-J-57-b. KÜM Trieszti konzulátus. Reviczky István (Trieszt, 1934. május 1.) – Kánya Kálmánnak.
283 MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-3/a-277/pol/res/1947 – 503/eln.res/1947. Kvassay [László] rendk. követ és megh. min.
jelentése a Gál-ügyben – KÜM-nek (Budapest, 1947. július 3.). – Gál trieszti "előélete" nem szűkölködött konfliktusokban. Papp Álmos ügyvivő 1946. szeptember 16-i jelentésében beszámolt arról, hogy a tevékenységét éppen megkezdő Augusto Assettati budapesti olasz ügyvivő beutazási engedélyt kért Gál Imre számára, de hiába: "Gált az angolszász hatóságok Triesztből kiutasították (1.12/biz.-1946. sz. jelentésemet). Az olasz Külügyminisztérium a beutazási kérelmet elutasította, mert az angolszász intézkedéseken kívül olyan információkkal rendelkezik Gálról, hogy tagja volt a Rossi & Elkán (szűcs) szörme és valutaértékesítő magánspekulációs vállalkozásnak", ld. MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-5/a-101/pol/res – Papp Álmos (Róma, 1946. szeptember 16.) – Gyöngyösi Jánosnak. – Itt megemlíthetjük, hogy az említett vállalkozás olasz tagja a már említett szélhámos, Giovanni Rossi volt. – Nemcsak Assettati, de az 1947 júliusában hivatalba lépő új követ, Benzoni is kifejezetten azzal kérte a vízumot Gálnak, hogy előkészítse a trieszti magyar követség megnyitását, ld. ASDMAE AP 1946-1950 Ungh. B.3. Rapporti con l'Italia. Giorgio Benzoni (Budapest, 1947. augusztus 30.) – az olasz Külügyminisztériumnak. – Az eseményeket részben megvilágítja, amit föntebb Rossiról megtudhattunk, továbbá az az 1948. szeptemberében, Milánóban kelt, olasz nyelvű levél, amelyet Gál egy ismeretlen "professzorhoz" (talán Magyary Gyulához?) intézett. Ebben részletesen elmeséli, hogy a háború idején, a német megszállás után részt vett az ellenállásban, miáltal szoros kapcsolatba került a Kisgazdapárt vezetőivel, így személy szerint Tildy Zoltánal és Nagy Ferenccel is. Amikor azután a párt hatalomra jutott, felajánlotta segítségét:
mivel az amerikai segélyszervezetek, így elsősorban a JOINT szeretett volna segélycsomagokat küldeni Magyarországra, ugyanakkor a Nemzetközi Vöröskereszt svájci irodáján át juthatott volna valuta a háborús események folytán azzal nem rendelkező országba, sógorával Elkán Zoltánnal együtt 1945 májusában, augusztusában és októberében, Jugoszlávián keresztül (ahol még a háborús időkből partizán-kapcsolatokkal rendelkeztek) és a budapesti olaszok Szabad Nemzeti Bizottsága (CLN) vezetőjétől, Giovanni Rossitól kapott papírokkal megjárta Svájcot, és beváltotta svájci frankra a budapesti vöröskeresztes utalványokat. Emiatt azután kommunista körökből a legképtelenebb vádakkal illették (autókereskedés, napóleonaranyak csempészése, stb.). A sikeres valutabeszerzés után javasolta a kormánynak, hogy a gazdasági-kereskedelmi lehetőségek tágítása érdekében lépjenek kapcsolatba az UNRRA (nemzetközi segélyszervezet) legközelebbi központjával, ami Triesztben található – de a "láthatatlan kommunista gépezet" egy ideig megakadályozta megbízatását. Közben egy időre az orosz hatóságok is letartóztatták, de végül 1946 májusában mégis megkapta az útlevelet Triesztbe – ám csak azután, hogy előtte megbízható kommunista delegátust küldtek az UNRRA mellé. Gál azután előbb Rómába utazott, ahol tárgyalt egy vatikáni segélyszállítmányról Magyary Gyula és Luttor Ferenc prelátusokkal, ám amikor Triesztbe érkezett, Nagy László UNRRA-kiküldött hamis vádjai alapján az angol katonai hatóságok letartóztatták. Szerencsére sógora, Elkán Zoltán elkerülte a csapdát, és pár nap múlva ő is kiszabadult. Ezután került szóba odahaza az illetékes politikai vezetőkkel folytatott tárgyalásai során, hogy kijönne főkonzulnak Triesztbe, de mivel késett a kikötőváros "szabad állam" státusának kialakítása, így végül tanácsosi kinevezést kapott Milánóba. Minderre ld. MOL XIX-J-1-j-Vatikán. Milánói kereskedelmi képviselet. Gál Imre (Milánó, 1948. szeptember 18.) – [Magyary Gyula?] professzornak. – A címzett talán azért lehet Magyary Gyula, mert a levél szerint Gál, amikor Rómában járt, őt kereste fel először, tehát korábban ismerhette (talán az ellenálásból?), továbbá elképzelhető, hogy azt várta a valóban egyetemi tanárként dolgozó, tehát "professzor" Magyarytól, hogy az olasz nyelvű levéllel esetleg segít az olasz Belügyminisztérium aggályainak eloszlatásában. – A milánói kinevezéseről hírt adott a magyar sajtó is, ld. Fóthy Ernő: Római magyar hírek. = Magyar Nemzet 1948. február 28. – Gál politikai helyezkedése és gyanús üzleti vállalkozási természetesen összefüggtek egymással – erről a háború utáni zavaros időkben igen sikeres vállalkozó-típusról személyes emlékek alapján ír Szász Béla, ld. Sász 1989. 149-151. – Gál külügyi kinevezésére ld.
MOL XIX-J-1-w. Humánpolitikai Főosztály. Gál Imre szolgálati táblázata. – Gál politikai kapcsolataira jellemző, hogy 1948 tavaszán még barátilag levelezett Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, ld. Keresztes 2008. 109. – Gált 1948. március 25-vel rendelték vissza, de politikai menedékjogot kért Olaszországtól, majd bíróságig jutó perpatvarba keveredett a követséggel: beperelték, hogy fizessen vissza 663,30 $-t, mire viszontperelte a követséget azzal, hogy a magyar állam tartozik neki az államosított kispesti ingatlanaiért 15 ezer $-ral, minderre ld. ASDMAE AP 1946-1950 Ungh. B.13. Ungheria-Italia. Az ANSA hirügynökség jelentése (Milánó, [1949.] február 28.) – Gálnak a milánói konzulátusi kirendeltség bezáratása körüli szerepéről ld. alább.
nem ellenséges magatartást tanúsító bármely magyar állampolgárt fogadok hivatalomban". A beszélgetés során a volt vatikáni követ cáfolta, hogy bármi tudomása lett volna a "Magyar Közösség" nevű titkos szervezet284 létezéséről. Kifejtette véleményét a szentszéki követség szüneteléséből adódó problémák megoldási lehetőségéről is, miszerint "a maga részéről esetleg azt látná elérhetőnek, hogy a Vatikán apostoli delegátusként kinevezzen egy otthoni papot, aki a Szentszék álláspontját képviselné a magyar püspöki karnál."285 Bár a jelentésben nincs rá utalás, feltételezhető, hogy Kertész megemlítette Apornak, miképp próbálta ő maga kipuhatolni a vatikáni diplomáciai kapcsolatok helyreállításának lehetőségét. Több helyről is – így Nagy Ferenc miniszterelnöktől Bánáss László veszprémi püspökig – bíztatták ugyanis arra, hogy e régóta húzódó ügyet próbálja meg kimozdítani a holtpontról. Kertész a legilletékesebbel, Puskin szovjet követtel, a SZEB politikai tanácsadójával beszélte meg a dolgot, így ha tán addig voltak is, utána már nem maradtak illúziói. "A Vatikán az amerikai érdekek európai ügynöksége – idézte fel emlékirataiban a szovjet diplomata szavait –, amelyet amerikai tőkések finanszíroznak, s az új magyar demokráciának nincs szüksége ilyen reakciós erők képviseletére." Ugyanígy vélekedett Rákosi Mátyás miniszterelnökhelyettes, a kommunisták vezetője is: "egy nuncius ugyanazt a szerepet játszaná, mint Mindszenty, csak agyafúrtabban."286
Nyilvánvaló, hogy Nagy Ferenc bíztatása nem azt jelentette, mintha a miniszterelnök ne lett volna tisztában a vatikáni kapcsolat újraindításának említett problémáival. Valószínűnek tekinthető ugyanakkor, hogy érzékelve a hivatalos és a háttérinformációk közötti különbség által megnyíló mozgásteret, ezt ki akarta használni valamiképp dinamikusabb politizálásra ebben a problémakörben. Emiatt 1947. március 22-én hivatalosan felszólította Gyöngyösi külügyminisztert, hogy sürgősen tegyen lépéseket Rómában a magyar-vatikáni diplomáciai viszony helyreállítása érdekében. Levelében nyomatékkal utalt arra, miszerint "[ú]gy értesültem, hogy az illetékes orosz diplomáciai szervek nem tesznek protocoll-nehézéségeket a nagyköveti minősítésű Nuncius szereplése ellen. De ha ennek mégis akadálya lenne, mindenkép[p]en oda kellene hatni, hogy legalább internuncius kiküldésével a szentszéki diplomáciai kapcsolatunk helyreálljon és a konkordatum tárgyalások sürgősen megindulhassanak."287 A levél tehát szovjet részről csupán a vatikáni diplomáciai megbízott rangjával kapcsolatos esetleges kifogással számolt, a hangsúlyt arra helyezve, hogy a küszöbön álló nagy egyházpolitikai kérdések (pl. a hitoktatás fakultatívvá minősítése, stb.) miatt speciális egyezményt (ún. konkordátumot) kellene kötni a Vatikánnal, ám ehhez elengedhetetlen a diplomáciai viszony rendezése.
Mindez azonban az ekkoriban beindított akció hivatalos oldala volt csupán. Budapesten tisztában voltak ugyanis azzal, hogy az új helyzetben immár elsősorban nem a szovjetek ellenkezése, hanem éppenséggel a Vatikán húzódozása állít akadályt a megegyezés útjába. Nem maradt ugyanis titokban, mi történt 1945 novemberében Rómában, amikor az új hercegprímás, Mindszenty József
284 Apor kivülállása is nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy valójában mennyire jelentéktelennek tekinthető a Magyar Közösség mozgalom; utóbbira ld. Vida 1976. 246-266., Arany 1990. 23-138., Kővágó 1995. 84-89., Nagy Ferenc 1990 I. 51-105., Palasik 2000. 194-210., Szakács-Zinner 1997. 283-348.
285 MOL XIX-J-1-j-Olaszo.-5/f-223/pol/1947. Kertész István (Róma, 1947. május 6.) – Gyöngyösi Jánosnak.
286 Kertész 1997. 374., ld. továbbá Nagy Töhötöm ugyanilyen értelmű visszaemlékezését Rákosi nézeteiről 1946 novemberéből, idézi Balogh Margit 2002. 131. – Nagy Töhötöm igyekezett a budapesti nunziatúra újramegnyitásának előnyeiről meggyőzni Osztjukin szovjet tanácsadót is, ld. Nagy 1990. 231-232., 242.
287 MOL XIX-J-1-j-Vatikán. 1465/pol. [Nagy Ferenc] (Budapest, 1947. március 22.) – Gyöngyösi Jánosnak. – A Külügyminisztérium Politika Osztályának a levélhez csatolt "Pro domo"-ja szerint a miniszter "már többször szóvá tette Puskin követ úr előtt a magyar-vatikáni diplomáciai kapcsolatok ügyét." – Hogy miért kellene internuncius (vagyis alacsonyabb rangú vatikáni diplomata), megvilágítja az a tájékoztatás, amelyet az olasz Külügyminisztérium Budapestről kapott és továbbküldött szentszéki követségének. A Hirlap 1946. október 22-i cikke alapján a követség jelezte: az okozhat gondot, miszerint a bevett nemzetközi szokás szerint a diplomáciai testület mindenkori doyenje ("Decano del Corpo Diplomatico") a pápai nuncius, ám ezt a tiszteleti posztot Budapesten a szovjet nagykövet tölti be, ld. ASDMAE AP 1946-1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Vittorio Zoppi (Róma, 1946. november 16.) – az olasz Szentszéki Követségnek.
átadta a megszakadt diplomáciai kapcsolatok újrafelvételére vonatkozó magyar kormányjavaslatot.
Amikor a pápa erre azonnal vissza akarta küldeni Rotta nunciust, maga Mindszenty volt az, aki lebeszélte, mert szerinte "az inkább oroszbarát, semmint magyar" kormány ezzel a látványos gesztussal csupán leplezni szeretné a valóságban egyházellenes politikáját!288 A bíboros figyelmeztetése olyan súlyos lehetett, hogy az olasz külügyi iratok ettől kezdve a legkomolyabb vatikáni fenntartásokról adtak hírt. Azon Reuters-információ kapcsán, hogy Mindszenty bíboros közölte Tildy miniszterelnökkel a pápa megelégedését a magyar szándék hallatán, a vatikáni olasz követ igen pesszimista információkat kapott a legbelső kúriai körökből. Eszerint a szándékok kinyilvánításán túl semmi sem történt, és a Szentszék a lehető legóvatosabban fog eljárni ebben az ügyben, egyfelől azért, mert a szovjetek teljes ellenőrzés alatt tartják a magyar élet minden területét, másfelől pedig maga a magyar kormány is tesz olyan lépéseket, amelyek legalábbis kétségeket támasztanak aziránt, hogy valóban normalizálni akarja-e kapcsolatát a Vatikánnal és a magyar katolikus egyházzal a kivánatos és szükséges mértékben.289
1946 decemberében azután Budapest jelentette a Palazzo Chiginek, hogy Bartha Albert tábornok290 honvédelmi miniszter egy beszélgetés során közölte: mihelyst aláírják a békeszerződést, követi kinevezést fog kapni a Szentszékhez, Rómába.291 Pár héttel később a budapesti követhez részletes tájékoztatás érkezett a hírt kommentáló vatikáni álláspontról. Eszerint az Államtitkárságon örömmel hallották, hogy komolyan szóba került a diplomáciai kapcsolatok helyreállításának közeli lehetősége. Kijelentették, hogy a magyar diplomáciai megbízott elfogadásához nem szabnak semmilyen előleges feltételt, és szívesen küldenek nunciust vagy más, alacsonyabb rangú diplomatát Budapestre – lényegében úgy, ahogy ezt a magyarokéhoz hasonló helyzetű más dunai országokban is teszik. A Vatikánban azonban a jelenlegi magyar kormánnyal szemben egyelőre távolságot tartanak, mert úgy vélik, szovjet ellenőrzés alatt áll és valójában kevéssé érdekelt a szentszéki kapcsolatok újrafelvételében.292 A Bartha tábornokkal kapcsolatos tervektől bizonyára nem függetlenül, 1947. február 2-án a Kisgazdapárt lapja, a Magyar Nemzet hasábjain egy cikkíró azt találgatta, vajon a Vatikán és a Kreml kibékülnek-e egymással? Hiszen pl. volt idő, amikor a pápa és a cár szoros politikai kapcsolatban álltak egymással, mivel XIII. Leó pápa erősen támogatta a francia-orosz barátkozást – a későbbi antant egyik pillérét – a túlságosan erősnek érzett központi hatalmak ellenében. Most is lehet tehát közeledés, ami rendkívül fontos lenne a világbéke szempontjából. Az azonban bizonyos – tette hozzá a szerző –, hogy a Szentszék szellemi függetlenségét és szuverenitását akkor is töretlenül megőrzi, ha az angolszász hatalmak most közelebb is állnak hozzá politikailag, mint korábban.293
Jelentősen konkrétabban taglalta az aktuális problémákat a lap március 15-i számában Fóthy Ernő,294 aki egy meg nem nevezett vatikáni illetékessel zajló beszélgetéséről tudósította az olvasókat. A Vatikánban várják a diplomáciai kapcsolatok helyreállítását Magyarországgal – közölte az üzenet lényegét már a címben a szerző. A Szentszék belső köreiben csodálkoznak azon,
288 Lombardi 1997. 379.
289 ASDMAE AP 1946-1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Vittorio Zoppi (Róma, 1946. január 22.) – a londoni, párizsi, washingtoni, moszkvai nagykövetségeknek és a prágai követségnek.
290 Bartha pályájára ld. Bölöny 1992. 361.
291 ASDMAE AP 1946-1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Jannelli (Róma, 1947. január 13.) – a londoni, párizsi, washingtoni, moszkvai nagykövetségeknek , a prágai, bukaresti és szófiai követségeknek, a bécsi képviseletnek és a szentszéki olasz követségnek. – A jelentés szerint Bartha megerősítette, hogy szovjet részről valóban problémát okoz a protokolláris sorrend kérdése.
292 ASDMAE AP 1946-1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Jannelli (Róma, 1947. február 3.) – a budapesti követségnek.
293 Merre halad a Vatikán? = Magyar Nemzet 1947. február 2. – A cikk fordítását Assettati ügyvivő rövid kommentárral köldte el Rómába, ld. ASDMAE AP 1946-1950 Ungh. B.5. Questioni politico-religiose. Augusto Assettati (Róma, 1947. február 8.) – az olasz Külügyminisztériumnak.
294 Fóthy Ernő pályájára ld. Nagy Csaba 2000. 285.
hogy Budapest még nem normalizálta a viszonyt a Vatikánnal – ütötte meg a hangot mindjárt az elején, de rögtön hozzátette: tudják, hogy ezért nem a magyar kormány a hibás. "Közismert tény, hogy Magyarország a fegyverszüneti szerződés értelmében elveszítette szuverenitása javarészét és ennek következtében a semleges országok követeinek, köztük a pápai nunciusnak is el kellett hagyniuk az országot," Eddig a helyzet nem volt érett az újrakezdéshez, de most, hogy a békeszerződést aláírták, és a Vatikán sem támaszt előzetes féltételeket, immár valóban nincs akadálya a régi helyzet visszaállításának. A nuncius jelenéte a vallási béke záloga, hiszen segít elsimítani minden esetleges ellentétet az állam és az egyház között. A földreform sem akadály, mert az anyagi kérdésekről mindig meg lehet egyezni – és a magyar egyház nem akarja a földreformot visszacsinálni, csak biztosítani szeretné az egyházi intézmények jövőjét. Ami pedig a "mikor"
kérdését illeti, "[e]z volt a rövid, de határozott válasz": "[a] Vatikán politikájának bölcsessége, hogy tud várni. A kezdeményező lépést a magyar kormánynak kell megtennie. Ezt várják Rómában."295
Ha a dátumokat nézzük, az egybeesés valóban aligha véletlen. A Kisgazdapárt lapjában március 15-én jelent meg a fenti, az elvi irányt meghatározó cikk – és a kisgazdapárti miniszterelnök, Nagy Ferenc, mint láttuk, március 22-én intézte Gyöngyösi külügyminiszterhez a diplomáciai kapcsolatok helyreállítasának megindítására fölszólító levelét. Ám ez esetben nem a külügyek, hanem a vallás- és oktatásügyek felelősén keresztül jelölte ki a konkrét kapcsolatfelvételi formát: utasítására Ortutay Gyula miniszter Tóth László professzort, a jeles történészt, az RMA egykori titkárát, a Szegedi Egyetem ekkori rektorát kérte fel arra, hogy utazzon Rómába és különmegbízottként folytasson előkészítő tárgyalásokat annak érdekében, hogy "azok az egyházpolitikai kérdések, amelyek az utóbbi időben felmerültek, békés úton és az egész magyar népet megnyugtató módon rendeztessenek". A speciális megbízottnak adott felhatalmazás – amiként azt fentebb, a Gyöngyösinek szóló levél kapcsán már említettük – egyfelől annak kormányszintű készségét jelezte, hogy a magyar állam szívesen kötne átfogó megállapodást (konkordátumot) a Szentszékkel az állam-egyház viszony összes fontos kérdéséről, beleértve az egyik legfontosabb, éppen kiéleződő témakört: a hitoktatás fakultatívvá tételének problémáját. Másfelől közvetítő megoldásként a miniszterelnök azt szorgalmazta, hogy "bízzon meg a Vatikán vagy egy püspököt vagy egy szerzetes főnököt, aki letárgyalja az ügyet". (Erre az elképzelésre – mint a diplomáciai kapcsolat működtetésének speciális formájára – Apor Gábor is utalt a Kertésszel folytatott, fentebb említett beszélgetése során, azt is megemlítve, hogy az 1947 április végén Rómába érkező Tóth László őt is megkereste.) A magyar kormány kérése végső soron az volt, hogy a Vatikán hasson Mindszenty
Ha a dátumokat nézzük, az egybeesés valóban aligha véletlen. A Kisgazdapárt lapjában március 15-én jelent meg a fenti, az elvi irányt meghatározó cikk – és a kisgazdapárti miniszterelnök, Nagy Ferenc, mint láttuk, március 22-én intézte Gyöngyösi külügyminiszterhez a diplomáciai kapcsolatok helyreállítasának megindítására fölszólító levelét. Ám ez esetben nem a külügyek, hanem a vallás- és oktatásügyek felelősén keresztül jelölte ki a konkrét kapcsolatfelvételi formát: utasítására Ortutay Gyula miniszter Tóth László professzort, a jeles történészt, az RMA egykori titkárát, a Szegedi Egyetem ekkori rektorát kérte fel arra, hogy utazzon Rómába és különmegbízottként folytasson előkészítő tárgyalásokat annak érdekében, hogy "azok az egyházpolitikai kérdések, amelyek az utóbbi időben felmerültek, békés úton és az egész magyar népet megnyugtató módon rendeztessenek". A speciális megbízottnak adott felhatalmazás – amiként azt fentebb, a Gyöngyösinek szóló levél kapcsán már említettük – egyfelől annak kormányszintű készségét jelezte, hogy a magyar állam szívesen kötne átfogó megállapodást (konkordátumot) a Szentszékkel az állam-egyház viszony összes fontos kérdéséről, beleértve az egyik legfontosabb, éppen kiéleződő témakört: a hitoktatás fakultatívvá tételének problémáját. Másfelől közvetítő megoldásként a miniszterelnök azt szorgalmazta, hogy "bízzon meg a Vatikán vagy egy püspököt vagy egy szerzetes főnököt, aki letárgyalja az ügyet". (Erre az elképzelésre – mint a diplomáciai kapcsolat működtetésének speciális formájára – Apor Gábor is utalt a Kertésszel folytatott, fentebb említett beszélgetése során, azt is megemlítve, hogy az 1947 április végén Rómába érkező Tóth László őt is megkereste.) A magyar kormány kérése végső soron az volt, hogy a Vatikán hasson Mindszenty