Kik a jászok? A kérdésre látszólag könnyű a felelet: a Jászságban élő emberek. A jász szó azonban ennél többet jelent. A jászok köznapi értelemben a Jászság régi lakosai. A „jász”
elnevezés a közelmúltig egyfajta társadalmi kategória volt, mely a török hódoltság előtti jogi kiváltságok 18. századi „megvásárlásához” kapcsolódott. Az, hogy a jászok eredetileg a ma-gyaroktól teljesen eltérő nyelvet beszélő, de szintén keleti eredetű népcsoport tagjai voltak, a 20. századra szinte teljesen kiveszett a helyi és az országos köztudatból. Nem pusztán azért, mert a középkori Jászság lakossága túlnyomórészt kicserélődött az elmúlt fél évezredben, hanem azért is, mert a „jász jog” kikristályosodása után már egyáltalán nem volt fontos, hogy a jász jogú településen élő személy jász eredetű-e vagy sem. A történeti forrásokban, valamint a jászsági névanyagban azonban elegendő adatot találunk arra, hogy éltek itt „valódi” jászok, akik nevüket nem fegyvernemükről (íjász) kapták – mint ahogy azt a 19. század egyes törté-netírói etimologizálva fejtegetik.
Ugyanakkor a kialakuló történettudomány képviselői számára már a 19. században vilá-gossá vált, hogy a jász megnevezés nem pusztán egy néprajzi csoportot takar. Kezdetben a jazigok leszármazottainak tartották őket, akik az 1–5. században az Alföld északi részén éltek, szállásterületük tehát magába foglalta a Jászság területét is. A Dunántúl ebben az időszakban Pannonia néven a Római Birodalom egyik tartománya volt, ezért az antik szerzők számára nem voltak ismeretlenek a szomszédságban élő népek nevei sem. A 20. század kutatásai – különös tekintettel a régészetre – azt igazolták, hogy a jazigok után avarok, illetve a honfog-laló magyarok telepedtek meg a Jászság területén, a jazig-jász kontinuitás ennélfogva nem lehetséges. Az évszázados jász-kun sorsközösség miatt az is egyértelműnek látszott, hogy a jászok nemzetségei a kunokkal együtt kerültek Magyarországra. Azt, hogy a Magyarországra költöző jász népcsoport az iráni nyelvű alánok népességéből szakadt ki, a történeti forrásokon túl az 1959-ben felfedezett jász szójegyzék is bizonyítja. 44 szó, illetve szókapcsolat nem túl bőségesen reprezentál egy nyelvet, arra azonban ennyi adat is elégséges volt, hogy Németh Gyula megállapítsa: a ma élő nyelvekből a kaukázusi oszétok nyelve áll a legközelebb a középkori jászhoz.
Meddig tudjuk időben visszafelé követni a jász népnevet? Azt mondhatjuk, hogy bő két évezreden keresztül. Kr. e. 129-ben egy kínai követ járt Belső-Ázsiában, és feljegyzést készí-tett mások mellett egy Kang-kü nevű országról, mely a Szir-Darja folyó és a Balhas-tó között terült el. Ez a terület ma Kazahsztán déli részén található. A Szir-Darja déli oldalán – Kang-kü szomszédságában – Szogdia tartomány feKang-küdt, mely a Perzsa Birodalom tartománya volt, majd Nagy Sándor hódította meg, később a szomszédos Baktriával együtt önálló királysággá vált. Szogdiát Kr. e. 128-ban meghódították a tokhárok és az ászik, a kutatás utóbbiakban feltételezi Kang-kü meghatározó népességét. A kettős hódítás jót tett Szogdiának, az ország a következő évszázadokban felvirágzott – igaz, ehhez a területen keresztülhúzódó Selyem-út forgalma is hozzájárult, melynek egész középső szakaszát szogdiai kereskedők tartották kézben. Az ászi népesség északnyugati irányban is terjeszkedett, és az elkövetkezendő évszá-zadokban valamilyen módon keveredtek az alánokkal. A Dzsajháni nevű perzsa földrajztudós
feljegyzései szerint az alánok négy törzséből egyet duhsz-ásznak, egy másikat tuval-ásznak neveztek. Az ász név kiejtése a keleti szláv és a csuvasos török nyelvekben is jász, így került be a magyar nyelvbe is, de még a távoli mongol fővárosban, Karakorumban is ez az alánok egyik megnevezése.
Az alánok eredetéről sem sokat tudunk. Származtatják őket Közép-Ázsiából, de akad olyan elmélet is, miszerint nem is egy vérségi vagy nyelvi alapon szerveződő népesség, hanem egy társadalmi csoport (egy törzsi arisztokrácia, illetve annak fegyveres alakulata), mely meghódítva más népeket, a saját nevét kiterjeszti rájuk. A probléma forrása az, hogy az eurázsiai füves puszták félnomád-nomád népei rendkívül gyorsan változtak. Görög, római, perzsa, arab és kínai szerzők sorra jegyzik le a népneveket, de nem tudjuk igazán, melyik egy nép, egy törzs, egy törzsszövetség, és melyik csak egy társadalmi csoport. Néhány évtized alatt eltűnnek a korábban egy területet meghatározó „állam” elnevezései, és teljesen új nevek jelennek meg a fennmaradt forrásokban. Annyi bizonyosnak mondható, hogy az a tárgyi ha-gyaték, mely a Kr. e. első évezredből származik – és amelyet régészetileg szkíta, majd szar-mata néven tartunk nyilván – zömmel indoiráni nyelvű népek öröksége. És az is bizonyos, hogy az alánok az első század második felében belépnek az európai történelembe. Minden bizonnyal a klasszikus Európa peremének egyik kevéssé ismert népe maradtak volna, ha a 350-es években nem érik el Európa határát a hunok, és szét nem zúzzák az alánok országát. A következő évtizedekben az alánok a hunok elől menekülő népességként tűnnek fel a széteső Római Birodalom különböző tartományaiban. Legmesszebbre az észak-afrikai királyságukat a vandálokkal közösen megalapító alán csoportok jutottak. Karthágót és környékét csak 534-re sikerült tőlük visszafoglalnia a bizánci csapatoknak.
A 4–6. század zűrzavaros időszakában tucatnyi germán, iráni és török nyelvű nép cso-portjai keveredtek egymással, és tettek meg viszonylag nagy távolságokat végleges hazát keresve. Nem csoda, hogy a régészeti leletanyaguk is rendkívül heterogén, csak nehezen elkülöníthető. Az alánok hagyatékának tartják az egyes női sírokban nagy számban előkerült apró aranyflittereket, melyek egy női fejfedőről ereszkedő fátyolra varrt díszek lehettek. Ez a fátyolviseleti divat a korai szarmatáknál (1–2. század) is megjelenik, előtte pedig a szkítáknál adatolható, csakúgy mint a koponyatorzítás szokása, amely már a szkíta kori Kul-Töbe kur-gánjainak sírjaiból ismert, de a hun korszakban terjed szét Európában. Egyes lelőhelyeken germánnak (gótnak, gepidának) vélt sírokból is előkerülnek mesterségesen torzított kopo-nyák. A csecsemők koponyáját két – egymásra merőlegesen felerősített – pólyával szorosan átkötötték, melynek hatására az agykoponya jellegzetesen megnyúlt. A koponyatorzítás már az egyiptomi fáraóknál szokásban volt, feltételezések szerint a Közel-Keleten keresztül jutott ki a steppére a szkítákhoz.
A nagy népvándorlás hullámai által elsodort alánok egy tömbje a hun korszakban is erede-ti hazájában – a Kaukázus északi előterében, a Kubán folyó vidékén – maradt. A hun fennha-tóság után 567 körül a hatalmukat Belső-Ázsiából a Fekete-tengerig kiterjesztő türkök alatt-valói lettek. A türkök szervezték meg a kazár törzsszövetséget, amely 630-ban önállósodott, és bő három évszázadon át fennállt Kazár Birodalom integrált, de autonóm népét alkották az alánok is. Ez idő tájt érte el a területet mind az iszlám hódítás, mind a keleti keresztény térí-tés. A kazár vezetőréteg – hogy politikai önállóságát egyik vallás se veszélyeztesse – a zsidó vallást vette fel, az alánok földjén viszont a keleti kereszténység kezdett terjedni. Ez az az
időszak – a 7–8. század –, amikor a magyar törzsek az arab támadások elől északra húzódó Don-vidéki alánok szomszédságában éltek, s bizonyos fokig keveredtek is velük. A csoda-szarvas-monda testvérpárja, Hunor és Magor a meotiszi mocsarakban „találta meg” Dula alán fejedelem lányait, akiket feleségül vettek. A mítikusnak tűnő kapcsolatot a nyelvi emlékek teszik hitelessé; a magyar nyelv iráni jövevényszavai az asszony (eredetileg ’az uralkodó felesége’), a vért, a híd, a vám, a vásár. A nyugati irányba mozgó magyarsághoz nyolcadik törzsként csatlakozott a kazárok ellen fellázadt kabarok népe, s nem lehetetlen, hogy alán csoportok is velük tartottak. Erre utalhat a magyarországi Oszlár (s talán az Eszlár) helynév, ami valamely török nyelven ’osz-ok’ jelentésű, és az osz/asz névre, az alánok másik nevére utal. A helynévi adatokból a Tisza folyásának felső harmadában szórványos alán megtelepe-désre következtethetünk, mely a honfoglalás utáni egy-másfél évszázadban történhetett. Alán régészeti hagyaték a 10–11. századi leletanyagban azonban nem különíthető el.
A Kazár Birodalom bukása (965) után Alánia önálló királyság lett. A kereszténység is megszilárdulni látszott az országban; az önálló érsekség alapításával befejeződött az egy-házszervezés is. Ugyanakkor rendkívül erős maradt a regionalitás. Julianus barát útijelentése szerint az egyes települések közötti szembenállás is jellemző volt. Vasárnap szünetelt a há-borúskodás, egyébként pedig a felemelt kereszt alatt haladó utazók a jelkép iránti tiszteletből biztonsággal közlekedhettek. A viszonylagos „békeidőknek” a tatár támadás vetett véget. A Kaukázus déli vidékét elpusztítót tatár „expedíciós hadtest” 1222-telén próbált áttörni észak-ra, de az alán-kun szövetséges erők megállították őket. A tatárok azonban a kunok megnye-résével az alánokat meggyengítették és legyőzték. A kunok csak később döbbentek rá, hogy – ígéreteik ellenére – nem szövetséges, hanem alávetett szerepet szántak nekik. A kunok ekkor már az oroszok segítségével sem tudták megállítani a tatárokat, 1223-ban a Kalka-menti csatában vereséget szenvedtek. A nyugat felé menekülő kunokat vagy ekkor, vagy később az alánok is követték.
Ezek a jászok a későbbi Moldva területén, a Prut folyó környékén éltek a 14. század első harmadában. Egyértelműen rájuk utal Jászvásár (a mai román Jaşi) település, mely több tucat kun toponímiával ellentétben az egyetlen jász vonatkozású helynév a területen. A jászok egy része a Bizánci Birodalomba került. 1283 körül tízezer jászt telepítettek le a határok védelmére.
1330 körül Angelino Dulcert térképe Moldvát még Alania néven jelöli, azonban nem sokkal később Bogdan vajda románjai veszik birtokba a területet, nagy valószínűséggel azért, mert a jászok maradék népessége is elhagyta a Prut folyó környékét, és a környező államokban lelt otthonra. A magyar történeti forrásokban is a 14. század első harmadában bukkannak fel. De 1365-ben jászok védik a bulgáriai Vidin várát, éppen a magyarok ellen. A foglyul ejtett jászokat a hadjárat vezére, Kont Miklós nádor „ajándékba kapta” Lajos királytól letelepítés céljára. En-nek a kolóniának további sorsát azonban nem ismerjük.
Az alánok egy része a tatár függőséget vállalva a Kaukázus északi (és részben a déli) ol-dalán maradva élte tovább életét. Alániának három fő tartománya alakult ki az évszázadok során. Északon Iron, amely már 1767-ben orosz fennhatóság alá került, itt alakult ki az oszét egy újabb nyelvjárása. Nyugaton az archaikus nyelvjárást beszélő Digor helyezke-dett el, lakossága kabardin hatásra részben muzulmán. Délen, Grúzia területén volt Kudar, amely később Dél-Oszétia néven a Szovjetúnió autonóm tartományává vált. A független Grúzia létrejötte után a tartomány az elszakadásért küzdött, amit a közelmúltban lezajlott
grúz-orosz háború során lényegében el is ért. A mai orosz (illetve a korábbi szovjet) állam felé a kezdetektől lojálisabb oszétek gyakran célpontjai a kaukázusi muzulmán szeparatisták terrorcselekményeinek.
A jászok magyarországi felbukkanása
A középkori Magyarországon élő jászokra vonatkozó írott forrásaink túlnyomórészt ok-levelek, amelyek főként különböző birtokügyek – adományok, illetve azok megújítása, vala-mint viták és pereskedések – kapcsán keletkeztek. Sajnos a jászkun oklevéltár a második vi-lágháborúban gyakorlatilag megsemmisült, a főként késő középkori átiratokban megmaradt szövegek azonban ma is olvashatók Gyárfás István 19. századi monumentális munkájában. A jász népnév első ismert magyarországi lejegyzése azonban még nem a később oly sokat emle-getett – s az utókor által oly sokszor félremagyarázott – jász szabadsággal kapcsolatos. Éppen ellenkezőleg, egy Erdélyben élt Elysabeth nevű rabszolganőre utal, aki a jász „nemzetből”
származott. Az 1318-as dokumentumból nem derül ki, hogy az említett rabnő az ekkor még nagyrészt jászok által lakott Moldvából (vagy esetleg a közelebbi Havasalföldről) került-e Magyarországra, vagy esetleg már az országon belül történt események során vesztette el szabadságát. Közelebbi lakhelyére is csupán következtetni tudunk, a földesúr neve alapján ez az Alsó-Fehér vármegyei Gáld lehetett.
A „jász kiváltságlevél” 1323-ban keletkezett. Március 8-án Károly Róbert királyunk 18, név szerint megemlített jászt (Zokan fia Larzan, Furduh fia Iwachan, Keskene fia Jakab, Ambultan fia Chareth, Gubul fia Demeter, Beegzan fia István, Mokzun fia Pál, Chakan fia András, Zakaran és fia György, Keyan fia Demeter, Kurman fia István, Hurz, Arpan, Zuagan fia András, Kalhen fia Zaduk, Magar fia György és Chamaz fia Péter) és azok nemzetségeit kiemeli egy bizonyos Keverge fiainak hatalma alól, és a királlyal katonáskodó jászok sorába emeli őket. Mivel Jászberény okmánytárában maradt fenn, joggal feltételezhető, hogy az itte-ni jászok ősei kapták, arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy az említett személyek már 1323-ban a Zagyva mentén éltek, vagy később – esetleg már csak utódaik – kerültek a kialakuló Jászság földjére. A Keverge névről nem dönthető el egyértelműen, hogy jász vagy kun eredetű, a felsorolt személyek viszont zömmel iráni hangzású neveket viseltek, így et-nikailag is nyilvánvalóan jászok voltak. Ami bizonyosnak látszik: már ekkor léteznie kellett egy, korábban is kiváltságokkal felruházott, „egyedül a királyi felséggel katonáskodni tartozó jászok rendjének”, hiszen a fent nevezetteket ezek közé helyezi át a királyi kegyelem.
1325-ből hét jász családfőről tudunk, akik Csaba környékén laktak, mely település a mai Piliscsabával azonos. A „pilisi jászok” egy csoportját említik 1333-ban is, akik Nyír és Kesztölc falvak között szántanak. Ebben az évtizedben már tudunk egy Sandrinus/Sandur nevű jász kapitányról is, aki két különböző ügy kapcsán al- és felperes is volt, és akinek Vi-segrádon kézbesítették idézését. A rá vonatkozó egyik oklevélben a szöveget közlő Gyárfás István szerint a Jazinorum helyett eredetileg Coman-t (vagyis kunt) írt az iratot szövegező személy, majd ezt kitörölte, javította. 1347-ben a Felvidék nyugati részén, Bars vármegyében fekvő Udal falut kapja meg Töttös királyi ajtónállómester, aki egyben pilisi ispán és a jászok bírája is volt. 1366-ban pedig „felbukkannak” az árokszállási jászok is, az őket említő oklevél tartalmazza a ma ismert legkorábbi adatát egy jászsági településnek.
Forrásaink alapján a legkorábbi földrajzilag körülhatárolható jász csoport a „királyi”
jászoké, akik a Pilisben éltek. Nem véletlenül, hiszen a visegrádi királyi rezidencia közel-sége biztosíthatta gyors és hatékony „bevetésüket”. Helynévi emlékükként a ma is létező Pilisjászfalu mellett adatunk van egy másik, a középkor folyamán eltűnt Jászfalura is. Ez a maximum néhány falu népét jelentő közösség nyelvi különállását a 15. századra is megtar-totta, ezt bizonyítja a „jász szójegyzék”. A csévi Sáfár család birtokügyi dokumentuma hát-lapjára másolt „mini-szótár” elsősorban termények, állatok és élelmiszerek jász, illetve latin (egyes esetekben magyar) megnevezését tartalmazza. A birtokos családnak nevet adó Csév a mai Piliscsévvel azonos, ez pedig az egykori jász településterület szomszédságában találha-tó. A jegyzékben olvasható hibákból Györffy György arra következtetett, hogy egy korábbi
„szótár” másolatáról lehet szó, amelynek eredetije talán évekkel 1422 – az oklevél kiadása – előtt került lejegyzésre. A jegyzék szavai és szókapcsolatai a következők:
Daban horz nahechae=Jó napot, gazda!, khevef=panis (kenyér), fit=carnis(hús), baza=
brodiu/m (leves), sana= uui/n/u/m (bor), jaixa=v/oua (tojás), kapcen=pises (borsók), dan=aqua (víz), man(anou)a=frume/n/tum (gabona), zabar=auena (zab), huvaz=fenu/m (széna), karbach=arpa (árpa), huvar=kvules (köles), casa=(eredetileg fott, áthúzva)cocta (főtt), oras=boza (árpasör), tabak=scutela (tál), chugon=olla (üst), odok=coloar (kanál), gist=fomagi/n/um (túró), charf=vay (vaj), karak=pullus (tyúk), caz=auca (liba), kuray nu=molendin lapis (malomkő), bah=ecus (ló), acha=fuv (vadkacsa), gal=bos (ökör), fus=oves (juh), eve foca khvuge=id est suponere (annyi, mint hágatni), saca=capar [helye-sen capra] (kecske), vas=bidellum (borjú), docega=vacca (tehén), guza=doctillus (tésztaféle), bucha=pacta (tészta?)
A lista elején tehát egy jász köszönés szerepel, melyet nem latinra, hanem magyarra for-dított a szerző, ehhez utóbb más színű tintával odaírták: so[m]seed, vagyis szomszéd. A to-vábbiakban már jász–latin szópárokkal folytatódik a lista bár a szerző, vagy másoló jó néhány esetben magyarul írja le a jász szavak jelentését, valószínűleg nem jutott eszébe a megfelelő latin kifejezés (a casa jász szó esetében „beugrott neki” a ’cocta’, át is húzta a már leírt fott szót). A meglévő latin szavakban felbukkanó helyesírási hibák is arra utalnak, hogy az eredeti jegyzék sebtében keletkezhetett. Ma már nem állapítható meg, hogy miért lehetett a lejegyző-jének szüksége ezekre a jász szavakra és kifejezésekre. Egy jász településen való tartózkodás alkalmával történt nyelvi gyűjtésről lehet-e szó, vagy egy jászokhoz készülő személy előzetes felkészülését tükrözi e „zsebszótár”. A gazdálkodásra utaló szavak, különösen a „hágatás”
felbukkanása azt jelezhetik, hogy olyan személynek lehetett a listára szüksége, aki – legalább egy időre - egy jász településen kívánt élni és gazdálkodni. Kevéssé valószínű tehát, hogy egy térítő szerzetes vagy utazó vetette papírra ezeket.
Érdekesség, hogy a kezdeti jász megnevezést a „filiszteus” váltja föl a fennmaradt do-kumentumokban. Az 1323-as oklevélben tucatszor leírják a jász népnév latin megnevezé-sének megfelelő alakjait (Jazones, Jazonum), a „filiszteus” szó pedig véletlenül sem sze-repel, 1350-ben azonban Becsei Töttös már „iudex philisteorum”, azaz a jászok bírája. A
„filiszteus” megnevezéshez a 15. században is következetesen ragaszkodnak. Kézenfekvő, hogy az ószövetségi filiszteusok népének semmi köze nem lehet a jászokhoz, így rejtély, hogy honnan származik ez az elnevezés. Korábbi kutatók próbálták magyarázni, hogy az el-nevezés az íjász fegyvernemre utal (a görög phil, az ónémet pheil egyaránt nyilat jelent), más
magyarázat szerint a jászok magas termete, illetve erős testalkata miatt általánosult (a bibliai Góliát is filiszteus volt). Egyik magyarázat sem kielégítő, utóbbi már csak azért sem, mivel a négyszállási jász temető csontvázai nem óriásoktól származnak. Nem hozhatjuk kapcso-latba a nyárspolgár jelentésű német ’filiszter’ szóval sem, mely az újkorban honosodott meg nálunk. A jászok nyilvánvalóan ismerték a rájuk alkalmazott megnevezést (hiszen az ado-mányleveleket ők kapták), és láthatólag nem tiltakoztak ellene, feltételezhetjük, hogy egyfaj-ta alternatív önelnevezésről lehet szó. Ez esetben egyfaj-talán a középkori Magyarországon kialakult identitástudatukat sejthetjük a háttérben. A steppei származás emlékének halványodásával a keresztény jászok maguk is a Bibliából próbálhatták megfejteni saját eredetüket. Ennek az „őshazakutatásnak” lehetett az eredménye a filiszteus eredet „kiderítése”. A négyszállási temető leletei között két Dávid-csillaggal díszített tárgy is felbukkan (a 180. és a 323. sír boglárpárja), eszerint a jászoknál ismert és használt volt a zsidóság eme jelképe, holott év-századokra visszamenőleg bizonyíthatóan keresztények voltak. Kollektív népi tudatukban megőrződhetett annak emléke, hogy hajdan őseik egy zsidó vallású néppel éltek együtt, de arra három évszázad távlatából nyilvánvalóan nem emlékezhettek, hogy ez nem a Közel-Ke-leten, hanem a 6–10. századi Kazár Birodalomban történt, amelynek uralkodó elitje – hogy a bizánci keresztény, illetve a Kaukázuson túli iszlám befolyást egyaránt elkerülje – felvette a zsidó vallást. Természetesen ez is csupán egy feltételezés, perdöntő bizonyítékunk nincs rá, és talán soha nem is lesz a kérdés eldöntéséhez.